1984 a viták éve volt a magyar filmben, hol békés, hol értetlen, hol dühödt szóváltásoké. Szabó B. István helyett Kőhalmi Ferenc került a minisztériumi Filmfőigazgatóság élére, és engedélyezte néhány korábban betiltott film vetítését. Ezeket először a februári filmszemlén láthatta a közönség. Mészáros Márta 1982 óta jegelt filmje, a Napló gyermekeimnek el is nyerte a szemle nagydíját, és a mozikba került két másik, több mint tíz éve betiltott film is: Ember Judit és Gazdag Gyula dokumentumfilmje, a Határozat, valamint Gazdag Gyula csípős operettszatírája, a Bástyasétány ’74. Az egy évvel korábban dobozba zárt Álombrigád azonban továbbra is a dobozában maradt, Jeles új filmjének, az Angyali üdvözletnek az őszi premierje pedig hatalmas vitákat kavart a sajtóban.
Már maga az ötlet, filmet készíteni Az ember tragédiája alapján, sokakat megrémisztett. Még többeket riasztott, hogy nyolc–tizenkét éves gyerekek játsszák el a madáchi művet. Pedig Jeles már a cím megváltoztatásával is jelezte, hogy nem mechanikus adaptációt készít. Felhasználta a Tragédia szövegét, de át is alakította a veretes dialógusokat, hozzá is írt részeket. Az Angyali üdvözlet végigköveti a Tragédia történelmi színeit, de nem mindegyiket jeleníti meg. Az emberpár víziója és kalandozása a jelenbe nyúló londoni színnel és Éva megfoganásával zárul. Jeles teremtéslátomása sötétebb, mint Madáché volt: az Angyali üdvözlet végén felhangzik ugyan az Úr hangja, ám rögtön meg is ismétlődik és idézőjelek közé kerül Lucifer ironikus és lemondó szavaival. A történelem a káoszba tart, nincs végcél, csak ismétlődés, körbe-körbe forog minden. Az egész történet összefüggő térben, erdőszélen, mezőn és egy homokos terepen játszódik, az egyes színek összeérnek, de egymásba fordulnak a különböző korok is, a szereplők (talán Kepler távcsövével) átlátnak az egyik színből, az egyik történelmi időből a másikba. „Ha minden idő örökké jelen, úgy minden idő helyrehozhatatlan” – egy bibliai idézet mellett ezzel az Eliot-mottóval kezdődik a film. A Földön töltött idő álom, ez az álom azonban az Angyali üdvözletben rémlátomássá fordul.
Az Angyali üdvözlet álomjáték, gyermeki látomás. A rendezés, a fényképezés és a látványtervezés (az operatőr Kardos Sándor, a díszlet- és jelmeztervező Kovács Attila volt) kivételesen összehangolt világot teremtett. Természeti környezetben, de ember nagyságú bábuk, szobrok, hatalmas építmények tövében zajlanak az események. A jeleneteket többnyire közelképekben és félközelikben látjuk, csak ritkán nyitják a teret totálok, hogy a szín(hely)ek összefüggését és egységét megteremtsék. A lágy szűrők, a kameramozgások és a lassítások használata, a szereplők olykor marionettszerű mozgatása egyaránt a látvány látomásosságát hangsúlyozza. A három főszereplő mellett, mögött mindig ott kavarog egy nagyobb csoport, egy közösség, a tömeg, ők visszhangozzák a szövegeket, az ő sodrásuk hajtja előre, gyakran a pusztulásba az eseményeket. („Akasztanak, de jó, hogy itt vagyunk!”)
A filmet követő sajtóvitában a legnagyobb felháborodást Jeles pesszimista víziója okozta. Többen Az ember tragédiája megcsúfolását emlegették, Madách történelemképének dekadens tagadását vetették a rendező szemére, a szöveg kiforgatásával és a gyerekszereplők kihasználásával vádolták. Részben persze érthetők ezek a hatalmas indulatok, hiszen Jeles valóban alapjaiban fogalmazta újra a Tragédiát. De hát mi mást is tehetne a XX. század (ahogy ő fogalmazott, a „büntetőszázad”) végéről tekintve vissza az emberiség történelmére? Jeles víziója szuverén, baljós, de nem embertelen. A teremtéstörténetet ő is bölcseleti távlatból szemléli, és a naiv, ártatlan gyermeki nézőpontból meséli el az eseményeket. (A film eredeti címe Gyermekjátékok volt.) A gyerekek szövegmondása ugyan néha zavaró, ahogy a rendezés megoldásai is az elidegenítő és szimbolikus, de Jeles koncepciójában a gyerekek szerepeltetése teszi csak lehetővé a létezés kérdéseinek felvetését. Nincs színész, se hivatásos, se amatőr, aki ezeket a szövegeket ilyen természetességgel és tisztasággal lenne képes elmondani. A gyerekek tekintete a reménykedést hordozza, csakhogy szörnyű látvány tárul eléjük. A széthullás, a megállíthatatlan romlás Jeles mindegyik filmjének fundamentuma. Ő azonban nem haraggal szemléli ezeket a történeteket. (Balassa Péter éppen a rendező „tárgyilagos szomorúságát” elemezte.) A rendezői attitűdöt a részvét és a megrendülés határozza meg.
„A jó ízlés, drágám, nevetséges, a botrány, a botrány egészséges” – énekelte egyik vad sanzonjában a Bizottság tánczenekar, az év több filmjének emblematikus szereplője. A Vágtázó Halottkémek mellett a Bizottság is feltűnik Bódy Gábor utolsó játékfilmjében, a Kutya éji dalában. Jelzésértékük van ezeknek a néhány perces szerepeknek. Bódy az alternatív művészeti csoportok, az újhullámos zenekarok és az általuk képviselt világlátás segítségével igyekezett felfrissíteni a magyar filmek meglehetősen fakó univerzumát. A Kutya éji dala fordulatot jelent a rendező pályáján, nyitást a misztikum felé. A véletlen szerepe, a rejtélyes egybeesések, a párhuzamosan futó sorsok sokatmondó találkozása már korábbi munkáiban is lényeges szerepet játszott, de mindez még hangsúlyosabb lett a Kutya éji dalában.
A film főszereplői a rendet keresik a káoszban, az összefüggést az esetlegességek láncolatában. Egy álpap, egy ortodox kommunista tanácselnök, egy csillagász, egy katonatiszt. Mindannyiuknak megvan a maga meggyőződése, hite, szisztémája. Jeleket és sugallatokat kutatnak, ki az égen, ki a földön. Vallás, ideológia, tudomány, szervezet – a világrendező igyekezetek és elkötelezettségek mindegyiküknél más formában jelentkeznek. Ezek az emberek sok mindenben hasonlítanak, mégsem értenek szót egymással. A Psyché egymást kiegészítő férfikettősének alapkonfliktusát idézik, csak más, bonyolultabb leosztásban. A Kutya éji dalában Bódy már nem a rend, hanem a káosz oldaláról fogalmazza meg a világot. Az összefüggések alig hozzáférhetők, a rend csak egy-egy pillanatra, pusztán véletlenek segítségével mutatja meg magát. De azért még mindenki ezeket a pillanatokat várja, ebben a nagyszabású várakozásban és keresésben, a megoldások utáni folyamatos hajszában rejlik az élmények és tapasztalatok fájdalmas szépsége.
A Kutya éji dala, ha lehet, még a Psychénél is eklektikusabb film, szabadon keveri a hangulatokat és a stíluseszközöket. Bódy nemigen tartja be a hagyományos kompozíciós szabályokat, főképp a képszerkesztés és a színhasználat tekintetében bánik teljesen kötetlenül a különféle formai lehetőségekkel. Rikító neonok, furcsa vörösök, kékek és sárgák tagolják a teret. Egészen más hangulatú az előtér és a háttér. Geometrikus, olykor szokatlan átlós kompozíció választja el a jelenet szereplőit. Cselekményes részek és hosszas párbeszédek, filozofálások váltják egymást. Super 8-as betétek, amatőrfilmes részek és dokumentarista megoldások épülnek bele a filmbe. Egymás mellé kerül a nagyon távoli és a nagyon közeli, a kavics és a csillag, ahogy a racionalitás és a misztikum is felváltva mutatkozik meg.
Bódy filmje egy olyan sorozat nyitódarabja, amely egészen új hangot hoz a nyolcvanas évek magyar filmjébe. A Kutya éji dala után másfél-két éven belül elkészült az Ex-kódex, A Pronuma bolyok története, az Eszkimó asszony fázik, a Jégkrémbalett és az Őszi almanach – a szakmát, a politikát és a filmkritikát egyaránt zavarba hozó filmek. Nem feltétlenül ellenszenv fogadta őket (Xantus például a legjobb első film díját kapta az Eszkimó asszonyért), inkább értetlenség. Ezek a filmek figyelmen kívül hagyták a magyar film politikus reflexeit, teljesen más beszédmódot és világlátást reprezentáltak. Párhuzamos, alternatív világokat teremtettek, illetve mutattak meg. Személyes, szerzői, a végletekig egyéni univerzumok voltak. Kicsit furcsa és nehezen kiismerhető, ámde rendkívül izgató alakokkal, extrém történetekkel és misztikus motívumokkal benépesített színterek. A másság vagy újdonság nem generációs kérdés volt, az alkotók között nemzedéknyi különbségek húzódtak.
Hirtelen kinyílt a játéktér. A filmes szakma peremvidékén ugyan, de újra megjelentek a társművészetek avantgárdjának képviselői, és nem utolsósorban a budapesti szubkultúra vezető figurái. Ezt a nyitást elsősorban Bódy ösztönözte és szervezte. (Gondoljunk csak arra, ahogy a Psychében feltűntek a magyar művészeti élet egészen különböző alakjai, Pilinszkytől Hajas Tiborig és Erdély Miklósig. A hetvenes évek közepén szintén Bódy kezdeményezte a BBS kísérleti szekciójának megindítását, ahol képzőművészek, zenészek, írók is elkészíthették a maguk formaelemző, analitikus alkotásait.) Xantus János, Müller Péter-Iván, Wahorn András és Szirtes András filmjei szívesebben nyúltak a zene, a színház, a képzőművészet eszköztárához, mint a hagyományos filmes klisékhez. Izgalmassá és csábítóvá akarták tenni a filmeket, érdekessé a hősöket, szokatlanná és kiszámíthatatlanná a történeteket. Szívesen használtak kommersz sémákat (az Eszkimó asszony fázik szerelmi háromszögtörténete, az Ex-kódex misztikus szektája, bérgyilkosai), jóllehet sajátosan feldíszítve és kicsavarva adták elő őket. Izgalom, excentrikusság, érzékiség, zene – mind-mind lehetséges populáris komponensek, persze különböző módon hatnak, és az adott filmek is egészen eltérő stratégiákkal adagolták ezeket a motívumokat.
Posztmodern, új érzékenység, új narrativitás, new wave, frivol hullám, csak úgy repkedtek a különböző címkék és a definíciók, a szaklapok versengve szervezték a „kollektív jelentésmeghatározó kísérleteket”. Ebben az esetben is érvényes a közhely, hogy csoportként, legeslegújabb hullámként sokkal átütőbbek voltak ezek a filmek, mintha csak magukban álltak volna. Visszatekintve természetesen a közöttük meglévő különbségek is felértékelődnek. Az Őszi almanach felkavaró színészi alakításai, a film hihetetlenül cizellált, minden elemében kidolgozott, mesterségesre formált látványvilága, lelki infernója igen távol áll, mondjuk, a Jégkrémbalett szürreális ötletzuhatagától. Az Eszkimó asszony fázik popularitása úgyszintén nehezen rokonítható A Pronuma bolyok happeningjeinek zárt, magára utaló belvilágával.
Nem véletlen, hogy a filmekben a zenének és a látványvilág újszerűségének jutott a főszerep. Mindegyik filmben feltűnnek a nyolcvanas évek elején berobbant újhullámos zenekarok a Trabanttól a Bizottságig, a VHK-tól a Kontroll Csoportig, több esetben (már csak a rendező és az alkotók személye miatt is) lényegében rájuk épül a film. A zene mindenkié, a paradoxonokat lelkesen felhasználó, hol melankolikus költészetből, hol dadaista humorból táplálkozó szövegek sokkal érzékletesebbek bármiféle kiagyalt konfliktusnál és történetnél. A szereplők többnyire saját magukat alakítják, még ha nem is feltétlenül a dokumentarista paradigma jegyében. A magánmítoszok érdekesebbek, kiemelik a figurákat a valószerűség fogságából. Az autentikusság, a személyes jelenlét fontosabb a kifinomult színészi alakításnál. Aki nem ismeri közelről ezeket a szereplőket, nem tartozik az adott szubkultúrához, az óhatatlanul másképp viszonyul majd a filmhez, de az extremitás ebben az esetben is vonzerőt jelenthet. A dilettancia gyönyörködtet. Az Eszkimó asszonyban például remekül megfér egymás mellett Méhes Marietta elementáris flegmasága, modorossága és Boguslaw Linda vagy Lukáts Andor aprólékosan kidolgozott színészi játéka. Nem hamis és valódi állnak szemben egymással ezekben a filmekben, hanem különös és különleges élmények, alakok, motívumok és történetek keverednek. Természetes világítás helyett neonok, valószeru fények és színek helyett hiperrealista árnyalatok és kombinációk. Mindent szabad, az összeillesztés furcsasága és eredetisége a legfontosabb. Wahornék blődlijei, A Pronuma bolyok álzagyva filozofálása, az Ex-kódex misztikus kultúrtörténeti eszmefuttatásai kedves, játékos gesztussal mutatnak fityiszt a szabályozott összefüggések világának.
„Búcsúzhatunk-e már kacagva a közelmúltunktól?” Ez a kérdés is gyakran felmerült az 1984-es év filmjei kapcsán. Elsősorban persze Bacsó Péter tragikomédiáját, a Te rongyos életet érintette. Az operettvilág volt már szürreális és groteszk stilizációs eszköz (a Bástyasétány ’74-ben), Bacsó ennél visszafogottabban használja, de ő is a történet közegét hangolja át az operettkellékek segítségével. A Te rongyos élet mintha a Tanú hangvételét és témáját folytatná. Bacsó most az ötvenes évek kitelepítéseiről, a vidéki falvakra és tanyákra száműzött „osztályidegen” férfiakról és nőkről mesél. Ezúttal mégsem sikerül pontosan eltalálnia a komédia és tragédia közötti stílusregisztert. A Tanú főhőse olyan egyszerű kisember volt, akivel a nézők többsége könnyen azonosult, Bacsó megértéssel és finom iróniával mutatta be Pelikán József figuráját. A Te rongyos életre egyrészt a komorabb, másrészt a karikaturisztikusabb ábrázolás jellemző. Bacsó a komédia szellemének engedve nem teremt éles kontúrokkal rendelkező figurákat. Hősei elrajzolt, humoros alakok, nehezen lehet velük azonosulni, de elutasítani is éppen ennyire nehéz őket. Ezáltal a falusi rendőr százados, a lelkes tanító és a kitelepített arisztokrata egyaránt érdemes a figyelmünkre, az általuk képviselt attitűdök azonban elmosódnak, nem olyan fontos, hogy ki van hatalmon, ki kényszerít, ki engedelmeskedik, és ki köt kompromisszumot. A Te rongyos élet visszásabb és pontatlanabb képét nyújtja az ötvenes éveknek, mint annak idején a Tanú.