Tanja Jaaskelainen

Nyomtatóbarát változat

Úgy öt évvel ezelőtt Finnországban egymást érték a konferenciák, viták, szemináriumok: mi lesz velünk, milyenek leszünk az Európai Unióban? Amerika kulturális lerakata leszünk? Egész évben német bőrnadrágban feszítünk? Napestig sziesztázunk, mint a spanyolok? Augusztusban megyünk szabadságra, mint a franciák? Dehát nálunk rövid a nyár, csak júliusban érdemes nyaralni, megszoktuk, hogy nyolctól négyig dolgozunk – és most ez a rend fölborul? Ez persze mind csak a felszíni aggodalom, valójában a kulturális és nemzeti identitás kérdéseiről volt itt szó. Azokkal értek egyet, akik az önazonosság megőrzésének zálogát a nyelvi sokféleség megőrzésében látják. Abban, hogy egy finn anyanyelvűnek legyen módja továbbra is tucatnyi különféle szóval megnevezni a „havat”, amire máshol többnyire csak egy szó van. Nálunk a svéd ugyanolyan hivatalos nyelv, mint a finn, s bár meglehet, a svédül beszélők kissé másképp öltözködnek, más a gondolkodásmódjuk, mégiscsak Finnország lakói: közös kulturális közegben élünk, közös ügyünk ennek a kultúrának a megőrzése.

És itt hadd tegyek egy nagyon fontos megjegyzést: jó, ha egy nemzeti kultúra eladható külföldön is, de a kultúra nemcsak és nem elsősorban exportcikk. A kultúra önmagában vett érték. Önismeret, önbizalom, önértékelés forrása és eszköze. Vegyük például a Kalevalát. Sok nyelvre le van fordítva, sokfelé eljut a legkülönbözőbb formákban, de számunkra mégiscsak az a lényeg benne, hogy ez irodalmunk alapja, s bárminél többet mond nekünk magunkról, történelmünkről.

• A kultúra ára