Akinek az a sors jutott, hogy tudatosan élje át az elmúlt évtizedeket, akaratlanul is tanúja lett annak a példátlan folyamatnak, amelynek eredményeként az Egyesült Államok által gyártott, illetve generált tömegkultúra és ipar globális jelentőségre tett szert. Mindazok az eszközök, amelyek eredetileg az önálló nemzeti identitás, a nacionalizmus érvényre juttatását, majd fenntartását szolgálták, mára az Egyesült Államok hatalmi fölényét biztosítják.
Olyan világban élünk, amelyben a pénz mozgatja az emberiség kultúráját. A pénz a motorja gyakorlatilag mindennek, ami bolygónkon történik. Mert mit jelent a pénz? Mindenekelőtt hatalmat, lehetőséget. Semmilyen kultúra nem létezhet, ha nem áll mögötte hatalom, amely fönntartja és terjeszti. Miért beszélhetünk magyar vagy finn kultúráról? Mert fönntartja egy szilárd állami intézményrendszer. Tegyük fel, hogy egyik napról a másikra eltűnik a magyar állam vagy a finn állam: nem garantálom, hogy száz év múlva lesz még a világon finn nyelv, magyar nyelv, finn és magyar kultúra.
Úgy öt évvel ezelőtt Finnországban egymást érték a konferenciák, viták, szemináriumok: mi lesz velünk, milyenek leszünk az Európai Unióban? Amerika kulturális lerakata leszünk? Egész évben német bőrnadrágban feszítünk? Napestig sziesztázunk, mint a spanyolok? Augusztusban megyünk szabadságra, mint a franciák? Dehát nálunk rövid a nyár, csak júliusban érdemes nyaralni, megszoktuk, hogy nyolctól négyig dolgozunk – és most ez a rend fölborul? Ez persze mind csak a felszíni aggodalom, valójában a kulturális és nemzeti identitás kérdéseiről volt itt szó.
A nemzeti identitás kontra európai identitás kérdésében véleményem szerint nem a nemzeti identitás lehet problematikus, hanem az európai: az, hogy miként alakulhat ki egy európai önazonosság. Azokkal értek egyet, akik szerint ez nemcsak a kultúra kérdése, hanem jóval tágabban értelmezendő: hozzátartoznak azok a mítoszok, a közös történelmi emlékezet formái, amelyek összekötnek bennünket. Csakhogy ilyenek nincsenek. Nincs Európai Académie Francaise, nincs Európai Brandenburgi Kapu, nincs Európai Hősök tere.
A kultúra területén különbséget kell tennünk a finanszírozás és a döntéshozatal között, s különbség van a tekintetben is, hogy az állam milyen szerepet vállal e folyamatok mindegyikében.
Ez a különbségtétel Hollandiában is igen hosszú idő alatt alakult ki. Az állam egészen a XIX. század végéig nagyon erőteljesen jelen volt a kultúrában: a múlt század első felében a kultúrát érintő döntéshozatal gyakorlatilag a király kezében koncentrálódott, a második felében pedig a belügyminiszter kezében.
Az Európai Unióhoz való csatlakozás nemcsak a gazdaságban teremt új helyzetet Magyarország számára, hanem az élet minden területén, így a kultúrában is. A kérdés tehát az, miképpen lehet tudatosan felkészülni az új helyzetre, miképpen tudjuk modellezni a ránk váró új körülményeket, és milyen változtatásokat kell végrehajtanunk ahhoz, hogy megfelelő stratégiával készüljünk az EU-tagságra.
Mint köztudott, az EU nem szabályozza részletesen a kulturális területet. A maastrichti szerződés 128.
Ha azt kérdezik tőlem, mit ér a kultúra, azt válaszolom: nem lehet meghatározni, nincs rajta árcédula, mert felbecsülhetetlen érték. A kultúra a legbecsesebb dolog, amit a civil közösségek nyújtani tudnak, amit megteremteni képesek, amit másoknak adni tudnak. Az egyes országok kultúrpolitikája persze pénzbe kerül, a nemzeti kultúrákon van árcédula: ha költségvetési-monetarista szemszögből nézzük a dolgot, a nemzeti kultúrák nagyon is sokba kerülnek, s vérre menő következménye van, ha nincs elegendő pénz fönntartásukra.
Az európai identitás, európai kulturális identitás számomra igen nehezen értelmezhető fogalom. Identitása legfeljebb csak az Európai Uniót alkotó egyes országoknak lehet, azzal kapcsolatban azonban, hogy mindezek összegéből vagy átlagából kialakulhat valamiféle identitás, erős kételyeim vannak. Saját tapasztalatomból, Ausztria példájából kiindulva azt is mondhatom: nem félünk attól, hogy az unióban elveszítjük identitásunkat: számtalan eszköz van arra, hogy megőrizzük kulturális és szellemi önazonosságunkat.
És mikor fogunk végre a kultúráról beszélni? – szokta kérdezni Andrzej Wajda, és amikor idézem, mindig hozzáteszem: és mikor fogunk végre a kultúrára szánt pénzről beszélni?
A Lengyel Köztársaság alkotmányában a kultúrára a 73. paragrafus vonatkozik: e szerint mindenki számára biztosított a művészi alkotás, a tudományos kutatás szabadsága, a kutatási eredmények nyilvánosságra hozatalának szabadsága, a tanulás szabadsága.
Kínos helyzetben van a magyar kulturális politika. Nem tudja, hogy mi a dolga. Kiszolgálni-e a mindenkor ajánlkozó klientúrákat, vagy netán hosszú távú nemzeti kulturális stratégiát kínálni? Védelmezni-e a status quót, vagy, ha konfliktusok árán is, de a kreativitás pártjára állni? Jó szakszervezetisként menteni a menthetőt a piac „ellenséges erőivel” szemben, vagy netán a piacot építeni, befolyásolni?
A kultúráért felelős minisztérium is szerepzavarban van. Nem tudja, hogy a magyar kultúra intendánsa vagy stratégája akar-e lenni.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
7 év 51 hét
10 év 25 hét
10 év 28 hét
10 év 28 hét
10 év 30 hét
10 év 30 hét
10 év 30 hét
10 év 32 hét
10 év 33 hét
10 év 33 hét