Szilágyi Ákos

Nyomtatóbarát változat

„Állóban marad” – ezt vezette rá a gondos szerkesztői kéz Aufklérizmus és terror című tanulmányom levonatának minden egyes lapjára az 1979-es októberi aláírási akció másnapján, mikor kezdetét vette a „bársonyos megtorlás”. Az írás épp megjelenés előtt állt az akkoriban Veress Miklós által főszerkesztett Mozgó Világban. Közlését addig halogatták, míg aztán végleg elhalasztható lett, immár merőben „külső okok” miatt. Végső soron énmiattam. Minek írtam alá? Magamnak csináltam a „bajt”. Döntöttem volna el, ki vagyok: „az író vagy az aláíró?” Ezt a jópofának szánt, de ocsmánynak bizonyuló kérdést szegezte nekem bemutatkozás után Aczél György a telefonban, amikor életemben először fölhívott, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy rám ijesszen, és visszarángasson annak a „politikai szakadéknak” a széléről, amely felé – akkor már nem csak ezzel az aláírással – teljes gőzzel tartottam.

„Író vagy aláíró?” Tudom, hogy másokat is pofán töröltek akkoriban ezzel az ocsmány kérdéssel a föntről elrendelt dorgálónapokon hivatali főnökeik. Hogy a kérdés is föntről terjedt-e el, avagy „lentről” jutott föl a hatalom füléig és szájáig, nem tudom. Mindenesetre nem az alkalom szülte. A 70-es évek irodalmi létkérdésének az adott politikai pillanatra alkalmazott változata volt csupán: „író lenni vagy nem lenni író? Ez itt a kérdés!” (Kár, hogy nem maga az író tette föl magának, hanem a politikus az írónak.) Például maguk, ott a József Attila Körben (1979-ben még FÍJAK-ban, azaz Fiatal Írók József Attila Körében) nem lenni írók. Sőt rossz írók lenni. Csinálni sok-sok politika, kevés mű. Vagy ahogy akkoriban, hol számonkérőleg, hol kajánul, de mindig föntről lefelé mondogatták: a maguk tevékenységének nincsen „mű-fedezete”. Az a kérdés, amit a kultúrpolitika minden rendű és rangú képviselője a művészeti szabadságtörekvésekkel, szellemi autonómiatörekvésekkel úgyszólván ultima ratióként szegezett szembe, rendre így hangzott: „Hol vannak a művek? Maguk csak azért politizálnak, hogy elfedjék a művek vagy az irodalmi tehetség hiányát. Művek híján azzal akarnak reflektorfénybe kerülni, hogy ordítanak egy nagyot.

Olyan „műélvezők” és „műértők” kérték számon rajtunk álságos aggodalommal vagy nem titkolt kárörömmel az irodalmi kvalitást és a műveket, akiknek maguknak nem volt (vagy legalábbis mára nem maradt) számba vehető művük, ha ugyan nem voltak eleve kultúrpolitikusok. Nekik azonban nem is volt szükségük művekre. Volt hatalmuk, és ennek megvolt a kellő erőszakfedezete. Hatalmukban állt a műveket szelektálni, engedélyezett és nem engedélyezett művekre, jó és rossz művekre osztani, írókat ilyen-olyan tiltó listákra tenni, műveket betiltani, lapok szerkesztőségét meneszteni, intézmények működését felfüggeszteni és aztán újra engedélyezni. Igaz, nem szívesen éltek ilyen drasztikus eszközökkel. Nyomatékosan, olykor már-már könyörgőre fogva kértek mindenkit, lehetőleg ne csináljon olyat, hogy ők kénytelenek legyenek ezekhez a brutális eszközökhöz nyúlni, és elszabaduljon a pokol! Engedjék őket, hadd legyenek, mik lennének szívük szerint: megértőn szelídek, barátin megengedők, humánusan lágyak! „Ne ingereljék a hatalmat, maguk agyalágyultak, mert a végén tényleg előbújik belőle a fenevad!” És akkor majd megnézhetjük magunk! Mert akkor már nem ők lesznek hatalmon! Hát ez kell nekünk? Hát talán olyan sokat kérnek ők? Tényleg sok ez azért a – nyugati mércével mérve csekély, de keleti mércével mérve mégiscsak elég nagy – szabadságért, amit az „emberarcú” államhatalom foggal-körömmel kiharcolt itt nekünk a kelet-európai nap alatt, és amiért annyi testvéri tekintet gyilkos sugarát kell elviselnie nap mint nap? Vagy nem tudjuk, mily szörnyű, ha felkél Moszkvában Szuszlov, Berlinben Erik? És nem kér már, de tör-zúz és elragad?

A politikus politizál, az író ír, a krampácsoló krampácsol. Nem jó az, ha egymás dolgába ütik az orruk, ha az író politikai dilettantizmusával belekrampácsol a politikába, és ezzel lehetetlen helyzetbe hozza a politikust, veszélyezteti a „liberális” kultúrpolitika által nagy nehezen elért-kivívott „szabadságfokot”. Ne csodálkozzon az író, ha majd jönnek a „dogmatikusok”, és szovjet, román, bolgár, cseh színvonalra fogják „fölemelni” kulturális életünket, és az írót mint olyat többé nem fogja megvédeni semmi és senki! Az alapelv lényegében „a” politika és „az” irodalom békés egymás mellett élését mondta ki. A gyakorlatban ez olyan jellegű és fokú különélést jelentett, amely mellett a politika mindaddig nem szólt bele az író dolgába, ameddig az csak írt, viszont fenntartotta magának a beleszólás jogát minden ponton, ahol az írás, illetve maga az író, átlépve műhelye határát, nyilvánossá akart válni. Mikor, ki, milyen módon, milyen körben, mekkora példányszámban stb. – ezt már (nyilván mint szigorúan politikai kérdést) csakis az állam dönthette el saját kiadási rendszere szabályai szerint és keretei között. Akik megkerülték ezt a rendszert, például azzal, hogy Nyugaton vagy a szamizdatban publikáltak, államellenes cselekedetet követtek el, még ha e főbenjáró bűnért ekkoriban már nem járt is fővesztés.

Szóval a szóban forgó írás nem jelent meg a Mozgó decemberi számában. „Állóban maradt.” Az októberi és novemberi számokban „október 23-ára” és „november 7-ére” való tekintettel (és mindig akadt valami, amire épp tekintettel kellett lenni: „szovjet érzékenység”, „szakszervezeti ellenreform”, „a dogmatikus szárny aktivizálódása”, a „határon túli magyarság helyzetének rosszabbodása”, „ellenreform a Szovjetunióban” stb.) eleve szóba sem jöhetett a közlés. Ezt hívták akkoriban szerkesztéspolitikának. A főszerkesztő a lap és a saját jól felfogott érdekében (a kultúrpolitika által elért-kivívott „szabadságfokot” mindenki a maga posztján és saját személyével azonosítva védelmezte) nem szívesen hívta ki maga ellen a sorsot. Jól tudta, hogy mint a cenzúra országában mindenki, a szépirodalom olvasására szakosodott politikusok is a sorok között olvasnak. Minden közleménynek legalább két jelentése van: egy rejtett és egy nyilvános, egy kontextuális politikai és egy textuális irodalmi. Véletlenek márpedig nincsenek. (Avagy másként fogalmazva: boszorkányok márpedig vannak!) Ha egy politikafilozófiai írás Aufklérizmus és terror címmel októberben vagy novemberben látott volna napvilágot a Mozgó Világban, az semmiképp sem lehetett volna véletlen, függetlenül attól, hogy a szerzőnek vagy a szerkesztőnek – egy cinkos összekacsintás erejéig akár – megfordult-e fejében a „kis” és a „nagy” október elközelgő ünnepének dátuma. A prózai világállapotban odavethette kritikusainak a költő: „gondolta a fene!”, de a hősi világállapot helyreállításával kísérletező ideokratikus államnak ezt éppoly kevéssé vethette volna oda, mint évszázadokkal korábban Istennek. Hogy mit gondoltál és mit nem, azt vagy Isten, vagy az Állam, vagy – minden kényszer nélkül! – Freud professzor, egyszóval a spirituális, az ideológiai és a pszichoanalitikus gondolatrendőrség (Freud bocsássa ezt meg nekem!) mondhatja csak meg.

Tény, hogy a legszívósabb sorok-között-olvasók, gondolatolvasók – ilyen-olyan KB- és PB-tagok, belügyérek, megyei párttitkárok – fejében mindenképp előállott volna a megfelelő képzettársítás, amiből aztán politikai botrány, számonkérés, felelősségre vonás, leváltás, számbezúzás-lapbetiltás, kultúrpolitikai kurzusváltás, szovjet beavatkozás és még ki tudja, mi minden lehetett volna! Már ha hagyják idáig fajulni a dolgokat! De általában nem hagyták. A virtigli folyóirat-szerkesztők, ha hosszú életűek akartak lenni ezen a földön, azaz a Kádár-kori kultúrpolitika „örök talaján”, akkor maguk is megtanultak mágikusan gondolkodni és babonásan rettegni a véletlenektől. Pártvezérek, párttagok, szerkesztők, kultúrpolitikusok visszazuhantak a primitív gondolkodás, a l’état prélogique archaikus állapotába, amely úgy küszöbölte ki a világból a véletlent, hogy minden véletlent mágikus jelentéssel ruházott fel. A szerzők többsége sziszegve asszisztált a politikai paranoiának ehhez a totális elfajulásához (mert amúgy minden politikai hatalom paranoiás kissé, minden politikai instanciát, amely a zaklatás, üldözés, számonkérés hatalmi jogosítványaival van felruházva, akárha demokratikusan is, újra meg újra hatalmába kerít a félelmi hisztéria, hogy ő az, akit üldöznek, vegzálnak, őrá merednek számonkérőleg valakik valahonnan), de azért a legritkább esetben azonosultak vele: „Ezek tisztára meg vannak őrülve!” Ez volt az ellenmágia varázsformulája.

Írásom közlésére maradt tehát a Mozgó decemberi száma. Azazhogy maradt volna, ha közbe nem jön az aláírás vétkének véletlene, amelynek mágikus hatására az írás „állóban maradt”. A főszerkesztőnek immár nem kellett „vásárra vinni a bőrét”, nem kellett kockáztatnia egy keserves igazoló jelentés szellemi kínját (van-e ki a politikai számonkérésnek e hajdanvolt főszerkesztői műfaját nem ismeri?), nem beszélve a komolyabb kockázatokról, melyek ez esetben legfeljebb rémlátomásaiban merülhettek föl (politikai kampány a lap ellen, inszinuáció, botrány, leváltás, számbezúzás stb.). Ha viszont figyelmen kívül hagyta volna a véletlent, író és aláíró nevének nyilvános egybeesését (amit a „bátor” szerkesztő elég sokszor, a „kevésbé bátor” elég ritkán meg is tett – szántszándékkal, a hülyét játszva, utólagos védekezése sikerében bízva), ha tehát semmibe vette volna e véletlen egybeesésben rejlő mágikus üzenetet („ne közöld!”), és az írást „aláírás után” is (post factum!) közölte volna (ebből a szempontból mellékes, tudomást szerzett-e egyáltalán róla vagy sem, netán tudatták-e vele, mi a teendője, és ennek ellenére lépett így), akkor persze elkerülhetetlen lett volna valamilyen kisebb-nagyobb retorzió. (Ne feledjük, hogy a Mozgó Világot akkor is és később is sokáig a honi reakció fellegvárának számító KISZ KB kulturális osztálya, az Aczél-ellenes kultúrpolitikai játszmák örök szereplője felügyelte, csakúgy, mint a Fiatal Művészek Klubját, és mint később a JAK-ot készült felügyelni, csak ez már nem jött össze neki. )

Így hát, hál' istennek maga a hülye véletlen „tiltotta be” – nyilván mágikusan – az írást, mikor az író váratlanul „aláírónak” bizonyult, s ezzel a 70-es évek utóvizsgáján állampolitikai szempontból elbukott. Végre-valahára! S itt nem a főszerkesztő elképzelt sóhaját, hanem a magamét idézem föl lelki füleimmel. Mert hát – az igazat megvallva – sokkal könnyebb volt átmenni a szóban forgó vizsgákon, mint elhasalni. Elég volt sem látni, sem hallani, és már át is ment az ember. Aki nem emelt szót a vizsga ténye és a vizsgáztatók személye ellen, azt már pusztán ezért átengedték. Bárki átmehetett, aki úgy tett, mintha jól akarna vizsgázni. Cserébe vizsgáztatói is úgy tettek, mintha átengednék. Én azonban szellemileg és politikailag „1968-ból” jöttem, s nem épp felfejlődő kohorszban nemzedéktársaimmal, hanem összevissza kódorogva, elténferegve, lemaradva, előreszaladva a menetoszlophoz képest, úgyhogy ’68-as fejem lágya is valamivel lassabban nőtt be, mint a többieké (de az is lehet, hogy eleve lágyabb volt). Épp ezért sokáig teljesen komolyan vettem a vizsgabizottságot és a vizsgakérdéseket, sőt meggyőződésem és legjobb tudásom szerint igyekeztem válaszolni is rájuk. Márpedig legjobb tudásomat akkoriban a ’68-as neo- és posztmarxizmus dialektusában artikuláltam, à la ifjú Marx, öreg Hegel, József Attila, Foucault, Karel Kosik, Umberto Eco, Walter Benjamin, Gramsci, Bloch), amiért is sokáig eminensnek néztek. Kínosabb látszatba – született iskolakerülő – nem is kerülhettem volna. (A látszat persze nem mindenkit tévesztett meg. 1979-ben, egy rekkenő nyári nap délutánján becsöngettek Thököly úti lakásunkba. Mire ajtót nyitottam, már nem volt ott senki. Csak egy csomag hevert a lábtörlőn. Se név, se címzés. Gyanakodva bontottam fel. A szépen bekötött kézirat első oldalán ismerős cím: Marc Rakovski: A szovjet típusú társadalom marxista szemmel. Gépirat, első példány. Tudtam a könyvről, mert akkor már franciául megjelent, és azt is tudtam, hogy a „Rakovski” név két magyar szerző – Kis János és Bence György – álneve. A kézirat első oldalán majdnem gyöngybetűkkel írva ez állt: „Az utolsó marxista mohikánnak – az utolsó előttiek egyike. Bence György [1/2 Rak.]” Bencével az év tavaszán ismerkedtem meg, ha jól emlékszem, a Belvárosi kávéház egyik szegletében, ahol a Fölöspéldány irodalmi társaság gyülekezett. Kávéházi barátkozásunkba nemigen szűrődtek politikai vagy filozófiai viták. Kissé melankolikus ajánlására viszonzásul egy verseskötetemet küldtem el neki ezzel az ajánlással: „Utolsókból lesznek az elsők.”)

Könnyű lett volna persze ezt a kínos eminenslátszatot szertefoszlatni egy „átigazolással” a másik csapatba, és felvenni az ellenzékiség védőszínét. Csak hát én a „hatalom-értelmiség” futballt sohasem kedveltem. Nem éreztem ennyire kelet-európainak a magyar képletet. Túl jól ismertem ehhez az orosz intelligencia történetét, amelyet egyébként éppen a 70-es évek közepén írt át Közép-Európára egy képzeletgazdag magyar szerzőpáros, Konrád és Szelényi Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című esszéjében, amit – mint annyi mindent ekkoriban – kéziratban olvastam. (A „szamizdat” szót, igen helyesen, egy ideig „kéziratos irodalomként” magyarították. Valóban más volt ugyanis, mint a kelet-európai – főleg az orosz és részben a lengyel – szamizdat: Magyarországon az irodalomnak nem kellett visszatérnie a Gutenberg előtti korszakba, ahogy Anna Ahmatova fogalmazott egykor a szovjet érával kapcsolatban.) Számomra egész Közép-Európa valami „harmadik típusú” találkozás volt Nyugat és Kelet között, és az maradt a szovjet típusú államszocializmus/kényszerszocializmus korában is. Ennek a felfogásnak és érzületnek természetesen sokkal jobban megfelelt Szűcs Jenő irányadó tanulmánya a Bibó-emlékkönyvben Európa történeti régióiról, vagy a „szabadság kis köreinek” bibói felfogása. Bibó politikai gondolkodása – s rajta keresztül Csécsyé, Polányié és másoké –, ahogy Max Weberé is, sorsdöntő szerepet játszott ezekben az években egy egész nemzedék politikai tudatának fokozatos „marxtalanodásában”.

De vissza a pályára! Annál is inkább, mert sokáig azt sem fogtam fel, hogy – tetszik, nem tetszik – én is rajta vagyok és focizom. Vagy velem fociznak, mindegy. Az ébredéshez nekem egy-két bokán rúgás is kellett. Mindenesetre egyik csapatba sem akartam besorolni. Eredendően nem vagyok csapatjátékos. Egyedül szeretek lenni, mint – ha jól látom – az írók óriási többsége. A kötetlen játékot szeretem. Szívem szerint a szellemtudományok területén is inkább tekergő, partizán, kalandor lennék, semmint ideológus, szakember, tudós. A 70-es években egymagam képtelen voltam ezt meggyőzően kifejezésre juttatni, és elfogadtatni mindazokkal, akik – mindkét oldalon – az imént említett futballt játszották. Sem beszédmódom, sem helyzetem, sem szellemi és irodalmi önsúlyom nem bizonyult elegendőnek ehhez. Nem csak nekem. Saját nyelvet, saját helyzetet, személyes autonómiát kellett teremteni a hiteles irodalmi megjelenéshez. Ez viszont nem ment új pálya kijelölése, másfajta játékok, „konfliktuslejátszási módok” kitalálása és – nem utolsósorban – másfajta „csapatok” fölállítása nélkül. Eleinte ösztönösen, majd egyre tudatosabban, de kezdettől fogva mindmáig ezeket a – nevezzük így talán – „harmadik típusú” játszmákat, csapatokat, lejátszási módokat kerestem. A 70-es évek végén mind többen jártak hasonló cipőben. Minden „harmadik típusú” megoldási mód, játszma, szerveződés érdekelt. Úgy emlékszem, mindinkább másokat is. Ha a hatalom és az értelmiség közvetlen egymásnak feszülése inkább egyfajta különös szimbiózist eredményez, ha a közvetlen konfrontációból nem származik semmi jó, akkor – többet ésszel, mint erővel – egész máshonnan kiindulva és másként, mindenféle kerülőutakon, kicselezve az önkényt és erőszakot, egymással összeegyeztethetetlennek látszó kulturális és politikai elemek szellemes, váratlan, képtelen kombinációjával kell kiutat találni a „létező” labirintusból. Olyan kombinációkkal, amelyektől megáll a hagyományos kelet-európai politikai ész (államész és értelmiségi ész egyaránt, időről időre amúgy is helyet cseréltek egymással). Minden ilyen elképzelhetetlen – „harmadik típusú” – kombináció tetszett. A lengyel Szolidaritástól el voltam ragadtatva. Semmi másról nem volt szó itt, mint a nevezetes ’68-as jelszó – „Emeljük hatalomra a képzelőerőt!” – esztétikai utópizmusának funkcionális és konkrét alkalmazásáról a politikára és egy politikai feladatra: az elmeszesedett államszocialista struktúrák lebontására. Magánhasználatra gyártott „elméletemet”, miszerint csak a legváratlanabb, legmeghökkentőbb kombinációk lehetnek sikeresek e politikai harcban, mi sem igazolta fényesebben, mint a hagyományos szakszervezeti munkásmozgalom, a konzervatív katolikus nemzeti egyház, a liberális „kozmopolita” értelmiségi ellenzék, avagy másként: a keresztény testvériségideológia, a hagyományos lengyel antietatizmus, a földalatti ellenállási hagyomány, a liberális eszmények, a keresztény fundamentalizmus és az őskommunista antikapitalizmus váratlan kombinációja: a Solidarnosć. (Kell-e mondanom, hogy utólag már mindezekben a furcsa kombinációkban – a lengyel Szolidaritáséban is – nem annyira egy választható politikai harcmodort vagy taktikát, mint inkább a modernitás érájának lezárulását, tipikusan posztmodern képződményeket látok. Jellemző egyébként, hogy míg a közép-európai régió értelmiségi gondolkodására a Solidarnosć rendkívül inspiratív módon, megtermékenyítőleg hatott, addig a kelet-európai régióban, vagyis Oroszországban szinte visszhangtalan maradt.) „Harmadik típusúnak” gondoltam ekkor a „civiltársadalom” építésének koncepcióját (rögvest neki is láttam „építeni” az Írószövetségben – az Írószövetség állami struktúráinak ellenében – a JAK-ot) és mindenféle szervezeti-intézményi autonómiatörekvést, vagyis a közélet, a társadalmi élet államtalanításának elkezdését ott, ahol a monolitikus politikai hatalom számára az a legkevésbé látszik fenyegetőnek, ahol legkönnyebben lehet nyilvánosan megformálni a társadalom „politikai tagoltságát”, hogy Gombár Csaba egyik, 1979 táján szintén kéziratban keringő tanulmányának műszavát idézzem. Ebben az egészen speciális értelemben lettem én „harmadik utas” a 70-es évek végétől kezdve. Ezért vállaltam 1979-ben, nagy nehezen legyőzve irtózásomat a szervezeti élettől, közügyek intézésétől, egyáltalán mindenféle kötöttségtől, mind nagyobb szerepet a József Attila Kör életében. „Harmadik típusú” találkozás volt már maga a JAK vezetősége is, amelyet 1979-ben a tagság radikálisan megújított. „Harmadik típusú” találkozás volt az Élő Folyóirat, amelyet 1979-ben próbáltam elindítani a Fiatal Művészek Klubjában, de a KISZ KB kulturális osztálya az első szám anyagát lefoglalta és betiltotta, „harmadik típusú” találkozás a Fölöspéldány irodalmi és művészeti csoport megalakítása, nem beszélve a Beatrice együttessel való közös fellépéseinkről. De később is ilyen „harmadik típusú” volt szinte minden, amiben részt vettem – a Medvetánc megalapításától kezdve a JAK-füzetek beindításáig, a rövid életű A Lap című JAK-folyóiratig, sőt a 2000-ig, amelyet ma is szerkesztek. A 2000 is jellegzetesen „harmadik típusú” találkozás eredménye, mind szerkesztőségének összetételét, mind műfaját illetőleg. De ezzel nem mondok sokat, hiszen maga a rendszerváltozás is „harmadik típusú” találkozások eredménye volt, nem pedig a hatalom és értelmiség között folyó évszázados kelet-európai erőfutball végeredménye.

---

De hadd térjek vissza ezen a ponton még egyszer a nevezetes aláírási akcióhoz. Hiszen „harmadik típusú” találkozás volt ez is. A Charta ’77 vezetői ellen Prágában hozott ítélettel szemben Budapesten tiltakozó 250 magyar aláíró névsora önmagáért beszél. Az aláírók alkalmi, majd a „bársonyos megtorlás” nyomán érzelmileg is szolidárissá vált közössége olyan értelmiségi csoportokat, politikai táborokat és színtereket metszett át és kapcsolt össze, amelyek az említett szembenállásban vagy nem sorakoztak föl egyik oldalon sem, vagy – ritkábban – akár ellentétes oldalon álltak: a nem hivatalos és a hivatalos nyilvánosság szerzői, ellenzékiek és nem ellenzékiek, párttagok és pártonkívüliek, „népiek” és „urbánusok”, fiatalok és öregek, ’56-osok és ’68-asok egyaránt akadnak itt, ha nem is ugyanabban az arányban. Elsősorban ezért érdemes ezt a mai szemmel talán nevetségesnek ható kis aláírási ügyet szóba hozni. A többség számára jóval többet jelentett ugyanis annál, aminek eredetileg készült: tiltakozási és szolidaritási akciónak, ami egyszerre szólt az elítélteknek („veletek vagyunk!”) és a Kádár-kori politikai hatalomnak („valljatok színt!”). Az aláírás az általános értelmiségi bénultságból, a terméketlen osztottságokból és kötöttségekből való kiszabadulás és a demokratikus politikai közösséggé egyesülés érzelmi élményét is kínálta minden résztvevőnek. Még ha csak egy pillanatra is. 1956 után magyar értelmiségiek először kapaszkodtak össze valamilyen közös ügy kapcsán ennyien és ennyiféle irányból. Kétségtelenül megvolt ennek a pillanatnak a pátosza. Nem hősi, inkább karneváli. Valamilyen szabadulásélmény ünnepi pátosza volt ez. Mintha a 70-es évek gonosz varázsa megtört volna. Felébredtünk, és újra mozgatni kezdtük tagjainkat: „De hiszen élünk!”

Nem emlékszem, ki hozta föl hozzám az első levelet, az aláírási ívvel (két levél volt ugyanis, az egyik az akkori kormányfőnek, talán Lázárnak, talán másnak ment, esküszöm, nem emlékszem már rá, hogy hívták az akkori miniszterelnököt [a miniszterelnök neve stimmel, de a levelet az államfő, Losonczi Pál kapta – a szerk.], a másik Kádárnak). Talán Könczöl Csaba, talán Györe Balázs. Balázs is, én is akkor már „fölöspéldányok” voltunk: megbeszéltük, hogy a többiekkel együtt este a Hungáriában találkozunk, és folytatjuk az aláírásgyűjtést. A Fölöspéldány irodalmi csoport is 1979-ben alakult, és – mint már mondtam – ez is „harmadik típusú” találkozás volt, olyanok csoportosulása, akik normális körülmények között aligha kötöttek volna egymással ilyen szoros érzelmi szövetséget. Nem is művészeti csoport volt ez, hanem inkább privát szövetség, a magánélet művészi felmagasztalásával. Nemcsak hihetetlenül különbözőek voltunk, hanem hihetetlenül „készek” is: ennyire „kész” szellemi emberek vagy művészek már nem szoktak csoportot alkotni. Ellenkezőleg, a csoportok ilyenkor és ebből az okból kifolyólag szoktak szétesni. Mért kellett hát ezeknek a „kész” embereknek csoportosulni? Először is azért, mert ez volt a kitörés és ezzel együtt a személyes irodalmi és szellemi autonómia kivívásának vagy megerősítésének a módja; másodszor pedig azért, hogy demonstrálhassuk a szabad szellemi és művészeti önszerveződés lehetőségét és szükségességét. Csoportosultunk a csoportosulás kedvéért. Természetesen egyikünk sem gondolta ezt akkor így végig, de a logika ez volt. A névsor (akár az aláíróké a két levél alatt) itt is önmagáért beszél: Bernáth(y) Sándor, Györe Balázs, El Kazovszkij, Kemenczky Judit, Kőbányai János, Szkárosi Endre, Temesi Ferenc és jómagam. A Fölöspéldány név úgy ragadt ránk, hogy 1979-ben Balázs és Judit az Országos Széchényi Könyvtár Fölöspéldány Központjában dolgoztak. Ők nyomogatták a pecsétet a kiselejtezett könyvekbe: „fölöspéldány”. A név szinte magától tágult ki képzeletünkben, magától nyert egzisztenciális és ontológiai vonatkozást személyes és irodalmi sorsunkra, magától kínálkozott a haldokló évtized szellemének megnevezéséül.

Vegyük mindehhez még hozzá, hogy majd egy évig együttműködtünk, párszor közös performance-t is csináltunk a hazai punk legjobb, leghitelesebb zenekarával, a Beatrice együttessel. Nem nehéz elképzelni azt a tanácstalanságot és megrökönyödést, amit a Fölöspéldány „harmadik típusú” kombinációja mindkét oldalon kiváltott. Ha jól tudom, Györe Balázs még ma is őrzi díványa alatt azokat a filmszalagokat, amelyekre B. Révész László rögzítette egy televíziós dokumentumfilm forgatása közben kétórás – a Beatricével közös – koncertünket a budaörsi Jókai Művelődési Házban. Talán ez a koncert volt maga a Fölöspéldány.

A magyar punk is az évtizedvég gyermeke volt. Lázadó agresszivitása, kétségbeesett radikalizmusa, katasztrofista vágtája úgy hatott ránk a zsibbasztóan hazug és betontömbszerűen nyomasztó hetvenes évek után, mint egy frissítő zuhany vagy egy megváltó robbanás. A punk egyáltalán nem volt szellemtelen és terméketlen. Mintha valamilyen fordított ’68 lett volna, a ’68-as esztétikai lázadás nihilista változata, nihilista visszatérés ’68-hoz. Ugyanaz a radikalitás, ugyanaz a játékosság (csak nem a szerelemmel, hanem a halállal játszott játék), ugyanaz az erő, csak a kétségbeesés ereje. Ami Nyugaton a Sex Pistols lehetett, az volt Magyarországon a Beatrice. Nagy Feró – a zenekar vezetője és sztárja – kivételes tehetség volt (hogy valójában mekkora, azt a rossz minőségű korabeli koncertfelvételeken kívül ma már csak Hamlet-előadásának két száma őrzi egy kislemezen, és az első Bikini nagylemezek). A korabeli magyar szórakoztatóipar édeskés-hullaszagú slágervilágába éppúgy nem lehetett őket könnyedén belepasszírozni, mint egykor, a 60-as években az Illést. Amit ők csináltak, az minden műfaji sallang és megalkuvás ellenére igazi volt, és nagyon erős. Nyilván azért is, mert dalaik motívumaiban és egész hanghordozásukban egy eleven – bár ugyancsak a kétségbeesés jegyében fogant – ifjúsági szubkultúra lüktetett. A csöveseké. Esztétikailag és társadalmilag egyaránt veszélyesek voltak tehát, és ezen semmi nem tudott változtatni. Az sem, hogy megpróbáltak kilépni a csöves szubkultúrából, professzionalizálódni igyekeztek, alkukat kötöttek. Mindjárt az első alku, amit a KISZ KB kulturális osztályával kötöttek (ne kérdezzék, hogy kerül a képbe megint a KISZ KB, mert az mindig eleve képben van, s körülbelül mindig ugyanabban a szerepben), szóval az első alku arról szólt, hogy zöld utat kaphatnak, ha megszabadulnak a Fölöspéldánytól. (A KISZ-esek nyilván hallottak valamit harangozni arról, hogy az „értelmiségi avantgárd” és a „nép” találkozásaiból mindig nagy baj szokott kisülni.) Ha jól emlékszem, valamilyen beszélgetésen, amelyre a KISZ KB kulturális osztályán került sor, Nagy Ferónak finoman azt tanácsolták, hogy szabaduljon meg az értelmiségi „faroktól”, ne engedje, hogy ez a „farok” csóválja a Beatricét. „Hát nem látják, hogy ennek az izének, Fölöspéldánynak vagy minek, csak a botrány kell, a balhét meg az együttes fogja elvinni, miközben ők szépen odébb állnak? De hisz tudják maguk, milyenek ezek az értelmiségiek!” És mert tudvalevőleg a „Párt és a KISZ – győzelemre visz”, a Beatrice beadta a derekát. A válásra annak rendje és módja szerint formálisan is sor került. A Magyar Tudományos Akadémia büféjében. Válási tanúnk Bence György volt, aki véletlenül (helyesebben, egyáltalán nem véletlenül, mert akkoriban szinte reggeltől estig az Akadémia olvasótermében vagy büféjében időzött) szintén ott volt a büfében. Tisztában voltunk vele, hogy a csak fellépéseiből élő (lemezük nem lehetett) és a korabeli csöves szubkultúra jelképévé vált punkzenekar jobban ki van szolgáltatva az adminisztratív önkénynek, mint egy íróasztala mellett vagy műtermében dolgozó értelmiségi. Tehát könnyebben zsarolható. A válásnak mégis furcsa felhangja volt. Mintha barátaink igaziból is bedőltek volna a KISZ-eseknek, és belehergelték volna magukat abba, hogy mi tényleg kihasználjuk őket. Később Nagy Feró a Szabadidő Magazinnak 1980-ban adott interjújában így adta elő a történetet (KISZ nélkül, persze): „Az úgynevezett avantgarde értelmiséggel való kapcsolat. Voltak fiatal irodalmárok és barátaik, akik megkerestek bennünket, hogy dolgozzunk együtt, ki-ki a maga módján. A baj ott kezdődött, amikor kiderült, hogy nem ugyanazt az utat járjuk. A koncerteken előadott verseik nagy részét senki sem értette. Nemcsak a közönség vagy mi, de senki. (Ez azért túlzás. Kétségtelen, hogy például a csepeli Papírgyár strandján Szkárosi Endrével tíz percnél tovább nem tudtuk tartani a pódiumot a baboskendősökkel szemben, de egyszerűen azért, mert azok kizárólag a Beatricére jöttek. – Sz. Á.) Mert rosszak voltak. Nem tetszett az sem, hogy bármilyen probléma esetén ők könnyen kiugranak ebből a kapcsolatból, mint egy cipőből, de a gyerekek és a zenekar itt maradnak védtelenül. Arról volt szó, hogy mindig csináljunk egy kis botrányt, ami nekik jó, de nekünk nem. Ők cikkeztek és adták a tanácsokat, közben mi vittük el a balhét. A Beatrice nevét ezért csak olyanok használhatják fel saját hitelük növelésére, akikben tökéletesen megbízunk.” No comment.

---

1979 – a fordulat éve volt. Nem csak az én életemben. S nem csak abban az értelemben, hogy felfordult végre a „gyalázatos”: az évtized. Mert eltaposni végül is nem sikerült. Meg kellett várni, amíg magától múlik ki. Az a nevetséges aláírási akció, amelyhez itt újra meg újra visszatérek, ennek az örömteli hírnek a karneváli bejelentése is volt: a 70-es évek halott! 70-es évek: másnaposság, „örökhétfő”, örökreggel, rosszkedvünk tele, a Megáll az idő és a Kis Valentino időtől fosztott világa. (Hogy mi volt számunkra a 70-es évek? Hasonlítsák össze egyszer Jeles Kis Valentinóját 1979-ből Forman Fekete Péterével a 60-as évekből, és megértik, miről beszélek: ott még minden nyitva áll, a csetlő-botló kamaszkor csodálkozó tekintetében megjelenő betonszocializmus felnőttvilágának kisszerű baromságán, fekete és stupid hétköznapjain még lehet röhögni – itt már minden bezárult, véglegessé vált, változtathatatlan, ez már a katasztrofális világállapot. A 70-es évek – a pokol.)

1979-ben azonban az állóvíz megint örvényleni kezdett. Kezdetét vette az – alighanem elkerülhetetlen – visszahajlás ’68-hoz. Magyarországon új lendületet kap a gazdasági reform. Ekkor indul a HVG, az új Filmvilág – a szellemi modernizáció tipikusan „harmadik típusú” kulturális találkozóhelyei, ekkor kapcsol új sebességre a Mozgó Világ is. Ekkor alakul a Szeta. Ekkor szervezi a FÍJAK keretében az első lakitelki találkozót Lezsák Sándor a nemzeti önismeretről, és indul az Új Forrás hasábjain a nemzet-vita. Ekkor kezdődik a FÍJAK hosszú menetelése az Írószövetség intézményein át az autonómia és a teljes különválás felé… stb. stb. Így lesz 1979 az évtized legjobb éve. Mind abban az értelemben, hogy az utolsó, mely pontot tesz egy gyötrelmes évtized végére; mind pedig abban, hogy a lázadó ’68-hoz való sokféle szellemi, politikai, kulturális, gazdasági visszahajlással elindítja azokat a mozgásokat, amelyek a következő évtized végére elvezetnek a rendszerváltozáshoz.

---

Szóval, „állóban maradt”. Mármint a Mozgóban az az írás. Állóban, mint az egész évtized. Sok évvel később a Medvetánc lehozta ugyan, de az már egy másik írás volt. Nem mert átírtam, hanem mert minden írás – közlésének pillanatától és körülményeitől függően – más írás, noha mindazonáltal ugyanaz. Azonosság és nem azonosság azonossága, ahogy Hegel mondaná. A szóban forgó levonatot az egyik „mozgóstól” kaptam emlékbe, a negatívval együtt, amikor Kulin váltotta föl a főszerkesztői székben Veresst, és barátaim valamelyik kéziratelfekvőben véletlenül ráakadtak a kiszedett és korrektúrázott szövegre. Nem vagyok valami nagy „öndokumentáló”, de ezt a levonatot megőriztem. Már annak idején is lenyűgözött a szokványos szerkesztőségi formulában – „állóban marad” – rejlő költői varázs, szimbolikus erő, történelmi kétértelműség. Most értem csak meg, miért. Hisz talán azért maradt állóban és állt tovább évtizedeken át az íróasztalom fiókjában is, hogy címet adjon ennek a másik írásnak. Legszívesebben az 1979-cel lezáruló évtized minden egyes évére ráírnám: „Állóban marad”.

• Beszélő évek – 1979