Már tízlépésnyi távolságból látod, hogy kiszúrt magának. Kötött, lila sapka, koszos orkándzseki, a kezén kivágott ujjú pamutkesztyű, kezében a Fedél Nélkül, egyetlen példányban, nejlonba csomagolva. Egyetlen példány, láthatóan a sajátja, nem eladásra kínálja. Jelez vele inkább.
Mesterségem címere.
Enyhe ívben kanyarodsz, eléd vág, nyújtja feléd az egyetlen Fedél Nélküljét. Megállsz és adsz, vagy van, hogy nem adsz, van a gyors elutasító pillantás, lassítás nélkül. Túlságosan jóságos a pofád, mindig kiszúrnak. Ez a hideg, leszerelő tekintet így aztán váratlanul érkezik a túlságosan jóságos pofából. Zengő érc és pengő cimbalom, gyors léptekkel hagyod magad mögött az aluljáró hangjait.
A hajléktalan figurája már Németh Gábor előző kisprózakötetében, A huron tóban is többször megjelenik, és ugyancsak fölbukkan az új könyvben. A találkozás nyomasztó szituációja újra és újra megkerülhetetlen kérdés elé állít. Nem szociális problémáról, és nem is a társadalmi szolidaritásról van szó. Nem a helyes cselekvés általános elveiről. A kérdés, amint a konkrét szituáció jelen idejű formáját ölti magára, belülre kerül: bármit teszel az adott helyzetben, már választ is adtál rá. A szituációnak, ha éppen benne vagy, nincs „kívülje”. Minden mozdulatod személyes és gyakorlati válasz.
Ha jól olvasom A tejszínről írásait, egyik legfőbb előföltevésük az, hogy a művészet is hasonlóképpen működik.
Németh Gábort a történetmondás iránti szkepszis és az elementáris mesélőkedv együttállása jellemzi. Finom kis helyzet: mesélj úgy, hogy mindeközben nem bízol a mesélésben. Nem nagyon. Vagy legalábbis a szerepben, a mesélő szerepében nem. Keresed a helyet, ahonnan hitelesen szólhat a hangod. Legyen egy hatalmas, süppedős fotel, a faragott lábak griffkarmokat mintáznak, a karján fényesre kopott a szürkészöld szövet. Vastag, kockás pléd a térdeden, a hallgatók köréd gyűlnek a perzsaszőnyegre, törökülésben. Mély lélegzetet veszel, megszűnik a mocorgás, feléd fordulnak a buksi fejek, mintha minden apró zajt magadba szippantottál volna a tágas nagyszobából. Belefogsz: A problémátlan mesemondók mind hasonlók egymáshoz, minden reflexív mesemondó a maga módján az.
A tejszínről első pillantásra vegyes műfajú kötet, kisesszék, alkalmi szövegek, önéletírás-féleségek, József Attila-parafrázis. Mégsem hat alkalmilag egybegyűjtött anyagnak, mert legalább két dolog erősen összetartja: a hang és a figyelem. A több regiszterben mozgó, egyszerre pontos és ironikus szerzői hang, illetve az a koncentráció, amellyel Németh Gábor megközelíti a mindenkori tárgyát – pontosabban amellyel a mindenkori tárgy mellett e mindenkori megközelítést is a szöveg témájává teszi. Hátrább lép egyet, úgy veszi szemügyre. Persze, van, hogy egyáltalán nem távolít: a Róma-esszé ilyen, szerelmeslevél, sima ügy, elvágyódás és hazatalálás, abszolútum, Nap, szédület, finoman ellensúlyozva a hang fanyar staccatójával, „mondjuk Rómát a Sophia Loren játszaná, én meg volnék a Mastroianni, ülnék, kapirgálnám egy ezüstkanállal az asztalon a viaszosvásznat”. A József Attila-írás, az Eszmélet prózai átirata pedig éppenséggel folyamatos távolítás: az emelkedett József Attila-i hangot átírja valamiféle frivolitásba burkolt vallomásosságba, kioperálja és transzplantálja (megszüntetve megőrzi?) az egyes strófák alaptémáit. „Tűzifát vagy szenet nem loptam”, jelenti ki, és elkezd a kamaszkori könyvtári lopásokról beszélni. Vallomástétel és reflexió, a megnyerő hang és a hangból kicsendülő távolságtartás a saját megnyerő tónusával szemben.
A föl-fölvillanó képek rövidprózája kézenfekvő válasz a történet iránti szkepszisre. A mesélőkedv számára azonban mindez aligha elegendő. A kötet egyik fő kérdése pedig éppen erre a mozgástérre irányul: „Az irodalom amúgy egyre jelentéktelenebb és érdekesebb dologgá válik, mintha folyton keskenyedne az az amúgy is félelmetesen keskeny ösvény, amin egyáltalán el lehet gyalogolni.”
Az egyik lehetséges megoldást a Sötétkamra című írás darabjai tartalmazzák. A Sötétkamra, mely nagyjából a könyv harmadát teszi ki, sorejtéssel elkülönített bekezdésekből áll, és minden bekezdés, ha úgy tetszik, egy-egy kép előhívása. Mindez mégsem kelti a töredékesség érzetét, már csak azért sem, mert ezeket az apró írásokat nehéz volna egy nagyobb kompozíció kiszakított részeként elképzelni. Nem töredékek, hanem egész szövegek – mint ahogy egy-egy álmot is nehéz volna, mert mihez képest is tudnánk töredéknek nevezni. Rövid, kerek jelenetek, képek, többé-kevésbé szürreális álomszerkezettel: a történeteket ebben az esetben az elbeszélésnek valamiféle kiszámíthatatlan, váratlan fordulatokkal élő, szuverén szelleme rendezi.
A másik út a feltételes módban elővezetett történetszálak világa. „Elmondom inkább, hogy mit írnék meg, ha tudnám, hogyan kellene” – jelenti ki Németh Gábor, és aztán belefog az adott mesébe. Ezeknek a meséknek pedig maga a mesélés is szerves részükké válik: „Még mindig nem adtam neki nevet. Mármint a szmokingosnak. (…) Ki fogok menni a szobából, és felütöm a második szekrény felülről harmadik polcán rám várakozó, balról negyedik könyvet, és az első névnek látszó tárggyal megajándékozom a szmokingost. Hívják ezentúl Rickas Meesnek. Sajna, egy észt nyelvkönyv, az akadt a kezembe.”
A történet a párhuzamos lehetőségek, a különböző opciók, visszavonások és módosítások terében jön létre. A mesélő fölvesz egy szálat, majd elejti később, visszakanyarodik egy adott ponthoz, és onnan folytatja máshogyan, másfelé. Ezekben az egész lehetőségére irányuló történetzanzákban a lezáratlanság és a potencialitás megőrzése a mesemondás leglényegesebb vonása. Helyet hagyni a képzelet számára. E típus több darabjában az „(első fejezet)” megjelölés szerepel alcímként. Belevágni egy történetbe, és nem elvarrni a végét. Nem szűkíteni le egyetlen opcióra a számtalan lehetőséget. Németh Gábor voltaképpen arra a mélyről ismerős mozdulatra kényszeríti az olvasót, ahogy letesszük a könyvet az első fejezet után, és eltöprengünk azon, hogy mi is jöhet még. Ennek a mozdulatnak a fölidézése a cél: az olvasás legboldogabb, legtitoktelibb mozzanata felé terel minket. Ne legyen vége, ne akard, hogy befejeződjön.
Sok minden beleolvasható persze ebbe a gesztusba. Akár a lemondás is, a szkeptikus távolságtartás lezártságtól-lekerekítéstől. Ám ugyanez az eljárás egészen más hangsúlyokat is kaphat: az eredetileg az Ex Symposion Hekerle-számába készült írás, a Ha egy mély nyár végi éjszakán a fiatalon elhunyt Hekerle László élettörténetét kanyarítja másfelé, elkerülve az orvosi műhibával járó műtétet, a kínálkozó történetszálak közül a legkívánatosabbakat véve föl. Az író itt a sorsok irányítója, kétségbeesett szorgalommal dolgozó ellen-Párka, aki aztán a történet vége felé kénytelen-kelletlen visszavezeti a szőttesbe a legsötétebb fonalat. „Lehetett volna bizonyára így is”, szögezi le szárazon, de nem így történt. És ilyenformán ebben az esetben nyilvánvalóan nem úszható meg a lezárás mozzanata: éppen az elbeszélés tárgya kényszeríti ezt ki.
(Lehetett volna úgy is, hogy a forgatókönyvíró Németh Gábor felől olvasom ezeket az elsőfejezet-szerkezetű írásokat. A forgatókönyv mint munkahipotézis, mint folytonosan fölülírható-újragondolható segédeszköz. Arra szolgál, hogy legyen mitől eltérni forgatás közben, nem vagyok biztos benne, de talán maga Fellini nyilatkozott így.)
A könyvet két mottó nyitja. Az első, a hosszabbik Erdély Miklóstól származik: a képből, ahogy a nagytestű prémes állat kényelmetlenül kicsavart fejjel szemléli az esthajnalcsillagot, egyetlen mozzanat sem valódi, sem az állat, sem a csillag, csupán a kényelmetlenség: „csak a kényelmetlenség / – az volt valódi”. A második, a rövidebbik mottó az ismert Ottlik-mondat: „Próza az, amit kinyomtatnak.”
A két mottó pontosan kijelöli a kereteket: az első az érzés, a benyomás hitelességét, illetve a valóságvonatkozások bizonytalanságát állítja, míg a második a műfajfogalom „szétszórására” irányul. A prózai beszéd tétje ezek szerint nem leíró, hanem közvetítő, ahol mindig jelen van ugyan a történet vagy a történet kísértése, ugyanakkor a közvetítendő maga mindig belső tét, belső tartalom.
A közvetítendő, amely közvetíthetetlen: „A belső képek közölhetetlenek (…), a szavak csak emlékeztetnek, és nem megjelenítenek, ez talán a legfontosabb rezignáció, amire ítélve vagy.” A tejszínről nyitó írása, a Viszlát veti föl ezt a kérdést. A kiindulópontja, hogy a szerző képtelen megírni a könyvet, amely született vakok álmait írná le, mivel „a látás hiánya mint belső tapasztalat megoszthatatlan”. És ezután ezt a szkepszist terjeszti ki, nagyítja általános alkotói problémává: „a kép hatalmát a szó alapítja, a szó fogalmakra támaszkodik, a fogalmak mélyén pedig mindig egy érzés van, ha alaposan utánanézel.” Az érzés pedig aligha tehető problémamentesen megoszthatóvá.
A Viszlátban konkrétan egy régi képes magazinban látott, sokkoló képsorozat felmerülő emléke volna a közlendő belső tapasztalat. Igen ám, de míg az érzés valódi, az emlékezet megbízhatatlan. Hogy milyen is volt valójában a képsorozat, az csupán a felmerülő érzés alapján rekonstruálható, pontosabban az érzés határozza meg az emlék szerkezetét: „De mi van akkor, ha annak, amit elmondani készülsz, igazi tárgya egy érzés, ami, sajnos, csak a tiéd, ha rajtad kívül senki sem férhet hozzá, ha nincs érvényes igazolványa?” (Németh Gábor éppen egy realizmusigényt bejelentő Ottlik-idézet kapcsán teszi föl a kérdést, és talán nem véletlenül. Hiszen képzelet és emlékezet furcsa viszonya az Ottlik-életműben ugyancsak egzisztenciális problémává sűrűsödik. Az első este Czakó jó étvággyal megette a sajtos tésztát, ebben egyetértés van, nem tudni viszont, hogy egyedül Medve Gábor turkált-e benne kedvetlenül, vagy mind a hét másodéves újonc? Nem jelentéktelen kérdés, legalábbis az Iskola a határon világán belül bizonyosan nem az.)
Az emlékezet kiszámíthatatlan, váratlan fordulatokkal teli működése, amely az előző kötet, a Zsidó vagy? szerkezetét is meghatározta, A tejszínről két befejező írásában, az Átvilágítás és a Macska nélkül című esszékben kap jelentős hangsúlyt. Mi van akkor, ha cserbenhagy az emlékezet, ha töröltem, kiradíroztam egy-egy nyomasztó esemény emlékét, és váratlanul mégis szembesülnöm kell vele; illetve mi és minek alapján választja ki és emeli felszínre az emlékeimet egy bizonyos tárggyal, helyzettel, személlyel (itt: Petri Györggyel) kapcsolatban? Mi a szerepe a képzelet utólagos munkájának az emlékképek előhívásában? Hozzáigazítja őket az érzés raszteréhez? És ha így van, akkor mit tudhatok (és mit közölhetek) voltaképpen?
A formáló munkát, melynek során az emlékeimet „utólag kiszolgáltatom a képzeletnek”, a legtöbb esetben az úgynevezett írói műhelyben szokás elvégezni, és aztán a végeredményt bocsátani az olvasó elé. Németh Gábor ezt a hivatása legfőbb tétjét jelentő műveletet a saját legbelsőbb témájaként nyílt színre viszi. Mindannak, amit első pillantásra a történetmondás iránti szkepszisként azonosíthatunk, az a sajátos alkotói attitűd áll a hátterében, amely a közölhetőség kérdésére adott személyes és gyakorlati válaszként kényszeríti ki a szövegformáló munka transzparenssé tételét.
Amennyiben – az Erdély-mottót fölidézve – csupán a kényelmetlenség valódi, úgy ez a mesélésbe beszűrődő kényelmetlenség lesz ténylegesen közölhető. Vagyis a mesélés során megképződő érzések tehetők közössé. A szituációnak, ha íróként éppen benne vagy, nincs „kívülje”. Amennyiben a fő kérdésed éppen a közölhetőségre irányul, úgy a képzeletnek az anyagon elvégzett munkáját nem rejtheted el. A probléma nem megkerülhető, utadba áll, lobogtatja az egy szál Fedél Nélküljét. Nem foghatsz a mesébe, nem dőlhetsz hátra a fotelben csak úgy, hiszen a hátradőlés puha mozdulata, a kockás pléd a térdeden már maga is az elmesélendők részét képezi. Miközben mesélsz persze: sodró és izgalmas, magával ragadó történeteket, például A tejszínről kötet is tele van velük.
Németh Gábor prózája ennek a feszültségnek a terében válik hasonlíthatatlanul izgalmassá, ahogy a személyes tét nem pusztán az elbeszéltekben, hanem egyszersmind az elbeszélendők felszínre hozatalának a folyamatában is jelentkezik. És ekkor a történet, szegényke, immár nem hagyható magára, bármennyire kedvünk is volna hozzá, nem engedhetünk szabad folyást neki.
Finom kis kereszt, puhafából, mutatja az ács mosolyogva, miközben végigsimít rajta a tenyerével, simára csiszolva, méhviasszal kezelve, szálkamentesen, az illesztésnél klasszul belesimul a vállgödörbe.
Németh Gábor: A tejszínről. Prózák. Kalligram, Pozsony, 2007, 184 oldal, 2200 Ft
- Kultúra [6]