Pénz és kultúra – érzékeny fülekben perverz csengése van ennek a szópárosításnak. Különösen most, tíz évvel a rendszerváltás után, amikor egyre szorongatóbban vetődik fel a kérdés: igazságos árat fizet-e a magyar kultúra a szabadságáért, vagy igazságtalanul magasat? Tudom: a szabadságnak ára van. A kultúra Magyarországon szabad lett, az eszmék szabad áramlásának nincsenek akadályai. Önkéntelenül adódik azonban a következő kérdés: nem fordulhat-e elő, hogy olykor épp a finanszírozás módja tereli más irányba, netán fékezi a szabadon áramló eszméket? S rögtön itt az újabb kérdés: ki fizessen a kultúráért? A szocializmusban a válasz világos volt: természetesen az állam, miként az infrastruktúra fejlesztéséért és annyi másért is az állam fizetett. Még emlékszünk rá, hogy milyen következményekhez vezetett ez a helyzet.
Ma a probléma sokkal bonyolultabb. A piackonform válasz az lenne a feltett kérdésre, hogy a kultúrát természetesen azoknak kell támogatniuk, akik fogyasztják, valamint azoknak a jómódú magánszemélyeknek, akik fontosnak tartják a létét. De mi van akkor, ha kevesen vannak az olyan tehetős magánemberek, akik tisztelik a kultúrát, és még kevesebben azok, akik hajlandók áldozni is rá? Mi van akkor, ha a magaskultúra fogyasztói képtelenek eltartani a magaskultúrát?
Márpedig Magyarországon alighanem így áll a dolog. Ebben az esetben akkor mégis az állam felelőssége a magaskultúra finanszírozása? De ki dönti el, hogy melyik kulturális termék érdemel támogatást? A parlamenti többség? Milyen kritériumok alapján? A szakmai szervezetek? Honnan veszik a legitimációjukat? Különösen akkor, ha belső háborúság jellemzi őket, vagy ha egy szakmában több is van belőlük, és kulturális háborút folytatnak egymás ellen. Hogyan lehet megőrizni a kultúra autonómiáját, ha a politikusoknál van a pénztárca?
Az elmúlt évtizedben tehát hatalmas változások zajlottak le Magyarországon a kultúra terén is, amelyek nagy része minden demokratát megelégedéssel és örömmel tölt el. De vannak olyan jelenségek is, amelyek nem kis szorongást keltenek. Jó adag félelemmel nézünk például azon változások elé, amelyeket a remélhetőleg hamarosan bekövetkező EU-csatlakozásunk idéz elő. Mennyire maradhat magyar a magyar kultúra az egyesült Európában? Nő-e az esélye annak, hogy a magyar kultúrát külföldön megismertessük, vagy fordítva: minket fognak elárasztani a kulturális importtermékek? Milyen jövője van a kulturális identitásnak az egyesült Európában, különösen a kis nemzetek kulturális identitásának? Hozhat-e egy kis nemzet intézkedéseket saját kulturális identitásának védelmében a nevetségessé válás kockázata nélkül?
Ezek a kérdések egyelőre a jövő kérdései, holott még a jelen ezernyi gondjára sincs kész válaszunk. Az az érzésem azonban, hogy a jelen jó válaszait is csak úgy fogalmazhatjuk meg, ha a jövő problémái felől, a kultúra távolabbi perspektívájából közelítjük meg. Márpedig ez a perspektíva nem a nemzeti elszigeteltség, hanem a – legalábbis – kontinentális együttélés távlata.
(Részlet a konferencián elhangzott megnyitóból.)
Hivatkozott cikkek
- A kultúra ára [7]