I. Részlet az ORFK Bűnüldözési Osztályának vezetőjével készült interjúból
(…) Miért mehetett ki ezen a hűvös, szeles napon a mólóra?
Ez inkább csak valószínűsíthető, de olyan tényekkel alátámasztva, amelyek majdnem bizonyossá teszik, miért ment ki a partra, pontosabban a mólóra. Elbert János arcidegzsábában szenvedett, s ez időszakosan roppant erős fájdalmat okozott. Ezt ilyenkor hideg vízzel is enyhítette. Minden valószínűség szerint ezúttal is hirtelen elfogta a fájdalom, kiment a mólóra, hogy hideg vízzel lehűtse az arcát. Lemehetett a nyálkás kövek közé, levette 13 dioptriás szemüvegét, amit a vízből való kiemelése után a zsebében találtunk meg, megcsúszhatott, s ebben a pillanatban eszméletét veszthette, így eshetett vízbe. A halál oka egyértelműen fulladás.
(…)
Elbert János tragikus halálának körülményeit fel tudtuk deríteni, meg tudtuk állapítani. A mi alapvető feladatunk az volt, hogy határozott választ kapjunk arra, történt-e bűncselekmény. S erre egyértelműen felelhetünk: nem – mondta végezetül Borbarát Béla ezredes.
Polgár György
(Népszabadság, 1983. június 12.)
II. A védelem tanúja
(…) Elbert Jánost arcidegzsábával csakugyan kezelték, ezt a nyomozás során, amikor betegségeiről faggatták a feleségét, ő közölte a hatóságokkal.
Kezelőorvosai azonban sohasem tanácsolták neki, hogy arcidegzsábáját vízzel hűtse, bár ezt orvosi tanács nélkül is megtehette, kivált, ha ismeretlen helyen tartózkodik, egy tengeri szigeten, a civilizációtól távol, ahol nincs doktor és patika.
Elbert azonban nem tartózkodott ismeretlen helyen. Sőt ismerte a Bányászban azt a portáskisasszonyt, aki egy olyan hirtelen és éles fájdalom esetén, mint ami most itt lépett fel – mentőt rendel híres vendégének, elszalad a patikába fájdalomcsillapítóért, mégiscsak átugrik a Napsugárba azért a kávéért, vagy ha Elbert mindig is hideg vízzel csillapította arcidegzsábáját, felkínálja neki a télen-nyáron üzemelő Bányász üdülő valamennyi vízcsapját.
A Bányász elhagyása után Elbertnek tíz perce volt hátra az életéből.
E tíz perc alatt hányadik percben törhetett rá a csillapíthatatlan fájdalom?
Nem az elsőben, nem a másodikban, nem a harmadikban, mert akkor még olyan közel volt a Bányászhoz, hogy épp a fájdalom sürgetésére visszafordul, s ott nyer enyhületet. Marad tehát hat perce, hogy kiérjen a mólóra hűsölni.
Ám mivel még a fájdalmak egész sora sem lehetett képes kora egyik legműveltebb literátorából a racionális döntés szellemét kiűzni, azt kell feltételeznünk, hogy a fájdalom pontosan félidőben, azaz a távozásától számított ötödik percben lépett fel váratlan erővel.
Ha egyenlő esélyt adunk egy magas intelligenciafokkal rendelkező személynek, hogy egy erős fájdalom esetén mit választ:
1. Kimegy-e a mólóra, szemüvegét levéve a nyálkás kövek közé, hogy ott hűsítse az arcát, vagy
2. Visszatér ismerőséhez, akiről tudta, hogy a portásfülkét úgy őrzi, hogy egy kávéért sem megy át a Napsugárba, s a civilizáció minden segítségét azonnal képes felajánlani (víz, villany, telefon)…
akkor vajon fenntartanánk-e az egyenlő esélyt, vagy nyomósabb valószínűséggel fogadnánk a civilizációt a veszedelmes természet ellen?
Elbert nem volt hegymászó alkat. Jól úszott, de a vízben inkább pancsolni szeretett, ült a hajómon is, de rajta sportmutatványokra nem vállalkozott, valójában sohasem sportolt. Gyenge fizikuma volt. Természetes környezete a város; amikor azt ajánlottam neki, építkezzünk közösen a Pálvölgyi cseppkőbarlang fölött a hegyekben, sokallotta a környéken a sziklát.
A fájdalomtól – ezt nem zárták ki az orvosszakértők – alighanem az eszméletét vesztette.
Ez a fájdalom azonban nem először támadt rá. Ismerte a ritmusát, erősödésének görbéjét, kezdetét és tetőfokát – együtt élt vele évekig. Akármilyen kínzó volt ez a fájdalom, nem érhette felkészületlenül.
Az tehát, hogy pánikba esett volna, nem valószínű. Inkább az, hogy a fájdalom legkisebb jelére csillapításának rutinszerűen begyakorolt módját választja. Esze helyett a megszokásra bízza rá magát. Rutinszerűen pedig, ha a hideg víz volt fájdalmának kipróbált csillapítója, akkor ösztönszerűen is hasonló körülmények közé próbál jutni. Mivel beidegzésének színhelye valószínűleg egy hivatali mosdó vagy az otthoni fürdőszoba volt, rohanva keres egy vízcsapot. Attól még a Balaton tengernyi vize se tántoríthatta volna el. Végső soron s a személy ismeretében azt is hajlamos lennék feltételezni, hogy a mólón állva, iszonyú fájdalmában inkább visszarohant a vízcsaphoz, mint a nyálkás kövek közé ereszkedve, félvakon keresett enyhülést.
De hát nem ezt tette. Egy Budapestre szóló menettérti jeggyel a zsebében belefulladt a Balatonba.
(Ungvári Tamás: E. J. életéről és titokzatos haláláról. Dovin Kft., Budapest, 1990, 204–205. o.)