Afrika szarva; Ogaden, Eritrea, Tigre; Aszmara, Harer, Dire Dawa – 1978-ban már nemcsak a világesemények ínyencei tudták, merre keressék a térképen a szovjet terjeszkedés ígéretes, új hadállását. Igaz, hogy a tágabb célterületről egyedül Mozambik pályázott (sikertelenül) KGST-tagságra, Afrika legsúlyosabb szocializmus-teljesítményét mégiscsak Etiópia mutatta, jó másfél évtizeden át. Eközben – éppen 1978-ban – megnyert egy háborút, egy másikban pedig kézközelben érezhette a győzelmet. És hivatalosan is partnert cserélt.
Afrika szarva a Vörös-tenger déli kijáratánál, az Ádeni-szorosnál néz szembe az Arab-félszigettel. Fontos stratégiai pozíció, a Szuezi-csatorna megnyitásától 1945-ig angol, francia és olasz, utána értelemszerűen amerikai és szovjet érdekek keresztezési pontjában. Ennek megfelelően alakult külkapcsolatainak története is: Etiópia az ekkor még hozzá tartozó Eritreával együtt a hetvenes évek elején az Egyesült Államok kitüntetett afrikai partnere, Szomália pedig a Szovjetunió bázisa volt. Az utóbbi forradalmi és szocialista állampártja, valamint az állam feje, Siad Barre tábornok 1970-ben helyezkedett a tudományos szocializmus álláspontjára.
Ugyanekkor Etiópiában, aszály, éhínség, eritreai rebellió közepette, I. Hailé Szelasszié császár, „Júda Oroszlánja”, akit a korábbi generációk csak „a Négus”-ként emlegettek, idősödvén már csak egyre több nemzetközi szervezet székhelyének elnyerését tekintette igazán fontos államfői feladatának. Hiába kapott Etiópia az 50-es, 60-as években annyi amerikai segélyt, mint az összes többi afrikai ország együttvéve, a földrész egyik legszegényebb országa maradt. 1972–74 között kétszázezer ember halt éhen. A reformok későn és nehézkesen indultak, az elégedetlenség nőtt, példátlan módon már sztrájkok is voltak. Fiatal tisztek sorozatos zendülésekkel, egyfajta „lopakodó puccsal” egyre több hatalmi pozíciót vettek birtokukba. 1974-ben már az Ideiglenes Katonai Kormányzó Tanács (IKKT) kezdett hozzá könyörtelen lendülettel a szocializmus felépítéséhez.
Az ideológiai következetesség nem könnyen bár, de győzedelmeskedett a gazdasági ésszerűség fölött: az új etióp vezetés barátságtalan gesztusok sorozatával elérte, hogy 1977-re szinte teljesen elapadjanak az amerikai segélyek. Moszkva nem léphetett rögtön az üres mezőre, hiszen három éve barátsági és együttműködési szerződése volt Etiópia háborús ellenfelével, Szomáliával. A közeledés fokozatos volt, de Siad Barre ezt is sokallta, felmondta az egyezményt, egyhetes határidővel kiutasította a több száz szovjet – főleg katonai – tanácsadót, továbbá azonnali hatállyal visszavonta a Szovjetuniótól a berberai hadikikötő és egy sor más hadi létesítmény használati jogát.
Ekkorra viszont az etióp hadsereg amerikai fegyverzetét már egymilliárd dollárnyi értékben egészítették ki szovjet vadászgépek, harckocsik és nehézfegyverek, a személyi állományt pedig 17 000 kubai katona, kiképzőtiszt és tanácsadó erősítette. (De zuhant le az etióp légtérből szovjet tábornok is, a szakirányú dél-jemeni, keletnémet és bolgár személyzet jelenlétéről már nem is beszélve). Így 1978-ban magától értetődött, hogy az újabb barátsági együttműködést már Etiópia köti a Szovjetunióval. A Carter-adminisztráció viszont csak két évvel később jutott el odáig, hogy az Egyesült Államok hajói lehorgonyozhassanak a szomáliai partoknál.
Az amerikai külpolitikában mindig is egyszerre, egymás mellett volt jelen a globális-stratégiai és a regionális szemléletmód. Az előbbi a nagyhatalmi szembenállás perspektívájából kezelte a regionális konfliktusokat, az utóbbi a helyi összefüggésekbe mélyedve, emberi jogokban, igazságosságban, demokráciában is gondolkozva alakította ki állásfoglalásait – habár hiba volna túlidealizálni az utóbbi megközelítés érvényesülési esélyeit. De hiába állapította meg Zbigniew Brzezinski nemzetbiztonsági tanácsadó globálisan és stratégiailag már 1977-ben, hogy „az enyhülési folyamat sírját Ogaden homokja borítja”, ha egyszer – regionálisan tekintve – az etiópiai Ogadent Szomália rohanta le, szovjet nemtetszés mellett ugyan, de mégiscsak szovjet fegyverzettel.
A korábbi Brit Szomáliföld, és a délebbre fekvő, előzőleg olasz fennhatóság alatt álló területek egyesülésével formálisan 1960-ban jött létre a független Szomáli Köztársaság, de a politikai egységesülés az erős klánrendszer miatt nehézkesen haladt előre. A törzsek, klánok és al-klánok érdekellentéteit 1969-től felülről a Siad Barre-rezsim diktatúrája, alulról a területi terjeszkedés közös törekvése hidalta át. Szomália váltakozó hangerővel, de folyamatosan igényt tartott az összes szomáliak lakta területre, így északon Dzsibutira (ahol mindmáig állomásoznak francia idegenlégiósok), délen Kenya egyik tartományára, Nyugaton pedig a sivatagos etiópiai Ogadenre. A célkitűzést, a szomáli területek békés egyesítését 1960-ban az ország alkotmányában is rögzítették.
De határok ritkán módosulnak békés körülmények között, Afrikában pedig soha, hiszen maga az Afrikai Egységszervezet is minden konfliktushelyzetben hitet tesz a gyarmati időkből örökölt határok érinthetetlensége mellett. A kulturális, törzsi, nemzetiségi választóvonalakat összevissza szeletelő gyarmati határok – vagy esetenként azok meghatározatlansága – örök konfliktusforrásai Afrikának. Másfelől viszont a viszonylagos stabilitás biztosítékai is, hiszen bármiféle határmódosítás további, többé vagy kevésbé indokolt újrarendezési követelések áradatát indíthatná el. Lappangó formában, ki-kirobbanva így is van ezekből éppen elég Ugandától Kongón át Szenegálig. (Témánk szempontjából érdekes, hogy a szabály alól éppen Etiópia az egyetlen kivétel, amely 1991-ben tudomásul vette Eritrea elszakadását. A két ország vezetői – egykori harcostársak – között egészen idén májusig példásan jó volt a viszony, csak ekkor kezdődtek az összecsapások a határvonal tisztázatlansága miatt.)
Az etióp forradalom kezdetekor Siad Barre még bizakodhatott, hogy tárgyalások útján is elérhet valamilyen mértékű autonómiát Ogaden számára. 1976-ra elhamvadtak a remények. Szomáliában felélesztették és újjászervezték, majd átdobták a határon a Nyugat-Szaharai Felszabadítási Frontot. 1977 nyarán már reguláris szomáli egységek is harcoltak a felkelők oldalán, akik így három hónap alatt lerohanták Ogadent és két további tartományt. A helyi lakosság a korabeli hírek szerint örömmel fogadta a támadókat, sokan csatlakoztak a felkelőkhöz, akiket más délkelet-etiópiai népcsoportok felszabadítási mozgalmai is támogattak.
Az eritreai fronton sem állt jobban az etióp hadsereg ezekben a hónapokban. Eritrea a múlt század végétől 1941-ig olasz gyarmat volt, ezután tíz évig brit katonai irányítás alatt állt. Ez a bő fél évszázad lehetővé tette az elmozdulást a tradicionális életformából egyfajta európaias társadalmi és gazdasági berendezkedés felé. Etiópia már csak a tengeri kijárat biztosítása érdekében is magáénak követelte a területet. Az amerikai stratégiai érdekeknek is Etiópia erősítése felelt meg. Végül az ENSZ föderatív megoldást javasolva kompromisszumos döntést hozott, de az akkor még cselekvőképessége teljében lévő Hailé Szelasszié 1962-re lényegében bekebelezte Eritreát. A függetlenségi harcok azonnal elkezdődtek. A két legnagyobb felszabadítási szervezetet egyaránt támogatta a szovjet tömb és több, hozzá húzó arab ország, például Egyiptom, Szíria, Irak. A két szervezet hadi sikereit késleltette ideológiai – sőt olykor katonai – szembenállásuk, 1974-ben, a katonai hatalomátvétel évében mégis úgy tűnt, hogy Etiópia már nem lesz képes visszaszorítani őket. Váltakozó hadiszerencsével éveken át lényegében állóháború zajlott.
Eközben Etiópiában tombolt a forradalmi lendület. A 109 fiatal, alacsony származású tisztből álló IKKT (pontos, név szerinti összetételét nem hozták nyilvánosságra) külföldről hazatért, szélső- és újbalos értelmiségiek útmutatásait követve radikális reformokat hajtott végre. 1975 első két hónapjában államosították a bankokat, a biztosítótársaságokat és a nagyvállalatokat. Minisztériumi irányítás alá vonták a kisipart. Márciusban a föld államosítása következett. Országszerte helyi szövetségekbe szervezték a parasztságot. Ezek a szövetségek hozták létre a termelőszövetkezeteket, és osztottak ki egy-egy darab földet a családok saját használatára. De az adó behajtása, az igazságszolgáltatás, a helyi igazgatás is a feladataik közé tartozott, miközben tömegszervezetként, politikai mozgósítási keretként is szolgáltak. A közép- és felsőfokú oktatást felfüggesztették, a diákokat kampányfeladatokkal vidékre küldtek. Az év közepén a városi ingatlanok kisajátítása következett. Itt is létrehozták a mindenkit átfogó tömegmozgósító intézményes lakóközösségeket, a kebeléket, amelyek a demokratikus centralizmus logikája szerint körzeti, tartományi és országos hierarchiába rendeződtek.
A társadalom átszabása mögül nyilván nem hiányzott az őszinte jobbító szándék, a társadalmi igazságtalanságok elleni tiltakozás, de a radikális lendület szinte gépies következetességgel torkollt az ideológiai frontok és hatalmi harcok kiéleződésébe, majd vérfürdők sorozatába.
Az IKKT első vezetőit már 1974 végén meggyilkolták, és velük együtt kivégeztek vagy hatvan korábbi magas rangú politikust és katonai vezetőt, anélkül hogy akárcsak formális bíráskodással ítéletet hoztak volna ellenük. A katonai vezetők körében is kíméletlen hatalmi harc dúlt. 1975 júliusa és 1976 szeptembere között több mint száz tisztet végeztek ki. A tisztogatást az eredeti IKKT tagjai közül alig húszan élték túl, élükön Hailé Mariam Mengisztu őrnaggyal. 1977 februárjában a tanács egyik ülésén zajlott le a végső leszámolás: a tanácskozás alatt kitört tűzharcban a testület hét vezetője meghalt. Mengisztu ettől kezdve az IKKT elnöke, államfő és a fegyveres erők főparancsnoka volt egy személyben. Novemberben kivégeztette a vidéken időközben megszervezett népi milíciák parancsnokát is, és így 1978-ra már csak egyetlen régi harcostársa maradt életben a négy évvel korábbi forradalmár vezetők közül.
A szélesebb politikai arénában az IKKT-nak jobbról és balról is voltak szervezett ellenfelei. A jobboldallal gyorsan végeztek: a bukott császári rendszer érdekeltjeivel, kegyenceivel és híveivel már az első években leszámoltak. Aki megmaradt és tehette, Szudánba menekült. Balról ellenfélnek számított a szakszervezeti szövetség, amely azt az újbalos nézetet vallotta, hogy a forradalomnak alulról kell építkeznie. Vezetőinek többségét 1976-ban bebörtönözték vagy kivégezték. Keményebb diónak ígérkezett az Etióp Népi Forradalmi Párt (ENFP). Ez a főleg értelmiségi és diák tagságú szervezet maoistának vallotta magát, tagadta, hogy egy katonai gépezet alkalmas lehetne egy valódi marxista forradalom irányítására, és úgy érvelt, hogy kezdetben a többpárti demokrácia keretei között kell kiélezni az osztályellentéteket, majd az így előkészített talajon kerülhet sor a nép forradalmára. A reformintézkedések fokozták az IKKT népszerűségét, a Mengisztu-csoport könyörtelen előretörése fokozta a félelmet, így kétfelől is szűkült az ENFP mozgástere. Az ENFP végrehajtott néhány politikai „kivégzést”, amire Mengisztu 1977 novemberében meghirdette a „vörös terror kampányát”. A hadsereget, a rendőrséget, a népi milíciákat és a kebeléket egyaránt mozgósították „a reakció és az ellenforradalom fészkeinek”, vagyis a rezsim minden ellenségének a felderítésére és felszámolására. A vörös terror jó egy évig tartott: tízezreket kínoztak és gyilkoltak meg, elsősorban a városokban.
1978-ban lezajlott Etiópia belső pacifikálása. A külső hadszínterek közül először Ogadenben lendült ellentámadásba az etióp hadsereg. A szovjet fegyverek, az 1500, ugyancsak szovjet katonai tanácsadó és a kubai katonák jó munkát végeztek: az offenzíva februárban kezdődött, és a szomáli csapatok március elejére már ki is hátráltak az országból. Április és június között átcsoportosították a csapatokat – több mint százezer embert – északra, az eritreai frontra. (A forradalom előtt feleekkora sem volt az etióp hadsereg létszáma.) Az offenzívát bombázásokkal készítették elő – a városokat a Vietnamban elhíresült napalm gyújtóbombákkal dolgozták meg. Ennek ellenére Eritreában erősebb volt az ellenállás, mint Ogadenben. A felkelést itt hivatásos katonák irányították, akiknek egy része Kubában kapott kiképzést, abban az időben, amikor Castro még nem a Mengisztu-rezsimet, hanem az eritreai – természetesen szintén marxista – felkelőket tekintette a forradalom letéteményeseinek. De három hónap alatt így is sikeres volt az ellentámadás, és az etióp hadsereg visszafoglalt majdnem minden eritreai várost. Csak egy szűk északi területet tudtak megtartani a felkelők, miközben más csoportjaik áttértek a gerilla-hadviselésre, illetve szudáni területekről ütöttek rajta az etióp egységeken.
1978 végére Mengisztu tehát nyeregben érezhette magát, hozzáláthatott szocializmusa felépítéséhez, ami az első években még hozott is bizonyos termelési eredményeket. Az államosított kávéültetvények, a kényszer-kollektivizált mezőgazdaság azonban katasztrofális teljesítményt nyújtott, az 1984–85-ös irtózatos aszály után pedig a diktátor fokozatosan defenzívába kényszerült. Az éhínség enyhítésére több mint félmillió embert telepített át távoli vidékekre a legsúlyosabban érintett északi tartományokból. Végül, paranoiája tetőfokán Mengisztu biztonsági és politikai megfontolásokból az egész országban nagyobb településekké vonta össze az apróbb falvakat. Ekkor viszont már számos fegyveres felkelő csoport harcolt a kormányzat ellen Oromóban, Tigrében, Afarban és természetesen Eritreában is. Hiába volt az évek során már nyolcmilliárd dollárnyira duzzadt szovjet katonai támogatás, Mengisztu folyamatosan defenzívába szorult. A Szovjetunióval együtt ő is megbukott. Zimbabwe fogadta be.