Kínos helyzetben van a magyar kulturális politika. Nem tudja, hogy mi a dolga. Kiszolgálni-e a mindenkor ajánlkozó klientúrákat, vagy netán hosszú távú nemzeti kulturális stratégiát kínálni? Védelmezni-e a status quót, vagy, ha konfliktusok árán is, de a kreativitás pártjára állni? Jó szakszervezetisként menteni a menthetőt a piac „ellenséges erőivel” szemben, vagy netán a piacot építeni, befolyásolni?
A kultúráért felelős minisztérium is szerepzavarban van. Nem tudja, hogy a magyar kultúra intendánsa vagy stratégája akar-e lenni. Nem tudja, hogy miért felel, a néhány tucat minisztériumi intézményért vagy a magyar kultúra egészéért. Nem tudja, hogy kiket képvisel, az előszobázó intézményigazgatókat vagy az adófizető polgárokat.
A demokrácia kulturális teljesítménye eddig csalódást okozott. Kettős értelemben is: Visszaszürkülni látszik az 1989 után mozgásnak indult kulturális intézményi világ. Az újítás, a kreativitás, a bátorság helyett ismét az alkalmazkodó szürkeség a kifizetődő. Alig van ma lázadó, újító kezdeményezés a magyar kultúrában, pedig e nélkül a kultúra nem működik. Az a kevés kezdeményezés, ami a rendszerváltás lelkesedésében született – a Budapesti Fesztiválzenekar, a győri Mediawave vagy a Merlin Színház, hogy néhányat kiragadjunk az egyébként nem túl hosszú listáról – sikerei ellenére, vagy éppen azért, a túlélésért küszködik.
A csalódás másik oka az, hogy a demokráciában uralkodóvá lett testületi döntések, a bizottságok világa általában nem kedvez a kultúrának. Természeténél fogva a kultúra a legarisztokratikusabb köztársaság, ahol a teljesítmény informális, de nagyon is világos hierarchiája működteti a dolgokat. Aki megsérti ezt az öntörvényű hierarchiát, mélyen a kultúra érdekei ellen cselekszik. Hiszen ez a rang igazságos, mert a teljesítményen alapszik. Márpedig a testületek – akár laikusak, mint egy önkormányzati bizottság, akár szakértők, mint egy szakmai zsűri – döntéseikben szinte mindig megsértik ezt az öntörvényű hierarchiát. A testületek – természetüknél fogva – mindig politikai döntéseket hoznak. Kerülik a konfliktusokat, alkukat kötnek, „csereberélnek” – „én támogatom a te jelöltedet, ha te támogatod az enyémet” –, egyensúlyoznak, a politikai „középet” célozzák. Ami ebből kijön, az átlag, az a kulturális középszer. A testületi döntések előnye ugyanakkor, hogy valóban csökkentik a tévedések kockázatát: az átlag mindig elfogadható, különösen politikailag. Hátránya az, hogy ami jó a politikának – a konfliktusok hiánya, a sima ügymenet, a bejáratott rutin – mélységesen ártalmas a kultúrára nézve.
Mielőtt bárki azzal vádolna, hogy visszasírom a „jó királyt”, vagy egy „felvilágosult zsarnokért” kiáltok, vagy az aczéli időket hiányolom, sietek leszögezni: nem erről van szó.
A demokrácia feltétlen híveként azt szeretném, hogy a többszereplős döntési rendszer ne a felelősség áthárításának, elmosásának eszköze legyen.
Tíz évvel a rendszerváltás után talán ki lehet mondani: markáns kulturális politikára van szükség. Olyanra, amely nem sérti a kultúra öntörvényű autonómiáját, tiszteli a különböző szakmai testületek véleményét; de a kulturális szabadság védelmén túl világos stratégiát és ahhoz kapcsolódó prioritásokat is képes megfogalmazni. Ha analógiát kellene használnom, azt mondanám, hogy a kulturális minisztériumnak úgy kellene meghatároznia feladatát, mintha egy nagy részvénytársaság menedzsmentje lenne, amelynek vagyona a teljes magyar kultúra, részvényesei pedig az adófizető magyar választópolgárok. A menedzsment dolga, hogy megfogalmazza a stratégiát, ami gyarapítja a vagyont, és elszámoljon – fillérre, ha tetszik – a közpénzek felhasználásáról. Az adóforintokért folytatott versenyben csakis a kiemelkedő teljesítményekben, sikerekben testet öltő kulturális „vagyongyarapodás” legitimálhatná a közpénzek felhasználását. Lenne valamilyen teljesítménykényszer, ami ma teljesen hiányzik a kulturális intézményi világból. Ebben a helyzetben a menedzsment – a minisztérium – a hosszú távú piacépítésben és a sikerrel kecsegtető, kulturális „hozadékot” termelő vállalkozások, intézmények támogatásában lehetne érdekelt, nem pedig a „vagyonfelélő” középszer szociális szempontú fenntartásában.
A kultúra esélyei
A kultúra esélyei amúgy nem rosszak – így az ezredvég közeledtével, több okból is. Megnőtt a szabadidőnk, így elvileg többet fogyaszthatunk a kulturális javakból, felértékelődhet a szellemi izgalmat kínáló kultúra vonzereje; a piac már régóta magasra tartja a kultúra és a művészetek által elsajátítható olyan készségeket, tudást, mint a fantázia, kreativitás, kommunikáció, design stb.; a lakosságon belül folyamatosan nő a magasabb képzettségűek aránya, ami szintén kedvező a kulturális fogyasztásra nézve; valamint a nők világszerte megfigyelhető emancipációja is növeli a kultúrát fogyasztók táborát.
Melyek a kulturális politika funkciói ebben a közegben?
A legfontosabb talán, amit hosszú távú piacépítésnek nevezhetnénk, nem más, mint a kulturális kínálat és kereslet egyensúlyba hozása, piacteremtés a magyar kultúra kincsei számára. Az „eladandó” áru a magyar kultúra, aminek fel kell építeni a „piacát”: jó közoktatással, amelyben a személyiségfejlesztő és a kreativitást segítő művészeti programok fontos szerepet kapnak, állandó médiajelenléttel, ami a kultúra presztízsét növelheti.
A kultúra „hozamát” nyilvánvalóvá kell tenni a nemzetgazdasági fejlesztésekben, világossá kell tenni a közvélemény előtt, hogy a kultúra és különösen a kulturális iparok fejlesztése ma már az ország versenyképességének fontos eleme. Naiv dolog azt képzelni például, hogy Budapest regionális pénzügyi központ lehet szürke, másodosztályú kultúrával. (Gondoljunk csak Bécsre, New Yorkra, Londonra, ahol a kulturális kínálat meghatározó eleme a város vonzerejének.) A kulturális médiapiaci jelenlét ma már hatalmas üzlet. Megint csak Bécsre utalhatok, az Újévi Koncert ma már Ausztria egyik legjobb exportcikke. Vagy gondoljunk arra, hogy mit tesznek az osztrákok a Strauss-évforduló kapcsán! Tett-e valamit Liszt, Bartók és Solti György (hogy egy médiasztárra utaljak) hazája, hogy a kultuszukban rejlő gazdasági lehetőségeket kiaknázza? Nem a pénz, az ötlet hiányzik.
A „McWorld versus Jihad”[1] világában, ahol egyrészt az univerzális tömegkultúra, másrészt az elzárkózó, kirekesztő militáns fundamentalizmus veszélyei fenyegetnek, létérdek az ország, a nemzet identitásának megőrzése. Ebben a kultúrának köztudottan kulcsszerepe van. Nem mindegy azonban, hogy milyen azonosságtudatról beszélünk. Legyen szabad Havelt idéznem, akire érdemes odafigyelni: „A legtöbben, akik »egy nemzet identitásáról« beszélnek, tudat alatt identitáson valami olyasmit értenek, ami örökölt, genetikus, származásból fakadó, olyasmi, ami vér szerinti örökségünk, változtatni rajta nem tudunk. Az identitásnak ezt a felfogását a történelem mélységesen hiteltelenítette. Szerintem az identitást valamilyen eredmény, siker, jól elvégzett munka adja. Identitásunk nem tőlünk független valami, ellenkezőleg, saját felelősségünk fejeződik ki benne.”[2] Amit Havel mond, az fontos üzenet a kelet-európai kisnemzeteknek: Csak az önbizalom-hiányos nemzetek keresik identitásukat kizárólag a múltban. Az igazi, cselekvésre sarkalló azonosságtudatot minden generációnak saját magának kell kiharcolnia. Magyarán, nem a múltból eredeztetett jogok, hanem a jelen sikerei határozzák meg az egészséges nemzetek azonosságtudatát. A földrajzi és társadalmi értelemben vett kulturális esélyegyenlőség megteremtése is fontos feladata a kulturális politikának. Végül, de nem utolsósorban, fontos feladata a kulturális politikának a kreativitás, az értékpluralizmus ösztönzése, a magas szintű kulturális teljesítmények feltételeinek biztosítása.
A lehetséges funkciók után tekintsük át, ha vázlatosan is, az állami kulturális politikák általam ismert modelljeit.[3] A legszigorúbbtól a legliberálisabb felé haladva a következő típusokat, modelleket különböztethetjük meg:
A „művezetői”, szovjet típusú kulturális politika
1989 előtt, ennek szigorúbb, majd enyhültebb változatát élvezhettük. A művezetői modellben az állam a kulturális folyamatok (az alkotástól a befogadásig) minden fázisát ellenőrzi és szervezi. Minden állami tulajdonban van, a pozíciók, források elosztásáról a politikai hatalom dönt.
A „menedzser” állam
Ez a német modell, ahol az állam maximálisan tiszteletben tartja a kultúra autonómiáját, a művészetek szabadságát, de tulajdonosként fenntart kulturális intézményeket, és a kulturális ágazat az államháztartás része. Ebben a modellben az állam meghatározó szereplője a kulturális piacnak: intézmények fenntartójaként, programok finanszírozójaként, művészek támogatójaként a legfontosabb megrendelő és fontos szervező.
A „mecénás” állam
Erre talán az angol rendszer emlékeztet a legjobban. Itt az állam már jóval távolságtartóbb, nem tart fenn állami tulajdonú kulturális intézményeket, csak mecénásként van jelen a kulturális piacon. Elkerülendő a politikai beavatkozásnak még a látszatát is, az állami támogatások elosztására független félállami, félcivil testületeket (arts council) hoz létre.
A „rásegítő” állam
Ez az amerikai, a legliberálisabb modell. Az államnak nincs artikulált kulturális politikája, nincs kulturális minisztérium, állami kulturális intézmények sincsenek. A kultúra itt elsősorban a magánkezdeményezések világa, ahol az államnak csak közvetett, rásegítő szerepe van: adókedvezményekkel segíti, bátorítja a magánkezdeményezéseket és a mecenatúrát.
Hasonlítsuk össze az egyes modelleket abból a szempontból, hogy mennyire sikeresen tettek eleget a korábban felsorolt funkcióknak. Talán nem tanulság nélküli még ez az elnagyolt összevetés sem.
A kulturális politikák modelljei és funkciói
| Művezető | Menedzser | Mecénás | Rásegítő | |
| Piacépítés | - | + | + | - |
| Versenyképesség | - | + | + | + |
| Identitás | + | + | - | - |
| Esélyegyenlőség | + | + | - | - |
| Kreativitás | - | - | + | + |
Megjegyzés: Pluszjellel a relatív sikerességet, mínuszjellel a sikertelenséget jelöltem.
Mint látható, a menedzser- és a mecénásmodell mondható a legsikeresebbnek, de szembetűnő az is, hogy a kreativitást a rásegítő és a mecénási modell ösztönözte a leginkább. Ott születtek kimagasló kulturális, művészi teljesítmények az utóbbi évtizedben, ahol a finanszírozás bősége együtt járt az intézményi keretek rugalmasságával, változtathatóságával. Ahol ezek a keretek bemerevedtek, mint például Németországban, ahol a művészek közalkalmazotti státusa és az erős szakszervezetek blokkolni tudtak minden kockázattal járó változtatási kísérletet, ott rengeteg kreatív energia fecsérlődött el egzisztenciális konfliktusokra.
Ami az egyes modelleket illeti, nagyon sok országban úgy tűnik, hogy a kultúrpolitikai eszköztárban markáns eltolódás figyelhető meg a menedzseri szerepvállalástól a mecénási, illetve a rásegítő típusú támogatás irányába. A trend az, hogy az államok egyre kevésbé akarnak intézményfenntartó tulajdonosok és közalkalmazottak ezreinek munkaadói lenni, és egyre inkább indirekt eszközökkel – adópolitikával, hitelkedvezményekkel – igyekeznek kultúrpolitikájukat megvalósítani. (Hollandiában például nincs állami kulturális intézmény, még a Rijks Múzeumot is „privatizálták” nemrégiben.)
Mi következik mindebből Magyarországra nézve?
Tekintsük át röviden és a teljesség igénye nélkül néhány halaszthatatlan feladatot. Mindenekelőtt: radikálisan csökkenteni kellene, majd meg kellene szüntetni a kulturális minisztérium közvetlen intézményfenntartói felelősségét. Nem lehet az egész magyar kultúra első számú stratégája az, akinek napi házmesteri feladatai vannak. Az ilyen minisztérium általában saját intézményeinek foglya, nem marad rálátása, energiája, hogy a magyar kultúra egészével foglalkozzon. A kulturális politika szabadságfokát, teljesítményérzékenységét nagyban növelné, ha a mindenkori minisztériumnak megadatna ez a függetlenség.
Ágazati reszortfelelősből a minisztériumnak a kultúra első számú lobbistájává, PR-ügynökségévé kellene válnia. Legfontosabb feladata az kellene legyen, hogy elfogadtassa a társadalommal, a közvéleménnyel a kultúra fontosságát. Jól szervezett kommunikációs kampányokkal el kellene adnia a magyar kultúrát itthon és külföldön egyaránt. Meg kellene győznie a magyar adófizetőket, hogy a kultúrában jól hasznosulnak az adóforintok. Szövetségeseket kellene keresnie, koalíciókat kellene szerveznie a kultúra ügyei köré. Meg kellene szólítania az üzleti szektort, valamilyen kézzel fogható ajánlattal bevonva őket a kultúra finanszírozásába. Minden lehetséges módon – díjakkal, nyilvánossággal, kampányokkal – ösztönöznie kellene a lehetséges partnereket, társágazatokat, mint a turizmus vagy a környezetvédelem, a médiát, az üzleti szektort, a tehetősebb polgárokat, hogy támogassák a kultúrát.
Világosabb megbízást és mandátumot kellene adni a kulturális döntésekbe bevont szakmai testületeknek és civilszervezeteknek. Meg kellene értetni a közvéleménnyel, hogy a kulturális politika gazdája és felelőse a miniszter, az esztétikai értékítéletet kívánó döntésekben pedig szakmai testületek az illetékesek.
A kultúra finanszírozásában intézményesen külön kellene választani a szociális szempontú támogatásokat a minőség finanszírozásától. Egy kasszából finanszírozni a kettőt nemcsak méltatlan, de lehetetlen is.
A holland példa
Ha követendő modellt kellene választani, akkor én a holland példát választanám. Két okból is.
Az egyik az, hogy a holland kultúrafinanszírozási rendszer a világon a legkiszámíthatóbb, de egyben rugalmas is. A kiemelt nemzeti intézményekkel – ami természetesen ott nem minisztériumi tulajdont jelent – négyéves finanszírozási szerződést kötnek. A ciklus vége felé komoly költség-haszon elemzéssel vizsgálják meg, hogyan teljesített az intézmény, és érdemes-e a támogatásra az újabb négyéves ciklusban. A kiemelt státus így nem örök hitbizomány, hanem teljesíteni is kell érte. A kiemelt intézmények körébe tehát be is lehet kerülni, de ki is lehet esni onnan.
A másik dolog, amit megtanulhatnánk a hollandoktól, az a különböző ideológiai táborok konszolidált viszonya egymáshoz. A holland társadalmi berendezkedés mindenütt a protestantizmus, a katolicizmus és a szociáldemokrácia hármas pillérén nyugszik. Egymás vizeit nem zavarják, a másik létjogosultságát nem vonják kétségbe. Az ideológiák békés egymás mellett élése fontos eleme a sokrétű holland társadalom stabilitásának. Nincsenek négyévente megismétlődő pozícióharcok, ismeretlen az ideológiai kiszorítósdi. Remélem, egyszer megérjük ezt Magyarországon is.
Jegyzetek
[1] Az idézet Benjamin Barber amerikai szociológus könyvének címére utal: Jihad vs. McWorld. Ballantine Books, New York, 1996.
[2] Václav Havel írása a The New York Review of Books 1998. március 5-i számában jelent meg.
[3] A kulturális politikák lehetséges tipológiájáról magam már sok helyütt írtam. Például: Marschall Miklós: Útban a tervgazdaságból a piacgazdaságba. Kulturális Modell Kutatások, VITA, Budapest, 1991. Az itt idézett tipológia adaptációja Harry-Hillman Chartrand és Claire McCaugney tipológiájának. Forrás: H. H. Chartrand–C. McCaugney: The Arm’s Length Principle and the Arts. In: Who’s To Pay. ACA Books, New York, 1989.
Hivatkozott cikkek
- A kultúra ára [7]