Maradjon úgy minden!
Az állatkerti dögökkel együtt?
Igen. Miért, hát különb sors jutott nekik?
A kötél szelídebb, mint az elaltatás?
Én nem felejtek (nem fenyegetőleg
mondom ezt: ilyen a természetem:
nem tudok felejteni).
Másrészt mit is kívánnék magamnak,
ha – ha-ha! – halott lennék,
és visszalátogatnék ide, mint kővendég?
Hogy hagyjanak már békén.
A kegyeletre szarok. Az élőkkel
kellett volna irgalmasabbnak lenni
(élni hagyni őket). Most már késő.
A halál ellen nincs remedium:
özvegyeknek, árváknak, nemzeteknek
nincs jóvátétel. Nem érdekelnek
a hóhérsegédek megkésett könnyei.
Az én szemem száraz. Nézni akarok vele.
Nem túl sok ugyan
a látnivaló, de szürkületben
kiélesedik minden:
egy női test, egy faág,
arcod pihéi. Nem akarok
semmit. Csak nézelődni.
(Először a hetilap-Beszélő első próbaszámában, 1989. október 23-án jelent meg.)