Nagyon egyszerű dologról van szó, bárki megcsinálhatja. Fog, ugye, az ember egy magnetofont, leköltözik egy-két hétre vidékre, lehetőleg az isten háta mögé (azt nem olyan nehéz megtalálni az 1970-es évek Magyarországán sem), keres egy beszédes nénikét, bekapcsolja a magnót, és annyi. Olykor, ha a néni megakad, bizonyos kérdésekkel lehet terelni, máskülönben hagyni kell beszélni, majd csak kijön valami. Végül az anyagot legépeljük, kicsit rendszerbe szedjük, témakörök szerint, kész a szociográfia.
Csalog Zsolt 1978-ban megjelent Parasztregénye készülhetett volna így is. A regény utószavában közölt levelekből annyi kiderül, hogy ennek az írásnak előzménye lehetett egy pályamunka, amelyet az elbeszélő-főszereplő Eszter néni írt, meg Csalog sok-sok magnófelvétele, amelyen azután még mindketten jócskán változtattak; de hogy kinek mekkora volt a hozzájárulása a szöveg jelenlegi formájához, az nemigen tudható. Nem is szólva arról, hogy végtére is az utószó is a regény része: akár teljességgel fiktív is lehet. A műfaj, a szerzőség, a fikció és a valóság határa, a hitelesség és az öntörvényűség kapcsolata már az első kiadás fülszövegíróját is zavarba ejtette; ahogyan a korabeli befogadókat, s bizonyára a maiakat is.
A kedves olvasó emlékezetét felfrissítendő talán nem árt néhány szót szólni a műről magáról. Az elbeszélő (s egyben a főszereplő) Eszter néni, Muharos Bálintné, tiszatabi lakos (s ezt a helységnevet hiába keresnénk a térképen). A falu a környékbeli községek között központinak számít, református és katolikus vegyes lakosságú. Eszter valamikor a századforduló táján született, egész családja és férjéé is erről a környékről, a Tiszántúlról való. Nem éppen szegényparasztok, de nehezen élnek; Eszternek abba kell hagynia az iskoláit, de nem bánja, paraszt marad. A családon és a falun is végigszáguld a történelem: de úgy, hogy az ország történéseit a falu lakosai alig értik és élik meg, csak éppen az igazságtalanság, a nyomorúság, a halál rajtuk kívül, felettük álló hatalmai sanyargatják őket, az első világháborútól ötvenhatig. A könyv időrendje Eszter néni családtörténetétől a „máig” ível; csakhogy nincs egyenes vonalú történetmondás, még csak nem is egyetlen szereplő története bontakozik ki, hanem tematikus egységek köré szerveződnek a fejezetek. Az idő múlása inkább csak háttér, alapszólam, ahonnan mindig ki lehet térni, előre- és visszatekinteni, apró történeteket (az időrendtől függetlenül) közbeékelni. A regény tere szinte kizárólag Tiszatabra és környékére korlátozódik, leszámítva Eszter néni angliai utazását.
Hogy mekkora durranás volt 1978-ban Csalog Zsolt Parasztregénye, azt aligha lehet manapság megállapítani; azért emlékeim és az utóélet némi ismerete alapján annyit megkockáztatnék, hogy nem valami nagy. Ahogyan azóta sem: Csalogot ma is úgy tartják számon, mint érdekes színfoltot, könnyen besorolhatónak látszik a „szociográfiai” vagy épp a „realista” hagyományba, rá lehet mutatni, hogy íme, azért ez tovább él, „művelik még stb., folytatható, megvan”. A Parasztregény ennek a felfogásnak az értelmében „magát az életet” „ábrázolja”, valamiképpen a nyers, megformálatlan (s ezért valódi) tényekkel, a valósággal magával szembesít, elsősorban ismereteket közvetít egy kevesek által ismert világról, másrészt viselkedésmintákat mutat meg a paraszti sorsból, a túlélés és a boldogulás technikáit, harmadrészt meg színes képek sora, anekdoták és kis események csokra, élettörténet, ékes tájnyelven. Az irodalommal szemben felállított hármas követelményrendszernek eleget tesz tehát: tanít, nevel, szórakoztat.
Óvakodnék attól, hogy visszavetítsek, hogy mai problémákat, az irodalomértelmezés mai kérdéseit véljem felfedezni a húsz évvel ezelőtt közzétett szövegben (egyébként persze kétséges, hogy mikor vetítünk vissza, és vajon lehetséges-e egyáltalán nem visszavetíteni); de azt hiszem, már a regény első kiadásának közzététele idején sem volt mindez ennyire egyszerű. Csalog elhelyezett néhány kisebb-nagyobb csapdát, amelyek lehet, hogy nem csattannak túlságosan nagyot, de erősen fogva tartanak; s tette ezt nemcsak művével (a szöveggel magával), hanem azzal is, ahogyan a nevét adta hozzá, ahogyan címet adott neki, ahogyan utószót biggyesztett a végére, s később – az 1985-ös új kiadásban – azzal, ahogyan az egész művet egy újabb fejezettel és terjedelmes önértelmező jegyzetekkel megvilágította.
Kezdjük a műfaji hagyománnyal. A Parasztregény beilleszkedése a szociográfia jól megszokott keretei közé már első pillantásra is csak látszólagos: hiányzik a kívülálló megfigyelő okadatolása és interpretációja, az eligazító-helyretevő-rezonőr hang, amelyik száraz adatokkal és bölcs szociológiai okfejtésekkel ellenpontozná az esetleges és szubjektív beszámolót. Ha úgy tetszik, Csalog magát az olvasót ülteti a magnetofon mellé, ránk van bízva, hogy mit és mennyit hámozunk ki („szociológiailag”) mindabból, amit hallunk-olvasunk. Nincs ott az az elbeszélő, aki okosabb nálunk és Eszter néninél, aki „rálát” (és jobban lát rá) a szövegre. Csak a szöveggel szembesülünk, szabadságot kapunk, amellyel kezdünk valamit, ha tudunk. Ha pedig a szociográfiától megkülönböztetjük a „dokumentumregény” műfaját, ahogyan a 70-es években divat volt, akkor nincs meg az a történet, esemény, tétel, adat, amit Eszter néni szövege dokumentálna: nem valaminek a dokumentumát tartjuk a kezünkben, nem olyasmit, ami bármit igazolna vagy cáfolna. Legföljebb Muharos Bálintné, Eszter néni életét – de közvetlen következtetések, „tanulságok” levonására ez teljesen alkalmatlan.
Igen ám, de mégiscsak ott van az a bizonyos elbeszélő, éspedig Csalog Zsolt, aki saját nevén adta ki ezt a könyvet, s vajon honnan is tudhatnánk, hogy „hiteles” szöveget ad-e a kezünkbe? Ha pedig már beleavatkozott a „nyersanyagba”, a valóságosan elhangzott beszédbe, akkor mint szociológus tette ezt, akkor óhatatlanul úgy módosított rajta, hogy szabadságunkat korlátozta, hogy terelt bennünket, szempontokat adott.
A szociográfia műfajába történő aggálytalan besorolásnak ellentmond az is, hogy a szövegben ott a fikció (például rögtön a falu neve). Márpedig ez ismét arra figyelmeztet, hogy valaki belenyúlt a valóság nyers tényanyagába, hogy azért mindaz, amit olvasunk, nem úgy igaz, ahogyan azt az efféle esetekben elvárhatnánk. Kénytelenek vagyunk tehát feltenni magunknak a kérdést: miféle igazságot keresünk? Mit tekintenénk valódinak, s miért ne hinnénk el, hogy mindaz, amit itt olvasunk, ne volna az? E tekintetben aligha igazít el – sőt talán még inkább összezavar – a mű címe: ha regény, akkor minden rendben van, akkor a valószerűség, a hitelesség látszata elegendő; de hogyan is lehetne regény, ha egyszer ennyire a megformálatlanság, a közvetlenség, a tényszerűség látszatát kelti?
(Szeretném kikerülni az 1985-ös második kiadás jegyzeteit, de nemigen lehet. Azok, akik az első kiadást olvashatták, nem tudhatták, hogy a valóságosan létező Eszter néni megijedt, levetette nevét a Csalogé mellől, és megváltoztatta a helyszín és a szereplők nevét. Nem tudhatták, hogy „a könyv megjelent szövege úgyszólván sehol sem – csak ritkán, egy-egy rövid részletben, maximum pár mondatnyi távon azonos Eszter néni elmondott szövegével”, ahogyan Csalog írja. Nem tudhattak adatokat a valóságosan létező Tiszaroffról, nem ismerhették Csalog és interjúalanya konfliktusoktól sem mentes kapcsolatát. Talán túlzásnak hangzik, de a második kiadás mégis mintha más könyv volna. Nem rosszabb az elsőnél, de hagyományosabb: megszólal benne az a bizonyos másik hang, rendet tesz a fikció és a valóság dolgában, hátteret ad, kiokosít. Már persze ha nem tekintjük az egész kiegészítést magát is afféle csavarásnak, újabb irodalmi koholmánynak, tiszta fikciónak. Amit igazolna az, hogy Eszter néni nem lett társszerzője a műnek, halála után sem, tehát ismét, 1985-ben is Csalog Zsolt felelős mindenért, ami a könyvben írva van.)
Csalog regényének egyik fontos tanulsága csaknem ugyanaz, ami egy jóval későbbi (és már posztmodernnek tekintett) regény, A fehér hotel (D. M. Thomas) egyik implicit, megrázó következtetése: hogy mindenkinek, a névteleneknek is (az ismeretlen áldozatoknak, a jeltelen sírokban nyugvóknak, azoknak, akikre már senki nem emlékezik) megvan a maguk hihetetlenül érdekes története, hogy minden emberi élet – regény. (Így megfordul a „természetes” származtatási rend: immár nem azt mondjuk, hogy a művészet ábrázolja az életet, hanem műfajmegjelöléssel látjuk el magát az életet.) Nem kérdés az, hogy kinek van izgalmas vagy unalmas élete, hogy halálában vagy nagy tetteiben megdicsőül-e valaki, vagy épp csak elkaparják, nemes cselekedetekre pedig nem futja – nem, mert mindenki számít, mindenki megteremti és átéli valahogyan saját világát, kapcsolatokat teremt, kommunikál, igazít vagy ront ezt-azt, gyűlöl és szeret, sikeres és sikertelen, ért és nem ért, egyszóval: él; s minden élet, különösen pedig az, amelyik rejtőzködő, önmagát nyilvánosan artikulálni képtelen, vagy épp visszaszorított, elnyomott, semmibe vett – regénnyé válhat.
Ha pedig erről beszélek, akkor már tényleg a mai kérdéseknél tartok: magam is gyanúsnak érezném Csalogot leposztmodernezni, de azért néhány csapdája igenis ma is nyitva van. Ilyen az eredetiségé is: amikor a közreadó (?) vagy titkos elbeszélő (?) (vagy nevezzük bárminek: egyszóval Csalog Zsolt) „a mások által már kipróbált szót, az egyszer már megfogalmazott szöveget” tárja elénk (az idézet Csalogtól való, a fülszövegen). Vállalja, hogy ezt nem ő írta; de föléírja a nevét, tehát mégiscsak az övé. Egyetlen nagy idézet; az intertextualitás határesete. Teljes elsajátítás vagy kisajátítás, de nem azért, hogy az övé maradjon, hanem hogy meg tudja osztani, hogy a miénkké tegye, amit elvett. S ezzel együtt feladja a művész szerepét is: nem ő az alkotó, hanem az, akitől a könyvnyi idézet származik. (Az 1985-ös kiadásban ezt ki is mondja: „Parasztasszony volt, és nagy művész.”) Kétségbevonja tehát a szerzői autoritást, a szerző presztízsét, a szerzői dicsőség intézményét: az alkotás legföljebb kettejük műve, az övé és a már adott, már elmondott szövegé, vagyis Eszter nénié (aki azonban ekkor, az első kiadásban még költött néven, fiktív faluban lakik).
Az 1978-as év már két Esterházy-kötet utáni s a Termelési-regényt közvetlenül megelőző esztendő volt: a radikális sokhangúsággal, a nézőpont és a megszólalásmód szeszélyes és addig alig látott megsokszorozásával, a zárt értékrendek felbontásával szemben Csalog nem kevésbé radikálisan választja az egyetlen személyt, az egyetlen hangot, amely tud nem egyhangú lenni, a zárt világot és annak öntudatos vállalását, a sajátos és soha ki nem zökkenő nyelvet. Az extenzivitás és a szétszórás helyett az intenzivitás és az egyetlen szubjektumba való módszeres behatolás, az egynyelvűség és mozdíthatatlan világrend feltérképezése: kevésbé érdekes-e ez, s vajon kevésbé felforgató-e, mint Esterházy vállalkozása? Helyi értékét tekintve bizonyára igen; hosszabb távon talán nem.
Végezetül pedig Csalog finoman elhelyezi a maga politikai csapdáját is. Mondhatnánk, hogy maga a szociográfia (már ha ez a könyv az volna) önmagában is lázító, felforgató, mozgósító erejű: világunk bármely részterületének alapos megismerése ösztönözhet a változtatásra, de legalább érzelmi elkötelezettséget ébreszthet. Mármost Csalog főszereplője nem a legszegényebbek, legelnyomottabbak, legnyomorúságosabbak közül való: szegénysége, elnyomottsága, nyomorúsága éppen ezért megdöbbentő. 1978-ban bizonyosan nem volt olyan cenzúra, amelyen Eszter néni története fönnakadt volna, mert nem közvetlenül mondat ítéletet, a paraszti sors csak csendesen kiált az égre, az elnyomás gyakorta belül van, a gondolkodásmódban, a lélekben, a magatartásban, az igazságtalanság megszokássá válik, a mindennapi élet része. Milyen hát az a bizonyos nép meg a parasztság, kérdezteti velünk a könyv, az, amire (akikre) akkor is, azóta is annyian hivatkoznak? Eszter néni az? Bárki más az? A regény szereplői jelenítik meg, ábrázolják, képviselik? Vagy senki? Lehet-e megismerni – pontosabban: állíthatja-e bárki, hogy ismeri? Az egyéni sorsok, történetek megismerése hozzásegít-e bármihez? De ha ezt nem tesszük, ezt az elmélyült, türelmes közelhajolást, ha elmarad az odafigyelés, a meghallgatás – akkor létezhet-e bármi ehelyett?
A szerző nem akar elbeszélő lenni, elbújik előlünk, Eszter néni mögé húzódik. Mégis valami nagyon fontosat tudunk meg róla, olyasmit, ami őt magát (s nem annyira főszereplőjét) emeli példává. Azt, hogy számára az irodalom nagyon fontos, annyira, hogy még kicselezni is érdemes, azért, hogy rajta keresztül valami ugyancsak nagyon fontos dologról (például az emberi életről) lehessen beszélni; azt, hogy nagyon nagy türelemmel, figyelemmel kell kérdezgetni, beszélgetni; felháborodni szükséges, de nem spórolhatjuk meg a világ megfontolt, körültekintő, aprólékos felmérését.