A nagy történelmi folyamatokat – ahogyan azok a történelemkönyvekben megjelennek – és az egyén által megélt történeteket gyakran szakadékok választják el egymástól. A „nagy történelem” kiemelkedő fordulópontjai esetleg kevés lenyomatot hagynak a mindennapi életen, míg egy nagy éhínséget vagy járványt – ami az azt átélő nemzedék számára alapvető jelentőségű élmény lehetett – figyelemre is alig méltat a hagyományos, politikaorientált történetírás. A német Alltagsgeschichte (a „hétköznapok története”) kutatói például kimutatták, hogy a II. világháborút átélt nemzedék kollektív emlékezetében nem 1945 májusa él nagy korszakhatárként. A túlnyomó többség számára 1948 júniusában, az új márka bevezetésével ért véget a háború és az azzal összefüggő nyomorúság.
Természetesen ugyanazt a történelmi szituációt is egészen különbözőképpen élhetnek meg az abban részt vevők. Illyés Gyula két gyökeresen különböző ’48-élményt örökített meg A puszták népében. „Anyám apja ’48-ban négyéves volt, emlékezett a kozákokra, akik szülőfalván átlovagoltak, hogy a szabadságot letiporják. Nagyapa sajnálta a szabadságot. A szabadság letiprása volt képzeletében az a nagy ha, a végzetnek az a vak végzése, mely ha nem történik, minden másképpen történik ezen a földön, tán a szegény ember sorsa is.”
Illyés apai nagyapja 17 éves volt 1848-ban. „Azt az időt a tamási erdőben töltötte. »Szedték a katonát akkoriban a magyarok is, a németek is – mondta akadozva, amikor föllelte végre emlékezetében azokat az éveket, amelyekről hallani akartam –, mink meg elmentünk az erdőbe. Mink sütöttük a kenyeret, mert még lisztet is vittünk.«
Az egész szabadságharcot s a rákövetkező zavaros időket az erdőben töltötte, igen kellemes társaságban, egy-egy szép jelenetre még hatvan év távlatából is rámosolygott. […] A vitézi élettől féltek? Nem. Nagyapa csak »idegen országba« nem akart menni, ha a csatát ott, a puszta végén rendezik, akkor szívesen kivette volna a részét. Görgeynek majdnem segédkezet nyújtott ő is; sajnos, későn érkezett, visszafordult.* Két telet húzott ki az erdőben, hogy melyiket, arra nem emlékszik, mert fogalma sem volt arról, hogy mikor ütött ki a szabadságharc, azt sem tudta, hogy egyáltalán kiütött. […] Mindezt igen egykedvűen beszélte el, eszébe sem jutott, hogy bujdosása egyik felében – amikor Kossuthék verbuváltak – gyáva volt, a másik felében pedig – amikor a császáriak soroztak – hős. […] Nagyapa az erdőben ült, nem mérlegelt, az urak dolgának tartotta az egészet; már akkor lemondott arról, hogy ilyesmiben tisztán láthat.”
A társadalomtörténet sokáig csak a nagy struktúrákkal – pl. rend, osztály, nemzet – és a nagy folyamatokkal – modernizáció, iparosodás, polgárosodás, nemzetté válás, urbanizáció stb. – foglalkozott. Az 1848–49-es eseményeket számtalan emlékirat, napló, levél, egykorú hírlapi cikk örökítette meg. Ezek kiváló lehetőséget nyújtanának a szabadságharc hétköznapjainak rekonstruálásához. Ilyen szempontból azonban alig aknázták még ki a negyvennyolcas forrásokat: a „nagy történelem” alatti szint, a mindennapi tapasztalatok története még megírásra vár. A következőkben mi is csak arra vállalkozhatunk, hogy ízelítőt adjunk ebből a másik történelemből, a negyvennyolcas szabadságharc megélt történetéből.
Gazdasági válság, ínség, pénzzavarok
A személyes történeteket megörökítő negyvennyolcas forrásokban meglehetősen gyakran fordulnak elő a gazdasági viszonyokra, drágaságra, a pénzrendszer zavaraira vonatkozó megjegyzések. A gazdasági válságjelenségeket a forradalom kirobbanásának előzményeit vizsgálva sem hagyhatjuk figyelmen kívül.
Az 1845–47 közötti sorozatos rossz termések miatt Európa számos vidéke éhezett 1847 telén. Ezek közé tartozott Észak-Magyarország is: a kialakulatlan belső piac és a kezdetleges szállítási viszonyok folytán nem érkezett élelmiszer az ország szerencsésebb vidékeiről. A lakosság ínségeledeleken tengődött (őrölt gyökerek és fakéreg, szalma- és pelyvalepény, forrázott füvek). A megyei hatóságok és a földesurak közmunkák szervezésével és ínségkonyhák felállításával igyekeztek segítséget nyújtani a rászorulóknak, de ez csak csepp volt a tengerben. A fenyegető éhhalál elől valóságos népvándorlás indult az Alföld és Pest felé. Pesten a szokásos évi 2-3 ezer bevándorló helyett 1847-ben 12 ezren jelentkeztek be, de a menekülők valós száma a húszezret is elérhette. Helyzetüket kilátástalanná tette, hogy az Angliából kiindult gazdasági válság mélypontján érkeztek Pestre: munkát nem találtak, a mesterek legfeljebb ellátást adtak meglevő legényeiknek is, hogy ne kelljen elbocsátani őket. 1845–46-ban 7000 munka nélküli jövevényt toloncoltak ki a városból; akinek nem volt jártányi ereje sem, azt szekéren vitték. Az utcákon csoportokba verődve kéregettek a szállás és kereset nélkül tengődők. A legyengült, beteg embereket szekérszám hordták a Rókus kórházba, sőt szükségkórházat is fel kellett állítani. Naponta legalább 2-3 éhenhaltat találtak az utcán. Különösen szomorú volt a továbbvándorló szülők által elhagyott, sőt eladott gyerekek sorsa: utcákon át kísérik „kunyorálásaikkal, nyöszörgő panaszaikkal” a polgárokat.
Az éhhalál közvetlen fenyegetése ugyan az 1847-es bő aratás után elmúlt, de az élet csak viszonylagosan és csak rövid időre tért vissza a normális kerékvágásba. Az Angliából 1845-ben kiindult, Pestet is sújtó pénzügyi és gazdasági válság hatását 1848 tavaszán tovább mélyítette, hogy a forradalmi megrázkódtatások hírére az emberek elveszítették bizalmukat a birodalom bankjegyei iránt. Március-április folyamán megrohamozták az Osztrák Nemzeti Bank magyarországi fiókjait, hogy a bankjegyeket ezüstpénzre váltsák be. (A banknak az egész birodalomra érvényes bankjegy-kibocsátási monopóliuma következtében Magyarországon is a bécsi bankjegyek voltak forgalomban.) Az ezüstpénz eltűnt a forgalomból, a papírpénzt nem vagy csak alacsonyabb árfolyamon fogadták el. A valutaválság elmélyülésének megakadályozása érdekében megtiltották az ezüst- és aranypénz kivitelét külföldre (Ausztria és Magyarország között szabad volt a nemesfémforgalom). A kiviteli tilalom újabb problémával mélyítette a válságot: megszakadtak a külkereskedelmi kapcsolatok a Habsburg-birodalmon kívüli területekkel.
A hitelélet szinte teljesen megbénult, a takarékpénztárakat és a Kereskedelmi Bankot megrohanták a betétesek (egy időre fel is kellett függeszteni a betétek kifizetését). A kereskedők és gyárak nem jutottak hitelhez, a márciusi és a júniusi vásárra nem jöttek el a külföldi vevők. Súlyos pénzügyi gondokkal küzdött szinte minden pesti ipari üzem: a hengermalom, a cukorgyár, a gépgyár kisebb kormánysegélyekkel vegetált, a fél kapacitással dolgozó hajógyár százával bocsátotta el a munkásokat. A kézműiparban hasonló volt a helyzet: a mesterlegények tömegei kerültek utcára. A kereskedőknek májusban a kormány közbenjárására egymilliós kölcsönt folyósított ugyan az osztrák Nemzeti Bank, ez azonban inkább csak jelképes gesztusnak számított a tényleges szükséglethez képest. A gazdasági pangást csak a nyár folyamán megindult háborús készülődés szüntette meg. Az önálló pénzjegykibocsátással fedezett fegyverkezés munkahelyeket teremtett, a munkanélküliek másik részét pedig a honvédsereg szívta fel.
A pénzét féltő kisemberre azonban még számos izgalom várt 1848–49-ben: a különböző bankjegyek értékének alakulása a hadihelyzet barométereként működött. Szinte állandó problémát jelentett a váltópénz, illetve a kis címletek hiánya. A legkisebb osztrák bankjegy az ötforintos volt (kb. egy napszámos egyheti bére), így az aprópénz hiányán gyakran a bankók felezésével, negyedelésével segítettek. A váltópénz, az ezüst húszkrajcáros teljesen eltűnt a forgalomból; az aprópénz hiánya miatt döntött úgy a pénzügyminiszter, hogy az első magyar bankjegyek az egy- és kétforintosok lesznek. Később azonban a növekvő állami pénzszükséglet kielégítésére egyre inkább a nagy címletű Kossuth-bankókat készítette a bankjegynyomda: 5, 10 és 100 forintosokat, így ezeket a pénzeket is kisebb részekre tépték a forgalomban.
Hisztérikus reakciók és virágzó spekuláció (is) jellemezte a pénzhez való viszonyt 1848–49-ben. Bár a fedezetlen papírpénz elértéktelenedése feltartóztathatatlan folyamatnak bizonyult, a pénzrendszer mégsem omlott össze. Hogy a bankjegykibocsátás maradhatott a szabadságharc anyagi alapja, abban döntő szerepe volt a lakosság bizalmának, amivel az új rendszert fogadta. 1848 végére az új magyar pénzek (a bankjegyek és az államjegyek) olyan szervesen beépültek az ország, sőt kisebb mértékben a birodalom gazdasági vérkeringésébe, hogy azt 1849 első hónapjaiban a Windisch-Grätz csapatai által megszállt területeken is érvényes fizetési eszköznek tekintették, olyannyira, hogy még a császári csapatok is kaptak zsoldot Kossuth-bankókban. Érvénytelenítésük komoly gazdasági és szociális válsághoz vezetett volna, amit a megszálló hatóságok bizonytalan helyzetükben nem vállaltak. Csak márciusban kezdték el korlátozni a magyar pénzjegyek forgalmát, ami meg is ingatta értéküket. A bizonytalanság fokozódása idején az emberek felvásárlásokkal, adósságaik törlesztésével igyekeztek megmenteni Kossuth-bankóik értékét. A végleges megszállást irányító Haynau kevésbé volt aggályos: ő egyik első feladatának tekintette a szabadságharc anyagi alapját jelentő papírpénz érvénytelenítését, bármilyen veszteséggel járjon is az a meghódított ország számára.
A felszabadult parasztság mozgalmai
Ha 1848–49 konfliktusairól beszélünk, általában a Magyarország és a Habsburg-birodalom másik fele, illetve az azt megtestesítő bécsi kormány között kirobbant fegyveres küzdelemre, illetve a szerbekkel, horvátokkal, románokkal vívott polgárháborúra szoktunk gondolni. A forradalom és szabadságharc hónapjaiban azonban számos más törésvonal mentén is ütköztek a társadalom ellentétes érdekű rétegei. Ezeket a konfrontációkat részben a fent leírt gazdasági válság idézte elő, részben az áprilisi törvények által elindított, de még le nem zárt társadalom-átalakító változások törvényszerű velejárói voltak. Az utóbbiak közé tartoztak a jobbágyviszonyok felszámolása során kirobbant összeütközések, az előbbibe pedig az ipari munkások mozgalmai (elsősorban Pest-Budán); az antiszemita zavargások kialakulásában mindkét mozzanat szerepet kapott.
A márciusi forradalom legjelentősebb társadalmi vívmánya kétségkívül a jobbágyfelszabadítás volt. Ennek híre, amely még a jogerőre emelés előtt végigfutott az országon, osztatlan örömet keltett. Igaz, az örömbe szinte azonnal disszonáns hangok is vegyültek. Főleg a románok és szlovákok által lakott vidékeken (ahol még inkább hiányzott a nemesség és parasztság közti kommunikáció) terjedt el a meggyőződés, hogy a császár már évekkel ezelőtt eltörölte terheiket, csak a földesurak eltitkolták a törvényt. (Valószínűleg az 1836-ban, illetve 1840-ben hozott úrbéri törvényekhez kapcsolták az állítólagos jobbágyfelszabadítás tényét.)
Az öröm első kitörései után a parasztokat hamarosan egyre inkább a részletek, a „hogyan tovább” kérdése kezdte foglalkoztatni. Tanulmányunk első részében már összefoglaltuk, hogy a jobbágyfelszabadítás számos részletkérdését nem oldották meg az áprilisi törvények. A dolgok természetéből adódóan a történeti források elsősorban nem a normálisról, nem az általánosról születtek elsősorban, hanem éppen a normától eltérő, azzal ütköző esetekről, a konfliktushelyzetekről. Igaz ez a jobbágyfelszabadítás, illetve a parasztság reagálása esetében is: nem az általános öröm, hanem a megoldatlan kérdések, érdekütközések, parasztmozgalmak és konfliktusok termeltek történeti forrásokat.
A „nagy történetírás” is megemlékezik róla, hogy a majorsági vagy kuriális birtokok népe csalódottan fogadta a jobbágyfelszabadítást, amely őket nem érintette. A mindennapi történelem szintjén érzékelteti a hangulatváltozást a következő, önmagában tulajdonképpen jelentéktelen, a tavaszi és nyári hónapokban számos változatban megismétlődött epizód. 1848. március 28-án este, alig két héttel a pesti forradalom után, a Veszprém megyei Tótvázsonyban, Altstätter Ignác izraelita kocsmárosnál összegyűltek a helybeli német ajkú curialista zsellérek. Borital közben elhatározták, hogy a közel lakó cigányokat felfogadják, és zenekíséret mellett ők is ünnepelni fognak az éjjel. A kisbíróval, aki pedig azért jelent meg a kocsmában, hogy a borivókat hazaküldje, felköltették a cigányokat, és velük együtt megindultak az alvó falu utcáin. A kezdeményezőkhöz az utcákon számos zsellér csatlakozott, s a polgári szabadságot éljenző rivalgások közt az ittas tömeg végiglátogatta a helyben lakó közbirtokosokat, illetve haszonbérlőket, és megvendégeltette magát. Az éjjeli menet hangulatát nem egyértelműen az újonnan nyert szabadság feletti öröm uralta. A csalódottságot néhány nemesi lak betört ablakai és a keserű kifakadások jelezték, hogy „róluk hát senkisem gondoskodnék”. A tüntetők végül reggeli 5 órakor elálmosodván, minden egyéb kitörések nélkül hazatértek. Az esetet kivizsgáló szolgabíró elégségesnek látta, hogy az éjszakai menet vezetőit, Pechl Fülöpöt, Auerpach Ferencet, Mandli Jánost, Henn Józsefet és a többi német zsellért megdorgálja, és határozottan eltiltsa a hasonló kicsapongásoktól. Jelentésében megjegyezte még, hogy nevezett zsellérek már 25-én, a jobbágyfelszabadítást kimondó törvénytervezet ismertetésekor sem voltak hajlandók örömöt mutatni többszöri kapacitálás után sem.
A parasztmozgalmak egy része régi, vélt vagy tényleges igazságtalanságok jóvátételéért indult. Tipikus konfliktusforrásnak számítottak pl. a forradalmat megelőzően lebonyolított birtokrendezések és legelő-elkülönítések. Így volt ez a Békés megyei Mezőberény esetében is, ahol a magyar, német és szlovák parasztok a számukra hátrányos legelőfelosztás felülvizsgálatát követelték. Nem várták ki a hivatalos elintézést, tettlegesen elfoglalták a vitatott határrészt, pálinkát kezdtek főzni, bort mérni (tehát épségben maradt földesúri jogokat vettek birtokba), kirabolták, majd lerombolták az uradalom gazdasági épületeit. A mozgalom vezetője Frey Ádám német paraszt volt, akit a rögtönítélő bíróság halálra ítélt és kivégeztetett. A Sopron megyei Nagymarton mezőváros parasztpolgárai a vasútépítés miatt kisajátított földjüket követelték vissza. A fent említett Tótvázsony szomszédságában fekvő Nagyhidegkút parasztjai a közös legelőről kiverték az uraság, az Esterházy grófok birkáit.
A feudális közös birtoklás felszámolása során éles küzdelem folyt az erdőkért is. A volt jobbágyok pl. sokhelyütt a vadászat jogát is az újonnan nyert szabadságjogok közé tartozónak hitték. A szabadság és a szabálynélküliség ilyetén összekeverése zavargásokhoz vezetett többek között a Vas megyei Goberfalván. Más vasi falvakban az erdők egyéb hasznosításán, például a gubacsszedés vagy a legeltetés jogán vesztek össze a volt jobbágyok a földesúrral.
A hírlapi tudósítások azt mutatják, hogy a volt földesurak és egykori úrbéreseik viszonya sokféleképpen alakulhatott, nyilván az előzményektől nem függetlenül. A Magyar Gazda szerint Zólyom környékén a nép nem akarta kihasználni volt urai szorult helyzetét, igaerejét pénzért, sőt alkalmanként ingyen is rendelkezésükre bocsátotta. Mások ugyanakkor „készebbek hassal napnak fordulva heverni, hogysem készpénzért szolgáljanak”.
A nemesség és a változások
Az előző részben szóltunk már a nemesség életviszonyainak sokféleségéről; ugyanez a változatosság jellemezte reagálását is az 1848-as változásokra. A forradalom utáni napok elkeseredését mutatja Berényi János grófnak a főrendi táblán elhangzott kifakadása, aki inkább kivándorolna, mint belenyugodjon a „megaláztatásba”. (Igaz, paradox módon éppen a polgári mintaállamba, az Egyesült Államokba akart menni.) A Magyar Gazda májusi tudósítása szerint vannak, akik „nem tudják a múltat felejteni, s az új viszonyok által részint megszokott jövedelmeikben, részint ősi kiváltságaikban csorbítva, hallgatag bár, de bosszús érzelmekkel töltik elvonult éltöket”. Megint másokat magával ragadott a forradalmi idők lendülete, a közigazgatásban szolgálták a polgári átalakulás ügyét, vagy a nemzetőrség, majd a honvédség tisztjeként harcoltak a márciusi vívmányok (elsősorban a nemzeti önrendelkezés) védelmében. Az új idők egyik apró, de jellemző jeleként számos nemes változtatta nevének arisztokratikus y-ját a demokratikus i-re, mint pl. a honvédsereg későbbi fővezére, Görgei Artúr.
A reformellenzék programja az érdekek kiegyenlítését a jogok kiterjesztése és nem jogok elvétele útján akarta megvalósítani. Így a polgári jogegyenlőség megvalósítása során a nemesi, főnemesi címeket nem törölték el, de a törvény előtt mindenki egyenlő lett: a nemesség számára eddig is érvényesülő gyülekezési és szólásszabadságot most már általánosan érvényesnek tekintették. A jogszűkítést elkerülendő, a választójogi törvény is tartalmazott egy megkülönböztetést a nemesség javára: meghagyta az 1848 előtt élvezett szavazati jogát azoknak is, akik nem rendelkeztek az előírt vagyoni vagy jövedelmi minimummal. (Még a dualizmus első évtizedeiben is jelentős volt a „régi jogon” választók száma.)
Megmaradt a felsőház is, igaz, a gyakorlatban a döntés joga teljesen a képviselőház kezében volt. Tagjai változatlanul a legfőbb világi méltóságok (főispánok és zászlósurak), a püspökök és érsekek, valamint az arisztokrata családok felnőtt férfi tagjai voltak.
A forradalom utáni első napokban a nemességet általában a szabaddá vált néptől való szorongás jellemezte. Voltak, akik menekülésszerűen hagyták el kúriáikat, és úgy gondolták, hosszabb ideig vissza sem térhetnek. (Mint 1789 nyarán Franciaországban, a „nagy félelem” hónapjaiban.) Különösen súlyos félelmek gyötörték a román jobbágyság tengerében élő erdélyi földesurakat; mint a későbbi „atrocitások” mutatták, nem alaptalanul. Az ország túlnyomó részén azonban alaptalannak bizonyultak az aggodalmak. Ha némileg idealizált is Kemény Zsigmond leírása, a valóságmagvat nem vitathatjuk el tőle. Forradalom után című röpirata szerint a volt úrbéres „gazdasági tanácsért többnyire volt földesurához folyamodott, pörlekedéseiben egyeztetőül a tekintélyes táblabírókat használta, képviselővé majdnem kivétel nélkül nemest választott. (…) A nép a forradalom alatt több vidéken helységbírává és falujegyzővé volt földesurait választotta, s a demokrácia arra szolgált, hogy egy szorosabb és a magánélet minden rétegeibe magát átszövő érintkezés eszközöltessék a míveltebb osztály és a tömeg közt.”
Hogy mennyire nem lehet 1848–49-ben (sem) a politikai állásfoglalást társadalmi struktúrákhoz kötni, azt a kisszámú, de igen nagy befolyással bíró arisztokrácia példájával szemléltethetjük. Egyes marxista művek az arisztokráciát kizárólag az ellenforradalom vezetőjeként vagy szálláscsinálójaként mutatták be. A valóságban a nemzet és a birodalom küzdelmében mindkét oldalon nagy számban vonultak fel mágnások is. Az első független magyar kormányban 4 arisztokrata miniszter foglalt helyet, a képviselőházba pedig kéttucatnyi mágnást választottak be. A honvédsereg törzstisztjeinek és tábornokainak névsorában közel 100 grófi és bárói címmel találkozunk. Igaz, kétötödük a nyílt szakítás után, 1848 végén hátat fordított a szabadságharcnak, egyötödük pedig külföldi (lengyel vagy német) volt. A végig kitartó 35 tiszt között feltűnően magas az erdélyiek aránya. 1849-ben legalább ugyanennyi arisztokrata szolgált a magyar hadseregben alacsonyabb rangban.
Ugyanakkor tény, hogy a császári hadseregben körülbelül hasonló számú mágnás harcolt, mint hivatásos katonatiszt. A konzervatív főurak már 1848 őszén beadványokban adtak kéretlenül is tanácsokat a császári kormányzatnak, hogyan „pacifikálják” az országot a remélt közeli győzelem után. A forradalom okozóit „minden további nélkül fel kell akasztatni... A halottak nem térnek vissza, nem nyerhetnek amnesztiát és nem emigrálhatnak idegen országokba.” Dessewffy Emil gróf tanácsaihoz mindjárt a kivégzendők listáját is mellékelte. A Windisch-Grätz által elfoglalt terület igazgatásának megszervezésében császári biztosként vezető szerepet vállaltak a nyugat-magyarországi arisztokraták és birtokos nemesek.
A mérleg másik oldalán állnak azok a főurak, akik a szabadságharc bukását követően osztoztak a többi résztvevő sorsában. Kivégzések (a politikusok közül Batthyány Lajos gróf, Perényi Zsigmond báró, Jeszenák János báró, a katonák közül Leiningen-Westerburg Károly gróf, Vécsey Károly gróf, Mednyánszky László báró esett áldozatul), várfogság, kényszersorozás, emigráció várt azokra, akik a nemzeti célokkal azonosultak.
Munkásmozgalmak
Az áprilisi törvények érintetlenül hagyták a céhrendszert. A céhek elzárkózása, a mesterré válás útjának szinte teljes eltorlaszolása a negyvenes években többször vezetett iparági méretű demonstrációkhoz Pest-Budán. A legények általában nem a céhek eltörlését követelték, hanem a bejutás megkönnyítését, illetve élet- és munkakörülményeik javítását és magasabb bért. Csalódással fogadták, hogy a forradalom ezen a téren semmilyen előrelépést nem hozott. Ehhez járult, hogy a súlyos gazdasági válság miatt tömegesen vesztették el munkájukat, az erőteljesen emelkedő élelmiszerárak és lakbérek mellett pedig az alkalmazásban állók is ellehetetlenültek. Április-májusi megmozdulásaik során (gyűlések, sztrájkok, petíciók) nemcsak béremelést és a mesterré válás megkönnyítését követelték, hanem a konkurencia hatalmi szóval történő korlátozását: a külföldi legények kiutasítását, a zsidó kontárok eltiltását, sőt a 10 évnél nem régebben érkezettek kiűzését a városból. (Hasonló idegenellenes reakciókat váltottak ki az elbocsátások az óbudai hajógyár munkásaiból is.) A kormány határozottan ellenállt a polgári jogegyenlőség korlátozását követelőknek. A június 9-én megszületett céhrendelet ugyan a céheket nem törölte el, de kiváltságaikat drasztikusan megnyirbálta. Teljes jogú képviseletet biztosított a legényeknek a céhgyűléseken és a mesterremekek elbírálásánál, maximálta a munkaidőt (legényeknél 11, inasoknál 9 órában), a béreket viszont szabad egyezkedés tárgyává tette. Minden korlátozás nélkül megengedte a céhbe belépni nem szándékozó legényeknek a műhelynyitást. A rendeletet megnyugvással fogadták az érdekeltek. A szociális békéhez azután lényegesen hozzájárult a kibontakozó hadi konjunktúra.
Antiszemita zavargások
A zsidókhoz való viszonyt a negyvenes években nem csak a liberális reformellenzék emancipációs és asszimilációs törekvései jellemezték. A pesti sajtó és irodalom a születő kapitalizmus könyörtelenségét gyakran zsidó karakterjegyként ábrázolta. Az antiszemitizmusban a vallási alapú elutasítás mellett egyre nagyobb hangsúlyt kapott az anyagi érdekek ütközése: a kontár zsidó mester veszedelmes konkurenciát támasztott a céhes mesternek, az áruforgalom területén pedig a legnagyobb vagyonokat a terménykereskedelmet szinte monopolizáló zsidó kereskedők gyűjtötték.
A gazdasági válság következtében romló életkörülményekre a tömegek magyarázatot kerestek. A demagóg népvezér (zugügyvéd, tönkrement céhmester) ezt nyújtotta, amikor minden bajért a zsidókra hárította a felelősséget: a zsidó spekuláns veri fel a gabona árát, a zsidó szabó olcsó árai miatt nem tudja jobban megfizetni legényét a céhes mester stb.
A társadalom hagyományos hierarchikus rendjét összetartó kötelékeket a márciusi forradalom alaposan megtépázta. A hirtelen „kitört” szabadságot némelyek úgy értelmezték, hogy minden önző érdeket szabadon érvényesíthetnek, még egyszerűbben: „szabad a zsidót verni”. Az első zavargásokra már március 20-án sor került Pozsonyban. A csőcselék, a (főleg német) polgárságtól buzdítva a zsidók kiűzését követelte, feldúlta az általuk lakott utcákat, sokakat megvert, lakásokat, üzleteket rabolt ki. A pogromnak az országgyűlési ifjúság határozott fellépése vetett véget. Noha az országgyűlés egy emberként háborodott fel a történteken, a városi törvényjavaslatot ennek hatása alatt mégis úgy módosították, hogy a választójogot csak a „törvényesen bevett vallások” tagjaira terjesztették ki, attól tartva, hogy ellenkező esetben még tovább erősítik a polgárság antiszemitizmusát.
Hogy a jogegyenlőség ilyen korlátozása nem csitította el az ellenséges érzületet, jelezték a további zavargások. Április elején Székesfehérváron a városi tanács kényszerítette távozásra a zsidókat. A Közcsendi Bizottmány nevében intézkedő Pulszky Ferenc ezt a konfliktust határozott fellépésével még erőszak alkalmazása nélkül megoldotta. Győrött a diákság védte meg a zsidók házait a felperzseléstől. Több városban azonban nem sikerült megakadályozni az erőszak elszabadulását. Az országgyűlés feloszlása után, április 23-án Pozsonyban ismét fellángolt a zsidóüldözés. A felbujtott iparossegédek, tanoncok fosztogató csoportjára a katonaság tüzet nyitott, mire a felbőszült tömeg lerombolta és kifosztotta a zsidók házait és boltjait. Május 3-án ugyanerre a sorsra jutott a vágújhelyi zsidó közösség 600 háza is. Itt a trencséni nemzetőrség vetett véget a pogromnak. Különösen az északnyugati megyékben öltött kiterjedt méreteket a zavargás, Pozsony megyében rögtönítélő bíráskodást kellett elrendelni megfékezésére. Ennek ellenére május 7-én a lendületbe jött csőcselék a zsidók kifosztása után a kárörvendő német polgárokat is kirabolta. Történtek zavargások Kassán, Vácott és a Bács megyei Adán is.
A forradalom fővárosát sem kerülték el hullámai. Már a nemzetőrség szervezésekor ki akarta rekeszteni a zsidókat a polgárság – de a diákok és fiatal értelmiségiek alakulatai befogadták őket. Áprilisban viszont a céhlegények mozgalmát mestereiknek, illetve zugügyvédeknek sikerült antiszemita zavargássá változtatni. A nemzetőrség és a katonaság (bár némileg késlekedő) fellépésének köszönhetően az események nem fajultak odáig, mint Pozsonyban, de a márciusi fiatalok és a liberálisok egyaránt beszennyezve látták a forradalom tisztaságát. A zavargások után Batthyány, hogy csökkentse a feszültséget, egyelőre felmentette a zsidókat a nemzetőri szolgálat alól, vezetőiket pedig rávette, hogy önként lépjenek ki. A nyomásnak engedve, az „erkölcsi kifogás alá” esők kiutasítását előkészítendő, összeírták a pesti zsidóságot. Gyakorlati következménye ugyan ennek nem lett, de a pesti zsidók egy csoportja elkeseredésében a tömeges amerikai kivándorlást szervező-előkészítő bizottságot alapított (ugyancsak gyakorlati következmények nélkül).
Az emberi életre leselkedő veszélyek
1848–49 folyamán nem csak, sőt az ország nagyobb részén egyáltalán nem a háborús cselekmények jelentettek veszélyt az emberi életre. Az egészségügy éppen modernizálás alatt álló szervezetét a növekvő számú sebesült ellátása mellett elsősorban a kolerajárvány pusztítása és a nemi betegségek robbanásszerű terjedése állította megoldhatatlan feladat elé.
A kolera (nem váratlanul) 1848. július 20-a körül jelentkezett először Erdélyben. Augusztus közepén már a Tisza vidékén pusztított, októberben pedig a fővárost is elérte, de eljutott a Felvidékre is. A korabeli orvostudomány gyakorlatilag tehetetlen volt a betegséggel szemben, egyedül terjedését próbálhatta megakadályozni. A Honvédelmi Bizottmány októberben koleraügyi bizottságot hozott létre. Ez folytatta a kolerakórházak felállítását (a betegek elkülönítése céljából), higiéniai és táplálkozási tanácsokkal igyekezett ellátni a lakosságot (a papok közvetítésével), és figyelemmel kísérte a járvány terjedését. A pánik elkerülése érdekében vesztegzárakat nem állítottak fel, azok 1831-ben amúgy is hatástalanoknak bizonyultak. A tél beálltával a járvány megszűnni látszott, hogy aztán 1849 nyarán annál hevesebben törjön ki újra. A kolera júliusban az ország egész területén pusztított, csak szeptembertől kezdett csendesülni.
A fertőzés természetesen nem kímélte a hadseregeket sem. Június végén, július elején három hét alatt 15 000 orosz katona esett áldozatul a járványnak. Haynau seregének több ezer katonája betegedett meg a komáromi csata idején. Kossuth július 14-i szegedi kiáltványa ugyan a kolerát a „magyarok istenének” mennyei eszközeként írta le, amit a szabadság ellenségeire bocsátott, de e fegyver legalábbis kétélű volt. Áldozatainak pontos számát nem ismerjük, de pusztításának arányait jelzi, hogy 1848-ban 30, 1849-ben 75 százalékkal magasabb volt a halálesetek száma, mint az előző öt év átlaga.
A másik súlyos problémát a nemi betegségek járványszerű terjedése jelentette. A harcok kirobbanása után a hadra kelt férfiak körében olyan méreteket öltött, hogy egyes adatok szerint a tábori kórházakban megfordult betegek 2/3-a fertőzött volt. 1848 novemberében az ellene folytatott küzdelem vezetésére külön állást létesítettek: Hrabovszky Jánost nevezték ki „bujasenyv-főorvosnak”. Ugyanakkor elrendelték a pest-budai prostituáltak heti kétszeri ellenőrzését. Ezt azonban a táborok körül őgyelgő nőkre nem lehetett kiterjeszteni, így a rendelet jelentős javulást aligha hozott.
Egyháziak a forradalomban
Végezetül egy speciális társadalmi réteg, az egyháziak negyvennyolcas szereplésének bemutatásával szeretnénk érzékeltetni a hagyományos politikatörténet és a mikrotörténelem eltérő megközelítési módját.
Kétségtelen, hogy a tavaszi forradalmi hullám, a szabadságeszme hódítása nem hagyta érintetlenül a katolikus papságot sem. Az állam alkotmányos átalakulásának mintájára az egyházmegyei, esperesi gyűléseken követelték az egyházszervezet demokratikus átalakítását, a magyar nyelvű liturgia bevezetését. A leghevesebb viták a cölibátus (papi nőtlenség) eltörlése körül zajlottak. 1848-49-ben sokan tettleg rázták le azt, és akadtak papok, akik össze is eskették kollégáikat. Némelyek tudatos politikai állásfoglalásuk következtében vállaltak tábori lelkészi, sőt egyes fiatalok katonai szolgálatot is.
Az egyháziak sorsában azonban megfigyelhetünk számos politika- és felekezetsemleges elemet is. A kor kommunikációs rendszerében a lelkész központi szerepet töltött be. Az egész lakosságot érintő rendeleteket neki kellett felolvasni a szószékről, értelmét megmagyarázni az egyszerű embereknek. A szabadságharc idején ez a hagyományos funkció veszélyessé vált, néha tragikus következményekkel járt. A helyükön maradt lelkészeknek mind a forradalmi kormány, mind a megszálló császáriak rendeleteit, kiáltványait közhírré kellett tenni, ami a hadihelyzet változása után könnyen a forradalmi, illetve császári propaganda vádját vonta maga után. Mindkét harcoló fél számos egyházit tartóztatott le ilyen vádakkal, sőt néhányukat ki is végezték. Haynau rémuralma idején különösen súlyosan esett latba a Függetlenségi Nyilatkozat kihirdetése, az elrendelt hálaadó istentisztelet celebrálása. Az ellenséggel való cimborálás vádját vonhatta a lelkészekre az a szokás, hogy a hadseregek parancsnokai, ha úri kastélyt nem találtak a környéken, a falu egyetlen tűrhető házában, a paplakban szálltak meg, itt vendégeltették meg magukat. Nem egy esetben megfigyelhető, hogy a tábornokok leplezetlen élvezettel alkalmazták a rögtönbíráskodást papokkal szemben, a tabutörés kíváncsi izgalmával végig is nézték a megalázó testi büntetés vagy halálos ítélet végrehajtását.
Negyvennyolc mindennapjainak történetének egyik fő fejezetét alkothatná annak a vizsgálata, hogy a szabadságeszme terjedése milyen (néha groteszk) következményekkel járt a hétköznapokra nézve. Szólni kellene a kommunikáció jelentőségéről: a téves információk, vagy éppen az információ hiánya a kiélezett szituációkban történelemformáló erőként jelentkezhetett. A szabadságharc mikrotörténete azonban még megírásra vár.
* Jelačić utóvédjének üldözésekor, illetve elfogásakor, 1848 októberének első hetében kerülhetett a hadiesemények közelébe a nagyapa.
A tanulmány I. részét a Beszélő 1998. márciusi számában közöltük. 1848-as sorozatunkat a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.
- 1848 [6]