A Cecil John Rhodes által alapított Brit Dél-Afrika Társaság a múlt század utolsó évtizedében foglalta el azt a területet, amelyet rögtön el is nevezett a birodalmi gyarmatpolitikusról. A majdan fővárossá fejlődő első erődített hely, Salisbury névadója ugyancsak élő politikus volt, a splendid isolation korszakának külügyminisztere, Disraeli után miniszterelnöke is, a dél-angliai Salisbury őrgrófja, keresztnevein Robert Arthur Talbot Gascoyne-Cecil. Rhodézia két ízben kiáltotta ki a függetlenségét. Először 1965-ben, amikor a fehér telepesek egyoldalúan, mindenki ellenében szakítottak az anyaországgal, másodszor és véglegesen pedig 1980. április 18-án – immár a külvilág teljes egyetértésével, sőt erőteljes támogatásával.
Ekkor az ország neve már évek óta Zimbabwe volt, egy ősi romváros után, amely ma az UNESCO-világörökség része, és amelyről a hódítók hosszú ideig nem tudták elhinni, hogy gránittömbjeit afrikaiak helyezték egymásra habarcs nélkül, nem pedig korábbi behatolók. A rhodéziai fehéreknek a feketékkel szembeni beállítottságát elég pontosan tükrözte ez a vélekedés. De a fasisztoid indulatokra utaló fajgyűlölet kifejezésnek ehhez a világlátáshoz semmi köze. Ez is, mint a fajüldözés szitokszó a hatvanas-hetvenes évek sajtópropagandájának a része volt, jelzői alakban illeszkedve Ian Smith telepesrendszerének minősítéséhez. Smith, a második világháborús brit pilóta, aki 1979-ig másfél éven át volt (Dél-) Rhodézia miniszterelnöke, valóban törekedett a faji egyenlőtlenségen alapuló berendezkedés fenntartására, de a feketék kifejezett üldözése csak a gerillaháború összefüggésében mutatható ki. Egy biztos: arcra nem volt éppen rokonszenves ember, könnyen lehetett haragudni rá. A túlnyomórészt Nagy-Britanniából érkező, a hetvenes évek végére úgy negyedmillió telepes fokozatosan elfoglalta a legjobb, művelésre leginkább alkalmas földeket. Övék volt a két felső talajminőségi kategória majdnem nyolcvan százaléka. A huszonötször ennyi őslakosé pedig a maradék, továbbá a kopár legelők nagy része és a bozót.
Rhodézia igazi pionírország volt. Már a második világháború előtt utak, vasutak, vízvezetékek épültek, bányászat, ipar született. Fehér irányítással, fekete munkaerővel. Ennek megfelelően szerveződött a közoktatás is. A telepesek számára csúcsminőségben, a bennszülötteknek a missziós iskolák szerényebb színvonalán. A fehérek jól éltek, a nyolcmillió fekete többsége létminimumon. Egyenlőtlenségnek, megkülönböztetésnek természetesen mindez bőven elég. Elkülönítés, dél-afrikai típusú apartheid azonban nem volt Rhodéziában. Nem is lehetett volna az adott lakossági arányok mellett. (Dél-Afrikában négy őslakosra jutott egy bevándorló.) A bevándorlók ethosza, amely az egyéni felelősség-hatékonyság-egyéni érvényesülés sarokpontjain nyugodott, élesen szemben állt az afrikaiakéval, amelyben ezek az értékek nem játszottak fontos szerepet.
Ezen a különbségen nyugodott a fehérek kétségkívül meglévő fensőbbségtudata. Így látta legalábbis 1980-ban egy konzervatív brit külpolitikus, bizonyos Miles Hudson, aki tapasztalati alapon beszámolt arról is, hogy a gerillaháború évei miként mérgesítették el a közérzületet. A mozgósítások, a tartalékosok állandó behívása elkatonásította a fehér férfiakat, akik egyre inkább magánmitológiáik szerves részeként élték át a terroristaölés, niggerölés élményét. Ezt az élményt megemelte a méltatlanul cserbenhagyott, ostromlott várvédők öntudata, amely folyvást erősödött, hiszen a telepesek virágzó Rhodéziáját a függetlenség egyoldalú kikiáltásától kezdve – tehát több mint tizenöt éven át – szigorú nemzetközi gazdasági szankciók sújtották.
Az artikulált elégedetlenség, a kezdettől fogva különböző nézetrendszerekben megfogalmazott követelések, a fegyveres felkelés értelemszerűen nem az állataikat terelgető nagycsaládok, az ültetvények bérmunkásai vagy a háziszolgák közegében bontakoztak ki. Az élcsapatot a magasabb képzettségűek szűk és elitisztikus rétege alkotta, amely hagyományos kötöttségeiből és életformájából kiemelkedve, kiszakadva már fel tudta mérni az egyenlőtlenségek súlyát, és tájékozottsága révén átlátta, hogy ami van, annak nem kell feltétlenül úgy is maradnia. A később nagyra növekvő, 1980-ban már alkotmányozó szerepet vállaló szervezetek már a hatvanas évek elején megalakultak, és a következő két évtizedben fúziók és szakadások, taktikai összefogások és a majdani hatalomért folyó vetélkedések mozgalmas idejét élték.
Az alapvető ellentét a fokozatosság és a radikális hatalomátvétel, vagyis a békés eszközök és a fegyveres felkelés hívei között húzódott, de még ezek a táborok sem különültek el egyértelműen. A Smith-rezsim 1979-ben, házilagos megoldásra törekedve belement egy általa írt játékszabályok szerint, de erős megszorítással mégiscsak szabadnak nevezhető választások útján született, fekete többségű kabinet felállításába. A kompromisszum fekete reprezentánsai (Abel Muzorewa püspök, Ndabaningi Sithole tiszteletes, Jeremiah Chirau törzsfőnök és társaik) olyan emberek voltak, akik életük korábbi szakaszában rövidebb-hosszabb ideig mind a fegyveres harc hívei – sőt résztvevői, hosszas börtönbüntetések elszenvedői – voltak. Figyelemre méltó, hogy a fehérek még így is mérsékelteknek minősítették őket. A külvilág viszont dupla csavarral a belső rendezés valamennyi résztvevőjét, tehát a telepesek Rhodéziai Frontja mellett Muzorewát, Sitholét és a többieket is törvényen kívülinek tekintette. Egyrészt azért, mert a hatalom megosztása nem érte el a nemzetközi elvárásoknak megfelelő fokot, másrészt a fegyveres felszabadítási mozgalomnak ekkorra már elegendő belső súlya és külső presztízse volt ahhoz, hogy álláspontja és követelései döntő szerepet játsszanak a helyzet külső megítélésében. Így jöhetett létre az a helyzet, hogy a brit apartheid-ellenes csoportok a Muzorewa-kormány tagjait londoni látogatásaik idején hazaárulás vádjával őrizetbe akarták vétetni. A vád hazaárulás lett volna hivatkozva arra, hogy a függetlenség egyoldalú, 1965-ös kikiáltása Rhodéziát brit szempontból exlex állapotba helyezte, és a törvényes állapotokat a belső kompromisszum sem állította helyre. A fegyveres harc, vagyis a chimurenga-háború – a kifejezés shona nyelven ellenállást, forradalmat, harcot is jelent – a függetlenségi deklarációval egy időben kezdődött, de az első két évben nem volt olyan gerillaakció, amelyben tíznél többen vettek volna részt. Ezek az akciók még elszigetelt és jobbára öngyilkos próbálkozások voltak: vasútrombolások, farmok elleni támadások, terménykárosítás. A szervezettség előrehaladtával két gerillacsoport alakult ki. Az egyik az 1963-ban alakult ellenzéki csoporthoz, a Joshua Nkomo-féle Zimbabwei Afrikai Szövetséghez (ZAPU) kapcsolódó Forradalmi Hadsereg, a ZIPRA volt, 1979-re mintegy hatezer emberrel. A másik pedig a ZAPU-ból kiszakadt, Sithole, majd Robert Mugabe által vezetett Zimbabwei Afrikai Nemzeti Szövetség (ZANU) Nemzeti Felszabadítási Hadserege, a húszezresre nőtt ZANLA.
Az ország őslakosságát alapvetően két nép-, illetve nyelvcsoport tagjai alkotják: a délnyugati Matabeleföldön élő ndebelék és az északi Mashonaföld négyszeres többségben lévő lakói, a shonák. Az utóbbiak az eredeti őshonosok, akiket a délről bevándorolt ndebelék évszázadokkal ezelőtt uralmuk alá vetettek, sőt részben beolvasztottak. Nemcsak az új keletű politikai rivalizáció, hanem az ősi ellentétek is szerepet játszottak abban, hogy a ZIPRA és a lakossági arányokból következően jóval nagyobb létszámú ZANLA a stratégiai együttműködés keretein kívül szemben állt egymással, és az ellentétek olykor fegyveres összecsapásokig erősödtek.
Természetesen a leendő Zimbabwe gerillaháborújának is megvoltak a maga nemzetközi összefüggései. A hidegháború közvetett hadszíntereivel szemben azonban itt nem alakult ki a nyílt kelet-nyugati szembenállás, mivel nem volt olyan nyugati ország, amely Ian Smith kormánya mellé állt volna. Moszkva Joshua Nkomo pártjára támaszkodva, részben a megszokott keletnémet és bolgár szakerőket is bekapcsolva már a hatvanas években megindította befolyásnövelő akcióit. Ez részben fegyveres kiképzést jelentett (főként Tanzániában), részben káderképzést (Ghánában és Moszkvában), részben pedig fegyverszállítást (az Afrikai Egységszervezet közreműködésével). Mugabe viszont, aki nem tudni, hogy pontosan miért, de utálta az oroszokat, még inkább a keletnémeteket, Peking, Belgrád és Bukarest felé tájékozódott – jóval csekélyebb kézzelfogható eredménnyel, főleg, ami a fegyverek mennyiségét és harci erejét illeti.
A hetvenes évek végére az események fontos szereplőjévé nőtte ki magát Kuba is, amely a hadra fogható emberanyagot adta Moszkva afrikai elképzeléseinek megvalósításához. Castrót végeredményben az 1974-es portugál forradalom emelte az afrikai események egyik főszereplőjévé. Portugália ugyanis minél gyorsabban igyekezett megszabadulni lázongó gyarmataitól, legfőképpen Angolától és Mozambiktól, és ettől Afrika déli részének status quója egy csapásra felborult. Angolában kubai katonák tízezrei harcoltak a szovjetbarát nézeteket valló gerillaszervezet oldalán.
Témánk szempontjából azonban Zimbabwe szomszédja, Mozambik az érdekes, ahol mindenféle előkészítés, népszavazás vagy választások nélkül sebtében a (magát marxista szervezetnek minősítő) FRELIMO ölébe pottyantották a hatalmat a távozó portugálok. A FRELIMO (és immár az ország) vezetője, Samora Machel 1977-ben hivatalos államideológiává emelte a marxizmus-leninizmust, és egyúttal KGST-tagságért folyamodott (mindhiába), miközben egy Dél-Afrikából szponzorált ellenszervezet, a RENAMO támadásait is vissza kellett vernie. Mozambik erőteljesen támogatta a zimbabwei gerillákat, elsősorban a keleti határvidéken harcoló ZANLA fegyvereseit, akiknek Mozambik a viszonylag biztonságos hátországot jelentette. Viszonylag, mert Rhodézia fegyveres erői rendszeres megtorló akciókkal büntették Mozambikot, akárcsak északnyugaton Zambiát, amely csak a fekete többség ügyével szolidarizált, a felkelők ideológiájával már nem, minthogy Kaunda államfő nem szerette a kommunistákat. Samora Machel igyekezett rávenni a szovjet vezetést, hogy ne csak Nkomo mozgalmát támogassa, hanem Mugabéét is, de Moszkva elgondolásainak elfogadásához kötötte a segítségnyújtást, úgyhogy a ZANLA csak Mozambik közvetítésével jutott szovjet fegyverekhez. 1979-ben, amikor lezajlott az a külföldön erősen bírált választás, amely a Muzorewa-kormány megalakulását eredményezte, egy nyilván Moszkában egyeztetett elgondolás csaknem háborús gócponttá tette a térséget. Egy Raúl Valdez Vivo nevű kubai pártvezető Samora Machelt vonta be elsőként annak a tervnek a megvalósításába, hogy Nkomo és Mugabe hozzon létre közös szervezetet, és még a kabinet beiktatása előtt jelentsék be saját függetlenségi kormányuk létrejöttét. Az összehangolt akció keretében a szovjet tömb, az afrikai és karib-tengeri országok sora, összesen mintegy hatvan állam gyorsan elismerte volna a Nkomo–Mugabe-kormányt. A Nyugat ezáltal kényszerhelyzetbe került volna: vagy megkésve felsorakozik ugyanerre az oldalra, vagy Muzorewa kormányát fogadja el, nyíltan szembehelyezkedve a felkelőkkel és természetesen támogatóik széles táborával is, diszkreditálva a Carter-féle enyhülési politikát. Ugyanakkor egy ilyen lépés Mozambikkal szemben erőteljesebb fellépésre ösztönözte volna Dél-Afrikát és a rhodéziai hadsereget, Mozambik külső segítségre szorult volna, és ha megkapja, a Nyugatnak is lépnie kellett volna stratégiai pozíciói védelmében – és így tovább. De mindez nem történt meg, mert az ötlet Mugabénak sem, Nkomónak sem tetszett. Mugabe túl vakmerőnek ítélte, és nem értette, milyen hátsó megfontolásokból szorgalmaznak a környező frontországok olyan elképzelést, amely szemben áll korábbi, enyhüléscentrikus nézeteikkel. Nkomo a kettejük közti hatalommegosztásra vonatkozó részletekben vélte felfedezni a bennük lakozó ördögöt. Valdez Vivo pártkarrierjének vége szakadt.
Ez 1979 áprilisában történt. Fél évvel később viszont már a konfliktusban érintett valamennyi belső erő, a telepesek, Muzorewáék, a felkelők tárgyalóasztalhoz ültek Londonban. Külső erők, a háborúban megfáradt lakosság és a patthelyzet nyomása alatt álltak valamennyien. Az időközben hivatalba lépett Thatcher-kormány kidolgozott egy tervezetet, amely a többségi kormányzáshoz szükséges alkotmánymódosításokat, az átmeneti intézkedéseket, a választások lebonyolításának menetrendjét, sőt még annak a részleteit is tartalmazta, hogy miként lehet biztosítani a fegyveres erők kölcsönös semlegesítését, majd az egyesítésüket. Tizennégy hét után, december utolsó napjaiban a tárgyalások lényegében a brit javaslatok elfogadásával értek véget. Muzorewáék tábora, a ZANU és a ZAPU egyaránt bízott benne, hogy egyedül vagy koalícióban, de kormányozni fog, a fehérek számára pedig számbeli arányukat erősen felülreprezentáló képviseletet – száz mandátumból húszat – biztosított a tervezet a törvényhozásban.
A választások február végén zajlottak le. A két köztes hónap minden irányú kölcsönös provokációkkal, vádaskodásokkal telt, a feketék fehér katonai puccstól, a fehérek a feketék majdani terrorjától tartottak, de a szavazás a megfigyelők szerint szabályos és tiszta volt. A ZANU – vagyis Mugabe – biztosan nyert. Kormányába két fehér minisztert is bevont, egyikük mindmáig a mezőgazdasági tárca birtokosa. (Néhány ezer telepes kivándorolt, elsősorban Dél-Afrikába, de a többség maradt.) Április 18-án, közel száz ország küldöttei jelenlétében Zimbabwe utolsó fehér főbírája feleskette az új államfőt, Canaan Banana metodista lelkészt, aki alig fél éve még politikai elítélt volt. Banana Mugabét, a miniszterelnököt eskette fel, majd felvonták az új országzászlót. Cecil Rhodes szobrát csak három hónappal később távolították el a kormányfői hivatal elől. A főváros, a mai Harare pedig még két évig a Salisbury nevet viselte, csak központi sugárútját nevezték el hamar Samora Machelról. Így ő lett a harmadik külföldi politikus, akinek a nevét még életében megörökítették az országban – mondanánk, ha a megörökítés kifejezésnek nem volna kissé túlzott az iróniája ebben az összefüggésben. Moszkva barátságát Mugabe ezután sem kereste, Nkomóval pedig feszült maradt a viszonya, hol tárcát bízott rá, hol félreállította. Ma már ő az államfő, Nkomo az egyik alelnök. Idős emberek, Mugabe túl van a hetvenen, ámbár hobbijaként ma is a zenét, az éneklést jelöli meg. Nkomo már nyolcvanegy éves, farigcsálni szeret szabadidejében.