Nemigen volt olyan napja az 1988-as évnek, amikor lekerült volna a hírek éléről a közel-keleti helyzet, ezen belül pedig a palesztin probléma. Az izraeli megszállás alatt álló területeken az előző év decembere óta tartó felkelés, az Intifáda eseményei a helyzet megoldhatatlanságának nyomasztó érzését keltették. Ehhez képest különösen nagyot robbant az a hír, hogy a Palesztin Nemzeti Tanács (PNT) november 15-én kikiáltotta a független palesztin államot, elismerve egyszersmind Izrael létét és jogát a békére és a biztonságra. Decemberben Jasszer Arafat, a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) elnöke mindezt kiegészítette azzal, hogy (nehezen hihető módon) ünnepélyesen és egyértelműen elhatárolta magát a terrorizmus minden formájától.
Izrael politikusai ekkor, a semmit el nem döntő parlamenti választások után a nagykoalíció kialakításával kínlódtak. Kikerülték, hogy érdemben reagáljanak a történtekre, pedig december közepén már Washington is úgy ítélte meg, hogy teljesültek a párbeszéd megkezdésének feltételei, és létre is jött az első találkozó a tuniszi amerikai nagykövet és a PFSZ képviselői között. Az volt a cél, hogy tető alá hozzanak egy nemzetközi értekezletet a Biztonsági Tanács állandó tagjai, Izrael és a környező országok részvételével, amelyen a palesztinok önálló küldöttséggel szerettek volna részt venni. Ez a tanácskozás azonban sohasem jött létre. Végül is majdnem pontosan az történt, amit Izrael mindig is kívánatosnak tartott: 1993-ban titkos diplomáciai csatornákon, norvég közvetítéssel közvetlen és több konkrét megállapodást hozó tárgyalások zajlottak a zsidó állam és a palesztinok képviselői között, megnyitva a kétoldalú viszony ma is tartó újabb szakaszát.
A korábbi izraeli elképzelésekhez képest az egyetlen eltérés az volt, hogy a palesztinokat a PFSZ képviselte, nem pedig a megszállt területek lakossága által választott képviselők.
A Palesztin Felszabadítási Szervezet 1988-ban formálisan kilenc, igen eltérő súlyú és támogatottságú, egymással esetenként kifejezetten ellenséges mozgalom és számos független politikus tömörülése volt. Legerősebb tagszervezete az Arafat-vezette Palesztin Nemzeti Felszabadítási Mozgalom, az ötvenes években alakult Fatah. A PFSZ 1974-ben kettészakadt, miután az Arafat-féle mérsékelt tábornak sikerült keresztülvinnie néhány határozatot, amelyek arra utaltak (igen burkoltan), hogy adott esetben elképzelhető valamiféle elmozdulás a Palesztin Nemzeti Charta álláspontjától. (Ez az okmány – akkor még – Izrael létét törvénytelennek minősítette, Palesztina felszabadításának egyetlen lehetséges eszközeként pedig a fegyveres harcot jelölte meg.) Izraelt nem hatották meg ezek a határozatok, a PFSZ több tagszervezete viszont felháborodottan utasította el őket, felfüggesztette tagságát, és létrehozott egy ellentömörülést. Jellemző az ellentétek mélységére, hogy az évek során meggyilkolt palesztin vezetők közül jóval többen estek áldozatul a belső gyűlölködésnek, mint az izraeli titkosszolgálat akcióinak.
Az Arafat-ellenes radikális csoportok Damaszkuszban találtak otthonra, és egyikük-másikuk fegyveres harcokba is bocsátkozott az ellentáborral a hetvenes-nyolcvanas évek libanoni háborúi során, amikor a palesztin menekülttáborokat (egyszersmind a Fatah erődítményeit) hol izraeli egységek, hol libanoni jobboldali milicisták, hol a Szíria-barát síita Amal-milícia, hol pedig szír reguláris egységek támadták. Legnagyobb lelkesedéssel a Fatah szakadárai küzdöttek egykori bajtársaik ellen.
Kialakult egy lojális ellenzéknek tekinthető, az ún. Demokratikus Szövetségbe tömörült csoport is, amelynek a George Habbash által vezetett PFNF (Palesztina Felszabadításának Népi Frontja) és a korábban ebből kivált, Nayef Hawatmeh vezette PFDF (Palesztina Felszabadításának Demokratikus Frontja) volt a fő ereje. Mindkét szervezet a nasszeri marxista arab nacionalizmus talaján állt, népszerűségük a Fatahé után következett, egyik sem állt egy meghatározott arab állam szolgálatában, ezzel szemben Moszkva anyagi támogatását élvezték. A Fatahnál lassabban hátráltak le a kérlelhetetlenség álláspontjáról, de elfogadták az Arafat-féle PFSZ kereteit – részben azért, mert az évek során fokozatosan veszítettek súlyukból. A libanoni táborháborúkban a Fatah mellett harcoltak. A szovjet tömb a nyolcvanas évek közepére egyértelműen Arafat mellé állt, amit a korabeli szokásoknak megfelelően az jelzett, hogy 1984 októberében, az NDK megalapításának 35. évfordulójára rendezett díszszemlén ő ülhetett az első sorban, míg a szíriai küldöttség csak a harmadikban kapott helyet.
A palesztin mozgalmak közötti ellentétek mindmáig nem tűntek el. Az enyhülésük irányába mutató első jelentős lépés éppen az egyfajta nem választott emigráns parlamentként működő PNT 1988-as – tizenkilencedik – algíri ülése volt. Ekkor – hosszú vita után és nehezen – de a Demokratikus Szövetség szervezetei is elfogadták az Izrael államiságát tudomásul vevő és a béketárgyalásokat szorgalmazó politikai programot.
Arafat és köre végső soron csak nyert a PFSZ belső ellentétein. A szakadárok részben Damaszkusz diktátuma alá szorultak, részben bázisukat vesztették, miközben a Fatah, amelyet nem gátoltak sem külpolitikai, sem ideológiai béklyók, képes volt megőrizni a függetlenség és akcióképesség imázsát. Arafat ravasz személyi politizálással elérte, hogy Fatah-beli és PFSZ-beli vezető pozícióját összemosva mindkét szinten a neki tetsző emberek kerüljenek fontos tisztségekbe, és végül saját előnyére tudta fordítani még azt is, hogy 1983-ban a Fatah kiszorult Libanonból, és kénytelen volt Tuniszba helyezni a központját. Miután a diaszpórában megszűntek a cselekvési lehetőségek, a Fatah a megszállt területekre helyezte át tevékenységének súlypontját. Ez létérdeke is volt, hiszen az Intifáda következtében megváltozott körülmények hatása alól nem vonhatta volna ki magát befolyásának elvesztése nélkül.
Palesztinok azok, akik palesztinnak tekintik magukat: az egyiptomi határ (a Sínai-félsziget keleti oldala) és a Jordán folyó közé ékelt korábbi brit mandátumterület arab lakossága. Számukat ma több mint ötmillióra becsülik, de hogy az 1988-ban kikiáltott, végleges körvonalaiban még ma sem látható palesztin államnak hány lakosa volna, ezt sejteni is nehéz. Nyolcszázezren Izrael 1949-es határai között élnek, ahonnan egy évvel korábban közel ugyanennyien menekültek el. Az 1967-es háborúban izraeli megszállás alá került területek közül a Gázai-övezetben félmillió, Ciszjordániában majdnem kétszer ennyi palesztin él. A legnagyobb palesztin populáció – másfél millió ember – a Jordán keleti oldalára, vagyis Jordániába települt. Két-háromszázezres diaszpóra él Libanonban, Szíriában, Kuvaitban és Szaúd-Arábiában, százezresnél kisebb egy sor további országban. Kevéssé keverednek a helyi lakossággal, őrzik az ősi lakóhely emlékéhez szorosan kötődő palesztin identitásukat. Az ősi lakóhelyet a ma élők többsége sohasem láthatta, de már nem is láthatja soha, hiszen új város, autópálya vagy üzemcsarnok áll a helyén. Messze meghaladja az egymilliót azoknak a menekülteknek a száma, akik – immár harmadik-negyedik nemzedékként – menekülttáborokban élnek a felsorolt területeken.
A palesztin felkelés (arab kifejezéssel: Intifáda) elsősorban külső megnevezése és öndefiníciója miatt különül el önálló korszakként a megszállt területek lakossága és a megszálló erők között korábban is folyamatosan zajló összetűzésektől. A megmozdulások (sztrájkok, ülősztrájkok és tiltakozások) havi száma 1986 végére megközelítette az ötvenet, egy évvel később hetvenre emelkedett, és innentől kezdve valóban csak elhatározás kérdése, hogy mikortól lehet lázadásról beszélni. Az izraeli hadvezetés 1988 decemberének közepén használta először ezt a kifejezést, a palesztinok egy december 9-ei erőszakos gázai tüntetéstől számítják az Intifáda kezdetét. (Előző nap egy izraeli taxis belerohant négy, az út mentén várakozó palesztin napszámosba – a hatalmas Dzsabalaja menekülttábor lakói szerint szándékosan gyilkolta meg őket.)
Ekkor már huszonegyedik éve élt izraeli megszállás alatt a Jordán folyó nyugati partvidéke és a Gázai-övezet palesztin lakossága. Két évtized alatt több mint 1300 katonai rendelkezés született, amely az itt lakók életének szinte valamennyi mozzanatát szabályozta, meghatározta. A kisajátítások következtében a két terület közel fele izraeli tulajdonba került. A palesztin mezőgazdasági területek nagysága negyven százalékkal csökkent, Ciszjordániában majdnem harmadára esett vissza a helyi ipari üzemek száma. A helyi munkalehetőségek beszűkülése mintegy százezres munkaerő-tartalék kialakulását hozta magával – az izraeli területre ingázó palesztinok (akiknek tilos Izraelben tölteniük az éjszakát) jó esetben az ott szokásos bérek feléért dolgoztak. Eközben felnőtt egy már a megszállás alatt született, új, nem éppen a megbékélésre nevelt, viszont igen népes generáció, nagyjából hasonló kilátásokkal. A Gázai-övezet lakosságának hetven százaléka 30 évesnél fiatalabb volt az Intifáda kirobbanásakor.
A megszállt területeknek volt egy hagyományos, pragmatikusan alkalmazkodni próbáló, kiöregedő vezető rétege, amelyet az izraeli hatóságok szigorú ellenőrzés alatt tartottak. Már az első tíz évben mintegy kétezer helyi politikust deportáltak, és azonnal elmozdítottak a hivatalából minden olyan polgármestert, akivel szemben felmerült a gyanú, hogy PFSZ-szimpatizáns. A belső szervezettség egyetlen megmaradt elemét a mohamedán önsegélyező csoportok jelentették – ezeknek viszont a palesztinok erős szekularizáltsága miatt korlátozott a jelentőségük. Ehhez képest valóban új helyzetet jelentett a felkelés, amelynek az akkori védelmi miniszter, Jitzák Rabin egy későbbi – nyilván megalapozott hírszerzési információkra támaszkodó – kijelentése szerint egy nyolcezer fős kemény magja volt.
Hogy aztán ennek a kemény magnak a kialakulása mennyiben volt spontán belső önszerveződés eredménye, és mennyiben a PFSZ illegális szervezőmunkájáé, ezt nehéz eldönteni. Tény, hogy egy hónappal a felkelés kirobbanása után már rendszeresen jelentkezett számozott röplapjaival egy testület, amely a Felkelés Egyesített Nemzeti Parancsnokságának nevezte és a PFSZ-hez kapcsolódónak mondta magát. 1989 áprilisának közepén pedig Tuniszban meggyilkolták a PFSZ katonai vezetőjét, Abu Dzsihádot (polgári nevén Khalil al-Wazirt). Amennyiben az akciót az izraeli titkosszolgálat hajtotta végre – amit a zsidó állam értelemszerűen tagadott, de ettől még nem zárható ki –, ez egyértelműen jelezné, hogy Izrael tudta, milyen fontos szerepet játszik a PFSZ a felkelés irányításában. Abu Dzsihád ugyanis korábban kifejezetten a megszállt területeken végrehajtott PFSZ-akciókat irányította Jordániából. Kuvaiti sajtóforrásból annyit mindenképpen tudni lehet, hogy Abu Dzsihád közvetlenül a halála előtt kéziratos formában felvázolta az Intifáda következő szakaszát, amelynek során fegyveres támadásokat tervezett meghatározott izraeli katonai célpontok ellen.
Arafat 1988 november–decemberében kicsúcsosodó diplomáciai offenzívájához kedvezőnek tűnő körülményeket teremtett az is, hogy a palesztin felkelésre adott izraeli válasznak meglehetősen rossz volt a nemzetközi visszhangja. Az amerikai külügyminisztérium már az első napokban úgy foglalt állást, hogy a kíméletlen izraeli akciók „olykor nem egyeztethetők össze a nemzetközi normákkal”. Többször is előfordult, hogy izraeli katonák módszeresen összetörték fiatalkorú palesztinok végtagjait, egy esetben pedig bulldózer segítségével homokkal temették be négy foglyukat, akiket később épp hogy csak sikerült megmenteni. (Az utóbbi incidenst két hónapi elzárással úszták meg az elkövetők.) Rabin „vasököl-politikája” következtében egy év alatt három-négyszáz palesztin (és hat izraeli) halottja volt a felkelésnek.
1988. július 31-én Jordánia királya, Huszein televíziós beszédben hozta alattvalói tudomására, hogy a Jordán nyugati partvidékét nem tekinti többé országa részének, és a területet a PFSZ gondjaira bízza.
Ciszjordániát Izrael létrejöttekor csatolták a hasemita királysághoz, és mivel az izraeli fennhatóság alá került területekről is százezres nagyságrendben menekültek a palesztinok részben ide, részben a Jordánon túli vidékre (Transzjordániába), a sivatagi ország kisszámú őslakosságával szemben máris többségbe kerültek, amelyet aztán tovább növelt az 1967-es háborút követő menekülthullám. A palesztinok kezdettől fogva távolságot tartottak az őslakosokkal és magával a királysággal szemben is, attól kezdve viszont, hogy 1964-ben megalakult a PFSZ, a palesztinok lojalitásának hiánya Jordánia legfontosabb destabilizációs problémája lett. 1967-től a gerillacsoportok egyre-másra indítottak akciókat Transzjordániából Ciszjordániába, amelyek izraeli ellencsapásokat váltottak ki.
Jordánia 1970-ben katonai erővel Libanonba üldözte a felkelők többségét, és szétverte hadi infrastruktúrájukat. Huszein király a következő évek szövevényes politikai játszmái során többször is megpróbált óvatosan a palesztinok képviselőjeként fellépni, annak ellenére, hogy az Arab Liga már 1974-ben a PFSZ-t tette meg ügyük letéteményesévé. Később Huszein mégis ilyen minőségben lehetett a munkapárti Simon Peresz tárgyalópartnere, aki egy végleges jordániai-palesztin államalakulatban látta a megoldást. Ezt Huszein, tekintettel országa belső stabilitására, csak erős megszorításokkal tudta elképzelni. A nyolcvanas évek közepén, a PFSZ politikai szerepének és súlyának a mélypontján megpróbálta bevonni Arafatot egy olyan megoldás kialakításába, amely lényegében saját fennhatóságának elismertetésére vezetett volna.
A jordániai uralkodó végül a palesztin felkelés ereje láttán adta fel végleg egyesítő törekvéseit, és ezért mondott le Ciszjordániáról. Döntését sem Izrael, sem az amerikai külpolitika nem vette komolyan, nem tekintette véglegesnek. Ő maga azonban igen. Sőt talán azt is felismerte, hogy az Intifáda nemcsak az izraeli megszállás, hanem az ő hatalmas összegű fejlesztéseket ígérő, paternalista mézesmadzag-politikája ellen is irányul. Mindenesetre a novemberi algíri nyilatkozat után az elsők között köszöntötte és ismerte el a független palesztin államot. (Huszein döntése egyébként gazdasági válságba sodorta Jordániát. A ciszjordániai vállalkozók kivonták pénzüket az ottani bankokból, és megcsappant az az összeg is, amelyet az Öböl menti arab országokban dolgozó palesztinok utaltak át.)
A Jordán nyugati partvidéke tehát politikai szempontból senki földje lett – gyakorlatilag pedig olyan terület, ahol az egyetlen felségjogi tény az izraeli megszállás. A helyi lakosság természetesen nem akarta elfogadni ezt a helyzetet, és augusztusra állítólag már kilenc kidolgozott javaslat érkezett a megszállt területekről a PFSZ vezetőihez a független Palesztina kikiáltására. Ekkor már valószínűleg nem az volt a kérdés, hogy a PFSZ elfogadja-e végre a Biztonsági Tanács 242. számú, Izrael létét elismerő, az 1967 előtti állapotok helyreállítását követelő, de a palesztin menekültek ügyében konkrét előírást nem tartalmazó határozatát. Az volt a kérdés, hogy milyen széles konszenzust lehet e körül létrehozni a palesztin mozgalmak körében, illetve az arab világban. A PFSZ vezetősége október elején eldöntötte, hogy a Palesztin Nemzeti Tanács következő ülése elé terjeszti a független palesztin állam kikiáltását szorgalmazó javaslatot. Az ülést az amerikai elnökválasztás és az izraeli parlamenti választások utánra időzítették. Eközben Arafat Marokkóban, Líbiában, Irakban, majd Jordániában is érvelt és egyeztetett, és egyszersmind Huszein királlyal is megbékélt.
Aztán elkövetkezett az a bizonyos november 15., amikor 253 szavazattal (46 ellenében) érvényre emelkedett az a bizonyos politikai nyilatkozat. Másnap, a kijárási tilalommal sújtott megszállt területeken egy ugyan csak papíron, de mégiscsak létező államot jelképeztek a mindenütt felbukkanó, négyszínű palesztin zászlók.