Josef Jarab

Nyomtatóbarát változat

Néhány hónappal ezelőtt Jacques Delors huszonöt másik kelet- és nyugat-európai értelmiségivel együtt meghívott Athénba, hogy a kontinens jövőjéről vitatkozzunk. A legszembetűnőbb számomra az volt, hogy a kelet- és közép-európai résztvevők a kétnapos vita alatt jóval gyakrabban hivatkoztak a közös európai kulturális örökségre, mint a nyugat-európaiak. Beszédes ez a különbség. Azzal magyarázható, hogy Kelet- és Közép-Európában a totalitárius uralom negyven-ötven éve alatt a kultúra volt az utolsó menedék azok számára, akik emberi és világpolgári identitásukat meg akarták őrizni.

Kísértetiesen egybecseng ezzel Milan Kundera a nyolcvanas évek közepén született híres esszéje Közép-Európa tragédiájáról. Kundera egy nagyon szomorú történettel indítja esszéjét: a Magyar Távirati Iroda igazgatója 1956-ban, mielőtt a szovjet tankok szétlőtték hivatali épületét, s mielőtt ő maga is elesett volna, üzenettel fordult a világhoz. Az üzenet így hangzott: Magyarországért és Európáért fogunk meghalni. És ez a magyar és európai patrióta valóban Magyarország szabadságáért és az európaiság eszményében kifejezett értékekért áldozta életét. Kundera pedig épp abban látta Közép-Európa tragédiáját, hogy Európa nem gondolta úgy: ez a magyar Európáért halt meg.

Mind a mai napig így van ez: a kelet- és közép-európaiak azért értékelik nagyra a kultúrát, mert úgy gondolják, a kultúra az, amely összeköti őket a többi európai nemzettel, miközben Nyugat-Európában egy kicsit el vagyunk felejtve. Éppen ezért az Európába való visszatérés jelszava, noha részben mi találtuk ki, sokunk számára ellentmondásosan hangzik. Ellentmondásosan abban az értelemben, hogy azt fejezi ki: elveszítettük a kapcsolatot az európai demokráciákkal, holott mi természetesen tudjuk, hogy ez nem a mi hibánkból történt, nagymértékben a második világháború következménye volt. Az 1989–90-es forradalmak igazi jelentése éppen az, hogy az egész régióban véget vetettek a háború által kiváltott folyamatoknak. A német újraegyesülés a legjobb példa erre. Európa és a „másik Európa” egyesülése lehet a másik példa.

De a kultúra nemcsak utolsó menedék volt Közép-Európa számára, hanem alternatív politikai aréna is. Így, alternatív színtérként értelmeztük a más nemzeti kultúrákat. Amerikanistaként is állíthatom, hogy a hetvenes-nyolcvanas években a csehek, a magyarok és a lengyelek másként viszonyultak az amerikai kultúrához, mint maguk az amerikaiak. Komolyabban vettük, alternatív világnézetnek, alternatív politikai, sőt ideológiai színtérnek tekintettük. Pusztán érdeklődésünknél fogva egyfajta konspiráció részeseinek érezhettük magunkat. Minden könyv, amelynek kiadását elértük, kis győzelem volt a totalitárius-autoritárius rezsimmel szemben. Hosszú sorok álltak a könyvesboltok előtt, ha Salingernek vagy valaki másnak könyve jelent meg. Mindez 1989–90-ben hirtelen megváltozott. Ezzel új fejezet kezdődött az amerikanisták számára is, az alternatív kulturális tér iránti szenvedély egy szakma köznapi művelésévé vált. Némi nosztalgiát érezhetünk a tíz évvel ezelőtti korszak iránt, még akkor is, ha a totalitárius rezsim iránt, amely szenvedélyes ténykedésünket szükségessé tette, szikrányi jóérzést sem táplálunk.

A kultúrával foglalkozók ugyanakkor váratlan, új kérdéssel találták szembe magukat: hogyan lehet megőrizni a komoly kultúra fontosságát? Hogyan lehet megakadályozni, hogy a kultúrának nem nevezhető szemét és szenny foglalja el a helyét? És ez nem egyszerűen kulturális kérdés: politikai kérdés. Súlyos politikai tétje van, tudunk-e választ adni rá. Nagyon gyakran a globalizáció kontextusában vitatkozunk róla, a globalizációról pedig természetesen piaci és kereskedelmi értelemben beszélünk, és nem gondolkodunk róla kulturális értelemben. Pedig van a kultúrának egy vékony rétege, amely egyik országot összeköti a másikkal. Ez a kultúra globalizációja. Nem állítom, hogy káros jelenség, de tisztában kellene lennünk azzal, hogy mi ez, és milyen hatást válthat ki.

Megint Kundera cikkéből idézek, hogy emlékeztessek arra, milyen fontos szerepet játszott a kultúra a kommunizmus összeomlásáig. A népek és civilizációk identitása – írja Kundera – abban tükröződik és koncentrálódik, amit az értelem teremtett, vagyis abban, amit kultúrának ismerünk. Ha ezt az identitást megsemmisülés fenyegeti, a kulturális élet intenzívebbé, fontosabbá válik, mígnem a kultúra válik azzá az eleven értékké, amely köré mindenki összesereglik. Ezért játszott minden közép-európai felkelésben sokkal nagyobb, sokkal döntőbb szerepet a kulturális emlékezet és a kortárs kultúrateremtő igyekezet, mint a nyugati tömegfelkelésekben. A kérdés megint csak az, miként őrizheti meg a kultúra jelentőségét olyan időkben, amelyek a korábbinál enyhébbek, kevésbé kegyetlenek.

Gyakran halljuk, hogy európai identitásra van szükség. Igen, szükség van európai identitásra, de Európa sokszínűségének elismerésére legalább ilyen nagy szükség van. Hisszük ugyanis, hogy a sokszínűség a gazdagság forrása. Mindkét célt könnyebb megfogalmazni, mint megvalósítani: nem könnyű megtartani a sokszínűséget, és közben mégis európai identitást teremteni. Számot kell vetni azzal is, hogy mindezt nem lehet egy csapásra valóra váltani: az oktatási intézményeknek, a tömegtájékoztatásnak, az egész civil társadalomnak hosszú időre feladatot ad. És itt hadd tegyek egy nagyon lényeges megjegyzést. A sokszínűség megtartása fontos, de az is fontos, hogy a sokszínűség eszméje ne váljék az ideológia áldozatává. Abban a pillanatban, amint politikát csinálunk a kulturális különbségekből, a kulturális sokszínűségből, Milosevicsnél kötünk ki, Jugoszláviában kötünk ki.

Végezetül Hanák Péterre szeretnék emlékezni: a történészre, a közép-európai régió kultúrájának kutatójára, a Közép-európai Egyetem professzorára, aki mindig nagyon hitt abban, hogy az emberi tudás és kultúra apró egyéni hozzájárulások révén fejlődik. Azt gondolom, hogy az európai kontinens reménységének forrása is éppen ez: az egyének, csoportok, nemzetek apró hozzájárulásai az egyszerre nemzeti és európai kultúra egészéhez.

• A kultúra ára