Freud szerint nemcsak az életösztön irányítja tetteinket, hanem a halálösztön is működik bennünk. Való igaz, aki intenzív életet él, az a halált sietteti. Talán az élet és halálösztön egy és ugyanazon dolog. Ennyire relatív az élet és a halál fogalma, kompromittálódtak a szavak, kompromittálódott a fogalmi gondolkodás. Könnyen felmerülhet, hogy a gondolkozás alapvetően természetidegen, sőt természetellenes valami. Hogyhogy? – hördülhet fel a humanista. Hát nem az absztraháló képesség révén váltak ki őseink az állati létből? De. Kiváltak, és úgy kezdtek el viselkedni, mintha idegenek lennének a földön, és mindeközben természeti meghatározottságuk semmit sem halványult. A civilizált ember így skizofréniában él. Ősi ösztöneinek éppúgy rabja, mint a civilizációval járó kényelemszeretetnek. Tart a túlnépesedéstől, a környezetszennyezéstől, az élővilág kipusztulásától, az űrből jövő sugárzásoktól, saját agresszivitásától, az AIDS-től, lassan mindentől. Már a veszélyek felsorolása is közhelyes. Ha egyik-másik veszély el is kerülhető, a túlnépesedés és a környezetszennyezés olyan problémát jelent, melyeket megoldani aligha tudunk. A túlnépesedés és a környezetszennyezés ugyanis csak látszólag civilizatórikus veszély, valójában mindkettőnek éppen az az oka, hogy az ember természeti meghatározottságú lény. Élőlény. Márpedig az élet legfőbb ismérve az, hogy expanzív. Az expanzív élet és a gondolkodás metszéspontjában alakult ki a civilizáció. A javuló életkörülmények demográfiai robbanáshoz vezettek, a minőségi és mennyiségi tényezők kölcsönhatása egyre dinamikusabb növekedést eredményezett, az élet megnövekedett. Csakhogy nincs olyan expanzió, ami a végtelenségig tartana. Az élet terjeszkedésének éppen az élet vet gátat, mert az élet csak más életek és más életterek bekebelezésével terjeszkedhet, és ez egy zárt rendszerben véges lehetőségeket tartogat. Ha az élet mindent felélt, létfeltételei megszűnnek, elpusztul. Olyan ez, mint a bakteriális fertőzés. A baktériumok elszaporodnak a gazdaszervezetben, az megbetegszik, legyöngül, ellenállása csökken, ettől a baktériumok még szaporábban tenyésznek. Minél gyengébb a gazdaszervezet, annál több a baktérium, a kör bezárul. Végül a gazdaszervezet elpusztul, és hullamérgeivel megöli a baktériumokat is. Tiszta sor. Az emberi faj a föld baktériuma. Ez a baktérium addig terjeszkedett már, hogy előbb-utóbb elpusztul a gazdaszervezet, és vele ő is. Ez az élet rendje, mert minden élet öngyilkos expanzió. Ha ezt a gondolatmenetet logikusan továbbvisszük, azt kell mondanunk, hogy éppen a túlszaporodás meggátlása és a környezetvédelem nevezhető természetellenesnek, hiszen éppen a természet kódolta az emberbe, hogy terjeszkedjen mindenáron, terjeszkedjen térben és időben, mennyiségileg és minőségileg egyaránt. A határtalan élni akarás azonban a halál akarása. Csakhogy az ember örökké akar élni. Az emberiség még inkább, hiszen a faj múlhatatlanságába vetett tévhit enyhítheti a halálfélelmet, de csak enyhítheti. Mert faj és egyed görcsösen kapaszkodnak haláluk legfőbb okába, az életbe. Nem tudják szépen befejezni, következetesen végigjátszani ezt a gyönge kis epizódszerepet. Ez pedig a gondolkozás műve. Az ember leginkább abban különbözik az állattól, hogy minden tettével a halálfélelmét kompenzálja. Absztrakciós készség nélkül nincs halálfélelem. Ennyivel silányabb az ember az állatnál. Méltóságteljes finálé helyett elnyújtott, megalázó agónia, élverothadás kell neki. Humanista révén hogy is helyeselhetné az euthanáziát. A gondolkozó baktérium nem ért a befejezéshez. De miért is várnánk el tőle. A legjelesebb írók művei is gyakran híján vannak a tetszetős végnek. Mennyivel erőteljesebb szöveg lenne Bulgakov Mester és Margaritája, ha szerzője ötven oldallal előbb le tudta volna tenni a tollat. Miként mosolyra késztető az is, ahogy Thomas Mann a Varázshegy végén beletaszítja Hans Castorpot az első világháború forgatagába, mintha szégyellné, hogy egyszer valahogy ezt a regényt is be kell fejezni. Pedig be kell. Előbb-utóbb mindent be kell. Azt mondják, hogy a világegyetem tágul. Gyakran arra gondolok, hogy az általam többször említett öngyilkos expanzió elsősorban nem az élet, hanem a lét sajátja. A létezés csupán a nemlét időleges zavara, mely terjeszkedve felszámolja önmagát, és akkor visszaáll az eredeti állapot, a minden állapotok hiánya, a semmi.
(Elhangzott a Magyar Rádióban 1990. július 31-én.)
- Kultúra [6]