Ha Sztálint leszámítjuk, Andropov volt jelenkori történelmünk legszörnyűbb alakja. Azon lehet vitatkozni, hogy ki volt a nagyobb sztálinista: Szuszlov, Molotov vagy ő. De tény, hogy amikor Andropov pártfőtitkár lett, egyetlen eszme mozgatta: hogy véghezvigye „a társadalom megtisztítását”, hallottam többször is Alekszandr Jakovlevtől, a peresztrojka ideológusától. Ő igazán közelről ismerte a politikust, hiszen évekig dolgozott tanácsadóként és alkalmi beszédíróként a szikár, magas, hüllőarcú politikus keze alatt. Felfigyelt rá, hogy az egykori budapesti szovjet nagykövet rángatózni kezd, ha valaki szóba hozza előtte 1956 őszét. Jakovlev szerint „Jurij Andropov gyűlölte Magyarországot. Nagyon gyorsan »zsákutcába vitte« ezt az országot, ahogy annak idején nálunk, a pártközpont szakmai zsargonjában mondták. És mivel közben rájött, hogy túlságosan sok tanácsot adott a moszkvai vezetésnek, keresni kezdte az utat, miként juttathatna valakit hatalomra a kreatúrái közül. Kádár voltaképpen az ő ötlete volt.”
Ezekben a szavakban nagyon sok az igazság – talán azt leszámítva, hogy Andropov az utolsó pillanatban húzta volna elő a „pakliból” Kádár Jánost. Bár néhány hónappal korábban még valóban Rákosi Mátyásról zengett ódákat a moszkvai pártközpontnak meg a külügynek írt jelentésekben. Nagy Imrét pedig valamilyen oknál fogva kezdettől ki nem állhatta. Andropov volt az, aki Szuszlov budapesti szemleútja alatt Nógrádi Sándor tábornok társaságában felkereste a magyar kormány fejét a Kútvölgyi úti kórházban, és megkísérelte rávenni, hogy távozzon posztjáról, lehetőleg minél gyorsabban és „zökkenőmentesen”.
Andropovnak később az elöljárói előtt meg kellett magyaráznia a budapesti „gikszert”. Így született fantáziájában a legenda, miszerint a magyar „ellenforradalmárok” a budapesti szovjet követséggel átellenben kommunistákat feszítettek keresztre az e célból gallyaiktól fosztott fákon. Ezért kellett közbeavatkozni… Ám a nehéz napok kikezdték az Andropov házaspár egészségét. A férfi szívrohamot kapott, az asszony idegei pedig átmenetileg felmondták a szolgálatot.
A jelek szerint Andropov távozását valójában más okok motiválták. Mikojan állandóan panaszkodott Moszkvában a nagykövet magyarországi túlkapásai miatt, és Hruscsov sem bízott benne maradéktalanul, mivel (teljes joggal) Molotov favoritjának tartotta. Sőt mihelyt Kádár Jánosnak valamennyire megerősödött a helyzete, a kulisszák mögött ő is intrikálni kezdett a szovjet helytartó ellen, aki pedig kimenekítette őt Budapestről – később azonban túlságosan sokszor igyekezett irányítani, és így kellemetlenné vált a jelenléte.
A leendő szovjet pártfőtitkárt azonban nem volt könnyű elmozdítani, mert akadtak befolyásos protektorai a Kremlben. Főleg Otto Kuusinen, a Komintern veteránja, az időközben megszűnt Karél–Finn Szovjet Köztársaság egykori feje. (E gyéren lakott kompországban Sztálin utasítására az 1950-es évek végén szinte a teljes politikai vezető garnitúrát börtönbe vetették a politikai rendőrség emberei; amint ez nemrég kiderült, éppen Andropov hathatós közreműködésével.)
Az egykori szovjet nagykövetnek Kuusinen mellett érdekes módon már 1956-ban is a Lubjanka vezérkara volt a legfőbb támasza. Azt azonban ekkor még aligha hihette, hogy mint a KGB első emberének, egyszer majd neki is járni fog a tábornoki uniformis. A szovjet korszak történetében rendkívül hosszú időt töltött a Lubjankán: tizenöt álló évet. Ezalatt szinte tökélyre vitte a lehallgatást; még az elhízott, öregedő szovjet apparatcsikoknak a szolgálatkész bárisnyákkal a hivatali íróasztalokon töltött fantáziátlan pásztoróráit is rögzítette, hátha egyszer jó lesz valakit megzsarolni… Hatalmas kartotékrendszert készíttetett a valódi meg a potenciális másként gondolkodókról. Üldözte a soknemzetiségű birodalom valamennyi nációját, de főleg a zsidókat, az egykori Volga-németeket és a tatárokat. Fegyverrel és pénzzel támogatta a nemzetközi terrorizmust; szovjet állampolgárokat, sőt jó néhány külföldit is eltétetett láb alól, és hozzálátott, hogy újra kiépítse a Hruscsov uralma alatt szerinte megengedhetetlen korhadásnak indult szigorított munkatáborok birodalmát.
Andropov notórius hazudozó volt. És nagyon ravasz. Noha anyai – de lehet, hogy mindkét – ágon nem árja ősöktől származott, gondosan titkolta ezt. Hamis születési adatokat adott meg a főnökeinek. Senki nem tudta, kik a szülei. S hogy nincs érettségije. Arról viszont már suttogtak a beosztottai, hogy Andropov vén fejjel berendeltette főiskolai tanárait mindenki által rettegett hivatalába, hogy „levizsgáztassák”. Így jutott diplomához. Hétpecsétes titok volt az is, hogy első házasságából származó nagyobbik fia kábítószeres, köztörvényes bűnöző, a kisebbik pedig – akit egy alkalommal büntetésül hosszabb időre Magyarországra zavart „Kossuth Lajos életútjának tanulmányozására” – krónikus alkoholista. De a Lubjankán mindenki tudta, hogy erről mélyen hallgatni kell. Hiszen a KGB feje nemhogy az országban, de a saját hivatalában is pártolta a besúgást, és számos agent provocateurt küldött munkatársai nyakára. Ha valaki elbukott ezen a próbán, nem volt számára kegyelem.
Ilyen ember volt Jurij Andropov, aki az agyalágyult Brezsnyev regnálásának utolsó időszakában katapultált a szovjet pártközpontba, hogy azután a halott főtitkár koporsójánál krokodilkönnyeket hullató gerontokraták őt emeljék pajzsra. Igaz, a Politbüro elaggott tagjai közül jó néhányan szívesebben voksoltak volna az ártalmatlan pártbürokrata Konsztantyin Csernyenkóra, Brezsnyev egykori irodavezetőjére. De Andrej Gromiko, a szovjet külpolitika sokéves irányítója és Sztálin egykori befolyásos munkatársa, Dmitrij Usztyinov honvédelmi miniszter erről hallani sem akart. Pontosan tudták, hogy a birodalomnak szüksége van a kemény, sztálinista módszerek továbbörökítőjére.
Ám azzal is tisztában voltak, hogy az 1980-as években ezt a forgatókönyvet már valahogy „el kell adni” a világnak. Ezért azután – még mielőtt az új szovjet országnagy beköltözött volna Brezsnyev irodájába – a KGB dezinformációs részlegével kapcsolatot tartó magasértelmiségiek, köztük Mihail Satrov drámaíró, Jevgenyij Jevtusenko költő, Roj Medvegyev történész „bizalmasan” a Moszkvában dolgozó diplomaták és tudósítók tudtára hozták, hogy Andropov sokkal liberálisabb az elhunyt főtitkár „héja” barátainál. „Szabad idejében whiskyt iszik, angolul olvas és modern zenét hallgat”, mesélték lelkesen a „Nyugat-barátság” e jelképeit. „És ellenezte az afganisztáni bevonulást”, tették hozzá. „Szaharov akadémikust pedig meg akarta védeni a börtöntől, és ezért küldte őt Gorkijba!… Andropov a gazdasági reformok, sőt a politikai liberalizáció híve!”
A legenda máig él, de egyetlen szó sem igaz belőle. Jurij Andropov félholtan is körömszakadtáig ragaszkodott a sztálini Szovjetunióban megélt ifjúsága normáihoz, eszmerendszeréhez. Maga is ennek köszönhette gyors mozgalmi karrierjét, hiszen – számos nemzedéktársához hasonlóan – az 1937-es tisztogatások nyitották meg előtte az utat. Amikor a hatalmas ország első embere lett, nemhogy reformokon töprengett volna, hanem éppen ellenkezőleg: „bekeményített”. Rendőrök vadásztak a hiánygazdaság miatt gyűrűző, végtelen sorokban azokra az alattvalóira, akik nyilvánosan „andropovkának” nevezték az akkoriban árusított olcsó és bűnrossz vodkát. Egy délelőtt magam is belekerültem egy razziába a szovjet főváros egyik mozija előtt; ennek a rendőri akciónak az volt a célja, hogy a vörös karszalagos civil ruhás belügyesek összeírják a jegyért sorban álló embereket, mert feltételezhetően lógtak a munkahelyükről. Az afganisztáni háborúba eközben az új pártfőtitkár újabb milliárdokat invesztált. S ne feledjük: az ő uralma alatt lőtték le a dél-koreai repülőgépet, fedélzetén az ártatlan utasokkal.
Ki tudja, merre sodródott volna a Szovjetunió a „reformer” Jurij Andropov uralma alatt, ha a politikus veséje nem mondja fel a szolgálatot? A nagyon primitív, szelíd Konsztantyin Csernyenko, az apparátusi játékok kiváló ismerője mindenesetre egészen más volt, mint ő. Amíg Andropovot el tudnám képzelni egy kíméletlen, hideg és főleg alattomos gyilkos szerepében valamelyik James Bond-filmben, vagy mint a „nagy perek” korszakának lélekbúvár kihallgatótisztjét – az is volt, hiszen személyesen készítette elő a brezsnyevi idők legeredményesebb kirakatperét, Kraszin és Jakir tárgyalását –, addig Csernyenko egy gyerekkoromból emlékezetes vidéki orosz kocsis ismerősömre hasonlít, aki légnyomást kapott a fronton, s félszeg ember lévén mindenkinek előre köszönt. Szorgalmasan végigdolgozta a hetet, hogy vasárnap azután tiszta inget öltsön, és alaposan berúgjon.
Csernyenko bábfigura volt, aki többnyire a nyilvános rendezvényeken, de belső tanácskozásokon is hallgatott, mint a csuka. Hűséges típus volt. Sohasem pletykált, és a nehezen fogalmazó, rendetlen Leonyid Brezsnyev válláról hosszú éveket át levette a papírmunka nagy részét. Ha kellett, nőt hajtott fel „az ő Ljonya barátjának”, máskor meg cipelte utána a táskáját. Élete végén, már központi bizottsági titkár korában a legkisebb hidegfuvallatra is megfázott. Mégis eljárt Brezsnyevvel vadászni, vállalva az asztmás embereket különösen megviselő bronchitisrohamokat. Csernyenkónak mindennél fontosabb volt, hogy ott legyen „az Egyes Szám” mellett. Főleg hogy más ne foglalja el a helyét.
Akik ismerték, azok vagy lenézték, vagy kedvelték. Az utóbbiak sem voltak kevesen, hiszen sokaknak szerzett lakást, másoknak a rosszul tanuló csemetéit bejuttatta valamelyik elit egyetemre, vagy éppen meghozatott egy ritka gyógyszert külföldről. És nemcsak a nómenklatúra tagjainak, hanem gyerekkori barátainak is. Szemet hunyt Brezsnyev környezetének gátlástalan harácsolása felett, ő maga azonban se különleges ékszereket, se nyugati autókat nem gyűjtött. A készpénzt ugyan szerette, de zsugori ember lévén nem költötte el: a neve alatt megjelent, mások által írt könyvekért meg a Lenin-díjért kapott honoráriumot páncélszekrényébe zárta. Onnan ezt a tekintélyes summát valaki „elkonfiskálta” a halála után.
Mint óvatos duhaj, a politikai hatalmi játékokban Csernyenko csak a pálya széléről vett részt. Egyetlen komolyabb szenvedélye akadt csupán, a labdarúgás. A moszkvai Szpartak csapatának ügyeit intézte a kulisszák mögött, s még pártfőtitkár korában is lemondott néhány fontos megbeszélést, ha kedvenc játékosai egy izgalmas mérkőzést játszottak. Amíg az egészsége megengedte, kijárt a meccsekre; ilyenkor egy meleg termoszból végig teát iszogatott a kormánypáholyban, titkára pedig vigyázott rá, hogy kéznél legyen a sál meg a kalucsni.
Halálát egy szerencsétlen orvosi döntés siettette. Kezelőorvosa, Csazov szovjet egészségügyi miniszter egy magaslati kormányvillába küldte, s ez végzetessé vált tüdőembóliát okozott. Viktor Pribitkov, az utolsó „békebeli” főtitkár irodavezetője szerint Csazov döntését az vezette, hogy összejátszott az „Andropov-klánnal”, jelesül a hatalomra törő Mihail Gorbacsovval. Csazov emlékiratainak elfogult hangvétele arra utal, hogy a vád legalábbis nem légből kapott.
Akárhogy is történt, amikor Konsztantyin Csernyenko pártfőtitkár lett, szellemileg már alaposan leépült. „Lassan már bérletünk lesz a pompás temetésekre”, viccelődtek a moszkvai belváros lakói, amikor meghalt. S valóban, alig három év alatt három pártfőtitkár, Brezsnyev, Andropov, Csernyenko távozását nézték végig. Nem is sejtvén, hogy nemsokára egy egész birodalom temetésének lesznek a szemtanúi.