„Metaxa. If you know who you are.”
(reklámszlogen)
Nyilván mindnyájan unásig ismerik ezeket a narratív trükköket, mint például az elveszett kézirat, a névtelen levél, az amnéziás főhős stb. Vagy amikor egy korábban már létezett, valaha teljes szövegre hivatkozik, és annak immáron csak töredékeit idézi és kommentálja az elbeszélő. Kazinczy Ferenc 1789-ben még „költött történet” alcímmel látja el Bácsmegyeynek öszve-szedett levelei című művét, és előszavában rögtön jelzi, hogy levélregénye voltaképpen fordítás: „Ez a magyarrá tett román egy falun töltött kedvetlen novembernek köszönheti lételét, hol a szobába záró esős őszi napok munkára szorítottak…” Ezzel szemben Kármán József a fél évtizeddel később írott Fanni hagyományait már egy duplacsavarral tárja az olvasók elé: „Egy esméretlen küldötte hozzánk az ide beiktatott életefolytát és árnyékát azon személynek, akit ő Fanninak nevezett. Méltónak ítéltük, hogy azt közöljük olvasóinkkal, mert minket legalább megindított.”
Az ilyen fogásokkal tehát éppen ez az unásig ismertség a gond, vagyis hogy a fikciós szintek megtöbbszörözése-elbizonytalanítása az idők során, mondjuk az utóbbi két-háromszáz év alatt olyannyira mindennapossá vált az irodalomban, hogy inkább fenntartásaink fenntartására, mintsem mellőzésére ösztönöz: valaki nyilván nem mond igazat. Esti Kornél örök kérdést feszeget: vajon a hétköznapi vagy a hihetetlen hazugságok-e a hihetőbbek? A hihetőség kritériuma pedig ha nem is így, de korántsem mellékes kérdés, hiszen minden szöveg minden beszélője szeretné megindítani olvasóját.
Én például elmesélem, hogy tudják: nyakig ülök az adatvesztésben. „Elszállt a gépem.” A számítástechnika már csak ilyen: hardver, szoftver. (Vesd össze: „Azt értem, hogy villanyos, de mitől megyen?”) Konkrét, fizikailag létező áramkörök időnként csendben, metaforikusan kiszenvednek, fűbe harapnak, bedobják a törölközőt. És magukkal rántják a virtuális világot, a világomat. Ez leginkább az esszé műnemi kategóriájával leírható szövegek összességét jelenti, így többek között éppen ezt a szöveget; pontosabban egy korábbi változatát, amely viszont értelemszerűen egy másik szöveg – volt. Volt, nincs. Mert bár kézirat nem ég el, ezúttal nincsen kézirat. A digitális adatállományoknak is megvan a saját sorsuk. Elvileg mindig van egy másolat, ami definíció szerint megkülönböztethetetlen az eredeti példánytól, következésképpen maga is az. Most még sincs, mert az is elveszett. Persze nem kell, hogy higgyenek nekem.
Miért mesélem el mégis? Hogy tudják. Mert fontosnak tartom, hogy a mindenkori szerző-médium-auktor-narrátor beszámoljon helyzetéről, látásmódjának meghatározó tényezőiről. Azzal szembesülve, hogy alighanem teljesen más mondatokat bíztam a számítógép memóriájára, mint amelyek később saját memóriámból előkerültek – és ha már ilyen kedélyesen elklasszicizálgattam XVIII. századi szerzőket citálva – néhány bájos latinizmus is eszembe jutott, és ez más megvilágításba helyezte témámat.
Ahogy a bölcs mondás tartja: verba volant, scripta manent – a szó elszáll, az írás megmarad. Mivel én is felvilágosodás utáni, európai ember vagyok, szeretem ezt mentségül felhozni, amikor a grafománia (azaz írásdüh) zseniális hóbortja kerít hatalmába – gyanúm szerint azonban jogtalanul. Hiszen létezik a szentenciának egy másik olvasata: hogy ti. míg a szó hermetikus értelemben repül, és szárnyas saruján célba ér; addig az írás a helyén marad, vagyis nem jut sehova. Az írás a szót statikussá teszi, kiragadja a diskurzusból (lásd még discursus: „szétfutás”) – nem utolsósorban ugyanis az emlékezet tehermentesítésére szolgál. „Írják fel, nehogy elfelejtsék.” Paradox helyzet: hiszen éppen azt nem kell fejben tartani, ami fel (vagy le) van írva; és általában éppen azokról a dolgokról beszél(get)ünk, amelyeket „fejben tartunk”. Megjegyzés helyett jegyzetelés, nota bene helyett notesz (esetleg még merevlemez, adatrögzítés).
És ezúttal ténylegesen arra szorulok, hogy emlékezetből rekonstruáljak egy szöveget. Mint említettem, ha azt az illúziót próbálnám kelteni, hogy ez a szöveg bármilyen szempontból leszármazottja (vagy pláne: „másolata”) elődjének, akkor – bár nem állítanék valótlant – ezúttal én nem mondanék igazat. A hazugsághoz pedig – mendacem oportet esse memorem – köztudomásúan jó emlékezőtehetségre volna szükség. Mondhatnám, kutya nehéz úgy újraírni valamit, hogy az ember nem ismeri – lehetőleg pontosan, úgyszólván szó szerint – az eredetit. Most pedig térjünk a tárgyra.
Garaczi László (1956) próza- és drámaíró, költő és műfordító. Munkásságát egészen látványos kritikai bizonytalanság övezi. Nincs szó értetlenségről, alul- vagy túlértékelésről; sokkal inkább arról, hogy „Garaczi műveiről veszélyes beszélni. Úgy vannak megírva, hogy bármit mondasz róluk, tévedsz. De nem ez az egyetlen csel. Úgy vannak megírva, hogy késztetést érezz arra, hogy mondjál valamit” – figyelmeztet Farkas Zsolt az író 1992-es, Nincs alvás! című kötetének „ismeretelméletét” (!) tárgyalva, és ez kétségkívül némi interpretátori óvatosságra int. Nem csupán azért, mert e könyv kapcsán robbant ki a sokat emlegetett „kritikavita” annak idején, hanem mert az újabb szövegek ismeretében is (sőt: úgy főleg) helytállónak tűnik az észrevétel. Annak ellenére így van ez, hogy Garaczi recepciója sem nélkülözi a könnyen kezelhető közhelyeket: a 90-es években mint Esterházy köpönyegéből előbújt fiatal írót, mestere után az intertextualitás második földi helytartóját, a „posztmodern szövegirodalom” (lehetséges) megújítóját illett számon tartani.
Mivel a „vendégszöveg vagy plágium” mostanában Esterházy kapcsán úgyis aktuális téma, elmesélek még valamit. Emlékszem, a Pompásan buszozunk! agyonidézett aláírós bekezdését olvasva egyből az ugrott be, hogy mennyire esterházys, ha E betűvel lenne, akár ő is írhatta volna: „Apám aláírásában a kezdőbetű fél oldal, több helyen átszaggatja a papírt, ezzel a fergeteges és grandiózus Gé-vel nem tanácsos viccelődni. […] Sokszor csak úgy öncélúan, az élvezet kedvéért megkértem, vesse papírra a nevét, a nevünket, másodpercekig szánkázik a toll föl-alá, hurkok csapódnak jobbra-balra, dupla szaltó és svédcsavar […]. A lenyűgöző iniciáléhoz elvékonyodó, jelentéktelen kis farkat rezzent, a név fölös maradékát, így vet tőrt a nagyratörő szándéknak az elbizonytalanodó akarat.” Aztán amikor a Harmonia cælestis 578. oldalán viszontláttam, rácsodálkoztam: éppen fordítva, Esterházy garacziskodik. (Vagy valami egészen más, pl. szabadkeresztes rózsakőművesek összeesküvése állna a dolog hátterében?) Megjegyzem: a Harmoniában egyébként a betű nem E, hanem D, mint Dr. Eszterházi („sz-szel, i-vel”): „olyan, mintha a Gróf helyett lenne”. Hát, talán ennyit arról, hogy ki kinek a köpönyege.
Mindenesetre Garaczi László sikeresen kinőtte ezt az eleve kétes eredetű ruhadarabot, és ha ez a metaXa című regényének 2006-os megjelenéséig nem vált volna evidenssé, legkésőbb azóta egyértelmű.
Holott a metaXa maga eléggé enigmatikus szöveg. Ladányi István talán az egyetlen recenzens, aki ezzel szemben különvéleményt fogalmaz meg, így: „Tiszta regény. Regény a szó hagyományos értelmében, vagyis kitalált történet, a maga által fikcionált valóságra referál, […] a főszereplő zeneművész két szerelmének és egy barátságának az egymásba fonódó története, a kifáradó kapcsolat iránti hűség és az új, föltartóztathatatlan vonzalom között őrlődő férfi néhány kritikus hónapját mondja el” – de másutt ő is jelzi: ez azért nem ilyen egyszerű. Faragó Kornélia szerint viszont egyáltalán nem tiszta, inkább „köztesség-regény” a metaXa, ahol a köztesség „az emberi lét alapvető struktúrájaként értendő”, „a pólusok feszültsége által meghatározott: élet és halál, tökéletesség és tökéletlenség, rend és rendetlenség, és persze evokáció és kontempláció stb. közötti” létként, így amikor „a regény tematizálja a lehetséges pólus-jelentéseket, és vetületein keresztül közelíti meg az Én-t, mintha a feszültségben létezését kísérelné meg modellálni valahogyan”.
Szilágyi Ákos mondatai líraibb regiszterben szólnak, de hasonlóan súlyosak: „A metaXa a beköszöntött szép, új jégkorszak regénye […], a belső eljegesedésé, amely fokról fokra (észak-fokról észak-fokra) keríti hatalmába az egyéneket”, azaz „a lélek megdermedéséről, a szellem elgémberedéséről szól – az objektív irónia jéghangján”. És hogy a metaXa mennyire ellenáll a sommás elemző megállapításoknak, azt mi sem mutatja jobban, mint hogy például Bodor Béla is csak alig talál szavakat (és én is csak az ő szavait találom hirtelenjében): „fikció-univerzuma elgondolásának a lényege a reális és a teremtett világról való módszeres gondolkodás. A narratíva a maga tömbszerű, dallamos zümmögésével már csak a »falon túlról« közvetíti ezt a működést.” Ezek után pedig vele együtt mondhatom, hogy a metaXáról „kitűnő, és egymással köszönőviszonyban sem álló eszmefuttatásokat hallottam és olvastam már […], és ez nem a recenzensek tanácstalanságáról, hanem a szöveg rendkívüli összetettségéről árulkodik. Erről a komplexitásról azonban csak retorikai tanulmányt vagy ilyen egymásra halmozott »falas-zümmögős« metaforákat tudnék mondani. Annak pedig nem látom értelmét.”
Kénytelen vagyok egyetérteni, és ez kissé nyomaszt. Újra végigfutva az idézeteken azonban meg kell állapítanom, hogy a hagyományosan másodlagos irodalmi műfajokba sorolt szövegek (itt: recenzió, kritika és laudáció) irodalmiságát illető – egyébként kezdetben is csekély – kételyeim jelen esetben totálisan szertefoszlottak. Így aztán nem is vágnék bele az interpretációk értelmezésébe, inkább vállalom annak ódiumát, hogy további felvetéseimnek célja és nem értelme lesz.
A metaXában valaki beszél. Már a kezdőmondatok (kezdősorok?) letaglóznak: „az újságot nyeles nádkeretben tartják, hogy ne lehessen ellopni, ami őt arra sarkallja, különben eszébe se jutna, hogy csak azért is ellopja, szemében huncutság, átölel, cigivel hadonászik az orrom előtt, szemembe megy a füst, nem számít, kiáltja, ma nem számít semmi, ma új életet kezdünk, mit iszol, ma mulatunk, dorbézolunk, szétcsapjuk az agyunkat, mert lement a nap, vége az alkonynak, hallod, testvér, fölhívom gigit, indulunk a nagynénihez partizni”, és így tovább. Az olvasó tagmondatok után kapkod, és mindig fáziskésésben van. Kit sarkall lopásra a nádkeret? Mi nem számít, és kinek? Kinek ürügy a dorbézolásra, hogy lement a nap? Ki hívja fel Gigit? Kinek a nagynénje „a nagynéni”? És ki mit iszik? A bőség zavarában már-már olyan konvencionális kijelentések is megkérdőjeleződnek, mint hogy kik is tartják nádkeretben az újságot, de a bekezdés végére (majdnem) minden bámulatosan a helyére kerül. Célba érnek ezek a szavak – legalábbis szinte az összes közléselemnek lesz egy (látszólag) biztos, jól azonosítható viszonya a többihez képest. (Arra, hogy a jelenetben részt vevők közül vajon ki kinek a figyelmét igyekszik fenntartani a „hallod, testvér” közbevetésével, nekem van egy tuti tippem: a szerző az olvasóét.)
Mint az eddigiekből kitűnik, amikor valakik beszélgetnek, voltaképpen akkor is egy (?) valaki beszél (el). Ez a próza nem – vagy csak néhol – használja fel az élő nyelv fordulatait; ehelyett jelentős innovatív erővel létrehozza azokat a nyelvi képződményeket, amelyek (miközben gyakran reflektálnak a fikción belül írott mivoltukra!) ebben a dialogikus, illetve helyenként többszólamú monológban valamilyen rejtélyes módon megjelenítik, felidézik a szóbeli beszámoló csapongását és kvázi-dramatizált jellegét: „és akkor megkérdezte, mivel foglalkozom, mivel foglalkozol, mi történt veled azóta, mire én, semmi, zenész lettem, brácsázok egy kvartettben, nem, nem így mondtam […], mélyhegedülök egy vonósnégyesben, mire elhallgatott a zene”, stb.
Ezt a valakit (aki beszél) körülhatárolt szubjektumként azonosítani igen nehéz, már-már lehetetlen; a kötet négy „fejezetcíme” (ÉN, TE, Ő, X) is nyomatékosan jelzi az alanyok bizonytalan pozicionálhatóságát (X, mint ismeretlen, mondjuk). A narrátor (ha ugyan ő az) az Ő című részben kap csak nevet, ekkortól Félix lesz. A fikció szerint tehát „Félix” emlékezik, méghozzá egy Zsolt nevű barátjával végrehajtott „Erzsébet hídi vízbeugrást” (öngyilkossági kísérletet?) követően, terápiás céllal. A főhős – bár nem amnéziás – sejthetően valamiféle pszichés zavarban szenved, erre nézvést nem tűnik rossz nyomnak a narráció „skizoid” természetét követni. A metaXában ugyanis mindenből legalább kettő van. Félix és Zsolt párosa mellett, amint Bombitz Attila jelzi, „a két női szereplő, Marina és Gigi is fokozatosan vesznek fel hasonló szokásokat”, illetve egy hipotetikusan elfogadható, megnyugtató olvasatban az említett terápia tétje éppen az volna, hogy Félix és Zsolt összemosódó, egymásba tűnő (vagy éppen széthasadó?) személyiségét „tisztába tegye”, miután az ominózus vízbeugrást – feltehetőleg – csak egyikük (de melyikük?) éli túl.
És „hirsch doktornő, ez az angyalhajú lélekidomár azt tanácsolja, mielőtt a múltat végképp eltörölném, gondoljam végig, mi történt velem az elmúlt hónapokban, le is írhatom, elejétől a végéig […], a legcélravezetőbb, az írás, ha nincs ellenemre, az emlékekben ott a valóság”. És tényleg ott van, túlzottan is. Hogy a mesélő mennyire nem amnéziás, azt Margócsy István – ha jól értem – finom bírálat gyanánt teszi szóvá: szerinte a regény „talán túlságosan nagy önfegyelmet és mindentudást tulajdonít egy (a fikció szerint) zaklatott, emlékező tudat rögzítőképességének” – és megint egyet kell értenem. Ez a tudat csakugyan hajmeresztő részletességgel emlékszik (lényegében) mindenre, ebbe a mindenbe párbeszédeit és rutinszerű cselekvéseit éppúgy beleértve, mint szeretkezéseit és részegségeit. Ráadásul tartok tőle, hogy az idézett szakasz Internacionáléból átírt félmondata nem egyszerűen l’art pour l’art geg: hiszen ami a szövegben az imént még múlt volt, az pár oldallal később már mint jövő értelmeződik; ami itt jelen, az ott múlt, és így tovább. A folyamatosan vissza-visszatérő, szinte szóról szóra ismétlődő szakaszok legtöbbször vagy a fiktív világ elemeinek átrendeződését eredményezik, vagy a narrátor viszonyulásainak átrendezését kívánják meg: ha tetszik, az elbeszélés folyamatosan törli előzményeit, a maga által konstruált múltat.
<
Érdekes látni a már említett Nincs alvás! és az új kötet fogadtatásának rokon vonásait: teljesen nyilvánvaló, hogy jóformán mindaz, amit ma (már ha egyáltalán van ilyen) a „Garaczi-poétika” alapvetéseként tartunk számon, ennek a rövidpróza-gyűjteménynek az apropóján fogalmazódott meg először – a recepciótörténetnek pedig szerencsére nem szokása eltörölni saját múltját (nehezére is esne, ez könnyen belátható).
Ahogy a Nincs alvás!-nak ismeretelmélete volt, úgy – mint az egyhangúlag elfogadott nézet szerint minden Garaczi-szöveget – a metaXát is „filozófiai (és ehhez kapcsolódóan bölcseleti-lélektani, freudi, jungi) kérdésháló szövi át”, „látszólag hányaveti szövegelése mögött a feltételezhetőnél koherensebb bölcseleti átgondoltság áll” (Bodor Béla). És ahogy annak idején a szövegirodalomként besorolt, valóban radikálisan nyelvi logikára épülő „nehezen megfilmesíthető történeteket a kritika rendre egy specifikus filmes műfajhoz, a videokliphez hasonlította” (Kulcsár Szabó Zoltán), úgy most a metaXában „időt és teret, az elbeszélői alakzat tudati síkját többszörösen metsző mozizásban lehet részünk” (Bombitz Attila), sőt a regény világa „minden oldalról körülveszi olvasóját, […] valóban nem más, mint nyelvi mozi” (Margócsy István). Már a ’92-es kötet elemzői nyugtázták, hogy a Garaczi-művek általában allúziók, kulturális és szövegközi utalások sokaságát vonultatják fel, amelyek azonban nagyrészt üres hivatkozások, vagyis nem járulnak hozzá az értelmezéshez úgyszólván semmivel – és ez most is így van. A nem elhanyagolható különbség, hogy Garaczi László azóta már mesterfokon űzi a „semmizést”, így egész biztosak lehetünk benne, hogy komolyan gondolja. Végül szintén közhely, hogy „a személyesség abszolút nulla fokán” beszél, ami kétségkívül merész gondolat – nem is biztos, hogy pontosan tudom, mit jelent.
Ezekre a szempontokra pedig roppant ironikus módon reflektál a metaXa szövege – mintha éppen ez a reflexió lenne tényleges ambíciója. A regény Hirsch doktornője például éppen idejében, a harmadik fejezet elején megmondja, mi a lényeg: „ez a lényeg, idegenítsd el a tárgyat, hűtsd le a személyesség nullfokára” – hallom, testvér, szóval nem igazán fogok én itt kényelmesen interpretálgatni, ehhez a szöveg túl sokat tud magáról. És ami különösen zavarba ejtő: ez a sokattudó szöveg csak azért szólhat a személyesség nullfokán, mert narrátora egész egyszerűen (pontosabban: nagyon bonyolultan) nem tudja, hogy kicsoda. Időnként iszik ugyan egy-egy Metaxát, de mégsem.
Vagy: az, hogy a több forgatókönyvet is jegyző Garaczi fölényes könnyedséggel filmezik nekünk, nem meglepő. Az azonban igen, amikor a metaXa 103. oldalán Lalos Garcia és Adel el Fadel – számomra semmitmondó – nevei között megtorpanok Nicolo Bussottinál, aki a történetben egy csempészáruként feltűnő, a továbbiakban részletesen leírt több száz éves viola d’amore készítője. Ő ugyanis biztosan kitalált személy, történetesen egy film, François Girard A vörös hegedű című filmjének egyik alakja, aki a címben kiemelt hangszert megalkotja – így pedig már kevésbé homályos „a lakkban mézet, kurkumát, ólomport, vért, hajszálmaradványokat találtak, ez utóbbiak az ecsetről kerültek rá” passzus is, tekintve hogy a film sztorija szerint Bussotti – a szó szoros értelmében – halott feleségének felhasználásával hozza létre élete utolsó mestermunkáját.
A részletes leírás viszont a szerző alapos tájékozottságáról tanúskodik, a hasonlóan tájékozott (vagy tájékozatlan?) olvasó sorra regisztrálja a valóságreferenciákat: „szarvasbőrrel portalanítja, szagolgatja, simogatja […] a lángoló kard formájú ef-réseket, az ébenfa kulcsokat, a nyak végén mosolygó puttófejet.” Egy viola d’amore jellemzően pontosan ilyen – a valóságban: valóban gyakran díszíti a barokk hangszerkészítést érő közel-keleti hatásokról tanúskodó lángoló kard; illetve Ámor- vagy puttófej, utóbbi alighanem elnevezésének is a motivációja. Majd: „végighúzod a hajlított vonót a dupla húrozaton, stamitz, aztán mégis inkább a bánk bán betétje” – minden stimmel. Ez a hegedűféle a megszólaltatott húrok alá kifeszített második sor, úgynevezett rezgőhúrnak köszönheti különösen lágy és telt hangzását; a cseh származású német zeneszerző, Karl Stamitz virtuóza volt e hangszernek, három szonátát és több versenyművet is komponált rá; valamint Erkel Bánk bánjában is szerepel egy szóló viola d’amoréra.
A „vörös hegedű” felől nézve pedig talán már az sem mellékes – vigyázat, túlértelmezés! –, hogy az elbeszélő saját brácsáját „tante viola” néven emlegeti: a violin mellett mintha az ibolyaszínre is utalna. Annál inkább gyanús ez, minthogy a két (?) hangszer viszonyában más analógiák is lappanganak: pl. egyszer mindkettőt ellopják a narrátortól – hogy aztán legalább az egyik visszakerüljön a birtokába, már ha egyáltalán kettő az a kettő, és aztán az aztán. Hiszen már a regény 9. oldalán azt olvashatjuk, hogy „az ébenfa kulcs a füled, a nyak végén mosolygó puttófej a fejed”, ahol még a Bussotti-féle régiségről szó sem esett, ellenben nem kell megerőltetni magunkat, hogy a beszélő eksztatikus rajongásról árulkodó mondatait „tante violára” vonatkoztassuk, mivel róla legalább néhány lappal odébb szó is esik. (Arról, hogy a tante ráadásul nagynénit jelent – mint azt többek közt Esterházy-szövegekből volt szerencsém megjegyezni –, már csak zárójelben merek szólni.) Miközben a brácsa nem viola d’amore, és az ibolya természetesen nemhogy nem vörös, hanem éppen ellenkezőleg: a látható színek között az ibolya hullámhossza a legkisebb, míg a vörösé a legnagyobb – de hogy ez az ellentét vajon nem mégis azonosság-e inkább, az továbbra is eldönthetetlen. És én szerencsére pont ezt akartam mondani.
Mit is akartam mondani? Nem lényeges. „Mert a lényeg az, hogy valóság és valótlanság, mítosz és felvilágosodás, világ és káosz elválaszthatatlanok” (Farkas Zsolt).
De a metaXa szövege ezt is tudja magáról. A beszélő Marinának magyarázva fejtegeti: „a zene mozgás, a zene az ujjak, a kéz, a test néma balettjéből fakad, együtt mozogsz, táncolsz a hangszereddel, […] a legfontosabb tükör előtt gyakorolni, mozogni, ez az úgynevezett maddox-módszer, itt abbahagyom, félek, hogy elvetem a sulykot, hogy krónikus hazudozónak, őrültnek fog tartani.” És ezen a ponton Bodor Béla észrevételét kell idéznem, hogy ti. „Garaczi már a történet elején sejteni engedi annak a lehetőségét, hogy hősének a története nem igaz”. Pedig tovább is van, és Marinának ugyan saját bevallása szerint nem, nekünk a narrátor még tovább is mondja: „eltekintek a továbbfejlesztett maddox-módszer taglalásától, mikor is a képzés egy pontján a zenészeket megfosztják hangszerüktől, […] hónapokig csak mozgásokat gyakorolnak, ujjukat, karjukat, testüket tornáztatják, feszítik, hajlítgatják” – „és a végén, ez az úgynevezett maddox-hatás, hallani kezdik a hangokat, hallani kezdik a zenét, amit a semmiből csalnak elő táncoló testrészeikkel”.
Valahogy így tréningezik a metaXa olvasója is, realitás és fikció között. A szerző megfoszt minket értelmezői eszközeink jó részétől, majd odaállít a tükör elé tornázni, feszíteni, hajlítgatni. És egyre kevésbé tudjuk, milyen hangokat hallunk, és azokat ki csalja elő, honnan és mivel. Mondjuk, egy fiktív hangszerkészítő készít egy nagyon valószerű hegedűt, amely történetesen nagyon hasonló, már-már összetéveszthető egy fiktív hegedűvel, amelynek azonban a valószerűség logikája szerint nagyon is különböznie kéne tőle. Ezen játszik az elbeszélő, kivéve persze, ha a történet egy pontján megfosztják tőle. És bár kutya nehéz úgy hazudni, hogy az ember nem ismeri az igazságot, neki még ez is sikerül. Elég jó az emlékezőtehetsége, megteheti. És mi is megdolgozunk azért, hogy higgyünk neki, elvégre ettől az erőfeszítéstől válunk olvasóvá – amíg nem látjuk magunkat a tükörben, nem létezünk. Lehet, hogy az igazi fordulat ez: egy Garaczi-szövegnek már nem ismeretelmélete, hanem ontológiája van.
Garaczi László: metaXa. Magvető, 2006, 150 oldal, 2290 Ft
- Kultúra [6]