Egyiptom újabb kori történetének egyetlen hadisikere az 1973-as, Szíriával együtt végrehajtott Izrael elleni offenzíva volt. A jom kippuri háborúban a támadóknak néhány napi sikeres előrenyomulás után vissza kellett vonulniuk, majd fegyverszünet – vagyis a korábbi háborúkkal ellentétben nem izraeli győzelem – zárta le az összecsapásokat. A támadás évfordulóját, október 6-át azóta is katonai parádé köszönti Kairóban.
Így volt ez a nyolcadik évfordulón, 1981-ben is: az egyiptomi főváros Medinet Naszr nevű városrészében befutott a dísztribünhöz a konvoj, Szadat elnök, Mubarak alelnök és Abu Ghazala védelmi miniszter kiszállt a nyitott parancsnoki kocsiból, amelyben szorosan egymás mellett állva, díszegyenruhában tették meg az ide vezető utat, majd elhelyezkedtek az emelvényen. Déli egy órakor a díszszemle nagyrészt már lezajlott, az ország és a hadsereg legfelső vezetői végre hátradőlhettek az elvonuló csapattesteket megillető hosszas és fárasztóan feszes tisztelgés után, hogy a fénylő kék égre fordítsák tekintetüket, ahol épp a légierő Mirage vadászbombázói húzták az ünnepi alkalomhoz illő színes csíkjaikat.
A fülsértő zajban nem tűnt fel, hogy eközben a földön, a végtelen sorban elvonuló régebbi, még szovjet gyártmányú rakétaszállító járművek közül az egyik tüzérségi parancsnoki gépkocsi hirtelen kiválik a többi közül, és közvetlenül a tribün elé kanyarodik. Egy tiszt vezetésével kéksapkás katonák csapták föl az ajtókat, kézigránátokat dobtak a tribün felé, majd rohanvást közelítve célpontjukhoz, tüzet nyitottak Kalasnyikovjaikból. „Dicsőség Egyiptomnak!”, „Ügynökök, befurakodók!” – efféle jelszavakat kiáltoztak. Az emelvényen bőséges számban tartózkodó biztonsági emberek másodperceken belül ellentámadásba lendültek, két támadót leterítettek, négyet pedig sikerült sértetlenül megbilincselniük. Szadatot azonban már nem tudták megvédeni. A kórház, ahová helikopteren szállították el, másfél órával később jelentette a halálát. Öt lövést kapott. A kairói rádió viszont csak négy órával később mondta be, hogy az elnök meghalt. A merényletnek rajta kívül még vagy tíz áldozata volt, a pontos számban a későbbi beszámolók sem tudtak megegyezni.
Mubarak alelnök, aki sértetlen maradt, még aznap átvette az elnöki hatalmat, és másnap a Népgyűlés hivatalos elnökjelöltté nyilvánította. A törvényhozó hatalom függetlennek éppenséggel nem nevezhető szerve rögtön módosította az alkotmánynak azt a cikkelyét, amely hatvan napot engedélyez az új államfő megválasztására, és a merénylet után egy héttel, október 13-án népszavazás formájában hat évre elnökké választották Mubarakot.
Ahol ekkora a sietség, ott biztos nem stimmel valami. Kétségtelen tény, hogy a merénylet idejére az egyiptomi rezsimnek igencsak megfogyatkozott a népszerűsége kül- és belföldön egyaránt. Moszkva és a szovjet tömb szemszögéből Szadat árulónak számított, amióta 1972-ben kitessékelte az országból azt a mintegy húszezer szovjet katonai „szakértőt” és „tanácsadót”, akik hovatovább a Varsói Szerződés előretolt bástyájává tették Egyiptomot, és ez a megítélés csak tovább romlott, amikor négy évvel később a két ország közötti barátsági szerződést is felbontotta. A szocialista blokkon belül Szadat személyének értékelése vízválasztónak számított. A kínai kormány „nem csupán az egyiptomi nép, hanem a többi nép számára is szörnyű veszteségnek” minősítette a halálát, őt magát pedig többek között a hegemónizmus (ez volt Peking Moszkvára irányzott szitokszava) elleni harcban tanúsított fáradhatatlan erőfeszítéseiért méltatta. A merénylet után az észak-koreai vezetés egynapos, Ceausescu Romániája kétnapos gyászt rendelt el.
Rajtuk kívül csak Banglades gyászolta ilyen mértékben a meggyilkolt államfőt (négy teljes napon át). Az arab országok az Izraellel történt békekötés miatt fordultak el tőle, a felszínen még őrizve az egység látszatát, habár a különbségeket jól ki lehetett olvasni abból, hogy például Líbia, Irak vagy a Palesztin Felszabadítási Front hörgő kirohanásokkal ünnepelte a merényletet, míg Marokkó például megelégedett a történtek szűkszavú tudomásulvételével. A temetésen az arab világból az egyetlen igazi szövetségesen, Szudánon kívül csupán Omán és Szomália képviseltette magát.
A nyugati világ éppen egy hónappal a merénylet előtt volt kénytelen csalatkozni viszonylag újdonsült szövetségesében.
Szadat politikájának célja ekkor már Egyiptom nyugatosítása, az arab világból való kiszakítása, kiemelése volt, következésképpen a Nyugat is egyre inkább az ebből adódó elvárásokkal figyelte az országot. És amikor 1981. szeptember 5-én Szadat az egyiptomi törvényhozás előtt maga is a „tisztogatás” kifejezést használta a két nappal korábbi letartóztatásokat értelmezve, a nyugati sajtó és különféle (főként baloldali) politikai körök jogos szigorral bírálták intézkedéseit. Feloszlatott több fundamentalista mohamedán szervezetet, megvonta a megjelenés jogát öt vallási jellegű és két baloldali laptól, a kopt keresztények pápáját, III. Senuda pátriárkát pedig megfosztotta minden világi hatalmától. A lecsapást azzal indokolta, hogy vallásos szélsőségesek a Szovjetunió aktív támogatásával az államrend ellen törtek.
Amikor a kormányon lévő francia szocialisták hivatalos közleményükben rámutattak, hogy a letartóztatottak között számos olyan személy van, akinek nyilvánvalóan semmi köze a muzulmán szélsőségesekhez, Szadat a Le Monde szerint így fakadt ki: „Ezek a barom nyugatiak nem képesek felfogni, hogy értük harcolok!” Az elkeseredett ingerültséget az elnök kevéssé kritikatűrő személyiségén kívül még valami magyarázza. Ez pedig a megoldhatatlanságig képtelen helyzete: az, hogy több, egymást keresztező kényszerpálya béklyójában vergődött, és egy olyan erőtérben kellett politizálnia, ahol önmagukban teljes mértékben helyeselhető törekvései egymás ellen dolgoztak.
A Faruk királyt 1952-ben elűző Szabad Tisztek Bizottságában két évvel később vette át a hatalmat Gamal Abdel Nasszer. A nevével jelölt politikai és ideológiai irányzat nemzeti felszabadítási, szocialisztikus és e célok követése érdekében nemzetközi összefogást szorgalmazó – pánarab – elemeket elegyített. A nasszerizmus emellett határozottan szekuláris, szovjetbarát, jobbító magabiztosságából következően pedig kifejezetten diktatórikus mozgalom volt. A nasszeri időkben a brit gyarmatosítás ellen korábban fellépett politikai erőket elhallgattatták, vezetőiket bebörtönözték, és ugyanez volt a mohamedán megújulási mozgalmak sorsa is. Az utóbbiak közül az 1928-ban született Muzulmán Testvériség volt a legrégebbi, legszélesebb és legbefolyásosabb. A nasszeri időkben több hullámban ezrével csukták le, tucatszámra gyilkolták meg és végezték ki tagjait. A szegény egyiptomi parasztok számára azonban az egalitárius ígéretek, ezek néhány valóra váltott eleme, az öntudatot növelő, kardcsörtető, egységes arab nemzetet hirdető jelszavak voltak a fontosak, a gondolatrendőrség, a besúgók hálózata mindössze egy igen szűk felsőbb réteg életét tette gyötrelmessé.
Nasszer 1970-ben meghalt, és régi harcostársa, közeli munkatársa, 1969-től helyettese, Anvar Szadat lépett a helyére. Egy olyan ország élére, amely másfél évtized alatt kissé már belefásult az Izraellel szembeni folyamatos hadiállapotba és háborús kudarcokba, a pánarab törekvések sikertelenségébe, az alig enyhülő szegénységbe, amelyhez a népszaporodás is hozzájárult. A fásultság ellenére az egyiptomiak nemzeti hősként búcsúztatták és gyászolták Nasszert, akiről annyit mindenképpen el lehetett mondani, hogy kivezette az országot a brit gyámságból – igaz, rögtön egy másik érdekszférába, a Szovjetunióéba.
Szadat kevésbé volt diktátor, mint Nasszer, jobban figyelt a manipulatív belpolitikai aprómunkára, és ezért sokan megalkuvó, kisstílű zsarnokocskának látták, ami így azért igaztalan, felszínes vélemény. Természetesen az is téved, aki a nyugati értékek rettenthetetlen védelmezőjét látja benne, a magányos őrszemet ellenséges erők gyilkos gyűrűjében. Az egyiptomi belpolitika bonyodalmas játékában, amelyet a nasszeri időkből örökölt lefojtottság tett szubtilissé, leegyszerűsítetten nézve négy erő állt szemben egymással. Tekintsük elsőnek magát a rezsimet, vagyis Szadatot, akinek a víziói elsődlegesen külpolitikaiak voltak, és belpolitikai lépéseinek a legfőbb mozgató ereje az volt, hogy az előbbiek érdekében biztosítja szintén az előbbiek által szentesített hatalmát. Legitimitásának forrása a nasszerista hagyomány volt, amelyre hivatalosan és formálisan mindvégig hivatkozott, mégpedig az ilyenkor szokásos módon: mindent, ami eltért ettől, a hagyomány továbbfejlesztéseként, tökéletesítéseként állított be. Ebből következik, hogy legfontosabb politikai ellenfelei saját korábbi nasszerista elvbarátai lettek, akik természetesen joggal mutattak rá arra, hogy hátat fordít egykori közös vezérüknek. Ezt a csoportot már 1971-ben egy nagyobb kormányátalakítással kipenderítette a hatalomból, és ezzel párhuzamosan megindította az első támadásokat más baloldaliakkal, kommunista politikusokkal, értelmiségiekkel szemben is.
Saját szövetségesi környezetét ugyanakkor kiterjesztette a korábbi mérsékelt vallásos ellenzék, a Muzulmán Testvériség felé. A csoport számos, hosszú éveken át börtönben sínylődő vezetőjét engedte szabadon az évek során, mindamellett egyfajta húzd meg–ereszd meg, mézesmadzag-korbács politika jellemezte. A mérsékelt vallási erők és a rezsim huzavonájában viszont a negyedik erő, a radikális iszlámisták politikai jelentősége nőtt meg.
A Muzulmán Testvériségnek a harmincas években fontos szerepe volt a függetlenségi törekvések kristályosításában, ideológiai szervező ereje és konkrét társadalomszervezési javaslatai sem voltak később kisebb súlyúak, mint a Szabad Tisztek baloldali, szocialisztikus törekvései. Ráadásul még némi nézetazonosságot is fel lehetett fedezni a két irányzat között, főleg a szegények felemelésére vonatkozó javaslataik terén. Ezek a javaslatok a hetvenes évekre az elnyomás ellenére is részben testet öltöttek, hiszen a Muzulmán Testvérek az iszlám hitelvein alapuló szolidaritás számos helyi szintű szervezetét – mondhatni bázisközösségét – hozták létre, amelyek éppen a legszegényebbek számára nyújtottak és nyújtanak mindmáig egyfajta szociális és egészségügyi biztonságot. Maguk a lassan sokasodó, különféle mértékben radikális, nem vagy félig legális mohamedán csoportosulások tagjai azonban nem a társadalom alsó rétegeiből kerültek ki, hiszen az ideológiájuk sem a konkrét problémákból, ezek válaszaként fogalmazódott meg, hanem folyamatosan, offenzív módon, az iszlám mint vallás, mint életforma, mint értékrendszer fenntartásaként, újraérvényesítéseként. Szadat a hetvenes évek közepén kifejezetten szorgalmazta, hogy az egyetemeken vallásos szervezetek tevékenykedjenek, mert tőlük remélte a baloldali törekvések ellensúlyozását. Így a későbbi radikálisok is jobbára az egyetemeken, első generációs – főként műszaki – értelmiségiekből verbuválódtak. De a hetvenes évek végén a korporatív jellegű foglalkozási szervezetek közül is nem egy – például az orvosoké, gyógyszerészeké, ügyvédeké – a Muzulmán Testvériséggel állt szoros szövetségben.
A nyitás politikája, amely a korábban szinte kizárólag Kelet-Európába exportáló Egyiptomot lassanként a Nyugathoz kötötte, egyetlen vonatkozásban hozott látványos eredményeket. Ez pedig a látható társadalmi különbségek ugrásszerű növekedése volt, amely nemcsak a muzulmán értékek felől, hanem a szegényesen tengődő többség elementáris igazságérzete számára is elfogadhatatlan volt. Amikor a kormány 1977-ben egyetlen nagy lélegzetvétellel szakítani próbált a nasszeri szocializmusból örökölt szubvenciós politikával, a bejelentett áremelkedéseket országszerte hatalmas tüntetések, fosztogatások, gyújtogatások fogadták. A Szadat által leegyszerűsítetten „tolvajok lázadásának” minősített események hatására a kormány az áremeléseket visszavonta, az ezekkel egy csomagban bejelentett béremeléseket viszont nem, így a gazdasági helyzet még tovább romlott, Egyiptom még kiszolgáltatottabbá vált az amerikai segítséggel szemben.
Camp David kezdetben az egyiptomiak többségének egyetértésével találkozott, Izrael azonban a saját közvetlen érdekeinek vetette alá a megállapodás végrehajtását, figyelmen kívül hagyva, hogy Szadat otthon is, az arab világon belül is csak a palesztin kérdés rendezésére vonatkozó ígéretek megvalósulásával együtt tudja elfogadtatni a „területet békéért” elvét. A békeszerződés belpolitikai hozadéka 1981-re semmivé vált. A szeptemberi tisztogatásnak is talán az volt az egyik fő oka, hogy Izrael a fundamentalista terjeszkedésre hivatkozva halasztgatta a megállapodások valóra váltását. Szadat azonban ekkor már nem mert kizárólag a – többségükben nem erőszakpárti – fundamentalistákon ütni, ezért voltak a letartóztatottak között baloldaliak, sőt kopt vallási vezetők is. Néhány nappal később az elnök közeli politikai reformokat hirdetett, de ezekre már nem maradt ideje.
Halálát meglehetős közöny fogadta hazájában. Az egyiptomiakat sokkal kevésbé rázta meg a merénylet, mint az a tény, hogy emiatt egy hétre bezártak a mozik, szüneteltek a sportesemények, és a televízió sem sugározta a közkedvelt szappanoperákat. A közel-keleti béke érdekében a legbátrabb, legönzetlenebb és legnagyvonalúbb engedményekre vállalkozó arab politikus belpolitikai kudarcát semmi sem bizonyítja jobban, mint a temetése, amelynek még a színhelye sem felelt meg a végakaratának. Hiába tisztelgett a koporsójánál három egymást követő amerikai elnök is, ha a menetet biztosító rendőrkordon túlsó oldalán szinte csak külföldi újságírók alkották a részvétteljes tömeget.