Pröhle Gergely

Nyomtatóbarát változat

Az Európai Unióhoz való csatlakozás nemcsak a gazdaságban teremt új helyzetet Magyarország számára, hanem az élet minden területén, így a kultúrában is. A kérdés tehát az, miképpen lehet tudatosan felkészülni az új helyzetre, miképpen tudjuk modellezni a ránk váró új körülményeket, és milyen változtatásokat kell végrehajtanunk ahhoz, hogy megfelelő stratégiával készüljünk az EU-tagságra.

Mint köztudott, az EU nem szabályozza részletesen a kulturális területet. A maastrichti szerződés 128. cikkelye foglalkozik ezzel a kérdéssel, és amint ez a különböző támogatási programokból is kiderül, az EU azokat a kulturális elképzeléseket részesíti előnyben, amelyek erősítik az európaiságot, erősítik az európai tudatot. Ilyen általános feltételekhez természetesen nagyon nehéz alkalmazkodni. Ugyanakkor mégsem az a dolgunk, hogy találgassuk, miként is értelmezik a programok megfogalmazói ezeket az általános feltételeket. Bár nagyon örülnék, ha a már megnyílt EU-programokban világosabb kritériumok lennének megfogalmazva, s pontosan felmérhetnénk, mely kulturális kezdeményezések számíthatnak az EU támogatására, mégis inkább arra kell koncentrálnunk, miképpen dolgozhatjuk ki saját, offenzív kulturális stratégiánkat.

Van ugyanis az EU-csatlakozásnak egy olyan aspektusa, amely kevésbé közvetlenül, ámde igen jelentős mértékben kapcsolódik a gazdaság érdekeihez is. A XX. század végén a kulturális politika feladata nem lehet más, mint a piacteremtés. Ha eljövendő EU-tagságunkat ebből a szempontból tekintjük, akkor az a magyar kultúra számára is jelentős piacnövekedést jelenthet majd. Ezzel nem azt állítom, hogy eddig bármiféle akadály lett volna a magyar kultúra külföldi terjesztése előtt, de egész biztos, hogy a külföldi befogadókban és egyáltalán az európai köztudatban Magyarország EU-tagsága mégiscsak új szemléletet fog eredményezni, a magyar kultúrkincset sokkal egyértelműbben fogják az európai kultúrkincs részeként értelmezni, mint eddig. Ezt az állapotot kell most előkészítenünk.

Éppen ezért elsősorban igen offenzív kulturális diplomáciára van szükség. Az EU tagállamaiban ugyanolyan kép él Magyarországról, mint bármely más országban: ez nem mentes a sztereotípiáktól, s noha ezek alapvetően pozitívak, mégiscsak sztereotípiák. Nyilván hozzájárulnak általános külföldi megítélésünkhöz, népszerűségünkhöz, ugyanakkor a megváltozott helyzetben már egyáltalán nem elegendőek. Különösen ha tekintetbe vesszük azt a jelentős életformaváltást, amely a 80-as, 90-es években Nyugat-Európában bekövetkezett, akkor beláthatjuk, hogy nagyon nehezen fogunk érvényesülni ezen a piacon, ha a rólunk kialakított képben továbbra is az erőteljesen koleszterinszint-növelő elemek, a gulyás, a paprikás és persze a csikós meg a puszta dominálnak. Tehát nagyon fontos, hogy ezeket a sztereotípiákat felváltsuk, vagy legalábbis kiegészítsük azokkal a tényekkel, amelyek a mai Magyarországot jellemzik. Erre a célra az egyik legmegfelelőbb médium a kultúra. Az a végtelenül színes kulturális élet ugyanis, amely az évszázadok során különböző forrásokból gazdagodott, alig jelenik meg külországban. A legsürgetőbb feladat tehát kultúránk teljességének bemutatása. Nyilvánvaló, hogy ez állami feladat, és állami forrásokból kell végrehajtani.

Ezen a ponton érkeztünk el a kulturális finanszírozás kérdéséhez. Pontosan tudom, hogy ez a közeg különösen nem az, ahol az ember népszerű lehet bármiféle, állami központosítást sürgető elképzeléssel, ugyanakkor nagyon bízom az önök – nemcsak jóindulatában, hanem – az ésszerűség iránti elkötelezettségében is. Érveim a következők:

A kilencvenes évek elején teljesen világos volt, hogy a központosított kultúrpolitikát fel kell adni, a döntéseket, amennyire lehet, társadalmasítani kell. A gondolat szép, a rendszerváltozás hajnalán szükség volt arra, hogy a „virágozzék minden virág” elve alapján társadalmasított döntéshozatali folyamatokban döntsenek a kulturális forrásokról. Ha azonban most, az európai csatlakozás küszöbén azt mondjuk, hogy tudatos kulturális stratégiára van szükség, ugyanakkor továbbra is ragaszkodunk ahhoz, hogy egy-egy stratégiai lépés társadalmasított döntések folyományaként szülessen meg, akkor vajon valójában ki teszi meg ezeket a lépéseket, milyen döntések alapján és milyen forrásokból? Ahhoz tehát, hogy a kulturális piacteremtés, különösen külföldön, az EU keretei között, jól működhessék, meg kell változtatni a finanszírozási arányokat. A kulturális élet nagyobbik részét továbbra is társadalmasított döntések alapján kell finanszírozni, tehát továbbra is működnie kell az eddigi rendszernek, ugyanakkor az arányt az eddigiekhez képest csökkenteni kell, méghozzá épp a központosított döntések javára. Nem tartom elfogadhatónak ugyanis azt az abszurd helyzetet, hogy a magyar adófizetők pénzéből fenntartunk kulturális intézményeket, kifizetjük a villanyszámlájukat, munkatársaik bérét, majd azt mondjuk nekik, hogy pályázzatok programjaitok megvalósítására, mert arra már nem tudunk pénzt adni, hogy ellássátok azt a funkciót, amiért voltaképpen fenntartunk benneteket.

Való igaz, hogy a 90-es években kialakult, a kulturális járulékra épülő rendszer létrehozása korszakalkotó döntés volt. De hogyan illeszkedik mindez az új kulturális stratégia kidolgozásának igényéhez, hogyan hangolható össze az olyan új stratégiai feladatokkal, mint az országkép megváltoztatása vagy a külföldi piacteremtés? Amit az előbb mondtam hazai intézményeinkről, például a Műcsarnokról, igaz külföldi kulturális intézeteinkre is, amelyek pedig a fentebb jellemzett offenzív kulturális politika hídfőállásaivá kell váljanak. Ha nem tudjuk ezeket az intézményeket úgy finanszírozni, hogy működésük tervezhetővé és ezáltal gazdaságosabbá váljon, akkor beszélhetünk mi piacteremtésről és beszélhetünk mi a magyar kultúra jelenlétéről szerte a világban, ezt tudatos állami eszközökkel megvalósítani nem tudjuk. Meggyőződésem, hogy ennek érdekében meg kell változtatni az eddigi finanszírozási arányokat, megőrizve persze a korábban létrehozott, például a Nemzeti Kulturális Alapprogram által megjelenített értékeket.

Végezetül még egy megjegyzés, amely – az EU jelenlegi német elnöksége idején – különösen aktuális. Örvendetes látni, hogy kialakult egyfajta német–francia érdekszövetség az európai kulturális érdekek védelme érdekében. Mind Németország, mind Franciaország igen jelentős lépéseket tesz – elsősorban persze a nagy gazdasági vonzattal bíró kulturális területeken (film, hanghordozók) – annak érdekében, hogy ne csak a saját piaci érdekeit védje a saját országában, hanem az összeurópai érdekeket is. Ez a kezdeményezés nagyon is kedvez majd a magyar kulturális életnek, leginkább talán a filmgyártásnak. Nem szeretném, ha bárki is antiamerikanizmust hallana ki a szavaimból, de az tény, hogy jelenleg Magyarországon az európai filmek jelenléte messze nem éri el azt a szintet, amelyet a minőségük indokolna. Ezzel szemben az amerikai filmek, nyilván a rendelkezésre álló anyagi erő és a mindent lehengerlő marketingstratégiák miatt, elárasztják a magyar mozikat. Az EU-csatlakozás tehát e tekintetben is bizakodással tölthet el minket.

Feladatom az volt, hogy a kultúrafinanszírozás gyakorlati kérdéseiről beszéljek európai uniós csatlakozásunk folyamatában. Stratégiánknak persze jóval többről kell szólnia. A kultúra, mint fontos indentitásképző tényező, segítségünkre lehet abban, hogy nemzeti identitásunk egy összeurópai öntudatba ágyazódva erősödjön. Az európai kultúra hazai bemutatása és az európai piacokat megcélzó offenzív kulturális diplomáciánk közelebb visznek e cél megvalósításához, s olyan kulturális környezetet teremtenek Magyarországon, mely hosszú távú gazdasági érdekeinknek is megfelel.

• A kultúra ára