A demokratikus ellenzék előtörténetét ismertető tanulmányok néha megemlítik, a hetvenes évek végén Budapest mellett Szegeden is megjelent néhány csoport, amelyek tagjai tétován vagy határozottan, magukat óvatos reformernek mutatva vagy nyíltan a „rendszer” ellenzékének vallva próbálták meghatározni, hol is vannak a szólás- és gyülekezési szabadság határai. A Charta ’77 szóvivőinek pere elleni petíciót még csak Budapesten élő szegediek írták alá, közülük Nagy Bálint, Rékasi János és Szilágyi Sándor később sokat tettek a repülő egyetem szegedi tagozatának létrehozásáért. A bölcsészkaron a folyamatot katalizálta néhány részképzésre érkező szlovákiai magyar hallgató, elsősorban Molnár Imre és Öllős László. Az ő radikalizmusuk és közösségszervező képességük eredményeképpen 1980 őszén már több, egymással csak később megismerkedő baráti társaság, ellenzéki jellegű „önképzőkör” létezett. A bölcsészhallgatók először Haraszti Miklóst hívták meg, de a Darabbér-per történetét többen úgy értelmezték, már most fel kell készülniük, hogyan viselkedjenek a közeljövőben várható rendőrségi kihallgatáson… így másnapra a csoport létszáma kisebb lett.
Természetesen lapot kívántak alapítani, de Ilia Mihály tanár úr meggyőzte őket, érdemes megtűrniük a KISZ nevét az impresszumban – így jött létre a gondolat-jel 1981 februárjában. Első szerkesztői, szerzői Hévizi Ottó, Szijj Ferenc, Békés Csaba, Kalmár Melinda és Czupi Gyula voltak, ők teremtették meg a lap nyolc évig állandó stílusát. A rendkívül sűrűn teleírt, rossz minőségű papírra stencilezett lap szamizdatnak tűnt – és ez a látszatot sok cikke is megerősítette. Szerzői közül sokan úgy vélték, amíg nem lehet a lengyelországihoz hasonló nyílt ellenzéki politikát folytatni, amíg nem lépnek ki az egyetlen engedélyezett politikai szervezetből, addig olyan „belső reformot” javasolnak, amely nyilvánvalóan a szervezet megszűnéséhez vezetne. Szembenállásukat – ironikusan – azzal is kifejezték, hogy megpróbáltak valakit a hivatalos jelölt ellenében egyetemi KISZ-titkárnak jelölni.
A természettudományi karon Gonda István baráti köre (Borsódi Donát, Dézsi András, Szentimrey Tamás, én és mások) ellenzéki körként határozta meg magát már 1979 őszén. Matematikus- és fizikushallgatók lévén különösen zavartak minket a hivatalos történetírásban könnyen felfedezhető illogikus „fehér foltok” és belső ellentmondások által láthatóvá tett torzítások. Ugyanakkor hittünk benne, lehetséges az igazságot töredékes forrásokból is rekonstruálni, megérthetjük, milyen állapotban van az ország – és mi tudjuk, hogyan lehet itt igaz életet élni.
A két csoportot 1981 elején Molnár Imre mutatta be egymásnak. Eleinte nem találtuk meg a közös hangot, túl óvatosnak, túl „okosnak” tűntek a bölcsészek. Nem láttuk, hogyan is segíthetnénk egymásnak. Ezért is utaztunk el Lengyelországba, látni, milyen is egy valódi tömegmozgalom, milyen is egy valódi diáksztrájk… mit hallgat el, és mit hamisít meg a magyar sajtó. A legjobbkor érkeztünk meg Gonda Istvánnal és Dézsi Andrással Varsóba, a szegedi Szőnyi György Endréhez, az egyetem magyar lektorához. Két héttel korábban utasították ki az országból Juhász Pált és Magyar Bálintot, nekik is Stefan Penksa tolmácsolt – aki azonnal figyelmeztetett minket, néha nagy kerülővel fogjuk elérni a célunkat.
Jártunk az akkor még be nem jegyzett „falusi Szolidaritás” egyik vezetőjénél, Mieczyslaw Kenciknél, aki derűsen mesélte, néhány napja, a legutóbbi házkutatás alkalmával az udvaron játszó hatéves fia csak akkor vette észre, mi történik, amikor be akart menni a házba, és egy rendőr állt az ajtóban. A fiú felnézett rá, és közönyösen megjegyezte: „Mi van, baz’ meg, már megint itt vagytok?”
András és István elmentek Gdanskba is, közben én a varsói egyetemen voltam, és – pontosan a XXVI. szovjet pártkongresszus első napján – a Marsalkowska egyik kávéházában Jan Litynskivel beszélgettem a KOR és a Szolidaritás előtörténetéről, a várható fejleményekről. Hihetetlenül bizarr volt a helyzet, néhány magyar egyetemista hirtelen „delegációvá” változott. Számunkra nem az volt az igazán érdekes, amit lengyel barátaink elmondtak nekünk, hanem a hangulat. Találkozás a derűs, higgadt, valóban „emberarcú” antikommunizmussal. István, akiben a Természettudományi Kar pártvezetői meglátták a leendő karizmatikus diákvezért, és fel akarták venni az MSZMP-be, akkoriban még ingadozott, komolyan lehet-e venni a „reformerek” álláspontját: támadhatatlan szakmai felkészültséggel felvértezve és a kommunista párt tagjaként nagyobb lesz a mozgástere. Egyévnyi töprengés után aláírta a tagfelvételi kérelmet, eleve kísérletnek tekintve azt. Amikor 1981 márciusában a TTK küldöttgyűlésén „Követeléseink az alábbiak…” bevezetéssel olvasta fel a bölcsészhallgatók programjával gyakorlatilag megegyező javaslatainkat, a kar párttitkára „mi ez a lengyel stílus?!” felkiáltással támadt neki. Néhány hét múlva, amikor megkapta volna a tagkönyvét, fegyelmi eljárást indítottak ellene, és azonnal kizárták. Egyik idősebb tanárunk maliciózusan meg is jegyezte, kivételesen precíz jegyzőkönyvezést kér, hiszen ez jelentős párttörténeti esemény, valószínűleg senki más nem mondhatja el magáról, hogy csak egy percig volt az MSZMP tagja.
Az egyetemi reformmozgalom kutatójaként jelent meg Szegeden Törzsök Erika, akit néhány hét múlva már tanácsadónknak és barátunknak tekinthettünk. Amikor júliusban Donáttal életünkben először nyugat felé indulhattunk, ő adta meg tanítómestere, Kemény István párizsi telefonszámát, Bill Lomax címét Stefantól kaptuk meg. Mindketten barátsággal fogadtak, és türelemmel válaszoltak időnként rettentően naiv kérdéseinkre, sokat tanulhattunk tőlük, sok könyvvel ajándékoztak meg – de a nyugati utazásban is a szabadságélmény volt az igazán fontos. Amikor megérkeztünk Nottinghambe, Bill azonnal elvitt kedves kocsmájába, az egyik munkásnegyedbe, ahol akkor még egy amatőr zenekar játszott. Nagy tömeg volt, de senki sem táncolt, csak imbolyogva hallgattuk a zenét. Egy lány próbált átjutni a tömegen, mindkét kezében egy pint sör – angol szokás szerint szinte hab nélkül, csordulásig töltött poharak. Egy másik lány nekiütközött, az egyik pohár kiloccsant – egymásra mosolyogtak, semmi sem történt… Én úgy gondoltam, ilyen helyzetben Magyarországon a legtöbb ember még a barátjára is rámordulna: „Nem látsz a szemedtől?!” Hét napja hagytuk el Magyarországot, és hirtelen úgy láttam, nemcsak a politikai jogok fontosak, a hétköznapi agresszió szintje is lényeges. Azért éreztük magunkat szabadabbnak, mert más volt az emberek közti viszony, a többség nem az „engem is megtapostak, ha tehetem, beléd rúgok” elvét követve élt. Azóta is várom, hogy Magyarországon mikor kezd civilizáltabbá és barátságosabbá válni az ismeretlenek közti, mindennapi érintkezés…
A Nyugaton összegyűjtött „tiltott” könyveket (köztük Schöpflin Gyula Sárközi Mátyástól kapott önéletrajzát, ami két évig járt kézről kézre Szegeden) legegyszerűbb volt Szabadkán hagyni, és később, néhány kötetenként átvinni Magyarországra. A röszkei vámosok akkoriban nem érdeklődtek a papírok iránt. Persze, amikor 1983-ban lényegében betiltották az Új Symposiont, és a szerkesztők segítségével százszámra hoztuk át a megmaradt példányokat, időnként már gyanakodva forgatták a lap példányait.
Amíg mi Skóciában és Párizsban csavarogtunk, Demeter Anna és Molnár Imre egy kölcsönkért csopaki telken valódi ellenzéki egyetemet nyitott. Az előadók között volt Tamás Gáspár Miklós, Vajda Mihály, Bauer Tamás, Konrád György (Makk Károly társaságában, nem túl diszkrét rendőri kísérettel…). Ezt követte két kiváló szegedi „tanév” Csapó Balázs, Demeter Anna és néhány hallgató lakásán, többek között Sós Vilmos, Szilágyi Sándor, Rácz Sándor Bill Lomax, Juhász Pál, Magyar Bálint, Vajda Mihály, TGM előadásaival. A sorozat csúcsaként, 1983. tavaszán Szabó Miklós két hosszú hétvégén megismételte szovjet és a magyar politikatörténeti sorozatát.