J. P., amikor elunta
a konyhacsap üveghang-csepegését,
V. széles karimájú, velencei kalapjával a fején,
melyet a temetés másnapján hozott el V. lakásából,
kilépett a bordó csempés, hűvös lépcsőházba,
és elindult a Kármeliták piaca felé.
De nem ment el odáig, a Hollandok utcáján
a második sarkon befordult,
egy ruhakölcsönző elé ért, melynek kirakatában
évek óta ugyanaz a menyasszony
ugyanabban a zöld selyemruhában állt,
és a kirakat előtt kicsit elbizonytalanodva
J. P. dúdolni kezdett,
„őrizzétek a mátkát, jegyesek,
királyok városainkban”.
Volt néhány kedvenc utcája, tere.
A péntek este mindig az övé volt.
Olvasgatta az emléktáblákat,
nézelődött egy-egy kapualjban,
ott voltak felsorolva a nevek,
„mint amikor lecsukódnak szemeid”,
„hajolj meg hajlékomban”.
És J. P. hirtelen úgy érezte,
mintha valaki más emlékezetéből
csúszna elő ez az este,
s nem tudna neki semmit se mondani,
mi történt, ahogy eljött, a temetés után.
Közben J. P. ismét a Hollandok utcájába jutott.
A második sarkon megint befordult,
és újra ott állt
az esküvői ruhák kölcsönzője előtt:
látta magát, ahogy átlép az üvegen,
és V. kalapjában
belekarol a selyemruhás menyasszonyba,
„hallottad kérő szavamat”,
és amint ott állt a kirakatban, nevetve gondolta:
„mily gyönyörű vagy és elérhetetlen,
felhőkbe vesző Kármel”.
- Vers [5]