Rév István

Nyomtatóbarát változat

A szerencsés pillanat

A Nagy Összeomlás kivételesen szerencsés pillanatban következett be. A létező szocializmus bírálóinak a neokonzervatív gazdasági praktikákon és a modern liberalizmus néhány fontos eszméjén kívül nemigen volt mit átvenniük a Nyugattól. Egészen más lett volna a helyzet, ha a kommunizmus húsz évvel korábban roskad össze. Húsz évvel azelőtt ugyanis igen intenzív párbeszéd folyt a nyugati újbaloldal és a Keleten feltűnő demokratikus kritikai gondolkodás között. Ekkor virágzik a Praxis folyóirat körüli csoport és a Lukács-iskola. Ekkor fedezik fel újra Langet-t, Kaleckit, Karl Korschot és Lucien Goldmannt. Ekkor támad fel a kritikai szociológia, ebben az időben áll össze a lengyel revizionisták tábora: Kolakowski, Pomian, Baczko és Bauman. Ebben az időben publikálja a cseh Karel Kosik A konkrét dialektikája című munkáját. Ekkortájt jelenik meg Barrington Moore nevezetes könyve, a Diktatúra és a demokrácia társadalmi gyökerei, és ekkoriban publikálja ugyanő nagy ívű esszéjét a New York Review of Booksban, Forradalom Amerikában? címmel. Ez az a korszak, amikor Andre Gunder Frank és Samir Amin függőségi elmélete hódít, megjelenik Frantz Fanon híres könyve, A föld rabjai, Althusser Pour Marxa. Ez a frankfurti iskola késői korszaka, és ekkor lát napvilágot Abbey Hoffmann yippi manifesztuma, a Fuck The System, Régis Debré Forradalom a forradalomban? című műve, Herbert Marcuse Egydimenziós embere (1966-ban puhafedelű változatban is!) és Marshall Sahlins tanulmánya, Az első fogyasztói társadalom. Párizsban Cohn-Bendité, Nyugat-Berlinben Rudi Dutchkéé az utca, Che Guevara képe lóg minden valamirevaló albérlet falán, akinek korai írásában, a Motorbiciklis naplóban a londoni Times szerint a „Szelíd motorosok és A Tőke szelleme adnak egymásnak randevút”. Ebben a korszakban meglehetősen nehéz lett volna gyorsan egyetértésre jutni a varsói vagy a budapesti kerekasztal-tárgyalásokon. És talán még ennél is nehezebb lett volna az asztal egyik oldalára egymás mellé ültetni az ellenzék eltérő meggyőződésű csoportjait, hogy közösen nézzenek farkasszemet a szemközt helyet foglaló kommunisták hitetlen tekintetével.

A kritikai gondolkodás elsivatagosodása döntő előfeltétele volt annak, hogy a kelet-európai ellenzék csoportjai hamar megegyezzenek egymással, és erőiket a kommunizmus ellen legyen képesek összpontosítani. Nem volt többé rendelkezésre álló, hihető eutópia a jövőről. (Az u- előtagot a jó, eszményi jelentésű görög eu- előtaggal helyettesítve az utópia, azaz nem létező hely helyett eutópiát, azaz eszményi helyet kapunk.[1]) Nem volt többé komolyan vehető „sem-ez-sem-az” harmadik út, mindössze az volt elfogadott, hogy van jövő a kommunizmus után is. Ez a jövőbe vetett hit annál figyelemre méltóbb, mivel „most a történelmi fejlődés iránya a szocializmusból a kapitalizmus felé, azaz hátrafelé mutatott. A válság megmutatkozott abban is, hogy széthullott a történelmi haladás lépcsőfokairól szóló általánosan elfogadott elmélet.”[2] Ez annál is meghökkentőbb, hiszen alig néhány évvel 1989 előtt nemcsak a termelési módok fejlődéséről szóló ötlépcsős sztálini teória volt szerves része az egyetemi szöveggyűjteményeknek, hanem W. W. Rostow nagyszabású műve is, A gazdasági növekedés lépcsőfokai (The Stages of Economic Growth), amely a legfelvilágosultabb szocialista gazdaságtörténeti és reformközgazdaságtani monográfiák – például Ránki György és Berend T. Iván műveinek – ihletője volt (persze anélkül, hogy valaha is említést tettek volna az eredeti mű alcíméről, ami történetesen úgy hangzott: Antikommunista kiáltvány).

Mind maga a létező szocializmus, mind pedig kelet-európai újbaloldali kritikusai már akkor lassan mélyülő, de végzetes kátyúba jutottak, amikor Hruscsov meghirdette az „utolérni és túlszárnyalni” elhíresült jelszavát. A hatvanas évek első harmadában a modernizációs elméletek bírálatai a meglehetősen tágan definiált nyugati, antikapitalista újbaloldal felől érkeztek. Ezek egyként irányultak a kapitalista Nyugat (az önszabályozó piac, a jóléti állam, az imperializmus, az egyenlőtlenség, a perifériát kizsákmányoló centrum) ellen, és – amolyan anti-antikommunista módon[3] – ítélték el a szocialista Kelet bizonyos vonásait, a központosítást, a totalitárius vonásokat, a bürokratikus kizsákmányolást. Ennél is fontosabb volt, hogy az újbaloldal társadalomkritikai szemlélete szembefordult a technikai haladás és a modernizáció két évszázados kultuszával. Már az antropológia térhódítása láttán észlelni lehetett: az eutópiát felváltotta Marshall Sahlins „kőkorszaki gazdasága”, és (Pierre Clastres könyvének tanúsága szerint) a társadalom az állammal szemben igyekezett meghatározni önmagát.

A halálos seb

A hidegháborút két párhuzamos ideológiával vívták, amelyek egymás tükörképei voltak: egyik oldalon a tudományos kommunizmus, a másikon a modernizációs elméletek. Mindkettő egyetemes igényű volt, gyakorlatában pedig expanzionista. Mindkettő szilárdan hitt a technikai haladásban, amely meghatározza a társadalmi, politikai és kulturális folyamatok kimenetelét. A kommunizmus a jóléti társadalom biztos eljövetelét – önmaga beteljesülését –, a modernizációs elmélet a fogyasztói társadalom megérkezését hitte és hirdette. (Kenneth Galbraith A fogyasztói társadalom című könyve 1958-ban jelent meg.) A hidegháborús diskurzusban a jelent a jövőbeni várakozások igazolták; annak a meggyőződésnek az alapján, hogy az uralja a jelent, aki a jövőről alkotott képet formálja.

A hagyományos kommunista ideológia abból indult ki, hogy a kapitalizmusban előbb vagy talán utóbb bekövetkezik a munkásosztály elnyomorodása. Ezzel szemben a kommunizmus úgy látta önmagát, mint amely megszünteti a technikai fejlődés korlátait, hogy beköszöntsön a határtalan bőség korszaka. A hatvanas évek első harmadáig a baloldal azzal érvelt, hogy az ex ante, azaz előzetes szabályozással, vagyis a tervezéssel – amely a piaci erők által gyakorolt, vagyis ex post szabályozás ellentéte –, megvalósítható a korlátlan technikai fejlődés, és egyben felszámolhatók a társadalmi igazságtalanságok. A szocializmus úgy értette, hogy önmaga az út, az eszköz önmaga beteljesítésére. (Ezért is nem lehetett a rendszert felelőssé tenni sem a terrorért, sem az áruhiányért, sem pedig a kudarcokért, hiszen még nem volt önmaga: csak mindannak az eszköze, amelynek révén majd önmagává leend.)

A hatvanas évek közepéig tehát a baloldali utópia fő árama szilárdan hitt a fejlődésben, a technikai haladásban és a modernizációban. „A szocialista társadalom nem ismer többé határokat a termelés fejlődése előtt, és minden korlát csak ideiglenes, amelyet ilyennek éreznek is: vagyis magában hordja leküzdésének előfeltételeit. Ezek a korlátok nem szent korlátok többé, amelyeket a hagyomány, vallás stb. szentesít és megrögzít, hanem olyan korlátok, amelyeket át kell és át lehet hágni, amelyek nem igazi korlátok többé” – írta Rudas László 1947-ben a Társadalmi Szemlében.[4] Eric Hobsbawm erős hittel írta a következő sorokat: „…senki sem kételkedhet abban, hogy az elmúlt 1000 évben, az 1800-as évek előtt a gazdasági evolúció alapvetően egy irányba mutatott… A kapitalizmus, bár mindenütt megteremtette a gazdasági átalakulás feltételeit, megnehezítette a növekedést azokban az országokban, amelyek nem tartoztak a kapitalista gazdaság eredeti központjához. Egyedül az 1917 utáni Szovjetunió kínált eszközöket és modellt minden ember számára a világméretű és kiegyensúlyozott gazdasági növekedéshez.”[5]

Az Utópia szelleme szerzője, Ernst Bloch szerint az emberiség alapvetően utópiaorientált: hisz a tökéletes világban, és elpusztíthatatlan reménnyel tekint a jövőbe. „A marxizmus kizárólag a jövőben él. Csak annyiban ismeri fel a múltat, amennyiben az még mindig élő, ilyenformán része a jövőnek… E filozófia szerint a létezés jelentősége csupán a jövő felé mutató cselekedetekben tárul föl.[6] (Bloch még a sztálini tisztogatás alatt is hű maradt a kommunista párthoz. Csak azért kötött ki végül 1961-ben Nyugaton, mert éppen a nyugati zónában tartózkodott, amikor a berlini falat fölhúzták, és úgy vélte, egyszerűbb, ha ott is marad, igazolva, hogy a hollét határozza meg a tudatot.) A filozófus mintha már behatóan ismerte volna Rudas írását, amikor 1959-ben ezt vetette papírra: „Az Ember az, amivé a jövőben lesz… Minduntalan újabb és újabb határokhoz ér, amelyek immáron nem határok többé. Amint észleli őket, már túl is lépett rajtuk.”[7]

A hatvanas évek radikális mozgalmainak antimodernista kritikája elsősorban a nyugati demokráciák általuk észlelt irracionalizmusát vette célba, amely szerintük a piac irracionalizmusának volt betudható. A piac ebből a perspektívából álságos intézmény, ahol „az ésszerűségre való hivatkozás pusztán stratégiai fogás, amely a hatalom gyarapítására szolgál… Az ész csele valójában sosem volt más, mint az uralom megszerzésére irányuló stratégia.”[8] A baloldal feladta a haladás utópiáját, és romantikus közösségi utópiáját a modern kor előtti társadalmakban vélte fölfedezni – a Trobriand-szigeteken, a Tűzföldön, Tierra del Fuegóban, Tikópiában, Felső-Xinguban, az ajándékozásra és reciprocitásra épülő indián közösségekben –, így azután minden radikalizmusa ellenére védekezésre kényszerült, súlyosan sebezhetővé vált, és végül reménytelen helyzetbe sodorta önmagát, bár ez sokáig még nem volt látható. „Az a térkép, amelyen nem található meg Utópia, arra sem érdemes, hogy egyetlen pillantást is vessünk rá… A haladás maga az Utópia megvalósulása” – írta egykoron Oscar Wilde A szocialista ember lelkivilágában. A Tikópia utáni vágyakozás ellenére azonban ezek még mindig a második világháború utáni baloldal napjai voltak: a társadalomkritikai elmélet újjászületése, a diáktüntetések kora, az amerikai polgárjogi mozgalom történetének fényes lapjai, a gyarmati elnyomás elleni nemzeti felszabadító mozgalmak és a függetlenségi háborúk időszaka. Ekkor születik meg a harmadik világ, a latin-amerikai radikalizmus mítosza, és ebben a lelkes korban nehéz volt belátni a baloldal antropológiai fordulatának tragikus és végzetes következményeit. Visszatekintve azonban már felismerhető, hogy a XX. századi baloldali társadalomkritikai gondolkodás pontosan ebben a történeti pillanatban ejtett halálos sebet önmagán.

Arccal a vidék felé

A hatvanas évek nemcsak általában a periféria, a vidék, de a parasztság erényeit is újra felfedezte. Az anyagi jólétre aspiráló, mind nagyobb számban fehérgalléros munkásság forradalmi ambícióiban csalódott nyugati baloldali értelmiség másfelé keresett alanyt radikális reményeihez. A fogyatkozó erejű és nehezen felrázható proletariátussal szemben felértékelődtek a nagyvárosi gettók lakói, a feketék, a fekete párducok, a városból kivonuló tiltakozók, a hippik, a yippik és valamivel távolabb a perifériák népe, a harmadik világ bennszülöttei, a neokolonializmus otthontalanjai.

A város és a vidék között húzódó szakadék áthidalásának egyik lehetséges módja a kertvárosok 1945 után meginduló fejlődése volt. Az ötvenes években az Egyesült Államokban az új házak 80 százalékát a városközpontokon kívül építették.

James Petras szociológus azonban egy másik utat javasolt (majdnem) ugyanennek a célnak az elérésére: a demodernizációt, ami közvetlen leszármazottja az antimodernizációs elméletnek. Petras demodernizáció alatt nagyjából azt értette, hogy a városokat meg kell tisztítani a „gyarmati harmadik szektortól”, és mindazoktól, akik ebben a tercier szektorban tevékenykednek, vagyis a cipőpucolóktól, kábítószerdílerektől, lakájoktól és prostituáltaktól. Ezeket az embereket átnevelő táborokba kell irányítani, és a megtisztított városokban azután hozzá lehet kezdeni az termékeny, termelékeny, a valóságos modernizációhoz. Khieu Sampan – aki Petras tanítványa volt Párizsban, és akit a történelmi balszerencse a vörös khmerek főideológusává emelt – és néhány ázsiai kollégája kissé túl komolyan vették ezt az útmutatást, melynek jövőbeni sorsa azt is megmutatta, miként válhat a gondolat közvetlen termelőerővé. 1975-ben még a dél-vietnami lakosság 45 százaléka élt városokban. Ez az arány 1979-re 25 százalékra csökkent. Alig négy év alatt Saigon lakossága 800 000 emberrel lett kevesebb.[9] Részben ezt a programot akarta véghezvinni a kínai kulturális forradalom is, noha ez nem bizonyult annyira alaposnak és sikeresnek, mint a kambodzsai antimodernisták erőfeszítései. Ezek az ázsiai programok és a mögöttük húzódó kritika, egyszerre irányult a nyugati fogyasztói társadalom és a keleti revizionizmus, a gyanús és veszedelmes urbánus kultúra kapitalista és szocialista kiadása ellen egyaránt.

A háború utáni modernizációs teóriák és a klasszikus kommunista ideológia által egyaránt pusztulásra ítélt parasztság újbóli felfedezését a kommunista Keleten működő marxista kritikai értelmiség örömmel üdvözölte. A modernizáció, a modernizációs elméletek és a szövevényes bürokráciák alternatíváját vélték felfedezni az antropológiai indíttatású bírálat mögött. A kritikai marxizmus a kommunizmus évtizedeiben is szívesen flörtölt fű alatt a romantikus, államellenes, bürokráciaellenes és antikapitalista populizmus szellemével. Az erősen parasztpárti baloldaliságnak számos közép-európai országban volt a század elejéig visszanyúló hagyománya. Dimitrie Gusti, a 20-as és 30-as évek román falukutató mozgalmának vezetője nagy hatást gyakorolt az 50-es és 60-as évek román értelmiségére is. Egyik legnevesebb tanítványa, Henri H. Stahl, marxista meggyőződése ellenére, vagy tán éppen azért, élete végéig a paraszti önkormányzat, a faluközösség és a közös javak rendíthetetlen híve maradt. 1958 és '65 között adta közre háromkötetes szintézisét a hagyományos faluközösségekről, amely, sok új hívet szerezve a falusi önszerveződés eszméjének, rövidesen franciául és angolul is napvilágot látott.[10]

A hatvanas-hetvenes évek szovjet történettudományában is megújult az érdeklődés az orosz faluközösség, az obscsina iránt. A viták egyrészt mintha folytatták volna Csicserin és Beljajev múlt századi polémiáját arról, vajon a faluközösség felülről szervezett földesúri-állami intézmény vagy spontán létrejött társulás volt-e, másfelől azt feszegették szaktudományos mezben, hogy tovább élt-e a faluközösség intézménye az 1917-es forradalom után is. „Hosszú ideig vagy elhallgatták, vagy csak félve emlegették az obscsina létezését a szovjethatalom első évtizedeiben. Az 1950-es évek második felében nyílt lehetőség az obscsinával (is!) kapcsolatos történeti valóság helyreállítására a szakirodalomban. Az ekkor megfogalmazódó nézetek egyformán elismerték az obscsina újjászületését 1917 után… Az obscsinát épp társadalmi beágyazottsága miatt valójában nem sikerült pusztán földközösséggé degradálni [a húszas évek közepe után sem]. Belső ügyeinek intézésében alapvető önkormányzati intézmény maradt, s a társadalmi egyenlősítést is az adott szerkezeten belül volt képes újratermelni.”[11]

A 60-as évek első felében, amikor a szociológia művelését több kelet-európai kormány is dekriminalizálta, a népi, parasztpárti hagyományokhoz ezer szállal kötődő, újratermelődő empirikus kelet-európai szociológusok lelkesedéssel és megértéssel fogadták Csajanov híres művének, A paraszti gazdálkodás elméletének újbóli felfedezését és újrakiadását (szerkesztette: D. Thorney, B. Kerblay és R. E. Smith). Hasonló érdeklődés övezte Theodor Sanyin tanulmányait az orosz és szovjet paraszti gazdálkodásról, amelyek a nyugati romantikus antikapitalista baloldali körökre is mély benyomást tettek ugyanebben az időben. Ezeknek a könyveknek és a hasonló szellemben íródott számtalan egyéb publikációnak nyomán feltámadt az időközben már elparentált társadalmi formációk, a német Mark, az orosz mir, az obscsina és a zadruga iránti kíváncsiság. (Az obscsináról fentebb idézett tanulmány is ennek a megújult érdeklődésnek volt egyik terméke.) A hatvanas, hetvenes évek kritikai gondolkodása már nem úgy tekintett rájuk, mint pusztán történeti képződményekre: ezek a formációk a modern ipari társadalommal és a piaci szerveződéssel szemben megfogalmazható alternatív közösségi társadalom modelljei, illetve az alternatív történeti út lehetőségének bizonyítékai voltak. (A mexikói ejidónak is fontos szerep jutott ebben, részben Eric Wolf 1969-ben megjelent könyvének, A XX. század parasztháborúinak a hatására. Habsburg Miksa császár ideje óta nem volt olyan közel egymáshoz Mexikó és Közép-Európa, mint ebben a történelmi pillanatban.)

A modernizációval szembeforduló nyugati radikálisok új kritikai hagyományt teremtettek, újra felfedezett szent szövegek alapján. Az új panteon egykor ismert, majd elfeledett figurákkal népesült be, Rosa Luxemburggal (aki állítólag még hitt abban, hogy Latin-Amerika szűz területei a bürokrácia nélküli szocializmus kísérleti terepévé válhatnak), Trockijjal, Maóval és Lukács Györggyel, mindenekelőtt az 1970-ben kiadott Történelem és osztálytudattal. Mintha közeli és természetes kapcsolat jött volna létre a harmadik világ elképzelt vagy vágyott társadalmi folyamatai és a főképp Keletről származó eretnek vagy ortodox kommunista értelmiségiek gondolatai között. Miközben a nyugati kritikai értelmiség a hatvanas években ezt a hidat építgette, főként a századelő Kelet-Európájának, a forradalmak korának baloldali radikális hagyományából kiindulva, magától értetődő módon alakult ki a párbeszéd a kelet-európai kritikai értelmiség és nyugati kortársaik között. A dialógus azonban nem volt teljesen szimmetrikus: Nyugaton a múlt szent keleti szövegeit olvasták, míg Keleten – ugyanezen szövegek mellett – elsősorban a kortárs nyugati szerzőkből merítettek ihletet.

Jólét vagy forradalom

Bár a kritikai gondolkodás (és a világ néhány kevésbé szerencsés szegletében a gyakorlati megvalósulásuk) alapvetően a haszonelvű nyugati kapitalizmust akarta aláásni, leleplezve a fogyasztói kultúrát és a képviseleti demokrácia képmutató voltát, a kritika hamarosan, az eredeti szándékoktól eltérően, a szocializmus ellen fordult. Nem pusztán a létező szocialista rezsimekkel fordult szembe, ahogyan azt e rezsimek baloldali-radikális vagy demokratikus belső ellenzéke szándékolta, hanem egészen váratlanul kirántotta a szőnyeget a kritika és a kritikusok alól.

Nem meglepő, hogy a szocialista nómenklatúrát meglehetősen kényelmetlenül érintették az újbaloldal eszméi, és mindent megtettek azért, hogy ezeket távol tartsák, démonizálják vagy elhallgattassák. A radikális program valóságos veszélyt jelentett a hatalmukat a törvény és rend nevében beásó vagy éppen megszilárdítani igyekvő létező szocialisták számára. Semmire sem volt kevésbé szükségük, mint arra a zavarra, zavarodottságra és felfordulásra, amit a nyugati újbaloldal hirdetett. A hatvanas évek antimodernista retorikája éles ellentétben állt a létező szocializmus kánonjával, amely bár kimondatlanul, de továbbra is feltételezte, hogy a történelem lassan a végéhez közeledik: már csak a termelési mutatókon kell néhány százalékot javítani, és elérkezik a Nagy Bőség kora. Az új felforgató eszmék romboló erővel és kiszámíthatatlan következményekkel fenyegettek, hiszen az új panteon tele volt veszedelmes eretnekekkel, Luxemburgokkal, Trockijjal, Langéval, sőt bekerült Bakunyin, Kropotkin, Kollontaj, a bolsevik feminista, Emma Goldman és Alexander Berkman is. A fiatal Marx Gazdasági-filozófiai kéziratainak felfedezése, főképp annak lehetséges antropológiai értelmezése olyan ideológiai kihívást jelentett, amelyre a szocialista rendszerek nem voltak felkészülve. Ugyanakkor a radikális újbaloldal antikapitalista, intézményellenes, antidemokratikus, piac-, profit-, fogyasztás-, Amerika- és Nyugat-ellenes retorikája, a vietnami háború elleni tiltakozása, antiimperializmusa, a kubai forradalom melletti kiállása, sőt Guevara-kultusza – nos mindez túlságosan csábító volt. A felelős hivatalnokok minden erőfeszítése ellenére ezek a jelszavak és nyelvhasználat, az érvrendszer lassan beszivárogtak a szocialista országok hivatalos propagandájába is.

A hivatalos szocialista diskurzus megváltozása, a technológiai haladásba, a megállíthatatlan fejlődésbe vetett hit elvetése, amit a fogyasztói retorikával – vagy inkább ideológiával – való szembefordulás diktált, mégsem elsősorban annak tudható be, hogy a Kelet nem volt képes túlszárnyalni, de még csak utolérni sem a fejlett Nyugatot. Valójában mind a keményvonalas sztálinisták, mind az emberarcú szocializmus romantikus, bürokráciaellenes és antietatista hívei attól rettegtek, hogy éppenséggel túl közel van az anyagi jólét Kánaánja. Az 50-es évek végéig a hivatalos propaganda óvakodott attól, hogy rögzítse a kommunizmus elérkezésének pontos időpontját, amikor mindenki korlátlanul kielégítheti végre minden irányú igényét. A pontos évszám ismerete felelőssé tehette volna a rendszert a képtelen ígéret be nem teljesítéséért. A jólét várható beköszöntének viszonylag közel kellett lennie, máskülönben a kommunista állam polgárait nehéz lett volna a folyamatos mozgósítás állapotában tartani, de elég távolinak is, hogy a fölösleges és kényelmetlen számonkérés elkerülhető legyen. A Párt mindig újabb lépcsőfokok meghágásáról tudósított: megteremtették a szocializmus alapjai lerakásának előfeltételeit, majd lerakták a nehéz, stabil és elmozdíthatatlan alapokat, ezután megkezdődött magának a szocializmusnak az építése, hogy ez átadja helyét a fejlett szocializmus alapjai megteremtésének, stb. Ám az 50-es évek végére a szocializmus, az állítólagos jólét végzetes és konkrét közelségbe került.

A „nagy ugrás” kínai politikájának meghirdetésére reagálva (amely ironikus, bár nem érthetetlen módon a fejlesztendő vidéki törpeiparra, az ún. „népi kohókra” és az ott munkálkodó falusi népesség erőfeszítéseire épülő modernizációs program akart lenni – ezért is lelkesedett érte a primitív, a falu, a margó, a periféria, a Trobriand-szigetek vonzásában élő újbaloldal) az SZKP XXI. Kongresszusa hétéves tervet fogadott el. A terv ambíciója és előrejelzése szerint 1965-re a Szovjetunió egy főre jutó nemzeti jövedelme túlszárnyalja az Egyesült Államokét. 1958 novemberében Csehszlovákiában is elhatározták, hogy rövidesen túlszárnyalják a legfejlettebb országok életszínvonalát, az NDK pedig értelemszerűen az NSZK-t kívánta maga mögé utasítani két-három éven belül. A szocialista mezőgazdaság fejlődéséről szóló, 1960 februárjában rendezett moszkvai tanácskozáson a résztvevők megállapították, hogy „a szocialista országokban minden feltétel adott ahhoz, hogy néhány éven belül elérjék a legmagasabb szintű életszínvonalat a világon”.[12]

Az Országos Tervhivatal Magyarországon 1960-ban 20 éves tervet dolgozott ki, amelynek preambulumában a következő olvasható: a termelés fejlődése „nemcsak teljesen mentesíteni fogja népünket a létfenntartási gondoktól, hanem olyan fogyasztási célkitűzések megvalósítását teszi lehetővé, amelyek a tudomány mai álláspontja szerint elégségesek az ember harmonikus testi és szellemi szükségleteinek kielégítéséhez… A javasolt fogyasztási szintek mai ismereteink szerint társadalmi mértékben a telítettség színvonala körül mozognak.” Az MSZMP VIII. Kongresszusán bejelentették, hogy 1980-ra Magyarországon „az egy főre jutó fogyasztás magasabb lesz, mint a fejlett tőkés országokban”.[13] 1961 szeptemberében a rendszer hivatalos költője, Váci Mihály a szovjet párt meghirdetett programját kommentálva vitacikket tett közzé az Új Írásban. A hivatásos művész, a párt Központi Bizottságának tagja megjósolta „az anyagi világ végleges legyűrését”, „végső hadmozdulatokról” vizionált, majd feltette azt a korántsem költői kérdést, hogy vajon mit tehetünk, ha „a szükségletek és a kielégítés közötti távolság teljesen megszűnik majd”. A központi költő megoldást keresett arra a problémára, miként lehet majd munkára serkenteni a dolgozókat, ha a „kommunizmus pihentető, derűs partjaira lépve” már nem lesz más dolguk, mint hogy „szuszogva terüljenek el az anyagi jólét langyos homokpartjain”.[14] A cikk vitát szított, amely később a „fridzsiderszocializmus-vita” néven került a hazai eszmetörténet kopott fényű lapjaira. A vitába bekapcsolódó mintegy 130 hozzászóló többsége az elidegenedés, a kispolgári önzés, a víkendház borzalmai, a piac terrorja, a kapitalizmus visszatérése, a közösségi értékek elhalása miatt érzett aggodalmának adott hangot.

A Szovjetunióban nagyjából akkor állították le a gazdasági reformokat, amikor a hétéves terv szerint éppen túl kellett volna szárnyalni Amerikát. 1968-ban, amikor az új gazdasági mechanizmusnak nevezett reform elindult Magyarországon, a bevezetéssel egy időben valójában véget is vetettek neki, hiszen ekkora már – különösen 1968 augusztusa után – a reformok meg is haltak a Keleti Blokk többi országában is. Pontosan abban a pillanatban, amikor Nyugaton véget ért az 1945 utáni nagy fellendülés, a béketábor feladta, hogy gazdasági téren túlszárnyalja a Nyugatot. Hajlok arra, hogy a kommunista pártok nem csak azért hagytak föl a reformmal, mert meg akarták óvni a központi tervezés intézményét. Nemcsak a piactól féltek, mint többé-kevésbé önszabályozó intézménytől, amely fölöslegessé teszi a gondosan tervező államot, de féltek a fogyasztói mentalitás feltörésétől, fellazító hatásától is. Attól, hogy a proletár álarca mögül hirtelen előbújik a burzsoá (de legalábbis a kispolgár). A termelési módokról szóló marxista teória, a sztálini elmélet a társadalmi formációk véges számáról, az emberi fejlődés csúcsán a kommunizmussal, veszélyesen merev keretnek bizonyult. Azok a pártvezérek, akik a szputnyik 1957-es fellövésével beigazolódni látták, hogy a termelőerők fejlődése megállíthatatlanul és visszafordíthatatlanul elvezet az emberi történelem végső fokára, a kommunizmusba, a hatvanas évek végére búcsút mondtak a baloldali utópia legutolsó ígéretének, amely, szinte már egyedüli (bár mind kevesebb naiva számára hihető) legitimációs alapul szolgált: a tervezés segítségével megteremtett korlátlan technikai fejlődés bázisán a szűkösség igazságos módon felszámolható. Mindaz, amire a rendszer legitimációja épült, amire hivatkozva igazolták a terrort, az áldozatokat, az egypártrendszert és a központosítást, vagyis hogy a termelőerők fejlődése nyomán elfelejthető lesz az egyenlőtlenség és a társadalmi igazságtalanság, végleg szertefoszlott. Talán nem túl merész az a feltételezés, hogy ebben az értelemben az újbaloldal közvetve és post mortem szerepet játszott a kommunizmus lerombolásában. (Nem kell feltétlenül mosolyogni azon, aki azt állítja, hogy a kommunizmus sírját nem a chicagói közgazdasági tanszéken, hanem valahol Pápua-Új-Guineában ásták.)

A fusi mint utópia

Nincs mit csodálkozni azon, hogy a hatvanas években először a piaccal szembeni ellenérzéseikről értekező antropológusokat – elsősorban gazdaság-antropológusokat – fordították le lengyelre, oroszra és magyarra. Sahlins, Eric Wolf, Service, Dalton, Bohannan, Godelier és Malinowski munkái felszabadító hatással voltak az egyre tevékenyebb, sokszínűbb és (az antropológia értelmében) primitívebb régióbeli társadalomtudományi gondolkodásra. Marcel Mauss ajándékról szóló esszéje nemcsak széles körben olvasott volt, de mintha modellt is kínált volna a kritikai szociológusok számára, akik egy nem központosító gazdaság és társadalmi integráció lehetőségeit kutatták. Az ajándék, a reciprocitáson alapuló csere felfedezése éppen jó időben jött: ekkor kezdett szemet szúrni a második gazdaság, a háztáji, a házépítő kaláka jelensége; olyan együttműködési formák, amelyek a központ hatókörén kívül, sőt annak ellenében alakultak ki. A reciprocitás modellt kínált mindannak leírására, ami a spontán, önkéntes és öntevékeny civil szolidaritás megnyilvánulásának látszott, amely maga lehetett volna a kommunista civil társadalom. Ezek a körök és hálózatok látszottak a központ látókörén kívül működő sikeres és sokra hivatott önvédelmi enklávéknak, szemben és szembeszállva a központosítás individualizáló, elidegenítő világával.

A hatvanas évek elején, az első szocialista lakótelepek építésekor a nagy építkezéseket még mindig a haladás és a modernizáció aurája övezte. Még mindig volt valami hitele annak a szemléletnek, hogy az olcsó, széles körben hozzáférhető, modern lakások megépítésére a házgyári technológia megoldást kínál; a lakás, ez a legszűkösebben rendelkezésre álló jószág, idővel mindenki számára elérhetővé válik. Ha tekintetbe vesszük a művészettörténeti előzményeket, a hatvanas évek közepének nagy lakásépítkezéseiben nemcsak a hivatalos propaganda hatására lehetett esztétikai értéket felfedezni. A házak szigorú vonalai Mondrian képeit idézték, felismerhető volt bennük a Bauhaus baloldali elkötelezettségű puritanizmusa, a 10-es és 20-as évek főleg szovjet-orosz konstruktivista törekvései és a 60-as évek minimalista művészeti programja.

Az évtized végére a helyzet drámaian megváltozott. Bár Radovan Richta 1966-ban még megírta haladást ünneplő bestsellerét az úgynevezett „tudományos-technikai forradalomról”, Csehszlovákia '68. augusztusi lerohanása után a létező szocializmus elvesztette minden esélyét arra, hogy valamikor is emberi arcot öltsön. A lakótelepek is hirtelen, rohamos tempóban elveszítették minden esztétikai vonzerejüket, már ha volt ilyenjük valaha egyáltalán. Megszűntek a remény és a bizakodás, a mindenki számára egyenlőséget és igazságosságot ígérő jövő jelképei lenni. Ellenkezőleg: Konrád és Szelényi kutatásai bizonyították, hogy a lakások elosztását vezérlő állami redisztribúció azokat preferálja, akik már amúgy is jobb helyzetben vannak. Világossá vált, hogy önmagában az újraelosztásban nincsen semmi, ami alapvetően az egyenlőséget és az igazságosságot garantálná. A redisztribúciót az újraelosztó érdeke, méghozzá közvetlen politikai, illetve anyagi érdeke motiválja.[15]

A kelet-európai szociológia a háború előtti szociográfia és a kritikai értelmiségi e tájon régóta hagyományosan megfigyelhető küldetéstudata jegyében született újjá. „A metaforikus nyelvezet és a műfajok körülhatárolatlansága olyan diskurzust eredményezett, amelyben keveredtek a költészet, a prózairodalom, a társadalomtudomány, a pamfletirodalom, a politikai agitáció és a szemlélődő esszé eszközei és motívumai. De nemcsak maga a diskurzus volt differenciálatlan, hanem az abban részt vevők szerepe is: az a történetileg kialakult értelmiségi küldetéstudat és szerepvállalás, ami mindenki számára kötelezővé vált, aki részt akart venni ebben a diskurzusban.”[16]

Romániában 1934 és '38 között kétezernél is több kutató 114 falut járt végig, hogy felleljék a román vidék továbbélő hagyományait. A már említett Stahl, Vrancea körzetében a XX. század közepén olyan elzárt világra bukkant, ahol még mindig éltek a szabad és közös tulajdonra épülő faluközösségek. Stahl ezt nem archaikus és anakronisztikus jelenségnek látta, hanem egy alternatív társadalomszervezési formáció továbbélésének, illetve lehetőségének.[17] Az archaikusnak, a primitívnek az igézete hosszú életűnek bizonyult: a 80-as években a „globalizáció kontra helyi válasz” témakörében folyó divatos elemzések még mindig a kelet-európai parasztságnak a nemzeti identitástudat alakításában és megőrzésében betöltött döntő szerepét méltatták.[18]

A kritikai társadalomtudósok Keleten az antropológia hatása alá került nyugati irányzatokat vegyítették saját hagyományos, a vidék és a parasztság iránt érzett romantikus küldetéstudatukkal. A hatvanas évek végén fedezték föl, hogy a falusi családi szervezetek újraleltek és alkalmaztak olyan archaikus és időtakarékos építkezési technikákat, amelyek segítségével befejezhető a ház építése, mielőtt az árgus szemekkel figyelő központi hatóságok közbeléphettek volna, és megtagadhatták volna az építési engedélyt. A családiház-építkezéseken látszódtak a második, sőt a harmadik gazdaság karakteres jegyei, amelyek élősködőként függtek ugyan a szocialista tervgazdaság rendszerétől, de alapvetően mégis a helyi szolidaritásra, kölcsönös segítségre, a „szükségből erényt kovácsolni” bölcsességére alapultak. Hiba lenne elfelejteni, hogy ez „a kicsi szép” (small is beautiful), sőt „a ronda is gyönyörködtető” korszaka a fejlett világban.[19] A szocialista vidék jellegzetes és lehangoló kockaházait ellenutópiának lehetett látni. Egyesek a közösségi lét olyan létező és szívós utópiáját vélték felfedezni bennük, amely szöges ellentéte a szocialista tervgazdaság üres szólamokat hangoztató, gigantomán, megtévesztő, embertelen és elidegenítő valóságának.[20] A kritikai szociológia számára a kockaház társadalmi, sőt erkölcsi metaforává vált.

1981-ben Szelényi Iván átfogó tanulmányban összegezte a szocialista urbanizációról és a vele szemben megnyilvánuló ellenállásról szóló tapasztalatait. A tanulmány egyik fejezetének címe: Az új munkásosztály visszavág – A kelet-európai parasztmunkások „csendes” forradalma a szocialista redisztributív területgazdálkodás kizsákmányoló politikájával szemben.[21] A tanulmány – és annak beszédes címe – nemcsak Szelényi új elméleti rendszeréről adott képet, hanem mindazokról a hatásokról is, amelyeket a hatvanas évek közepétől az antimodernista munkák gyakoroltak a kelet-európai kritikai társadalomtudományra. A régió társadalomtudományának előzményei már idejekorán előkészítették a terepet ahhoz, hogy a hatvanas évek kritikus értelmisége fogékony legyen a visszafelé tekintő, önmagából kifordult utópia, a retrotópia iránt. A magvak termékeny talajra hullottak. „A legtöbb közép-európai országban a szociográfia elutasította az akadémikus társadalomtudományi leírás szabályait. A szerzők egyszerre akartak költők és politikusok, társadalomfilozófusok és újságírók, kutatók és reformerek lenni. Úgy tekintettek önmagukra, mint akik résztvevői egy fontos társadalmi mozgalomnak. Különös módon Révai József, a kommunista párt nagy hatalmú ideológusa ragadta meg leginkább a szociográfiai mozgalom lényegét: a falukutatók sokkal pontosabb és érzékletesebb képet tudtak adni a magyar társadalom alapvető problémáiról, mint amire bármely, merev szabályokhoz igazodó tudományos leírás képes lett volna. A parasztság nyugati típusú polgárosodása lehetetlennek látszott, és az elmaradottság leírására ezek a szociográfusok a metaforikus nyelvet látták egyedül alkalmasnak. Beteges folyamatokról, féloldalas, megrekedt polgári fejlődésről írtak. Menekülésről és néma forradalomról.”[22]

Szelényi „csendes” forradalma egyértelmű visszautalás Kovács Imre híres háború előtti szociográfiájának címére, a Néma forradalomra. 1989-ben, már Nagy Imre újratemetése után, összegyűjtött esszéi utószavában Szelényi a „Kert-Magyarország” megteremtését, a „minőség forradalmát” szorgalmazta.[23] Ezeket az ideákat és fogalmakat a szerző nyilvánvalóan Németh Lászlótól, a nagy hatású, piac- és modernizációellenes népi álmodozótól kölcsönözte. Szelényi szerint „az akkor [1943, Szárszó] utópistának bélyegzett Németh László volt az egyetlen igazi reálpolitikus, az ő jövőképe sokkal járhatóbb utat vázol a magyarság számára [1989-ben], mint a kommunisták látszólagos »reálpolitikája«. Ez a kispolgári fejlődés, a második gazdaság kísérleti laboratóriumában létrejött és megedzett új vállalkozói rétegre építő stratégia társadalmi ára kisebb, ugyanis hitelt érdemlően tud ígérni elfogadhatóan alacsony munkanélküliségi szintet. Ezért ez az egyetlen stratégia, mely a magyar politikai fejlődést a demokratikus útra tudja téríteni, azon tudja tartani, és el tudja kerülni azt a veszélyt, hogy a kommunista totalitarizmusból a hazai politika harmadik világbeli autoritarizmusba csússzon át.”[24]

A magyar és kelet-európai társadalomtudósok a hatvanas évek elején érthető örömmel és büszkeséggel fedezték föl a magyar származású Polányi Károlyt. Magyar nyelven először a Dahomey és a rabszolgakereskedelem című könyvét adták ki 1972-ben, Szentes Tamás kivételesen rosszindulatú előszavával (akit viszont merő félreértésből Nyugaton a függőségi elmélet kevés számú keleti-európai híve egyikeként tartottak számon). Ezt a kiadást még két Polányi-mű követte, de a Nagy átalakulás, leszámítva egy szűk körben terjesztett szöveggyűjteményt, amelyben olvasható volt a könyv néhány fejezete, csak 1997-ben jelent meg magyarul. Polányi volt az, aki a szociológusok figyelmét az antipepontosz fogalmára irányította. A fogalmat Arisztotelész Nikomakhoszi etikájában találta Polányi. Az antipepontosz Polányi valószínűleg egyszerűsítő és meglehetősen félreértett olvasatában a közösség késztetése, elhatározása, előzetes megegyezése a terhek megosztására.[25] Ez hozzávetőlegesen az, amit az antropológiában reciprocitásnak neveznek, és ami Polányi szerint az antik közösség fenntartásában és fennmaradásában döntő szerepet játszott.[26] Arisztotelész szerint (legalábbis ahogyan Polányi olvasta őt) a reciprocitás éppoly természetes, mint az autarkheia, azaz az autarchia, az önellátó gazdálkodás, amit a kelet-európai empirikus szociológusok a kisparaszti gazdaságokban és a téesz-parasztok háztáji gazdaságaiban újra megtaláltak.

Polányi a Nagy átalakulásban a gazdasági életet integráló alapelvekről ír. A harmadik alapelv a háztartás, a görög oeconomia, az ökonómia etymonja, maga a gazdaság. Polányi azt találta, hogy Arisztotelész különbséget tesz a háztartási és a haszonelvű piaci gazdálkodás között. „Egy világot átfogó piacgazdaság gyorsan zsugorodó magaslatairól visszatekintve el kell ismernünk, hogy az a nevezetes megkülönböztetés, amelyet a Politika bevezető fejezetében tett a tulajdonképpeni önellátás és a pénzkeresés között, valószínűleg a legprófetikusabb figyelmeztetés, amely valaha elhangzott a társadalomtudományok területén… Arisztotelész a nyereségre való termeléssel szemben a felhasználásra való termelést tartja a tulajdonképpeni önellátás lényegének. A piac számára történő pótlólagos termelésnek – mondja – mindaddig nem kell tönkretennie a háztartási önellátást, amíg a hasznot hozó terméket… amúgy is megtermelnék a létfenntartást szolgáló gazdaságban. A fölösleg eladásának nem kell tönkretennie az önellátás alapját… Arisztotelész, amikor határtalan és korlátlan, „az ember számára nem természetes elvként kárhoztatta a nyereségért való termelést, a legfontosabb problémát vette célba, nevezetesen a gazdasági indíték elválását minden konkrét gazdasági kapcsolattól, amely pusztán természeténél fogva korlátozná ezt az indítékot”.[27]

Polányi kissé szabados olvasatából Kelet-Európában azt a tanulságot szűrték le, hogy a háztáji gazdálkodás, a reciprocitással együtt, képes a piaccal párhuzamosan létezni. És mindaddig, amíg ez a koegzisztencia fennáll, az emberek ellenőrzésük alatt tarthatják a gazdaságot. A családi birtok, a háztáji nem egyszerűen az önfenntartás eszköze, nem csupán a gazdálkodás színtere – hangoztatták a közép- és kelet-európai kritikai gondolkodók –, hanem a központi újraelosztással és a központi bürokráciával szembeni alternatív gazdasági és társadalmi létezés kerete és szervezője.

Csajanov, az obscsina, a háztáji, Polányi, gazdasági antropológia, szociográfiai hagyomány, reciprocitás: mindezek kövezték ki az utat, amely végül elvezetett a parasztság túlélési technikái és a szocialista második gazdaság iránti érdeklődés felcsigázásához, és ahhoz a reményhez, hogy a szocializmusból kivezető rögös út visszafelé vezet. (Akik hittek ebben, azok persze azt hitték, hogy a visszafelé az előre mutat.) A hetvenes években a második gazdaság vált a régió egyik legtermékenyebb kutatási témájává. Úgy tűnt, éppen a második gazdaság hasadékaiban zajlik az igazi élet, rejtve a központ figyelő tekintete elől, amely azonban továbbra is azt a látszatot igyekezett kelteni, hogy mindent lát és mindenütt jelen képes lenni.

Talán nem túlzás – legalább utólag – azt állítani, hogy a marxista történeti eszkatológián (vagy rosszabb esetben a sztálini fejlődésmodellen) nevelkedett nyugati és keleti kritikai értelmiség logikai zsákutcába jutott. Sem a rostowi „magasan fejlett fogyasztói társadalom”[28], sem a létező szocializmus központosított állama – amelynek nézőpontjából maga a kapitalizmus is csak átmeneti jelenség lett volna – nem mutathatott többé irányt. A technológiai fejlődés dogmáján alapuló történeti vízió széthulltával úgy tűnt, hogy a társadalomkritika ösvénye, történetében először, nem a jövőbe vezet. Amikor a kommunizmus és a technológiai utópia végleg elvált egymástól, lehetetlenné vált, hogy a radikális társadalombírálat a modernitás fogalmaival éljen. Ebben a logikában nem volt menekülés előre. Más irányt kellett keresni.

A retrotópia visszavág

A 70-es években olybá tűnt, hogy a vidék az, amely a szocializmussal vagy legalábbis annak Sztálin utáni válfajával szemben más utat kínál. A parasztság, amely visszahúzódott a legalitás határait súroló és feszegető háztáji gazdálkodásba, váratlanul életképesnek bizonyult. Nemcsak a túlélésben és az ellenállásban volt meglepően sikeres és találékony, hanem számos elemző szerint képes volt a polgárosodás sajátos és sokak által oly régóta remélt útjára lépni. Magyarországon a parasztság leleményességének tulajdonították az 1956 utáni viszonylagos jólétet, a gulyásban fövő kommunizmus áldásait. Néhány nyugati társadalomtudós és újságíró egyenesen arról beszélt, hogy a parasztság, és bizonyos mértékig a társadalom, méghozzá ezzel a kapitalizmuson is túlmutató stratégiával az 1956-os forradalom után amolyan retroaktív győzelmet aratott az rendszer fölött. Rákényszerítette a rezsimet arra, hogy eltűrje az egyéni autonómia növekedését, a piac térhódítását, a második gazdaság kialakulását, a redisztribúciót ellensúlyozó reciprocitást. A parasztság szerény gyarapodását, összehasonlítva a sztálinista korszak nyomorúságával, a többé-kevésbé tudatos ellenállás eredményeként, a társadalom szabadságharcának sikereként értékelték. Úgy látszott, mintha az atomizált egyének menekülési technikái a kollektív önvédelem megnyilvánulási formái lettek volna, amelyben az egyéni túlélési stratégiák tudatosan keveredtek a reciprocitás, a szolidaritás, az archaikusnak vélt közösségi létformák stratégiáival.[29]

A szociológusok, közülük is elsősorban a szociográfiai hagyomány örökösei, ezeket a jelenségeket a „késő-parasztság” vagy „utóparasztság” fogalmával írták le. Mások „új munkásosztályról” beszéltek, amely kétlaki életmódot folytat.[30] Megint mások úgy látták, hogy ezek azt a búvópatakként folyamatosan jelen lévő, zajló polgárosodási folyamatot jelzik, amelyet mesterségesen megakasztott a kommunista hatalomátvétel.[31] Ez utóbbi elméletek szerint a magánszféra fejlődése a mezőgazdaságban a piac, a kisvállalkozások, de mellette egyúttal a helyi szolidaritás térhódításához vezetnek el, és megszületik az új, eddig sosem volt szocialista vállalkozó (The Socialist Entrepreneur!). Bíztak abban, hogy ezek a fejlemények hosszú távon még az államilag ellenőrzött szocialista nagyiparban is változásokat idéznek elő. A vállalati gmk-k megjelenése a 80-as évek elején újabb romantikus töltetű reményeket ébresztett.[32]

A feltételezés az volt, hogy a második gazdaság expanziója automatikusan a piac megerősödéséhez vezet majd, és ezzel párhuzamosan a szocialista tervgazdaság eresztékeinek lazulásához, a központi hatalom gyengüléséhez és a központi újraelosztás fokozatos visszaszorulásához. Az elemzők lassú és békés átalakulásra számítottak, amely rövid távon nem fenyegeti a rendszer alapjait. Szelényi még 1989-ben is azt jósolta, hogy a szocialista redisztribúció legalább 15-20 évig tovább fog élni, mivel senki sem tud vagy mer előállni olyan nagy léptékű privatizációs programmal, amely aláásná a szocialista nagyipart. Ehelyett Szelényi úgy látta, hogy az állam kötelessége a szocialista vegyes gazdaság keretein belül elősegíteni a tőkefelhalmozást, amelynek nyomán erős kis- és középvállalkozói réteg jöhet létre. A feltételezés szerint a két szektor egymás mellett és egymást kiegészítve létezett volna még hosszú ideig. A reformközgazdászok – Szelényi szerint – abban tévedtek a 70-es és a 80-as években, hogy egyoldalúan a szocialista szektor átalakítására összpontosítottak, és a központi tervezésbe próbálták becsempészni a piaci mechanizmusokat, ahelyett hogy a jövő társadalmi és gazdasági berendezkedésének reménybeli szülőhelyét, a második gazdaságot erősítették volna.[33]

Számos kelet- és közép-európai kutatót, beleértve magamat is, a parasztság és a klasszikus kommunista rendszer viszonyának romantizált történetében nem is annyira a gazdasági, mint inkább a politikaelméleti vetület ragadott meg. E. P. Thompson, James Scott, John Gaventa, Eric Hobsbawm[34] műveinek hatása alatt ez az irányzat a szocializmussal szembeni titkos, rejtett, mindennapi ellenállás történetét és lehetőségeit igyekezett feltárni. 1985-ben én is írtam egy tanulmányt az Atomizáltság előnyei címmel,[35] amelyben azt próbáltam bizonyítani, hogy éppen a rendszer szélsőséges központosítási törekvése tette viszonylag könnyűvé és sokak számára hozzáférhetővé a rendszerrel szembeni ellenállást. A milliónyi egyéni menekülési stratégiában tömegmozgalmat láttam, és kiterjedt levéltári forrásanyag alapján olyan következtetésekre jutottam, mint James Scott A gyengék fegyverei című könyvében, anélkül hogy magát a könyvet ismertem volna. Úgy véltem, hogy a sztálini korszak utáni változásokat éppen a vidék folyamatos ellenállása csikarta ki, és hogy az 1956-os forradalmat nem lehet megérteni anélkül, hogy számba vennénk a falu rejtett és kitartó szabadságharcát a rendszer ellen.

Csak 1994-ben, az eredeti tanulmányhoz fűzött utóirat írásakor ismertem föl ennek a tudományos és kritikai programnak az igazi veszélyeit: „1985 táján nem volt látható, hogy ezek a gondolatok a rendszer bukása körüli időkben az eredeti intencióktól gyökeresen eltérő politikai program legitimálására szolgálhatnak: a népre és így természetesen a parasztságra hivatkozó politikai igények a parasztság természetes, folyamatos és minden elnyomó rendszerrel szemben álló szabadságharcára mutathatnak. A nép romlatlan, hiszen a legsötétebb zsarnokság idején is, a kommunista uralom alatt is töretlenül ellenállt. A magyar parasztember tiszta maradt – gyakran egyedül ő –, mert képes volt szembeszegülni az állammal, a központosító hatalommal… A kommunista rendszer munkája akkor vált teljessé, amikor mások is, a parasztok vagy a parasztok életét elemző történész vagy az ötvenes évek parasztjait felhasználni igyekvő kilencvenes évekbeli politikus is az egykori hatóság fejével kezd gondolkodni, annak nyelvét kezdi használni, amikor valódi, tudatos politikai ellenállást tételez föl ott, ahol csak reflektálatlan mindennapi élet zajlott. A történész, amikor utólag, a kommunizmus összeomlásának magaslati (vagy mély-?) pontjáról milliók tudatos antikommunista ellenállásáról, a romlatlan parasztság szabadságharcáról beszél, akkor teljessé teszi a kommunizmus befejezetlen nagy művét. Amire a kommunista rendszer önmagában nem volt képes – mert nem tudta meggyőzni a népességet arról, hogy a puszta evés egyértelmű, színtiszta politizálás –, azt most az utókor segítségével teszi meg. Ha a történész szabadságharcról, nemzeti ellenállásról beszél, akkor post mortem győzelemhez segíti azt a rendszert, amelyik életében csak vágyta ezt a sikert. Aki a klasszikus szocializmus korának magyar parasztságát mint politikai ellenállókat akarja a múlttal, a kommunizmussal szemben történelmi érvként szembeszegezni, az visszamenőleg a kommunizmus malmára hajtja a vizet.”[36]

De a retrotópia a rendszerváltással nem enyészett el. Nemcsak a posztkommunizmus nacionalista-populista politikusai dagonyáznak benne, de komoly történészek is ragaszkodnak néha a retrotópia kereteihez.[37] Lehet, hogy a kommunizmusnak – legalább egy időre – már vége, de a primitív (abban az értelemben, ahogy egykor az antropológusok használták) utópia rendületlenül él tovább.

A kettős bukás

A hatvanas évek végétől az újbaloldal antimodernista kritikája és a keleti szociográfiai gyökerű társadalomkutatás bizonyos pontokon, mintha egymásra rímelt volna. A primitív utópia és a szociológiai terepmunka során leszűrt tapasztalatok között nyilvánvaló átfedés volt. A szociológusok úgy látták, hogy a létező szocializmus méhében fogan meg az a társadalmi forma, amely se nem szocialista, se nem kapitalista, hanem valami olyasmi, amelyet a nyugati újbaloldal hiábavalóan keresett a hatvanas években. Azt remélték, hogy a létező szocializmus keretei között zajló alig látható, de megállíthatatlan folyamat lassan átformálja a szocializmust, és a második, valamint a harmadik gazdaság szférája fokozatosan maga alá gyűri a rendszert. Hittek abban, hogy ez a folyamat helyreállítja az élet és a munka méltóságát, újraéleszti az helyi közösségeket és az önkéntes szolidaritás szellemét, és végső soron a civil társadalom újjászületéséhez és a liberális demokrácia formális keretein túlmutató, valódi demokratikus létformák kialakulásához vezet. Ilyen intencióval, ilyesféle gondolatokat fogalmazott Konrád György az Antipolitikában és Václav Havel A hatalom nélküliek hatalma című nagy hatású és naiv esszéjében. „Úgy tűnik, hogy a hagyományos parlamenti demokrácia valójában nem kínál valódi alternatívát a technológiai civilizáció és az ipari-fogyasztói társadalom automatizmusával szemben… Egy demokráciában az emberek biztosan rendelkeznek az egyéni szabadságjogok és biztosítékok olyan rendszerével, amely számunkra talán ismeretlen, de végső soron ez nem segíti őket abban, hogy ne essenek ők is áldozatul ugyanannak az automatizmusnak. Számomra meglehetősen rövidlátónak tűnik a hagyományos parlamenti demokrácia eszméjéhez való ragaszkodás, hogy az önmagában elegendő garanciát nyújt az emberi méltóság és a személyes önállóság biztosítására. A hús-vér emberek érdekeit valóban szem előtt tartó politikának sokkal alapvetőbb szinten kell megújulnia: nem elég, ha egyszerűen visszatér a nyugati demokráciák mindennapos rutinja. Vajon nem éppen ezek az informális, nem bürokratikusan szerveződő, nyitott és dinamikus közösségek, a »párhuzamos polisz« még nyers és kialakulatlan formái képezhetik a jövő jobb társadalmának alapjait?”[38]

Havel szerint a „párhuzamos polisz” (Václav Bendától átvett eszméje) a „technológiai civilizáció automatizmusának”, a hagyományos parlamentarizmusnak, a piacnak és a kiteljesedő konzumerizmusnak, a mind magasabb szintű fogyasztásnak az ellentéte. Vagyis mindannak, ami a modern nyugati gondolkodásban a haladás képzetéhez kapcsolódik. Mivel senki sem hitt abban, hogy a valódi változások a politika színterén mennek majd végbe, az egyetlen reménysugarat a falvak rejtett zugai, a „szabadság kis körei” jelentették. A kritikai szociológusok és elvbarátaik úgy vélték, ha egyáltalán lehetséges a változás, az csak az állami beavatkozás visszaszorításával, sőt a politika uralmának megszűnésével mehet végbe.

Az összeomlás pillanatában egy rövid időre úgy tűnt, hogy a nagyobb szabadság, a jogi korlátok megszűnése a korábbi második gazdaság szereplőit, az addig sikeres önvédelmi harcot folytató enklávék hőseit hozza előnyös helyzetbe, és Kelet- és Közép-Európa ismét, még egyszer utoljára egy nagy társadalmi kísérlet színtere lehet. Nem volt könnyű észrevenni, hogy a második gazdaság minden ízében a szocialista tervgazdaság függvénye volt: valójában addig lehetett sikeres, ameddig az utóbbi kudarcain élősködött. A második gazdaság „piaca” a valódi piac kiépülésével villámgyorsan összeomlott. Ha a második gazdaság a szolidaritás, a reciprok kapcsolatok színtere lett is volna (ami nem volt), akkor sem adatott meg neki, hogy az új, szocializmus utáni társadalom bölcsőjét ringassa.

Ezenközben különösebb előzetes és elmélyült megfontolások nélkül egymásra talált a nómenklatúra technokrata szárnya és a nyugati irányultságú monetarista, neokonzervatív gazdasági reformerek tábora, akik ügyet sem vetettek a kritikai gondolkodók hagymázos vágyképeire. Ehelyett liberalizálták a gazdaságot, monetáris szigort vezettek be, és nekiláttak a nemzeti vagyon privatizálásának. A társadalom nem tanúsított ellenállást. A második gazdaság szorgos és elfoglalt szereplői észre sem vették, hogy ezek a reformok hamarosan kihúzzák a lábuk alól a (háztáji) talajt. Miközben azon fáradoztak, hogy valahogyan túléljék a kommunizmust, elmulasztották a rendszer bukásának pillanatát.

A népesség többsége semmilyen módon nem járult hozzá és nem is tudott volna hozzájárulni az új rendszer kialakításához. A társadalomtudósok is azzal voltak elfoglalva, hogy az új idők szelleméhez igazítsák kutatási programjaikat. A változás nemcsak ideológiai, hanem szakmai, sőt egzisztenciális kudarc is volt a számukra. Nem ezért dolgoztak, akár reformerként, akár csak kutatóként. A valóságos folyamatok falszifikálták azt a programot, amelybe oly sok munkát fektettek, eszmeileg, szakmailag és intellektuálisan. Lemondóan konstatálták, hogy odalett a baloldali alternatíva, amely valójában éppen abban a pillanatban vált semmivé, amikor annak idején felfedezték. A kezdet a hatvanas évek közepén valójában a vég kezdete volt.

Csönd

Nem szerencsés, hogy a társadalomtudomány kevés figyelmet szentel azoknak a jelenségeknek, amelyek éppen azért következnek be, mert nem látjuk őket előre. Az uralkodó felfogás szerint a előre nem látott eseményeken nincs mit magyarázni. A kocsi mindennap egy másik kutyát üt el, és nem lehet biztonsággal megjósolni, melyik lesz majd a következő áldozat. Ritkán meri valaki kimondani, hogy valami éppen azért történt, mert előre hallgattak róla. A társadalomtudósok ritkán fedeznek fel összefüggést egy esemény és a róla való előzetes hallgatás között. Elismerem: elég nehéz bizonyítani, hogy valami éppen azért következett be, mert nem volt előre megjósolható. 1990 februárjában Németországban közvélemény-kutatást végeztek a keleti oldalon lakók körében.[39] Arra voltak kíváncsiak, hogy a keletnémet polgárok vajon sejtették-e, hogy mi fog történni. A megkérdezettek 68 százaléka még utólag visszatekintve is azt válaszolta, hogy fogalma sem volt róla, mi jön, hogy hamarosan omlik a Fal. Ha tudták volna, hogy közel a rendszer bukása, bizonyára otthon várták volna az esemény bekövetkeztét, és nem menekültek volna Magyarországra, hogy ott Habsburg Ottó majd a páneurópai piknik keretében megnyissa nekik a vasfüggönyt, és nem kerestek volna menedéket az NSZK nagykövetségein, Szófiában és egyéb kevésbé kellemes helyeken. Ám ha tudták volna, hogy mi jön, ha így azután békésen otthon maradtak volna, talán a berlini fal sem omlik le. De mivel nem tudták, hogy közel a vég, tömegesen menekülni kezdtek, és ez megadta a kegyelemdöfést a rezsimnek. Az előrelátás hiánya tehát hozzájárult a kommunizmus bukásához. A kremlinológusok, reformközgazdászok, társadalomkutatók tanácstalansága, a közeli végről való hallgatása történelemformáló erőnek bizonyult. Az önmagán halálos sebet ejtő kritikai társadalomtudomány, amikor elfordult az utópiától, és föladta a haladás eszméjét, amikor felfedezte magának és a jövőnek a primitívet – ma már talán mondhatjuk ezt – fontos szerepet játszott a rendszer összeomlásában. Nincs miért szégyenkezni: vannak időszakok, amikor a félreértés, a tudatlanság okozta hallgatás a legtöbb, amivel a társadalomtudós hozzájárulhat a dolgok átalakításához. Néha a csönd teheti a legnagyobb szolgálatot.

Most, amikor a dolgok szinte a maguk útján haladnak, amikor se u-, se retrotópiának helye nincs, amikor a társadalom kutatója hiába várja a megváltó ötletet, amikor a haladás eszméjét és naiv képzeteinket már mintha magunk mögött hagytuk volna, talán mégis van mit tanulni Polányitól. A nagy átalakulásban, amikor a Tudor- és Stuart-korabeli államférfiak konzisztens és bölcs politikájáról ír, amivel a hanyatlásnak próbáltak gátat szabni, Polányi a következő kérdést teszi fel: „Miért kellene egy trend végső győzelmében annak bizonyítékát látni, hogy az előretörésének lassítására tett erőfeszítések hatástalanok voltak?” Önmagának feltett kérdésére Polányi irigylésre méltón szerény választ ad: „A változás sebessége gyakran nem kevésbé fontos, mint a változás iránya, de míg az utóbbi gyakran nem függ akaratunktól, az a sebesség, amellyel hagyjuk a változást lezajlani, nagyon is függhet tőlünk… Mert nagyrészt ettől a sebességtől függött, hogy a kisemmizettek alkalmazkodni tudnak-e a megváltozott körülményekhez, anélkül hogy végzetesen károsodnának emberi és gazdasági, fizikai és morális mivoltukban; hogy tudnak-e új foglalkozást találni a változással közvetetten összefüggő lehetőség-térben… A válasz minden esetben a változás és az alkalmazkodás viszonylagos sebességétől függött… A gazdasági elmélet szokásos »hosszú távú megfontolásai« elfogadhatatlanok. [A piaci rendszer] feltételezése nélkül… értelmetlenek. Ha egy változás közvetlen hatása káros, akkor, amíg nincs bizonyítva az ellenkezője, a végső hatás is káros.”[40]

A változásokat talán nem lehet, talán ha lehetne is, nem lenne bölcs dolog erőszakkal eltéríteni a maguk útjától. De a folyamatok tempóját befolyásolni – amiként a Tudorok tették – érdemes, értelmes lehet; felkészülni, felkészíteni a társadalmat a gyökeres változások, a megpróbáltatások könnyebb elviselésére, az alkalmazkodásra – a magunk meg a mások érdekében is. (Mert a „hosszú távú megfontolás az égvilágon semmit sem jelent”. „In the long run – ahogyan Keynes mondta volt – we’ll all be dead.”) A brit korona minimalista programja – Polányi olvasatában – okulásul szolgálhat az utópiák és retrotópiák után. Biztosan nem könnyű beismerni, hogy ha ma, a XX. század végén tanulhatunk még valamit, azt a Tudoroktól és a korai Stuartoktól lehet. Azoktól, akiknek a politikája éppúgy az előrelátás hiányából és a tudatlanságból eredt, mint a kommunizmuskori társadalomtudósok hallgatása.

Jegyzetek

A fenti írás eredetileg a Current Sociology Vol. 46 No. 2-es (1998. áprilisi) számában jelent meg, Retrotopia. Critical Reason Turns Primitive címmel. Az itt közölt szöveg az eredeti tanulmány rövidített és szerkesztett változata.

[1] Finley, Moses: Utopianism Ancient and Modern. The Use and Abuse of History. London, Hogarth, 1990, p. 178. A tanulmányt eredetileg és talán nem meglepő módon a Wolf és Moore szerkesztette, The Critical Spirit: Essays in Honor of Herbert Marcuse című gyűjteményükben publikálták. Boston, MA, Beacon Press, 1967.

[2] L. Alexander, Jeffrey: Fin de Siécle Social Theory. London, Verso, 1995, p. 48. Az idézet eredetileg Itshisuka 1994-es könyvéből való.

[3] Gitlin, Todd: The Sixties. New York, Bantam, 1989, p. 109–216.

[4] In: Rudas László: Elmélet és gyakorlat. Összegyűjtött tanulmányok. Budapest, Szikra, p. 69–70.

[5] Hobsbawm Eric: From Feudalism to Capitalism. In: R. Hilton et al. (eds) The Transition from Feudalism to Capitalism. London, Verso, 1978, p. 162–164. (Eredetileg a Marxism Today című folyóiratban jelent meg, 1962-ben!)

[6] Idézi Kolakowski, Leszek: Main Currents of Marxism, III. The Breakdown. London, Oxford University Press, 1981, p. 429., 431.

[7] Bloch, Ernst: Das Prinzip Hoffnung. Frankfurt, Suhrkamp, 1959, p. 284–5.

[8] Alexander, im. p. 3.

[9] Szelényi Iván és Pearse Murray: A város a szocializmusba való átmenet időszakában. In: Új osztály, állam, politika. Budapest, Európa, 1990, p. 356.

[10] Stahl, Henri H.: Traditional Romanian Village Communities. Cambridge, Cambridge University Press, 1980.

[11] Kövér György: Az orosz obscsina történetéhez. Történelmi Szemle 21. 1978/2., p. 341., 354.

[12] Társadalmi Szemle, 1962/2., p. 10.

[13] Idézi Berend T. Iván: Gazdasági útkeresés, 1957–65. Budapest, Gondolat, 1983, p. 194–5.

[14] Váci Mihály: Se az atombomba, se az isten! Új Írás, 1961/9., 579–80. Idézi Berend, im. p. 196.

[15] Konrád György-Szelényi Iván: Az új lakótelepek szociológiai problémái. Budapest, Akadémiai, 1969.

[16] Wessely Anna: The Cognitive Change of Sociology. Replika, Special Issue, 1996, p. 16–7.

[17] Stahl, Henri H.: A román falu öröksége. Szerk.: Miskolczy Ambrus. Budapest, ELTE, 1992.

[18] Verdery, Katherine: Transylvanian Village. Berkeley, University of California Press, p. 11. Máramarosról l. még: Kligman, Gail: The Weeding of the Dead. Berkeley, University of California Press, 1988.

[19] A szocialista lakáspolitika és a vele kapcsolatos „elégedetlenség” kérdésére l. Hegedüs József-Tosics Iván: Lakáspolitika és lakáspiac. Valóság, 1981/7.; Tosics Iván: Dilemmas of Reducing State Control. Az IRCHP konferenciáján tartott előadás. Gavle, Svédország, 1986; Dávid János: A magánlakásépítés formái és feltételei. Valóság, 1980/10.; Kenedi János: Do It Yourself: Hungary’s Self-Help Economy. London, Pluto, 1981. A munkacseréről pedig: Sík Endre: The Survival of an Institution of Survival: The Reciprocal Exchange of Labour in Modern Times. A Trends and Challenges in Urban Restructuring konferencián tartott előadás, Rio de Janeiro, 1988.

[20] Rajk László: A kockaházak ellenutópiája. Kézirat, 1976.

[21] Szelényi Iván: Városfejlődés és területgazdálkodás Kelet-Európában. In: Új osztály, állam, politika. Budapest, Európa, 1990, p. 345.

[22] Wessely Anna im. p. 16-17. A szerző hivatkozása: Révai József: Marxizmus, népiesség, magyarság. Budapest, Kossuth, 1955, p. 300–303.

[23] Jegyzetek egy szellemi önéletrajzhoz. In: Szelényi: Új osztály, állam, politika. 1990.

[24] Szelényi, im. p. 468–9.

[25] A fogalom valószínű jelentéséről lásd: Finley, Moses: Aristotle and Economic Analyses, Past and Present, 1979/47., p. 3–25. Finley szerint Polányi félreértette a Nikomakhoszi etika V. könyvét és a Politika I. könyvét is.

[26] Polányi, Károly: Arisztotelész felfedezi a gazdaságot. In: Archaikus társadalom és gazdasági szemlélet. Budapest, Gondolat, 1976, p. 170.

[27] Polányi Karl: The Great Transformation. Boston, MA. Beacon Press, 1957, p. 53–4. Magyarul: Polányi Károly: A nagy átalakulás. Korunk gazdasági és politikai gyökerei. Ford. Pap Mária. Mészáros G. Kiadása, Budapest, 1997, p. 70–1.

[28] Rostow fejlődéselmélete sokat merített Friedrich Listtől. L. List, Friedrich: Das nationale System der politischen Ökonomie. Stuttgart, Cotta, 1841.

[29] Az ellenállás és a túlélés technikáinak legjobb elemzése: Juhász Pál: Adalékok a háztáji kisegítő gazdaság elméletéhez. Budapest, A Szövetkezeti Kutatóintézet Évkönyve, 1985.

[30] L. Márkus György: Az utóparasztság arcképéhez. Szociológia, 1973/1., p. 56–67.

[31] L. Szelényi et al.: Socialist Entrepreneurs. Embourgeoisment in Rural Hungary. Cambridge, Polity Press, 1987. A későbbi magyar kiadásban a cím megváltozik: Harmadik út? Polgárosodás falun.

[32] Stark, David: Markets inside the Socialist Firm: Internal Subcontracting in Hungarian Enterprises. Az Amerikai Szociológiai Társaság éves konferenciáján tartott előadás. 1985. Továbbá úő: Rethinking Internal Labour Markets: New Insights from Comparative Perspective. American Sociological Review, 1986/51., p. 492–504.

[33] L. Szelényi Iván: Kelet-Európa az átmenet korszakában – úton a szocialista vegyes gazdaság felé?; valamint: Jegyzetek egy szellemi önéletrajzhoz. In: Szelényi: Új osztály, állam, politika. Budapest, Európa, 1990, p. 401–32. és 464–9.

[34] Thompson: The Moral Economy of the English Crowd in the Eighteenth Century (in Past and Present); James Scott: The Moral Economy of the Peasant (1985); John Gaventa: The Power and Powerlesness; E. Hobsbawm: Primitive Rebels.

[35] Rév István: The Advantages of Being Atomized. Dissent, Summer, 1987.

[36] Rév István: Az atomizáltság előnyei, post scriptum. Replika, 1996/23–24., p. 157.

[37] L. pl. Rittersporn, Gábor Tamás: Das kollektivierte Dorf in der bauerlichen Gegenkultur. Előadás a Stalinismus vor dem Zweiten Weltkrieg című müncheni konferencián, 1996.

[38] Havel, Václav: The Power of Powerless. John Keane (ed.) New York, M. E. Sharpe, 1985, p. 91–2., 95.

[39] A vizsgálatot az Institut für Demoskopie Allensbach végezte 1990 márciusában.

[40] Polányi, Karl: The Great Transformation. Boston, MA. Beacon Press, 1957, p. 38–38. A magyar kiadásban: Polányi, im. p. 49–51.

• 1968