Az 1974. április 25-i forradalom nem csupán Portugália legújabb kori történelmében, hanem a portugál nemzet egész históriájában alapvető mérföldkő. Ezzel a forradalommal egyrészt lezárult a nagy földrajzi felfedezésekkel a XV. században kezdődött birodalmi korszak, másrészt megnyílt a csatlakozás útja egy új, alakulóban lévő politikai szervezethez – az Európai Unióhoz. Az önmagát 1933-ban Estado Novonak [Új Állam] elnevező konzervatív diktatúra megdöntése – amit a fegyveres erők tisztjeinek széles körű mozgalma hajtott végre – a gyarmatosítás zsákutcájából és a nemzetközi elszigeteltségből kitörni képtelen tekintélyuralmi modell kiüresedésének elkerülhetetlen következménye volt. Kettős ellentmondás fenyegette létében az 1968-tól kezdődően Marcelo Caetano[1] és Américo Tomás[2] irányította rezsimet. Az egyik – az Európától való mind erősebb függés légkörében – a rendszer merev, zárt, konzervatív intézményi berendezkedése és az ipari fejlődéssel járó növekvő igények között feszült. A másik a tekintélyuralmi, nemzeti-kolonialista ideológia és a – 60-as éveket általánosan jellemző új társadalmi és kulturális lendületből fakadó – pluralista, egyetemességre vágyó, antikolonialista törekvések között húzódott. Ilyen körülmények között a gyarmati háború csak átmenetileg csillapíthatta a felgyülemlett feszültséget, előbb vagy utóbb a katalizátor szerepét kellett betöltenie. Kezdetben úgy tűnt, hogy a gyarmati háború éltető levegőhöz juttatja a rendszert, végül mégis halálos szorítássá vált, amelyet éppen a rezsim fegyveres ereje, a hadsereg idézett elő.
A marcelizmus[3] és a tekintélyuralmi rendszer válsága
1968 szeptemberében a betegsége következtében munkaképtelen Salazartól[4] Marcelo Caetano vette át az Államtanács elnökének tisztségét. Egyes intézkedések, valamint az Államtanács új elnökének elődjétől közismerten eltérő nézetei a rendszer életének új szakaszára, a liberalizálás lehetőségére utaltak. Ez az időszak 1968 őszétől az 1969. októberi törvényhozási választásokig tartott. Porto püspöke és Mário Soares[5] (1968. novemberi) visszatérése a száműzetésből a lehetséges nyitás előjelei voltak. Az úgynevezett szocialista ellenzék (1968 végén) tette közzé a nemzethez szóló kiáltványát. 1968 decemberében sztrájkmozgalom bontakozott ki a Lisszaboni Egyetemen, majd 1969 áprilisában a Coimbrai Egyetemen. 1969 májusában az észak-portugáliai Aveiróban került sor a II. Köztársasági Kongresszusra, ugyanez év október 26-án pedig a nemzetgyűlési (Assembleia Nacional [AN]) választásokra. A megválasztott nemzetgyűlés ún. „liberális szárnya” és a kormány fiatal technokratái a marcelizmus liberalizálódó arcát mutatták.
1970-től egyre nyilvánvalóbb lett a rendszer politikai zsákutcája. Az 1971. évi alkotmánymódosítás, az új sajtótörvény, amely nem törölte el a cenzúrát, azt jelezték, hogy a nyitás egyelőre elmarad. Az ellenzék harca radikalizálódott. Fegyveres politikai akciócsoportok tűntek fel: a szocialista ellenzékhez közel álló LUAR (Liga de Unidade e Acçao Revolucionária), a Portugál Kommunista Párthoz (PCP) kötődő ARA (Acçao Revolucionária Armada) és a Forradalmi Brigádok. 1972 augusztusában Américo Tomást újra köztársasági elnökké választották. Október 28-án új nemzetgyűlési választásokat tartottak. Világossá vált, hogy a „liberális szárny” nem élte túl a rendszer tekintélyuralmi vonásainak rögzülését.
1973 nyarától 1974 áprilisáig súlyosbodtak az ellentmondások a hadseregben.[6] 1974 februárjában megjelent Spínola[7] tábornok Portugália és a jövő (Portugal e o Futuro) című könyve. Mind szembetűnőbbé vált a rendszer vezető körein belül a tengerentúli területek problémájának végleges politikai megoldásával kapcsolatos nézeteltérés. Ilyen előzmények után 1974. március 11-én, illetve 14-én a nemzetgyűlés és a portugál hadsereg tábornoki kara a kormány tengerentúli politikája mellett demonstrált. Costa Gomes[8] és António de Spínola tábornokoknak, a Fegyveres Erők vezérkari főnökének és helyettesének távolmaradása e ceremóniáról menesztésükhöz vezetett. Április 25. előtt még egy kormányátalakításra (március 15.) és egy elvetélt katonai megmozdulásra (március 16.) került sor. Ez utóbbi nap hajnalán a Lisszabontól mintegy 120 kilométerre északra fekvő Caldas da Rainhában állomásozó 5. gyalogezred kísérletet tett, hogy bevonuljon Lisszabonba. Az akció, amelynek célja a kormány leváltása és a rendszer megdöntése volt, kudarcba fulladt.
A Fegyveres Erők Mozgalma és a tekintélyuralmi rendszer megdöntése
Önmagában az a tény, hogy a „Kapitányok Mozgalma” a hadseregen belüli tiltakozást hihetetlen gyorsasággal globális politikai kérdéssé változtatta, igazolta, hogy a válság minden korábbinál mélyebb. A fiatal tisztek mozgalmának fő eleme az volt, hogy a diktatórikus rendszer nem volt képes politikai megoldást találni a gyarmati háborúk befejezésére. Az 1974. március 16-i Caldas da Rainha-i katonai puccs – noha a kormányerők semlegesítették – egy gondosan előkészített, a rezsim megdöntésére irányuló hadművelet első erőpróbája volt. Az Otelo Saraiva de Carvalho[9] által kidolgozott terv végrehajtásában tekintélyes számú katonai egység vett részt az ország egész területén.
A felkelő erők parancsnokságát az 1. műszaki ezred területén, Pontinhában, Lisszabon egyik külvárosában állították fel. Miután felcsendült a rádióban a forradalom kezdetének szignáljaként szolgáló két dal – az E Depois do Adeus és a Grândola, Vila Morena –, a „lázadó” egységek igyekeztek minél előbb birtokukba venni Lisszabon stratégiai fontosságú pontjait (a Portugál Rádió és Televízió a Rádio Clube Portugues [Portugál Rádióklub] és az Emissora Nacional [Nemzeti Adó] adóállomásait, a Lisszaboni Katonai Körzet főhadiszállását és Lisszabon repülőterét, a portelai repülőteret). Egy előre meghatározott időpontban a santarémi Lovassági Iskola Salgueiro Maia[10] kapitány által vezényelt alakulata lezárta a Comércio teret, Lisszabon egyik központi terét a Tejo folyó partján, és elvágta a Banco de Portugal, a Rádio Marconi és a minisztériumok épületeihez vezető utakat. A mozgalom irányította egységek gyors fellépése teljesen váratlanul érte a rezsim erőit. Azok, akik megpróbáltak ellenszegülni, Salgueiro Maia elszántságát látva végül csüggedten és reményvesztetten a felkelők oldalára álltak. Salgueiro Maia alakulata ezután két csoportra oszlott. Az egyik, a rezsimhez kezdetben hű 2. ulánus, 7. lovassági és 1. gyalogsági egységek katonái, a Portugál Légió[11] főhadiszállása közelében foglaltak el állást. A másik, a Lovassági Iskola menetoszlopa a GNR (Guarda Nacional Republicana [Köztársasági Nemzeti Gárda]) főparancsnokságának laktanyájához, a Carmo térre vonult, hogy megadásra szólítsa fel Marcelo Caetanót, aki még korábban a politikai rendőrség igazgatójának, Silva Paisnak a tanácsára menekült oda. Néhány tárgyalási kísérlet után – a Fegyveres Erők Mozgalma (MFA) felhatalmazásával, a Marcelo Caetano részéről is elfogadott tárgyalópartnerként – megjelent a laktanyában Spínola tábornok, és az Államtanács elnökétől hivatalosan átvette a hatalmat.
A forradalom győzelmét követően Spínola tábornok összeült az MFA Koordinációs Bizottságával, hogy áttanulmányozza a mozgalom által kidolgozott proklamációt, amelyet – csekély változtatással – a Nemzet Megmentésének Tanácsa (JSN) nevében 26-án hajnalban ő olvasott fel a televízióban.
Az április 25-i forradalom után haladéktalanul sor került az Estado Novo politikai intézményeinek (Nemzetgyűlés, Korporatív Kamara,[12] Népi Nemzeti Akció,[13] PIDE/DGS, Portugál Légió, Portugál Ifjúság[14]) a felszámolására.
Az új rezsim forradalmi szakaszában, 1974 májusa és 1976. április 2. (az alkotmány elfogadásának napja) között eltörölték a cenzúrát, az ún. közigazgatási garancia rendszerét,[15] az ipart szabályozó törvényeket, feloszlatták a korporatív szervezeteket, megszüntették a plenáris törvényszékeket.[16] Ezzel párhuzamosan új törvényeket léptettek életbe, amelyek szabályozták a sajtó-, a gyülekezési és szervezkedési szabadságot, a politikai pártok alapításának lehetőségét, a sztrájk- és a szakszervezeti jogot (megtiltva a szakszervezeti pluralizmust), az általános választójogot, továbbá a bűnvádi eljárási jogot, az esküdtbíróságok felállítását, a váláshoz való jog kiterjesztését.
A gyarmati rendszer felszámolása
A 60-as éveket a portugál kormánynak az afrikai gyarmatokkal kapcsolatos hajthatatlansága jellemezte. Magatartását elítélték a főbb nemzetközi szervezetek, nevezetesen az ENSZ és az Afrikai Egységszervezet. 1974. április 25-ét követően a gyarmati rendszer felszámolásának kérdése az MFA és a JSN viszonyában a feszültség egyik forrásává vált. A kezdet kezdetén a JSN nevében az országhoz intézett proklamációjában Spínola tábornok még érvényesíteni tudta föderalista elgondolásait egy több kontinensre kiterjedő Portugáliáról. Ez a felfogás azonban felkeltette a felszabadító mozgalmak és a nemzetközi közösség gyanakvását, amelyet csak a július 27-i 7/74. számú törvénnyel – amely elismeri a portugál gyarmatok népeinek jogát az önrendelkezéshez és a függetlenséghez –, valamint Kurt Waldheim ENSZ-főtitkár portugáliai látogatásával sikerült eloszlatni.
1974 nyara és 1975 márciusa között a portugál kormány érintkezésbe lépett és tárgyalásokat folytatott gyarmatainak több felszabadító mozgalmával, a különböző afrikai népek törvényes képviselőivel. Elsőként a PAIGC ([Bissau-]Guinea és a Zöld-foki-szigetek Afrikai Függetlenségi Pártja) kötött megállapodást a portugál hatóságokkal (1974. augusztus, Algír), amelyben azok elismerték Bissau–Guinea Köztársaság 1973 szeptemberében kikiáltott függetlenségét. Angolával az 1975 január 10. és 15. közötti tárgyalásokon jött létre a megállapodás a dél-portugáliai Alvorban, ahol Portugáliának sikerült egy asztalhoz ültetnie a három felszabadító mozgalom vezetőit. E megállapodás szerint a függetlenséghez vezető átmeneti időszakban egy portugál főmegbízott és a három mozgalom képviselőiből álló kormány irányítja az országot. 1975 júniusában, illetve júliusában nyerte el függetlenségét Mozambik, a Zöld-foki-szigetek, Săo Tomé és Príncipe. Angolában azonban éles fegyveres konfliktus robbant ki, mivel – az alvori megállapodást figyelmen kívül hagyva – 1975 márciusában az MPLA (Angolai Népi Felszabadítási Mozgalom) és az FNLA (Angolai Nemzeti Felszabadítási Front) erői között súlyos összecsapások zajlottak le. A béke helyreállítására tett kísérletek és Leonel Cardoso főmegbízott hatalmának megerősítése sem tudta megakadályozni, hogy a konfliktus nemzetközivé váljon: dél-afrikai és kubai csapatok léptek Angola földjére, az előbbiek az UNITA (Nemzeti Unió Angola Teljes Függetlenségéért), az utóbbiak az MPLA oldalán. Ilyen körülmények között Portugália vonakodott e felszabadító mozgalmak bármelyikét is a lakosság törvényes képviselőjének tekinteni, és 1975. november 11-én az angolai népre bízta a kérdés eldöntését. Végül az Angolai Népi Köztársaságot csak 1976. február 23-án ismerte el, miután az MPLA ellenőrzése alá került az ország nagy része.
Kelet-Timorra és Macaóra ebben az időben nem sok figyelem jutott. Sorsuk eltérően alakult. Kelet-Timort (ahol az UDT [Timori Demokratikus Unió] és a FRETILIN [Független Kelet-Timori Forradalmi Front] között dúló véres polgárháborút az ott állomásozó kis létszámú katonaság nem tudta megfékezni) 1975. december 7-én elfoglalta Indonézia. A Makaó (portugál közigazgatás alatt álló kínai terület) feletti fennhatóság átadásáról Portugália 1987. március 26-án fejezte be a tárgyalásokat Kínával: megállapodásuk alapján ez a terület 1999. december 20-án végleg kínai közigazgatás alá kerül.
A demokratikus átalakulás első szakasza
Örömhullám söpört végig az országon 1974. április 25-én. Ugyanakkor a negyvennyolc évig tartó diktatúra és elnyomás után a portugál társadalom előtt teljes valójában feltárult, milyen súlyos a helyzet: a szembetűnő gazdasági elmaradottság, a demokratikus tapasztalatok hiánya, a kirívó társadalmi egyenlőtlenségek és a kulturális hiányosságok jellemezték az országot. Ez az örökölt helyzet rögössé tette a demokráciához vezető utat.
A diktatórikus korszak lezárultával a tényleges politikai hatalom lényegében két csoport kezében összpontosult: az egyik Spínola tábornok, a másik az MFA Koordinációs Bizottsága körül alakult ki. E két hatalmi központnak a gyarmati rendszer felszámolására és a demokratikus átalakulásra vonatkozó igen eltérő állásfoglalása kemény összeütközésekkel járt. Mindez a bizonytalanság és a társadalmi nyugtalanság légkörét idézte elő. A szeptember 28-i események, mikor Spínola tábornok kísérletet tett arra, hogy magához ragadja a teljhatalmat, a hozzá hű erőknek a hatalomból való eltávolítása és a polgári jobboldal semlegesítése a forradalom első szakaszának a végét jelezték.
Spínolát Costa Gomes váltotta fel az államfői székben. Megalakult a III. ideiglenes kormány. A forradalom új szakaszát egyrészt az MFA fokozatos intézményesülése jellemezte, másrészt a PCP-nek és az MFA-n belüli szövetségeseinek az a törekvése, hogy együtt átvegyék a politikai folyamat irányítását. A társadalmi modell meghatározásának ideológiai kérdése az államhatalom megosztásának politikai kérdésévé alakult. Az MFA és a politikai pártok e kérdés kapcsán megosztottak voltak: egyesek a parlamenti demokrácia modelljét, mások egy katonai élcsapat vezette, népi bázisú szocialista forradalmi modellt részesítettek volna előnyben.
Az MFA-n belül a marxista-kollektivista gazdasági-társadalmi modell hívei jelentős pozíciókra tettek szert, szoros kapcsolatuk a PCP-vel egyre nyilvánvalóbbá vált. A PS távolságtartása és bizalmatlansága ezzel az irányzattal szemben világosan kifejezésre jutott a szakszervezetek egységének megítélésében. A baloldal köreiben ez a nézetkülönbség okozta az első repedéseket.
Az álláspontok radikalizálódása elégedetlenséget keltett a hadseregben. Kedvezővé vált a terep a katonai és a polgári jobboldal meghatározó körei, az erőszakos hatalomátvétel hívei számára, akik szeptember 28. óta egy pillanatra sem tettek le céljaik megvalósításáról. A március 11-i puccskísérlet – amely félrevezető információra alapozva, elhamarkodottan, gyenge haditervvel és megfelelő támogatás hiányában robbant ki – kudarcba fulladt. Spínola és társai Spanyolországba menekültek. Ezzel megnyílt az út az MFA radikálisabb elemei számára.
Március 11-től november 25-ig
Spínola tábornok 1975. március 11-i veresége lehetővé tette a radikálisok pozícióinak megerősödését. A március 11-ét megelőző időszak már vázolt ellentétei – amelyek a választásokon alapuló parlamenti demokrácia, illetve a forradalmi úton megvalósuló szocialista-kollektivista modell hívei között alakultak ki – most teljes erővel felszínre kerültek. Az előbbiek kezdettől fogva védekező taktikára kényszerültek; sem intézményi, sem politikai téren nem ellenezték az utóbbiak által hozott intézkedéseket. Így tartották meg az 1975. április 25-i alkotmányozó nemzetgyűlési választásokat, amely a PS és a parlamenti demokratikus út védelmezőinek a győzelmével végződött.
Ezzel elérkezett a forradalmi folyamat legzaklatottabb időszaka, amelyet egyrészt az MFA-n belüli egység törése, másrészt két nagy politikai-társadalmi blokk szembenállása jellemzett. E két blokkot az MFA különböző, egymással harcoló frakcióinak bonyolult rendszere kötötte össze. Szembenállásuk első megnyilvánulása volt, amikor május 1-jén Mário Soarest megakadályozták abban, hogy Vasco Gonçalves[17] beszéde közben feljusson az emelvényre. Ezt számos konfliktus követte, mint például az ún. „República-ügy”,[18] amelyek végül a PS és a PPD minisztereinek a lemondásához vezettek.
A civil társadalmat és a politikai pártokat elöntő nyugtalansággal egyidejűleg az MFA három frakciója – gonalvisták, mérsékeltek és Otelo Saraiva de Carvalho követői, az otelisták – egy-egy programnyilatkozatot adott ki, melyben megfogalmazták a forradalmi folyamattal kapcsolatos álláspontjukat. Egyre több hatalmi központ jött létre: a köztársasági elnök és a kormány mellett a megosztott Forradalmi Tanács, a COPCON, a fegyveres erők vezérkarának 5. csoportja és a direktórium.
Az MFA szeptember 5-én az észak-portugáliai Tancosban megtartott közgyűlése a gonalvista irányítás végét, a „Kilencek” csoportja és Otelo Saraiva de Carvalho megerősödését jelentette. A VI. ideiglenes kormány (még a PS, a PPD és a PCP koalíciójaként) már határozottan a képviseleti demokrácián alapuló politikai rendszer bevezetésének az irányába tett lépéseket. Mindazonáltal a november 25-i katonai puccs leveréséig kellett várni, hogy ez az intézményi modell diadalmaskodjék Portugáliában.
Gazdasági átalakulás és társadalmi változások
A forradalom kitörésekor Portugália igen szegény ország volt, súlyos társadalmi egyenlőtlenségekkel. Az emberek a társadalmi igazságosság teljesülését és a gazdasági felemelkedés megindulását várták a forradalomtól. A kőolajárak nagyarányú emelkedése nyomán a 70-es évek közepén kialakult nemzetközi gazdasági válság megnehezítette a vágyak teljesülését.
1974 áprilisa és az 1976. évi alkotmány kihirdetése között az ideiglenes kormányok gazdaságpolitikájában három szakasz különböztethető meg. Az első három kormány idején – a követelések özöne által meghatározott társadalmi légkörben – a jövedelmek újraelosztásának a politikája volt a gyakorlat. Országos bérminimumot állapítottak meg; elismerték és biztosították a sztrájkjogot; bővítették a társadalombiztosítási juttatásokban részesülők körét. Ezek a rendelkezések még nem átgondolt cselekvési program alapján léptek életbe. Az egységes koncepció csak Melo Antunes őrnagy, tárca nélküli miniszter 1975. február 23-án előterjesztett Gazdaság- és társadalompolitikai tervében jelent meg, amely – Vasco Gonçalves radikális irányzatával szemben – mérsékelt intézkedések sorát javasolta.
A március 11-i események következtében ez a mérsékelt terv egyszeriben időszerűtlenné vált. 1975. november 25-ig a IV. és az V. kormánynak az volt a célja, hogy „szocializmushoz vezető gazdaságpolitikát” valósítson meg. A IV. kormány elrendelte a bankok és biztosítótársaságok, az elektromos, a kőolaj-, a vas- és cementipari, a közlekedési és szállítási szektorhoz tartozó vállalatok államosítását. Ezzel egyidejűleg törvényt készítettek elő a nagybirtokok kisajátítására. Megtették tehát az első lépéseket ahhoz, hogy Portugália – a katonai hatalom árnyékában – a kollektivizáló szocialista utat kövesse.
A politikai, gazdasági és társadalmi helyzet nem volt kedvező a magánbefektetések számára. Az államnak viszont minden eszköz a rendelkezésére állt a gazdaság tervezésére és irányítására. Egyes vállalatokat munkásbizottságok ellenőriztek, mások a dolgozók saját kezelésébe kerültek. 1975 márciusától kezdődően a társadalmi konfliktusok éleződése következtében a Tejo folyótól délre fekvő tartományokban, Alentejóban és Ribatejóban földeket, Lisszabonban és Portóban házakat foglaltak el.
Válsághelyzet alakult ki. Portugália elveszítette piacait egykori gyarmatain. Telepesek százezrei tértek vissza az afrikai területekről, szinte mindenüket hátrahagyva. A munkanélküliség elérte az aktív lakosság 9 százalékát. Az árakat adminisztratív eszközökkel szabályozták. Az infláció az 1974. évi 25 százalékról 1975-ben 15 százalékra csökkent. A termelés 5 százalékkal esett vissza.
A VI. kormánynak – az elszabaduló infláció és a külföldtől való függés súlyosbodása közepette – kellett a válságkezelés nehézségeivel megküzdenie. Ennek jegyében hozta meg első takarékossági intézkedéseit: leértékelte az escudót; emelte az adókat; 1976 márciusáig befagyasztotta az érdekegyeztető tárgyalásokat. Egyúttal megteremtette az állami vállalatok átszervezésének az alapjait, és megkísérelte a magánbefektetők érdeklődését felkelteni.
A november 25-i események hatására a forradalmi lendület lelassult. A társadalmi érintkezésben, a nevelésben és a kulturális életben újra előtérbe kerültek a pluralista értékek.
Változások a kultúrában és a gondolkodásban
Április 25-én hajnalban Zeca Afonso[19] dala, a Grândola adta meg a jelet a forradalmi események elindítására. Az újságok nagy része már aznap, a katonai megmozdulás egyértelmű és visszavonhatatlan győzelme előtt sem küldte el készülő számát a cenzúrának. Ez a tilalmak spontán semmibevétele volt, siettetve és megelőlegezve a cenzúra hivatalos eltörlését. A salazarista rendszer vége azonban nem csupán a cenzúra végét jelentette. A társadalmi és a kulturális életet korábban sorvasztó tabuk egész sora szűnt meg. Az értelmiség mindenekelőtt új törvényeket követelt, és egy új szervezetet, amely eszközöket teremtene azok számára, akik a kultúrát „létrehozzák”, hogy azt el is juttathassák a néphez.
A politikai hatalom támogatásával vagy anélkül, a dolgok változni kezdtek. Művészek és más értelmiségiek sokat tettek az addig tiltott szerzők és műveik felfedezése érdekében. Harcot hirdettek a kulturális elitizmus ellen. Nagyszámú résztvevővel közösségi programokat tartottak. A legjobb példa erre az a negyvennyolc művész által közösen alkotott hatalmas festmény, amelyet 1974. június 10-én[20] a Tavaszi Vásár Kortárs Művészeti Galériájában (Mercado da Primavera) mutattak be. „Elvinni a kultúrát a néphez!” – volt a jelszó. Szaporodtak az írástudatlanság felszámolására, az egészségügyi nevelésre és a kulturális tevékenységre szervezett kampányok.
1974 és 1976 között sok minden nyilvánosságot kapott, amit a diktatúra csaknem ötven éve alatt tiltottak. Cesariny[21] 1974 júniusában a S. Mamede Galériában például olyan műalkotásokból rendezett kiállítást, amelyeket Salazar idejében aligha lehetett volna bemutatni.
A színházi életre a bemutatott darabok választékának korlátlan bővülése és a színreviteli értelmezés szabadsága volt jellemző. Bertolt Brecht és Peter Weiss volt a két leggyakrabban játszott külföldi szerző. A független színház – egyrészt új csoportok megjelenésével, másrészt az anyagi eszközök hozzáférhetősége által – megerősödött.
Több ezer órányi dokumentumanyagot vettek fel a televízió és a filmforgalmazás számára.
Vasco Pinto Leitének és Joăo de Freitas Brancónak[22] a kulturális élet vezető posztjaira[23] való kinevezésével a hatalom kifejezésre juttatta kultúrpolitikai elképzeléseit.
A Kulturális Mozgósítás programja 1975 októberében kezdődött. Az MFA támogatásával, sok művész és más értelmiségi közreműködésével a széles néptömegek felvilágosítására és tanítására szerte az országban gyűléseket és előadásokat rendeztek. E sorozatoknak az V. ideiglenes kormány bukásával vége szakadt, mivel az akciókat a radikális forradalmi út ellenfelei ideológiai propaganda-hadjáratnak tekintették.
A forradalom idején a portugál társadalomban a családdal és a nők helyzetével kapcsolatosan új értékek jelentek meg. A nők szervezkedtek: a munkában való egyenlőségért, a váláshoz és az abortuszhoz való jogért küzdöttek. Új jogi szabályozást követeltek (ez az 1976. évi alkotmányban kapott helyet), amely megszabadítja őket az „anya-szolgáló” képzettársítástól.
A demokratikus átalakulás azonban nem volt sem egyszerű, sem töretlen. Portugália csaknem fél évszázados diktatórikus múltat tudott maga mögött, a megkésett dekolonizáció problémáival szembesült, és helyzetét még az 1973-ban kirobbant nemzetközi gazdasági válság is súlyosbította. E körülmények magyarázzák, hogy a portugál demokratikus átalakulás jellegzetesen, más európai országokétól – ahol ez idő tájt hasonló folyamatok mentek végbe – eltérő módon történt. Szűk másfél esztendőre korlátozódó átmeneti időszakra összpontosult mindaz, amit másutt századunk hosszú évtizedei alatt éltek át.
A tekintélyuralmi rendszer kolonialista elvakultsága lehetetlenné tette a radikális forradalmi kitérők nélküli, zökkenőmentes átmenetet a parlamenti demokráciába, és megkönnyítette a fő ellenzéki csoportok – a kommunisták és a szocialisták – gyors felemelkedését. Egyedül ők voltak abban a helyzetben, hogy kitölthették a hirtelen keletkezett politikai-ideológiai vákuumot. A liberálisok addigi önszerveződési kísérletei ugyanis sikertelenek voltak, a konzervatív jobboldal pedig ekkor fizette meg az árát a megbuktatott rezsim melletti teljes kompromittálódásának. Az elmondottak ismeretében érthetőbb annak a forradalmi ideológiának az érvényesülése, amely egyenlőségjelet tesz a fasizmus és a kapitalizmus közé, és – többé-kevésbé tiszteletben tartva ugyan a szabadságjogokat és a hatalomért folyó küzdelem demokratikus játékszabályait – a kollektivizáló szocializmuson kívül nem fogad el más alternatívát. Ezen az eszmerendszeren belül elkerülhetetlenül be kellett következnie az összeütközésnek azok között, akik a szabadságjogokat alárendelnék a szocializmusnak, és azok között, akik a szocializmust rendelnék alá a szabadságjogoknak. Portugália így saját határain belül is megélte az emberiséget a XX. század első felében megosztó nagy dilemmát. Minden (vagy csaknem minden) belefért az új alkotmányos keretbe, amely végül is egy világnézeti utópia erejének és a demokratikus élet iránti igénynek – gyámkodó élcsapat és új dogmák nélküli – politikai-intézményi összeegyeztetésével jött létre.
(Fordítás és jegyzetek: Zsoldos Olga)
Forrás: Portugália április 25-i forradalmának 25. évfordulója tiszteletére, a BKE-en rendezett kiállítás 25 de Abril című katalógusa.
Jegyzetek
[1] Marcelo Alves Caetano (1906–1980). Az Államtanács elnöke, miniszterelnök (1968–1974).
[2] Américo Rodrigues Tomás (1894–1987). Köztársasági elnök (1958–1974).
[3] Marcelo Caetano rendszere.
[4] António de Oliveira Salazar (1889–1970). Pénzügyminiszter (1928–1940); a köztársasági elnök mellett működő tanácsadó testület, az Államtanács (Conselho de Estado) elnöke, miniszterelnök (1932–1968); az Estado Novo létrehozója, vezetője, központi alakja.
[5] Mário Lopes Soares (sz. 1924). A Szocialista Párt főtitkára (1974–1986); külügyminiszter (1974–1975); miniszterelnök (1976–1978; 1983–1985); köztársasági elnök (1986–1996).
[6] A tartalékos tisztek júniusi, portói kongresszusának egyik következménye a 373/73. számú törvényerejű rendelet, amely lehetővé tette, hogy gyalogsági, tüzérségi és lovassági tartalékos tisztek – a Katonai Akadémia gyorsított tanfolyamának elvégzését követően – tényleges állományba kerüljenek. A rendelkezés célja az afrikai harcok miatt állandósuló mozgósítás következtében fellépő káderhiány leküzdése volt.
[7] António Ribeiro de Spínola (sz. 1910–1996).
[8] Francisco da Costa Gomes (sz. 1914).
[9] Otelo Saraiva de Carvalho (sz. 1937).
[10] Fernando Salgueiro Maia (sz. 1945).
[11] Legiăo Portuguesa – 1936-ban létrehozott fegyveres alakulat, az Estado Novo egyik támasza.
[12] Câmara Corporativa – a nemzetgyűlés mellett működő korporatív testület.
[13] Politikai párt, amelyet a Nemzeti Unió 1970. évi V. kongresszusán hoztak létre.
Nemzeti Unió – az Estado Novo idején (egy kis monarchista csoport mellett) az egyetlen legális párt; 1930-ban alapították.
[14] 1936-ban létrehozott, katonailag szervezett ifjúsági szövetség.
[15] Az 1935-ben hozott rendelet lehetővé tette, hogy azokat a tisztviselőket, akik nem nyilvánítják ki a rezsimhez való feltétlen hűségüket, elbocsássák a közszolgálatból.
[16] Az Estado Novo „igazságszolgáltatásának” a jelképei; bizonyítékok nélkül is hoztak elmarasztaló ítéleteket.
[17] Vasco dos Santos Gonçalves (sz. 1921). A II., III., IV. és V. ideiglenes kormány miniszterelnöke.
[18] A PS-hez közel álló República (Köztársaság) című lisszaboni lap főszerkesztőjét és a szerkesztőség vezetőségét a hatalmat gyakorló munkásbizottság leváltotta.
[19] Zeca (José) Afonso (1929–1987).
[20] Június 10. – Portugália napja, nemzeti ünnep.
[21] Mário Cesariny de Vasconcelos (sz. 1923). Portugál szürrealista költő.
[22] Joăo de Freitas Branco (1924–1989). A XX. századi portugál zenekultúra meghatározó személyisége.
[23] Népi Kultúra és Látványművészetek Főigazgatósága és Kulturális Ügyek Főigazgatósága.