Aligha van 1984-ben ennél a kis kötetnél furcsább, rejtélyesebb, érdekesebb regény: ahogyan Esterházynak az előző évben megjelent Fuharosokja, ez is igen vékonyka kis kötet, szellős szedéssel nyolcvan lap, alig kisregény. Ez a formátum már magában is mintha játék volna a terjedelem és műfaj képzetes összefüggéseivel: rákérdez, hogy vajon miért ne lehetne teljes világ, szerteágazó történet, sokszálú bonyodalom egy mégoly csekély terjedelmű szöveg sajátja, miért ne lehetne igazi regény az, ami ilyen rövid? Van-e igazi határ novella, kisregény és regény között?
Mészöly Miklós Megbocsátás című szövege nem sokat várt kiadásra: íródott, mint a könyv végén megtudjuk, Kisorosziban, 1983 májusában. Nagyobb lélegzetű szépprózaként nyolc évvel követi a Filmet. Mészöly ekkor már nagy tekintélyű, noha olykor (a hivatalosság által) vitatott író, fiatalabb pályatársai számára mester, iskolához, csoportosuláshoz nem sorolható, magányos alkotó. Prózájának tömörsége, szigorúsága, eleganciája és pontossága legendás: annyira az, hogy e közhelyszerű leírások már-már elfedik a prózát magát. Tetszik vagy sem, jogos vagy sem, kell-e vagy sem – alakulóban van a Mészöly-mítosz.
Ami azonban akkor sem volt kétséges, és ma sem az: a Megbocsátás az életmű egyik csúcsa.
A történet elmondható ugyan, talán túlságosan is könnyen, csak épp nem sok értelme van így összefoglalni: hogy van egy bírósági írnok, aki édesapjával, feleségével, három gyermekével, felesége nővérével és egy fogadott nagynénivel él együtt, felesége egy fába égetett képen dolgozik, ő maga meg egy régi per aktáját böngészi olykor, mígnem karácsonykor, kissé italosan, magáévá teszi felesége nővérét.
Igen, ennyit értünk – de hát már ezt sem igazán. Miért kell az írnoknak a Porszki-per aktáit olvasnia? Miért olyan fontos, hogy Anita, a feleség, befejezze az Állatok búcsúja című képét, és mire célozgat az írnok azzal, hogy mi lesz, ha befejezi? Mi történik voltaképpen karácsony éjjelén? Ki az a fogadott nagynéni, és hova utazgat? Utazgat-e egyáltalán? Miért gyűlöli a nagyobbik fiú az apját, miért megy a többnyire elhagyott Lipovszky-vendéglőhöz? Egyáltalán: hol játszódik mindez? És mikor?
A szöveg tehát: csupa rejtély. Az egyetlen halvány esélyünk arra, hogy valamit megragadjunk belőle, ha egyes témák, motívumok, rímek és ellentétek szerint próbáljuk összeszedegetni, mit is olvasunk. A teljes és pontos megértés azonban nyilvánvalóan megvonódik tőlünk: Mészöly regényében nem a diszkurzív, logikai vagy érvelő jellegű írás jut szerephez, hanem sokkal inkább valamiféle szaggatott szerkesztésmód, ismétlések, megszakítások és témák rendszere, amelyet talán a zenei szerkesztéshez hasonlíthatnánk: itt hangsúlyosan az olvasóra hárul, hogy jelentéseket, megoldásokat, kiutakat bogarásszon, s könnyen lehet, hogy gyakran körben forog, vagy zsákutcában találja magát.
Itt van először is a helyszín. Pontos behatárolására nyilván nincs esély. Kisváros lehet, van múzeuma, zsinagógája és persze vasútállomása. A helyszínre vonatkozó kérdés igazából nem is ez: hanem hogy minek is kalandozik az elbeszélő a regényen belül olyan helyszínekre, amelyeknek az írnok és családja történetéhez közvetlenül aligha van köze? A Bazsó-tanya közelében ismeretlen nő holttestét találják meg; Iduska néni mesél a Hangos-pusztáról; a Pándzsó nevű városrész, ahová hőseink nem mennek (a karácsony délutáni sétáról éppen onnan fordulnak vissza), s ahol száz meg száz évekkel ezelőtt fura dolgok estek meg; az öregúr vízállásjelentésekből származó jóslatai alapján árvízre ítélt Trier és Coblenz; a Lipovszky-féle vendéglő, amelyik még a Pándzsónál is kijjebb van. Csupa olyan hely, ahol nem vagyunk, ahol a történet nem (vagy nemigen) zajlik, ami csak utalásként, mellékkörülményként van jelen, s ami arra készteti az olvasót, hogy elgondolkozzék: vajon miért? Miért a helyszínek gazdagsága, a tágasság és szétszórtság?
Azután az idő. Szó esik bélistázásról és tagosításról, vannak mezőgazdasági repülők, de van egy 1922-es dátum is (az egyetlen pontos dátum a a regényben, ekkor kezdődik Porszki pere), van Pirnitzer áruház és világvevő rádió, van kaszinó meg egylet; megünneplik az októberi ünnepet, ez „az a hónap, amikor emlékezni lehetett azokra, akik életüket adták a szabadságért” – s gyertyagyújtással emlékeznek rájuk: vajon ’48 vagy ’56 hőseire? A Porszki-féle per előtörténete azután végképp összezavarja az időt: az 1600-as években pusztító pestis emlékére évente majálist rendeznek a Pándzsóban, amikor is a város népe újrajátssza ősei életét, személyről személyre, helyről helyre és cselekvésről cselekvésre rekonstruálva a hajdan történteket; erre a régmúltra nyúlik vissza a Böröcz és a Porszki család ellenségeskedése is. A régmúlt folytonosan felidéződik, a közelmúlt viszont teljesen kideríthetetlen (hogy vajon Porszki volt-e Böröcz gyilkosa): a régmúlt és a közelmúlt között pedig megbízhatatlan, költői túlzásokra hajlamos, álnevet álnévre húzó író közvetít, bizonyos Syrasius Acrotophorius.
A könyv egyik legemlékezetesebb motívuma bizonyára az a bizonyos füstcsík, amely az elbeszélés indulásakor, az első mondat szerint „ott felejtette magát a levegőben”. „Az lett volna valamilyen győzelem – folytatódik a szöveg –, ha ez a füstcsík nem foszlik szét, továbbra is ott marad a városszél fölött, ott érik az évszakok, túléli a képviselő-választást, a fővárosból érkező »filléres« vonatokat, a búcsúkat és Porszki úr temetését.” Igen, ez is történik. A történet úgy tavasztól karácsonyig tart, a füstcsík végig ottmarad, Porszki urat eltemetik, s a búcsúk… nos, ha az Állatok búcsúja című képről van szó, annak elkészültét is megéri. Az utolsó lapon is, az írnok karácsony éji álmában is előkerül: „ugyanott horgonyzott, mint hónapok óta”. Ez a füstcsík az állandóság jele: viszont azt is jelenti, hogy az éppen fennálló állandóság elképesztő, természetellenes véletlen.
A füstcsík „változatlan vésetként az égen maradt” – ahogyan tüzes, füstölgő pálcikákkal égeti az írnok felesége, Anita is a puhafa lapot. Füst, tűz, véglegesség, véset: az Állatok búcsúja olyan technikával készül, amely nem tűr „javítást, próbálkozást: olyan…, mint a megbocsátás fordítottja”. Ahogyan Anitának sem bocsátott meg apja, amikor gyermekkorában a gyufaszál parázsló végével alakokat rajzolt papírba – gyűrűs kezével pofon vágta, arcát maradandóan felsebezte, vésetet hagyott bőrében.
Az állatok pedig újabb motívumsort hoznak mozgásba. A Porszki család egyik ősét bestialitáson kapják rajta; Farda kisasszony házánál, épp mikor Anita arra sétál, korcs, fekete kutya mászik ki a csatornalyukból; Gergely, a nagyfiú, cserebogarakkal húzatja gyufaskatulyáit; Mária (Anita nővére) karácsony este kiscsibékről mesél, Iduska medvékről; „Ha nincs medve, szarvas is jó lesz… két szarvasünő!” – udvarol egyszerre Anitának és Máriának ugyanakkor az írnok; később este Anitát és Máriát „báránykáknak” nevezi. (Áldozatiak?) És vajon bele van-e valami módon komponálva a készülő képbe az írnok és családja? Van-e valami önértelmező jelentősége?
A regényben megjelenő képek amúgy is értelmezésre hívják fel az olvasót: a képleírásoknak sokszor különös jelentőségük van az elbeszélő prózában. (Itt egyébként egyik kép sem igazi műalkotás: kettő alkalmi fénykép, kettő pedig feltehetően elég silány, dilettáns mű.) Az Állatok búcsúját csak apró részleteiben ismerhetjük meg, s a másik három kép is mintha vakvágányra vezetne. Az első „bizonytalan fotográfia”, elszíneződött, gyűrött kép, kirándulásra induló kisebb társaság, s a képen az írnok mint kisfiú. Ha nagyon erőltetjük, úgy interpretálhatjuk (elmosódottságát, foltosságát, statikusságát), mintha magát az egész történetet jelképezné. A második kép a rendőrkapitány javaslatára készített légifelvétel a halott nőről: a nő a gabonakör közepén szó szerint úgy fekszik, ahogyan Mária szokott minden nyáron, minden nap egy órát meztelenül napozni a hátsó kertben („karját kereszt formán dobta el magától, combját szorosan összezárta” – „kereszt formán széttárt karokkal feküdt a pázsiton, combját szorosan összezárta”), s a nő fotóját Mária is kitűzi a falára. Titokzatos egyezés, megfejthetetlen, ahogyan az ismeretlen nő rejtélyes halála is. Végül a Lipovszky-féle vendéglőben lóg egy század végi mélynyomat, két vadász egyszerre találja el nyúl helyett a parasztlányt. Jelent ez valamit? Miért írja le az elbeszélő a gyengécske zsánerképet? Talán annak van jelentősége, hogy „ennek története van” (mármint a képnek), s hogy a kép maga is történetet ábrázol, s Gergely révén a kép a család történetébe is beleszól?
És mikor ki beszél? Mit tudunk, és ki tudja, amit az elbeszélő tud? Kinek a gondolkodásába látunk bele, és mikor? Hogy a legnyilvánvalóbbal kezdjük: nem tudható, mit gondol Anita, mit az írnok és mit Mária azon a karácsony éjen, amikor az írnok Mária után baktat és (feltehetőleg) lefekszik vele. „Anita pontosan látta a rongyszőnyegre letepert Máriát” – olvashatjuk, holott nyilván semmit nem látott; de azt már nem tudhatjuk, mit is gondolt arról, ami történik. Azt tudjuk, hogy az írnok undorodik Porszkitól; de azt nem, miért is olvasgatja az aktákat. Azt gondoljuk, az elbeszélő az, aki jelzi előre, hogy Porszki mikor és miben fog meghalni – később kiderül, ez az írnok jóslata volt, és nem is teljesedett be. Az elbeszélő hang a legváratlanabb helyeken lép szereplői helyébe: amikor a pilóta felfedezi a fiatal nőt a búzatábla közepén, akkor nyilvánvalóan nem az ő elbeszélését halljuk, hanem az elbeszélő rendkívül költői, emelt stílusú, metaforikus szövegét. Mintha mindent ő akarna elmondani, mintha ironikus önleleplezésként minduntalan az előtérbe tolakodna, mintha csúfondárosan rámutatna: csak azt tudhatod, olvasó, ami rajtam, az én hangomon keresztül érkezik el hozzád. Márpedig az elbeszélő nem mond el mindent, szeszélyesen (vagy épp valami titkos cél szerint) ad át és tart vissza információkat. Miért gyászolja Farda kisasszony Porszkit? Miért rázza meg Anitát Farda kisasszony és a kutya esete?
Nem, nem tudunk meg semmit, nem jövünk rá semmire, s nem is fogunk. Kétségbeesetten kapkodunk a fogódzók után, s ha az egyik megvan, a másik siklik ki kezünk közül. Csak érzünk valamit; csak sejtjük, miről is lehet szó. S a felületes olvasót könnyen félre is vezeti: az egész regény mintha tényleg afféle tiszta, kilúgozott, magának való, elvont irodalom volna: bonyodalmas, elszállt, csak a vájt fülűek vacakolnak vele. De az, ami megcsendül benne (témaként, utalásként, mellékmotívumként), még ha kibontva nincs is, csupa súlyos, fontos dolog: a magyar történelem zűrzavara, áporodott és nemes, legendákból és véres tényekből szőtt szövete; az idő rétegződése, a történelmi időhöz való kapcsolódás és az attól való elszakadás dilemmája; a csúf kis magánélet válságocskái, nyomorúságai, rettegései, mániái; s mindezek fölött ott lebeg valami véletlen transzcendenciaként (a vak természet tréfája vagy a Gondviselés kegyelme): a füstcsík. Mint József Attilánál a csillagok, Ottliknál a hóesés, a korábbi Mészölynél a fény, a ragyogás.
És hol a megbocsátás? Mit jelent vajon a regény címe? Ki bocsásson meg és kinek? A cím egyetlen nagy kérdés, amelyre a regény folyamán remélünk választ, csakhogy olvasás közben hiába építünk fel újabb meg újabb hipotéziseket, sorra érvénytelennek (laposnak, érdektelennek, felületesnek) bizonyulnak. S az elbeszélő még az utolsó lapon csavarint egyet a kérdésen: az írnok, álmában, „szeretett volna egy megbocsátó kérést megfogalmazni, és fennhangon kimondani, hogy a többiek is hallják”, s ez a kérés ez volna: „Maradj Névtelen, legyen tanúja a nyomorúság szépségének.” De ez a mondat (amely – ismét az elbeszélő ironikus-önreflexív értékelése: „fellengzősen fájdalmas”) „nem tudott elhangzani”. Nos, az írnok valóban névtelen marad, az egész regényben. De kihez szól ez a kérés? Önmagához? S mit jelent az, hogy megbocsátó kérés? Ő bocsát meg, kéréssel, vagy megbocsátást kér? Miért? S miért nem tud a mondat elhangzani? Mert csak álomban fogalmazódik meg? Vagy épp mert felébred? S kik a többiek? Mindenki? Bárki? Családja?
Ez a könyv csakis kérdésekkel írható körül, vég nélkül szaporítható találgatásokkal. Furcsa, rejtélyes, érdekes regény: a legjobb 1984-ben.