Egy prominens magyar sztálinistával találkozunk ebben a könyvben.* Az utolsóval, aki antisztálinista ellenzéki lett. A forradalom előtt és alatt sok prominens sztálinistából lett Magyarországon antisztálinista, de utána már csak Hegedűs Andrásból. Akit a rangos hatalomgyakorlók közül sztálinistán ért november negyedike, az már úgy is maradt. Hegedűs kivételével. Miért lett ő kivétel? Erre a kérdésre nem lehet e könyv anyaga alapján válaszolni, de nélküle sem.
Ezt Hegedűs András maga is így gondolhatta. Ő ragaszkodott hozzá – miként fia szubjektív előszavában olvasható –, hogy a nyilvánosság képet kapjon sztálinista korszakának arról az utolsó szakaszáról is, amelyet már a nyilvánosságtól és a közszerepléstől elzárva élt át.
Egy szovjet típusú diktatúrában a hatalom ellenzéke csak ellenség lehet. Ezért problematikus azoknak a politikusoknak az elhelyezése, akiket a hatalom nem kíván ellenségként kezelni, viszont nem is kíván vele (vagy/és ők a hatalommal) közös platformon mutatkozni. Ennek a problémának a megoldására szolgált a szovjetunióbeli (kényszer)vendégeskedés intézménye. A kényszervendégeskedés addig tart, ameddig a kényszervendégek státusa meg nem változik. Kétféleképpen változhat meg: 1. visszatérnek a hatalomba, és az ő platformjuk lesz a „közös”; 2. nem tekintik már őket valódi politikusnak, azaz az idő múlása vagy/és nézeteik változása folytán nem tulajdonítanak már nekik pólusképző politikai erőt.
Hegedűs András kényszervendégeskedése kevés híján két évig tartott (1956. október 28-tól 1958. szeptember 18-ig). Az elején még nem látszott lehetetlennek, hogy rövid lesz, és az első módon ér véget. Azután elnyúlt, és a második módon ért véget. Hegedűs András a harmincharmadik születésnapja előtt fél évvel lett miniszterelnök, és a harmincnegyedik születésnapja előtt egy héttel, a forradalom kitörésének másnapján bukott meg. A következő napokban nem túlságosan aktívan, de még részt vett a régi pártvezetés utóvédharcaiban. Október 28-án, amikor a párt és a kormány elfogadta a forradalmat, családostul kimenekítették őt az országból más prominens rákosistákkal együtt. Befogadóik három nappal később elhatározzák a forradalom elsöprését, egy héttel a távozásuk után pedig már a forradalmat vezető, illetve elfogadó politikusoknak kellett menekülniük.
A korábbi menekülők visszatérni készültek, „ugrásra készen álltak”, mert biztosak voltak benne, hogy szerepet kapnak a legfelső vezetésben – így írja Hegedűs András önéletrajzában (A történelem és a hatalom igézetében, 319. o.). „A múlt év novemberének első napjaiban – az október 31-én Önökkel történt megbeszélés értelmében – többedmagunkkal vissza akartunk térni Magyarországra, hogy részt vegyünk az ellenforradalom leverésében… Sajnos ez – velünk nem közölt ok miatt – nem valósult meg” – ezt áll Hegedűs András és vele menekülő belügyminisztere, Piros László öt hónappal később, 1957. március 22-én Hruscsovnak címzett levelében.
A szovjet vezetés ugyan nem a korábbi rákosista vezetőkkel kívánta pacifikálni Magyarországot, de ezzel hitegetve vonták be őket a forradalom leverésével és az új kormány megalakításával kapcsolatos döntésekbe, valamint az új vezetés és a szovjet armada által fölhasznált fölhívások megfogalmazásába. Ebben Gerő Ernő mellett Hegedűs vett részt a legaktívabban. Hegedűs kézírásával maradt fönn a szovjet csapatok parancsnoksága nevében kiadott és a magyar ifjúsághoz szóló felhívás, melyet november 6-án a Szabad Nép is leközölt, s egy kormánylista, melyre Gerő beszúrta Hegedűst is kül- és hadügyminiszternek. Hegedűs a Kádár-kormány fölhívásának a megfogalmazásában is közreműködött. Az új miniszterelnök személyére vonatkozóan is javaslatot kértek a szovjet pártvezetők Rákositól, Gerőtől és Hegedűstől (mindhárman Münnich Ferencet javasolták) (Döntés a Kremlben, 64. o.). (Minderről lásd részletesen Baráth Magdolna: A Moszkvába menekült magyar pártvezetők 1956. október végi – november eleji tevékenységéről. Múltunk, 2005. 1. 272–296. o.)
„November közepére a menekültekből emigránsok lettek.” (Feitl István: A moszkvai emigráció és az MSZMP. Múltunk, 1991. 4. 5. o.) Az új vezetés élesen elhatárolódott „a Rákosi–Gerő-klikk” bűneitől, az „ellenforradalom okait” rögzítő párthatározat e klikk hibáit és bűneit jelölte meg elsőnek az okok közül. Kádár nyilvánosan is megnevezte azokat a bűnös, régi vezetőket, akik egyelőre nem térhetnek haza. Hegedűsék ettől kezdve nem az ellenforradalom üldözötteiként, hanem az ellenforradalomért felelős bűnösökként tartózkodtak Moszkvában. És ugyan joggal bíztak abban, hogy a forradalom eredményeinek, maradék intézményeinek, a sztrájknak és az ellenállás egyéb formáinak fölszámolása után változni fog az események és Nagy Imréék minősítése, és azzal együtt az övéké is, de ez a változás nem volt elég ahhoz, hogy hazatérhessenek.
Akik a moszkvai emigrációban megszólaltak, két ellentétes stratégiával próbálkozhattak. A Kádár-kormány iránti maradéktalan lojalitásuk kinyilvánításával, vagy azzal, hogy Kádárékkal szembeni kritikai álláspontjukat elfogadtassák a szovjet vezetéssel. A legfontosabb vezetők (Rákosi, Gerő, Hegedűs, Kovács István, Révai) valamennyien az utóbbi, „ellenzéki” stratégiát követték.
Február végére Budapesten kialakult a moszkvai emigráció fokozatos leépítésének stratégiája. Márciusban ezt a szovjet vezetés el is fogadta egy kompromisszum keretében, melynek része volt a Nagy Imre-csoport elleni kemény fellépés, a „baloldallal” szembeni kampány leállítása és a „Rákosi–Gerő-klikk”, a sztálinista–rákosista bűnök tematikájának és egyáltalán a sztálinista–rákosista terminusnak a kiszorítása a nyilvánosságból. Az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottsága február 26-án úgy döntött, hogy Révai (és két kevésbé fontos elvtárs, Hazai Jenő és Egri Gyula) azonnal hazatérhet, Rákosi és Gerő öt évig, Hegedűs, Kovács, Bata, Piros és mások egy évig kint maradnak még. Révai haza is jött, politikai ellenpólust is képzett, ahogy akkoriban mondták, „fölemelte a bukott vezetés zászlaját”, de magányossága és súlyos betegsége erősen behatárolták a lehetőségeit, és két év múlva meg is halt. Gerő négy évvel később érkezett haza, Rákosi tizennégy évvel később Gorkijban halt meg, őt még súlyos betegen sem merték hazaengedni. Hegedűsék egy évéből másfél lett, odakint kellett bevárniuk a Nagy Imre-per végét, Nagy Imréék halálát.
Nem sokon múlott, hogy az emigráció ’57 tavaszán Hegedűs számára is véget érjen. Márciusban Kádárék sorsdöntő moszkvai tárgyalásain több szovjet vezető (különösen a keményvonalas Molotov) szorgalmazta, hogy Hegedűst is engedjék haza (Feitl István i. m., 15. o.), és a tárgyalások eredményeit rögzítő intézőbizottsági ülésen Kádár leszögezi, hogy szerinte Hegedűs „becsületes ember”, aki visszaszerezheti a párt és az emberek bizalmát, de még nincs itt az ideje, hogy hazajöjjön.
Voltaképpen ekkor zárult le Hegedűs András politikai pályája: „akartam volna hazajönni, de tulajdonképpen szerencsére, így kell most már utólag mondanom, nem engedtek. Ez lehetővé tette azt, hogy Moszkvában viszonylag elmélyülten foglalkozzak szociológiával, és lehetővé tette, hogy pályamódosítást csináljak… Valószínű, ha előbb hazaengednek, és bekapcsolnak a politikai életbe, ezt a második életet, illetve pályamódosítást nem sikerül megtennem.” (Róbert László által 1982-ben készített, kiadatlan interjú nyers gépirata, melyet Róbert László bocsátott a rendelkezésemre.)
Az emigránsokra vonatkozó döntés hivatalos megismerése után még elmentek az utolsó tiltakozó levelek a szovjet pártvezetőkhöz. A (már addig is eléggé elszigetelt) Rákosié olyan jól sikerült, hogy rögtön el is röpítették Moszkvától és a többi emigránstól jó messzire. Hegedűs is megírta Piros Lászlóval közösen utolsó levelét Hruscsovnak (melyből fentebb már idéztünk). Persze ha három hónappal később nem hiúsul meg a Hruscsov elleni puccs, és Molotov lesz az első titkár, az Hegedűsék helyzetét is alapvetően megváltoztatta volna, de meghiúsult.
Az 1958. január 21-i politikai bizottsági ülésen határoztak arról, hogy Hegedűs, Kovács, Piros és Bata az 1957. februári határozattal ellentétben csak az év második felében jöhetnek haza (ne legyenek itthon a Nagy Imre-per körüli „balos” hangulatban). Ekkor már szó sem volt arról, hogy Hegedűs egy becsületes ember lenne, akinek a becsületességében „komoly lehetőségek” vannak. Fock Jenő, Marosán György, Sándor József egymást túllicitálva gyalázzák az „ellenzéki, balos” csoportot, Hegedűst, Kovácsot külön is. Kádár meg – Rákosit és Gerőt hozzájuk adva – a „hat szarháziként” beszél róluk. Még az a lehetőség is fölmerült, hogy itthon majd pártfegyelmi eljárás indul ellenük, amiért igyekeztek a párt postabontóit elkerülve, megbízható (vagy annak vélt) barátokon keresztül levelezni az itthoniakkal. A Központi Bizottságnak a határozatot ismertető leveléből kihúzták azt a kitételt, hogy Hegedűsék hazatérésük után „kapcsolódjanak bele” a párt tevékenységébe.
Hegedűs András Moszkvában kikapcsolódott. Március után végképp. Két évtizeddel később egyetemi előadásain úgy fogalmazott, hogy hosszú idő után Moszkvában érezte magát szabadnak először (Élet egy eszme árnyékában, 289. o.). Ávós őrzők, kötelezettségek és nyomasztó felelősség nélkül. Ebben a szabadságban (ahogy azt alább látni fogjuk) még a sztálinista Hegedűs András ír, de már a posztsztálinista olvas.
Amikor a Hegedűs családnak el kellett hagynia Magyarországot, már közel volt a hatodik Hegedűs gyerek érkezésének a napja, s ezt az izgalmak még közelebb hozták. November 3-án megszületett Hegedűs László. A családanya „rettenetes három hetet” töltött a kórházban, és azt írta haza a volt főnökének: „Itt az elvtársaknak köszönhetem, hogy életben maradt” a gyerek. (Hegedűs Andrásné levele volt főnökének, Kormos…-nak, 1957. február 19.)
A kényszervendégeskedő családok a Moszkva melletti előkelő dácsaövezetben, Uszpenszkojéban laktak. Minden családnak jutott egy nagy, kényelmes dácsa házvezetőnővel. (Az itteni körülményekről és kalandokról a Szubjektív előszóban számol be a szemtanú.)
A feleségek és a gyerekek 1957 júniusában hazatérhettek, az egyedül maradt férfiakat beköltöztették Moszkvába. Hegedűs, Kovács, Bata és Piros közösen kaptak egy ötszobás lakást. Mindenkinek egy szoba, plusz közös nappali és szakácsnő. „Megint csak a kommunizmusban éltünk: »mindenki a szükségletei szerint«. Mindent megkaptunk, amire szükségünk volt a megélhetéshez. Sőt, munkát is kaptunk: beosztottak bennünket egy-egy akadémiai intézetbe, annak megfelelően, hogy ki mit választott. Én azonnal a Filozófiai Intézetet választottam, mivel szociológiával akartam foglalkozni, de ilyen intézet nem volt a Szovjetunióban. Ebben a munkakörben semmit sem kellett csinálni, a magam kedvére olvastam, írtam azt, amit akartam. […] Elég magas fizetés volt, nagyon jól éltem, hiszen a lakást, élelmezést külön biztosították.” (Élet egy eszme árnyékában, 287. o.)
Sok idő, sok pénz, sok könyv, sok pótolnivaló: „Naphosszat a Lenin Könyvtárban és az Akadémiai Könyvtárban olvastam. […] Amikor a családom hazakerült, sok volt a szabadságom, elhúzódtam a társaságtól…, angolul tanultam, a könyvtárban alapműveket olvastam (Dürkheimet, Tönniest). Valamikor tanultam németül, elolvastam Max Webert.” (Szántó Miklós kiadatlan interjúja Hegedűs Andrással, gépirat, 1986.) „Szellemi irányzatok Magyarországon a múlt század utolsó negyedében” – ez volt a kutatási téma, amit Hegedűs választott (uo.), de nincs nyoma, hogy ebben jutott volna valamire. Egyáltalán, nincs nyoma annak, hogy Hegedűs komolyabb írásművet hozott volna létre emigrációja második felében, amikor pedig erre oly sok volt az idő, és oly ideálisak a körülmények. Az emigrációból ismert egyetlen nagyobb terjedelmű írás, „az októberi ellenforradalmi események tanulságairól” szóló Hol vesztettünk csatát?, amint az az első soraiból kiderül, „nagyrészt 1957 első felében született”. A sokkal kisebb terjedelmű, vázlatosabb, előtanulmánynak tekinthető írás, Az eszmei harc és a népiesek 1957 májusa és augusztusa között készült. Ezek voltak a sztálinista káder hattyúdalai. Az emigráció második felét betöltő csendet gondolhatjuk két korszakot elválasztó érlelő szünetnek, újratöltődésnek. Bár a levelek, még az emigráció utáni, már Magyarországról címzett, Rákosinak, Gerőnek szóló 1959-es levelek sem mutatnak jelentős elmozdulást Hegedűs felfogásában.
Az MSZMP KB Titkárságának 1957. december 16-án Hegedűs azt írja: „fél éve hozzákezdtem egy nagyobb anyag megírásához a nemzeti kérdésről, elsősorban attól a gondolattól vezéreltetve, hogy a magyar ellenforradalom előkészítésében a burzsoá nézetek közül a nacionalizmusnak volt a legnagyobb szerepe, amely átitatta a magyarországi revizionizmust is. Hazatérésem után ezt be kívánom fejezni, vannak ugyanis olyan források, amelyek itt nem állnak a rendelkezésemre.” Egy hazaérkezése előtt pár héttel írt levél szerint ennek a nagyobb tanulmánynak egy része már el is készült, de ezt a szöveget sem ismerjük, nincs nyoma, hogy Hegedűs befejezte volna itthon ezt a tanulmányt. Nem is valószínű. Hazaérkezése után nyomban belevetette magát az empirikus szociológiai kutatásokba, és egy ideig nem vállalkozott ideologikus politikai elemzésekre.
A Hol vesztettünk csatát? szinte teljes azonosulást mutat Rákosival és Gerővel. Akárcsak azok a levelek, amelyekben az ’56-os események okairól, a Rákosi-korszak értékeléséről esik szó. Mielőtt Rákosit eltávolították volna Moszkvából, többször találkozott Gerővel Hegedűs jelenlétében is. Ezekről a találkozásokról mondja Hegedűs a következőket: „Feszült volt köztük a hangulat. Rákosi ismételten és tudatosan elmondta: szerinte az volt a hiba, hogy őt leváltották. Gerő nem mondott határozottan ellent. Lényegében az ő felfogása is az volt, hogy a rendszer nem volt elég represszív. Szerinte is az volt a baj, hogy nem alkalmaztunk elég erőszakot. Persze, ami a személyi kérdést illeti, nyilván eltért a véleményük, Gerő bizonyára nem tartotta rossz megoldásnak, hogy ő lett Rákosi helyén az első titkár.” (Élet egy eszme árnyékában… 289. o.)
Ami a feszültséget okozó kérdést illeti, abban Hegedűs megpróbál közbülső álláspontot kidolgozni: Rákosi menesztése betegsége és bizonyos hibákhoz való ragaszkodása miatt időszerű volt, de az adott helyzetben mégis helytelen, mert akkor került rá sor, amikor nem volt a pártnak világos programja a „jobboldal” (Nagy Imréék) fölszámolására, nem indult a leváltással egy időben elszánt harc a „jobboldal” ellen. „Ilyen intézkedések nélkül Rákosi elvtárs leváltása nem bizonyulhatott helyesnek, és ennyiben igazuk van azoknak az elvtársaknak, akik az októberi ellenforradalmi kísérlet egyik előidéző okának ezt hozzák fel.” (20. o.) Rákosit később és úgy kellett volna lecserélni, hogy tekintélye megmaradjon. „Semmiképpen sem tartom a kommunista mozgalom számára előnyösnek azt, hogy kitörölni igyekeznek egyesek a szeretetet iránta azok szívéből is, akik a hosszú rágalomkampány után is szeretettel emlékeznek reá.” (21. o.) Hegedűs szerint a Rákosi-korszak hibái nagyrészt a társadalmi fejlődés szükségszerű velejárói voltak, annak ellentmondásaiban gyökereztek. Rákosi a törvénytelen eljárásokat is „úgy könyvelte el, mint szükséges rosszat a népi demokratikus hatalom megtartásáért folyó harcban: Nem személyi bosszú, nem is személyi érdek vezette, hanem az a meggyőződés, hogy a munkáshatalmat szolgálja.” (17. o.)
Rákosi sorsa Kossuthéval vetődik össze: „A magyar történelemben nem ritka eset, hogy nagy emberek életét, tevékenységét az utódok csökkenteni igyekeznek, hiszen ők közvetlen közelből látták nemcsak a nagyságot, hanem annak sok nem éppen kívánatos velejáróját, a történelem azonban már csak a kontúrokat képes kivenni, és ott azután az egyes részletek, amelyek valamiért olyan égetőek voltak, elmosódnak. Mai szemmel szinte érthetetlennek tűnik, amilyen izzó gyűlölettel Szemere támadta Kossuthot, azt az embert, akivel éveken keresztül dolgozott. Mi mindent a fejére olvashatott, hihetetlennek tűnő dolgokat, amelyek mégis talán igazak is voltak, és a történelem mindezt elsodorta, Kossuth alakja azoknak a rágalmaknak ellenére, amelyeket nem utolsósorban saját hívei szórtak reá, elválaszthatatlanul összeforrt a magyar polgári demokratikus fejlődéssel és a magyar szabadságharccal.” (21. o.)
A mából visszanézve nyilván inkább Nagy Imre látszik Kossuthnak és Hegedűs Szemerének. Hegedűs későbbi szemével nézve is. Nagy Imre az ’57-es tanulmányban opportunista, „hitvány meghúzódó kispolgár”, aki „’45-ben… a földosztás elhalasztásáért szállt síkra… ’48-ban és az azt követő években… nem tudta leplezni ellenszenvét a termelőszövetkezetekkel szemben” (23. o.). Hegedűs 1994-es könyve szerint (Rendhagyó életek) éppen a földosztás néhány hónapja volt az, amikor ő és Nagy Imre nem álltak szemben egymással. A földosztást lehetővé tevő radikális „földreform kidolgozása elsősorban az ő [Nagy Imre – R. S.] nevéhez fűződik, és ahogy többször írta és hangoztatta is: »ez élete egyik legfőbb célkitűzésének megvalósulása«.” Nagy a szövetkezetesítés erőszakos fölgyorsítása ellen érvelt, „nem a szövetkezetek ellen – hiszen haláláig abban látta a mezőgazdaság jövőjét” (26–27. o.). Ebben az esetben nem a nézetek változásáról van szó, hiszen a ’45–48-as időszak tényeiről Hegedűs ’57-ben is azt tudta, amit ’94-ben, hanem arról, hogy abban a korszakban, amikor a politikai harcok – sokszor fizikai értelemben is, de egzisztenciális értelemben mindig – élet-halál harcok voltak, senki nem mond(hat)ott le azoknak a vádaknak a fölhasználásáról, amelyeket ellenfeleivel szemben a párt már igazolt. Ugyanekkor Snagovban a Gondolatok – emlékezések írása közben Nagy Imre is bőven merít annak a Kádár-pernek a rágalomanyagából, melynek többi vádlottját vele együtt deportálták.
Hegedűs, pontosan követve Rákosiék fentebb, tőle idézve jellemzett álláspontját, minden ponton, következetesen az erőteljesebb represszió hiányát veti fel, kritikusan és önkritikusan.
Hegedűs szerint nem abban hibáztak, amiért „úton-útfélen rágalmazzák” őket, hanem abban, hogy nem folytattak elég határozott, következetes és kitartó harcot a revizionizmus, a kispolgári (szociáldemokrata, kereszténydemokrata, népies) irányzatok és a burzsoá nacionalizmus ellen. Nem vették észre, hogy ezek az irányzatok nem haltak el, csupán hallgatásba fagytak. Fölhagytak az ellenük folytatott eszmei harccal, amit pedig a nem marxista irányzatok végső megsemmisítéséig következetesen és megszakítás nélkül folytatni kell.
1953-ban Nagy Imréék ezeket az ellenséges irányzatokat élesztették fel, látszólag marxista nézeteket hangoztatva. „A tapasztalt imperialista politikusok” már rég rájöttek, hogy céljaik elérése érdekében „támogatni kell azokat a mozgalmakat, amelyek a kommunista pártokon belül jöttek létre, és céljuk a diktatúra fellazítása és a nemzeti elkülönülés” (4. o.). Ezek a mozgalmak nyitják meg a kapitalista restauráció útját.
A kispolgári rétegek elemi érdekeiből következik, hogy a forradalmi munkásmozgalmat reformista, revizionista útra tereljék, hiszen a társadalom forradalmi átalakítása fölszámolja a kispolgári egzisztenciák létalapját.
Ha „a kispolgár a hatalmat erősnek érzi, ingadozás nélkül szolgálja azt, sőt nagyon is hajlamos a túlteljesítésre. A hatalom viszont Magyarországon az ’53-as változásokat megelőzően erősnek látszott, és a revizionizmus későbbi bajnokai emiatt ezekben az években »baloldali« irányban licitáltak túl mindent, amihez hozzányúltak.” (6. o.) Nagy Imre miniszterelnöksége alatt meggyengült a hatalom, mert Nagy vérbeli opportunista, megalkuvó kispolgár volt, aki a kispolgári nézeteket egységes ideológiai és politikai irányzatba fogta össze. Rákosiéknak és neki magának az volt a legfőbb, mi több, az egyetlen igazán súlyos hibája, hogy nem folytattak kezdettől nyílt, következetes, éles harcot 1953-tól a Nagy Imre vezette revizionistákkal, nem leplezték le őket idejében, nem ragaszkodtak a pozícióikhoz.
1955-ben pedig csak politikai győzelmet arattak Nagy Imre felett, nem leplezték le egész mélységében, és nem zúzták szét a revizionizmust eszmeileg.
Hegedűs rágalomnak minősít minden olyan kritikát, mely szerint Nagy leváltása után, az ő miniszterelnöksége idején „visszatértek volna a régi hibák”, a diktatórikus vezetési módszerek, és nem vonták volna le a tanulságokat az SZKP XX. kongresszusából. Ezt csak azok állítják, akik a belső reakció és a megalkuvó kommunisták kialakuló szövetsége nevében eltorzították a XX. kongresszus tanulságait.
Hegedűs azt az álláspontját viszi tovább, amit az MSZMP Ideiglenes Központi Vezetőségének írt 1957. február 2-i levelében is megfogalmazott: „Ha abban marasztalnak el, hogy engedékeny voltam a revizionista nézetekkel és elemekkel szemben, például, mint a Politikai Bizottság tagja, beleegyeztem abba, hogy Nagy Imre az ideológiai kérdések tisztázása nélkül visszakerüljön a Pártba, akkor ezzel a kritikával egyetértek. De ha azt vetik a szememre, hogy az SZKP XX. Kongresszusa után nem tettem meg mindent a szocialista demokratizmus fejlesztése érdekében, erre azt kell feleljem, hogy több történt, mint aminek az előfeltételei az országban megvoltak.”
S még a kelleténél is jobban tisztelték a törvényeket: „Cicero, amikor konzulsága végén felszólították, hogy esküdjön meg arra, hogy betartotta a törvényeket, így kiáltott fel: »Esküszöm, hogy megtartottam a köztársaságot!« Mi viszont sokszor, amikor a törvény betartásán fáradoztunk, megfeledkeztünk a népköztársaság érdekéről.” (42. o.)
Az opportunisták egyre vadabb rágalmaival szemben a kommunisták „önkritikáról-önkritikára bukdácsolva védték a népi demokrácia eredményeit”, pedig „az uralkodó munkáspárt forradalmi önkritikájának nem szavakban, hanem mindenekelőtt tettekben kellett volna megnyilvánulnia”. Hegedűs szerint az ’56. júniusi párthatározat mutatta a helyes utat, melynek nyomán betiltották a Petőfi Kört, kizárták a pártból Déry Tibort és Tardos Tibort, heves kampányt indítottak Nagy Imre és köre ellen, s előkészítették értelmiségiek tömeges letartóztatását.
A rehabilitálások ügyében hiba volt, hogy sokszor túl könnyen semmisítették meg az ítéleteket, nem folytattak pótnyomozást akkor sem, amikor indokolt lett volna, pedig ’56-ban többekről, például Király Béláról, Szász Béláról, Kéthly Annáról is kiderült, hogy valóban a népi demokrácia „veszett ellenségei” voltak. A legnagyobb hiba az volt, hogy „a rehabilitálások, illetve a törvénysértések nyilvánosságra hozása olyan módon történt, hogy az erkölcsi megrendülést okozott még sok, a kommunizmus ügyéhez életre-halálra hű elvtárs körében is, és fegyvert adott a népi demokrácia nyílt és titkolt ellenségei kezébe”.
A revizionisták a felelősséget a törvénytelenségekért a párt ’53 előtti vezetőire akarták hárítani, hogy lefejezzék a párt „forradalmi vonalát”.
Hegedűs a munkáspárt hatalomra jutásának történelmi előzményeiből és körülményeiből vezeti le azt, hogy a gyanakvás légköre olyan erős volt, és hogy a „szükséges éberség” „hihetetlen mértékben eltorzult” (16. o.).
Érdemes hosszabban idézni a dolgozatnak azt a részét, ahol Hegedűs eljut ahhoz az ideológiai csomóhoz, amit már nem lehet az addigi előfeltevéseivel kibogozni. Én talán kevésbé látom a dogmatikus eszméktől való eltávolodás, a kételyek csíráit ebben a tanulmányban, mint a Szubjektív előszó szerzője, de ha valahol mégis, akkor a következő részben: „Rákosi elvtárs ezeket a hibákat nagyrészt azért követhette el, mert kialakult a vezetésnek egy jóformán teljesen korlátlan formája, amelyre ellenőrzést egyetlen szerv sem gyakorolt. […] Mint tudjuk, ez a folyamat nem sajátosan magyar jelenség, a hatalomra jutott munkáspártok szinte mindenütt kitermelték a vezetésnek ezt a formáját, nem tekinthető tehát véletlen által létrehozott egyedi jelenségnek, hanem mindenképpen különösséggel állunk szemben. Amely azonban minden látszat ellenére sem válhat általánossá, mert a kommunista mozgalom természete – s nem csak az elvei – ellentmondanak ennek. De különös jelenségek is, nemcsak az általánosak, bizonyos történelmi törvényszerűségek alapján keletkeznek, s nem egyes emberek hiúságvágyából vagy hatalmi hóbortjából. Ez utóbbiak még tovább torzíthatják a helyzetet, növelhetik az ellentmondást, amely a mozgalom alapvető természete, a szó legigazibb értelmében felfogott demokratizmusa és a »korlátlan vezetési« módszerek között kifejlődik. Maga azonban az a jelenség, amellyel itt szemben állunk, ha lehámozzuk róla a cafrangokat, túlzásokat, és csak az egyező lényegbeli természetét nézzük, társadalmi szükségszerűségből kitermelt valami.”
Amibe itt Hegedűs belegabalyodott, abból már csak akkor fog tudni kigabalyodni, amikor elveti azt a tézist, hogy a kommunista mozgalom természete ellentmond annak, ami mindenhol bekövetkezik, ahol ez a mozgalom hatalomra jut. Hegedűst éppen az apologetikus szándék sodorta bele a csapdába. A személyes apológiához a hibák magyarázatát a rendszer szintjére kell emelni, akkor viszont a magyarázat már a rendszert vádolja, ami az apologéta szempontjából még rosszabb. Hegedűsnek alighanem már ekkor is látnia kellett, hogy az általánosnak ellentmondó szükségszerű különösség rabulisztikájával csak formálisan és a látszat kedvéért oldotta meg a problémát, amelyhez vissza kell majd térnie.
Meg kell állnunk két kulcsfogalomnál, a revizionizmusnál és a kispolgáriságnál.
Kezdjük a revizionizmussal, hiszen Hegedűs a revizionizmus elszánt ellenségéből lett tudatos revizionistává.
1973 után lett ő tudatos revizionista (l. Élet egy eszme árnyékában, 29. o.), amikor kizárták a pártból, elvesztette állását és (egy időre) publikálási és előadási lehetőségeit is. Az MSZMP KB Kultúrpolitikai Munkaközösségének a kiátkozását magyarázó állásfoglalásában a nézeteit (az 1964-es Ideológiai Konferencia óta már sokadszor) revizionistának, bővebben „álforradalmi kispolgári revizionizmusnak”, illetve „harmadikutas álbaloldali revizionizmusnak” minősítették (Az MSZMP Központi Bizottsága Kultúrpolitikai Munkaközösségének Állásfoglalása néhány társadalomkutató antimarxista nézeteiről. In: A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai 1971–1975, 456–469. o.). Az állásfoglalás ugyanúgy használja föl Hegedűs „revizionista” nézeteinek diszkreditálására az ő 1956 előtti tevékenységét és 1957-es nézeteit, mint Hegedűs használta föl 1957-ben a nagyimrista „kispolgári revizionisták” diszkreditálására ezek (némelyikének) 1953 előtti sztálinista túlbuzgóságát. Ugyanolyan emberi és szellemi gyöngeségre utaló kapcsolatot láttattak az ellentétes irányú „elhajlások” között, mint manapság azok, akik az őskommunista és neoliberális „dogmatizmust”, a moszkovita és brüsszelita szolgalelkűséget kapcsolják össze.
Sokakat vádoltak revizionizmussal, de kevesen vállalták ezt a minősítést úgy, mint Hegedűs. És lehet, hogy inkább azoknak volt igazuk, akik nem vállalták. Az európai szocialista országok establishmentje szerint az adott történelmi térben és időben a szovjet típusú rendszer a szocializmus egyetlen lehetséges formája volt. Azok szerint pedig, akiket ők revizionistának neveztek, a szocializmus torz és fenntarthatatlan formája volt. Az establishment fölfogásának (természetesen Hegedűs korábbi fölfogásának is) az felelt meg, hogy az utóbbi álláspontot azonosítsák a szocialista rendszer föladásával, tehát az Eduard Bernstein által meghirdetett revizionizmussal, ami valóban ezt a föladást jelentette: a tőkés viszonyok szociális megreformálására való törekvést a polgári demokrácia keretein belül. A Rákosi-korszak és a Kádár-korszak lerevizionistázott kritikusaitól ez a fölfogás, legalábbis a rendszerváltásig, távol állt. Azután viszont már azoktól sem, akiktől korábbi minősítésüket megkapták. A rendszerváltás a szovjet típusú társadalom fönntartóinak és lerevizionistázott ellenfeleinek többségéből egyaránt valódi pro-kapitalista revizionistát vagy pro-kapitalista egyebet (liberálist, konzervatívot, nacionalistát) varázsolt. A régi frontvonalak elmosódtak, és sokak emlékezetében áthelyeződtek. A szocializmus bukása értelmét vette annak a vitának, hogy milyen formában fejleszthető vagy tartható fönn a szocializmus, és ma azok, akik erről vitatkoztak, hajlamosak úgy emlékezni, mintha az ellenkezőjéről, a szocializmus lebontásának módjáról vitatkoztak és azon dolgoztak volna.
Hegedűs András viszont éppen azon kevesek közé tartozott, aki nemcsak hogy nem volt, de nem is lett revizionista. „Nem tudom feladni azt a hitet, hogy az iparosodott kelet-európai típusú társadalom a történelmi lehetőségek kiaknázásának még csak a kezdetén tart. A történelmi okokból elmaradott országok modernizációja számára ezek a szocialista társadalmak a kapitalista fejlődés alternatív útját taposhatják ki.” Ezt állítja Hegedűs András még a magyarországi szocializmus végórájában is, amikor 1990-ben (!), húsz év után, újra átfogó társadalomtudományi monográfiával állhat a nyilvánosság elé (Oknyomozás válságügyben, 10. o.). Az oknyomozás szerint a válság nem a szocialista rendszer lényegéből fakad, el lehet jutni fölkelés, vérontás, kataklizma nélkül, reformista úton a (neo)sztálinista struktúrák megtöréséig, a munkásság önfelszabadításáig. „Aligha lehet más kiút a kelet-európai társadalmak bürokratikus szindrómájából, mint a fokozatos reformok útja, a lépésről lépésre haladás, ami mindenekelőtt az alulról szerveződő civil társadalom izmosodására épül.” (46. o.)
Az önigazgató, pluralista, a kisvállalkozásokat befogadó, a bürokráciát ellenőrizni és szolgálatában tartani képes szocializmus ideáját a rendszerváltás sem verte ki Hegedűs András fejéből. Utolsó, halála évében megjelent könyvében (Intelmek túlélőknek, 1999) rezignáltan állapítja meg, hogy a történelem még nem érett meg a mindenható állam hatékony civil ellenőrzésére. Erre nevelt volna a Hegedűs által 1990-ben létrehozott Munkásakadémia.
Hegedűs ’56-ról alkotott képe úgy változott, ahogy a szocializmusról alkotott képe. A forradalmat nem forradalomnak, hanem nemzeti felkelésnek tartotta, soha nem tekintette pozitív s pláne nem követendő példának a fegyveres fölkelést, annál inkább azokat az önkormányzó törekvéseket, amelyek éppen a forradalom leverése után bontakoztak ki: „[A f]egyveres felkelés szerintem nem szükségszerű, tragédiája a magyar népnek, úgy gondolom most is, hogy nem példakép Kelet-Európa népei számára, hanem mementó. Figyelmeztetés, hogy ezt nem szabad csinálni. A harmadik szakasz, ez nagyon érdekes, a munkásönkormányzatnak, a forradalmi bizottságoknak a kialakulása a gyárakban. Ami megint nagyon tanulságos a jövő számára.” (Róbert László interjúja, 9. o.)
A régi Hegedűs Andrásnak végül is igaza lett abban, hogy nincs harmadik út, hogy a kapitalista restauráció következik, ha a (neo)sztálinista struktúrák lebomlanak, s akik bontogatják, azok, akár tudják, akár csak teszik, a kapitalizmus „szálláscsinálói” – revizionisták. A régi Hegedűsnek csak abban nem lett igaza, hogy ezek a struktúrák fenntarthatók, és előreviszik a nemzetet.
Végül is sem a régi, sem az új Hegedűs Andrást nem igazolta a történelem, de egyrészt nagyon kevés embert tudunk mutatni a magyarországi szocializmus korszakából, akit igazolt volna, másrészt… A történelemben nincs végeredmény. Csak részeredmények vannak.
A sztálinista kádereket és környezetüket módfelett izgatta saját kispolgáriságuk lehetősége. Ez az izgatottság teljes mértékben érthető. Hiszen. Egyrészt: az volt önbecsülésük, önigazolásuk, legitimitásuk alapja, hogy forradalmárként kiemelkednek a különböző polgári életformákhoz ragaszkodó, arra törekvő, polgárosodni igyekvő tömegből. Másrészt: éppen ők voltak azok, akik kiemeltségük folytán leginkább polgári s még csak nem is annyira kispolgári életviszonyok között élhettek. Röviden: azért érdemelték meg a kiemelt polgári életszintet, mert kiemelkedtek a polgáriságból. Az én apám az ötvenes években egészen kis káder volt, szerény jövedelmű előadó egy kerületi tanácsnál, de még ő is lelkifurdalással itta a kávéját, mert attól tartott, hogy a kávézás kispolgári dolog. Miután a „kispolgár” csupa olyan dolgot tesz, ami a normális élethez hozzátartozik, a kispolgáriság tartalma igen nagy mértékben tágítható és szűkíthető. Szinte bármi belevehető azon az alapon, hogy a kispolgár is teszi, és szinte bármi kivehető belőle azon az alapon, hogy az egyszerűen csak a normális élet része.
Ezek a lehetőségek a sztálinista káderek életformáját élők számára lehetővé tették, hogy a kispolgáriság vádját a köreiken kívül tartsák, de azért a belső bizonytalanság velük maradt. A Hegedűs család levelezése is őrzi ennek a bizonytalanságnak a jeleit. „Én most is azt mondom, mi nem vagyunk kispolgárok, akik ragaszkodnak a polgári kényelemhez, de ez nem jelenti azt, hogy hallgatással kellene a hibákat tetézni” – írja Hegedűs Andrásnénak nővére, Faragó Józsefné (Ibolya) Pestről, miután beszámol róla, hogy a pártközpontban az elvtársak mennyire nem segítenek neki fölkutatni a Hegedűsék elhagyott házából eltűnt javakat, „két embernek 12 éves becsületes munkáját jelentő holmijait”. (1957. február 23.)
Hegedűs Andrásné március végén, amikor a közeli hazatérés reménye szétfoszlik, segítséget kér nővérétől, hogy fölkészíthesse a népes családot a tavaszra: „Itt olcsó a női anyag, és én veszek, megvarrom, de Andrisról kérlek, gondoskodj Te. Nem tudom, van-e pénzed rá? Ha nincs, fel kellene venni Andris képviselői fizetését, talán Olt elvtárs kiadná neked. Kellene egy jó átmeneti kabát, és legalább három tavaszi-nyári ruhaanyag, de jó tartós, hogy évekig elég legyen. Sajnos én oly kevés holmit hoztam el, hogy a gyerekeknek és Andrisnak már itt vettünk. Magam el vagyok látva. Ez úgy történt, hogy az ő ruháit kikészítettem, de külön csomagot kellett volna csinálni, mert túl nagy darabok voltak, erre ő azt mondta, hogy majd küldjék utánunk. Sőt, az elhozottakból is kivett dolgokat, és könyveket rakott be helyükre. Erről rá lehet ismerni? De feltehető, hogy cenzúrázni fog, ezért nem folytatom. Ezen olyan jókat derülünk néha. Még jó, hogy bennünk kevés kispolgári vonás honosodott meg, s nem tudunk ezért egymásra, de másokra sem haragudni.” Erre válaszolta Ibolya: „Drága Zsuzsám, pénzünk az van. A kért dolgokat igyekszem beszerezni, bár átmenetileg nem mindent lehet kapni. […] Van kétszer 15 méter szép damaszt ágyneműre való, kb. 6-7 frottír törülköző, meleg pizsamák, cipők. Mire van szükségetek? Mit küldjek ki? A pénz a takarékban van? Mi legyen vele? Lehet, hogy veszünk egy kis házat. Mi a véleményetek róla? Én ezt valamikor kispolgári dolognak tartottam, de ma a Ti példátokból is tanulva, nincs ellene kifogásom. Még a mai napon megpróbálom András fizetését Olt elvtárstól felvenni.”
1958 elején, 57 éves korában meghalt Horváth Imre külügyminiszter, aki kamaszkora óta benne volt a mozgalomban, és élete jelentős részét illegális kommunistaként börtönben töltötte a szegedi Csillagtól Dachauig. Erről írja férjének Hegedűs Andrásné (Zsuzsa) 1958. február 6-án: „Nagyon bánt Horváth Imre halála… Igen fiatalon halt meg szegény […] Amikor a temetőből hazajöttem, arra gondoltam, hogy az ügyeskedő kispolgárnak milyen jó, nem száműzik sehova, ha esik, ha fúj, 5-10 ezrest megkeres, és éli világát. A mi elvtársaink pedig idő előtt elpatkolnak. De mindezek ellenére sem vágyom a kispolgár életét élni, s ha még egyszer születnék, csak a harcos kommunista életét élném.” (1957-ben a munkások és alkalmazottak havi átlagkeresete 1442 Ft volt, nem lehetett túl sok ügyeskedő kispolgár, aki ennek négyszeresét-hétszeresét megkereste. De ha a „kispolgárok” kereseti lehetőségeit nem is, a harcos kommunista sorsot Hölzel Zsuzsanna valóban ismerte. Fiatal kommunista lányként a jugoszláv partizánokhoz igyekezett, amikor elfogták, börtönbe, onnan pedig Bergen-Belsenbe került.)
A családi levelezés egyik fő témája különböző javak beszerzése, visszaszerzése, elküldése, kijuttatása, hazajuttatása, fölhasználása. Egy családi levelezésben ez eléggé természetes. A ruhaneműkön, élelmiszereken kívül szó esik magnóról, filmfelvevőről, vetítőről, tévékészülékről, robotgépről, varrógépről, fényképezőgépről, fénymérőről, villanylemezjátszóról, porszívóról, hűtőszekrényről, sílécről, ventillátorról, mosógépről, sílécről, masszírozógépről, kínai porcelánról, rádiókészülékről, villanymelegítő párnáról stb. Boldoczki János nagykövetnek a magyar vámhatósághoz küldött terjedelmes listája mutatja, mi mindent hozott haza Hegedűs András Moszkvából.
A villanylemezjátszó, a magnó, a tévé ekkoriban egészen különleges ritkaság volt még, de 1957-ben még mosógépből is csak 47 ezret, porszívóból 9 ezret, villamos hűtőszekrényből 6 ezret adtak el egy év alatt Magyarországon, a korábbi években pedig még sokkal kevesebbet. Néhány ezrelékre tehető azon háztartások aránya, amelyek e három készülék mindegyikével rendelkeztek, a ritkábbakról nem is beszélve.
Az itthon hagyott házban nem sok minden maradt. Amit nem vittek el, nem adtak el a háztartási alkalmazottak, a ház őrzésére kiküldött katonák meg esetleg az arra járó felkelők, azt beszállították a pártközpont raktáraiba, és ott összehányták mások holmijával. Hegedűs Andrásné a hazaérkezése után a (Tömpe András segítségével) rendelkezésére bocsátott rendőrökkel, az ún. R csoporttal egy hónapon át portyázta végig azokat a helyeket, ahol szétvitt holmik, bútorok lehettek, s összeszedte, amit tudott. („Ma pld. A kis szakállas malackádat és most este 1 képet találtunk a rendőrökkel. Holnap reggel szintén megyek…” – Hegedűs Andrásné levele férjének, 1957. július 11.) A munka végeztével 3000 forintot küldött a csoport vezetőjének, hogy jutalomként ossza szét a munkában részt vevők között.
A Hegedűs család a Szemlőhegyen, a Sarolta utcában kapott új, berendezett otthont. „Magam is meglepődök, milyen kedves, meleg otthon varázsolódott elő a kis házból” – írja Hegedűs Andrásné 1957 augusztusának elején.
A Hegedűs család nem nagyon érzékelte, mennyire kiemelt színvonalon él, s miként alakulnak az életviszonyok az országban.
Hegedűsék távozása után a Népakaratban a két háztartási alkalmazott információi alapján megjelent egy cikk a Hegedűs család életviszonyairól. Erre utalva írja Hegedűs Andrásnénak sógora, Faragó József 1957. február 22-én, hogy „Ibi [a felesége – R. S.] bizonyára részletesen beszámolt, hogy fosztották ki a lakást, és hogyan viselkedett a két kisegítő, és hogyan hazudtak egy újságírónak arra az emberre, aki szerényebben élt, mint egy jólkereső munkás.”
„Ibi” 1957. február 17-én keltezett levelében pedig ez áll: „Nagyon érdekes dologra jöttünk rá az életszínvonal emelkedésével kapcsolatban. Rengeteg juttatáshoz jutott népünk a felszabadulás után, amit hajlamosak az emberek elfelejteni. […] Túlzott juttatások, indokolt és indokolatlan ösztöndíjak, íróknak, egyetemistáknak. Ezen a területen kellene reformot végrehajtani. […] Az emberek többségének sajnos csak az számít, amit a borítékban talál.”
Maga Hegedűs András éppen a gazdaságpolitika, az életszínvonal-politika tekintetében hajlott legkevésbé az önkritikára. Veszélyes gazdasági demagógiának ítélt minden olyan törekvést 1953 és 1956 után is, amely a nehézipar és a könnyűipar, a fölhalmozás és a fogyasztás közötti arányok jelentősebb megváltoztatására, a hadigazdálkodás lazítására vonatkozott. Tanulmányában a következőképpen összegzi a helyzetet: „Az életszínvonal faluban is és városban is az elmúlt évekhez képest jelentősen emelkedett, törés ebben a tekintetben 1955-ben nem volt. A nemzeti jövedelem elosztását inkább azért lehet hibáztatni, mert viszonylag kevés jutott felhalmozásra, az ország gazdaságának fejlesztésére… Mindez nem azt jelenti, hogy a magyar munkásosztály jól élt, hiszen hazánkban a szocialista iparosítás során elért jelentős fejlődés ellenére is kevés az egy főre jutó nemzeti jövedelem, de jobban élt, mint két- három évvel ezelőtt, és sokkal jobban, mint a kapitalizmus idején.” (Hol vesztettünk csatát?, 26. o.) Az biztos, hogy jobban élt, mint két-három évvel azelőtt, hiszen akkor volt a mélyponton az 1950 és 1953 között bekövetkezett hatalmas életszínvonal-zuhanás után. Arról viszont szó sem volt, hogy a magyar munkásosztály sokkal jobban élt volna, mint a kapitalizmus idején. A különböző statisztikai rendszerekben, kategóriákban és pénznemekben megadott adatokat elég nehéz összevetni. Varga László tett erre figyelemre méltó és meggyőzőnek tűnő kísérletet. Neki az jött ki, hogy a bérből és fizetésből élők rosszabbul éltek 1956-ban, mint 1938-ban (Varga László: Az elhagyott tömeg 1950–1956, Cserépfalvi – Budapest Főváros Levéltára, 1994, 67. o.). Nem biztos, hogy igaza van, de az biztos, hogy sokkal jobb életről szó sem volt.
A három évtizeddel később íródott önéletrajz szerint a vezető káderek számára biztosított sokféle kiemelt juttatásnak „a »gondtalan munkát« kellett volna szolgálnia, valójában kiemelt bennünket a lakosság mindennapi életéből, a sorban állások, a hiánygazdaság és az alacsony jövedelmek miatt behatárolt életszínvonal világából. Bár nem teljesen, de mégis süketté és vakká tett a nép gondjai iránt” (A történelem és a hatalom igézetében, 169. o.).
Ennek a süketségnek és vakságnak a gyógyítására a moszkvai emigráció nem volt alkalmas. De alkalmas volt valami másra. A káderlét ketrecén kívüli szabadság megélésére és megszeretésére. Fentebb már idéztük Hegedűstől, hogy hosszú idő után Moszkvában érezte ismét szabadnak magát. Hegedűs önéletrajzában van egy megvilágító erejű passzus a moszkvai emigrációról: „Mindnyájan rendelkeztünk azokkal a védekezési mechanizmusokkal, amelyeknek a segítségével elhárítottuk vagy legalábbis késleltettük személyi katarzisunkat, és ennek alapján személyiségünk átformálását. Az átalakulás a mindennapi élet szférájában zajlott le, megszoktam újra az utcákat, a tereket, a parkok életét, a villamosokat és a buszokat, és megismertem kitűnő, egyszerű moszkvai embereket. Mindemellett kifejlődőben van bennem a kutatói és gondolkodói magatartás, ami évekkel később majd megadja a halálos döfést a »homo politicus«-nak.” (A történelem és a hatalom igézetében, 321–322. o.)
És néhány oldallal odébb: „Itt, Moszkvában alapozódott meg a vágyam az önállóságra, a személyi autonómiára.” (Uo. 330. o.)
Azt a halálos döfést pontosabban nem a homo politicus, a közügyekkel foglalkozó, politizáló, hanem a homo publicus, a közügyekkel hivatásszerűen foglalkozó közéleti ember, még pontosabban a homo publicus stalinicus, a hivatásos sztálinista kapta.
Ha átnézzük az ötvenes évek során elhalt homo publicus stalinicusok történetét (nem számítva természetesen az elhaltak közé a homo politicus neostalinicusokat), azt látjuk, hogy az ő elhalásuknak két, korántsem mindig elégséges, de szinte mindig szükséges föltétele volt. Az egyik a kivettetés a káderlét ketrecéből és a vezetés jelen idejű felelősségéből, a másik pedig a bevettetés a nyomorúságos tapasztalatok és a múlt idejű önvád, a múltért való felelősség ketrecébe. Ez a két föltétel összekötődött azoknál, akik a káderketrecből a börtöncellába estek, vagy belföldön lettek a párt kegyeiből kiesett páriák. Hozzájuk közel jött a nyomor, a szenvedés, a kiszolgáltatottság, melynek előidézésében részesek voltak.
Moszkva azonban csak a kivettetést biztosította. Nem közelebb vitt, hanem távolabb a honi nyomorúságtól, a szenvedés és a felelősség megélésétől. Hegedűst és társait nem a despotizmus vetette ki, melyben bűnrészük volt, hanem a despotizmus ellen fölkelt nép, melyben nem volt áldozatrészük.
Hegedűs életében a bevettetést pótolta itthon a társadalmi gyakorlat kutatása, az empíria iránti elkötelezettség, az az új közeg, az a fiatal kutatócsapat, amellyel a szociológia fiatal tudományában találkozott. A többi emigráns pedig megmaradt annak, aki volt.
Jegyzet
* A fenti írás egy tervezett kötet bevezető tanulmánya.