Külföldön
Budapest, a nyolcvanas évek... Szerkesztőségi szobám a Magyar Nemzetnél boldog kis cselédszoba, agyonzsúfolt és rendetlen, Kovács Judittal osztozunk rajta. Judit morózus, zárkózott, gyanakvó ember, legalább olyan rendetlen, mint én, sok telefonhívásom nagyon zavarja, rengeteg, dumáló látogatóm még jobban. Érdekes módon akkor lett türelmesebb, amikor az erdélyi menekültek áradata megindult.
Jön a kolozsvári tanár három fiával és feleségével: öngyilkosok lesznek egyszerre s mind, ha nem maradhatnak itt. Jön dr. B. István bankár: (nyugat)németországi névtelen adakozó pénzét hozza, meg a madárnevű német-magyar hölgy nagy adományát – a menekültek megsegítésére. Telefonál ismeretlenül özv. dr. Rozinek Artúrné: a szentgyörgyi leányanyának, aki szívműtétre szoruló kisfiával didereg a pesti semmiben, meleg lakást ajánl fel. (Ő is a Diurnus-rovatból értesül az esetről.) L. Anna kisnyugdíjas festőművésznő a temesvári félromán-félnémet bábszínésznő, rendező és író, Ioana (és műépítész férje) támogatását vállalja. Jön a súlyos testi fogyatékos, mankóval lendíti magatehetetlen lábait: hason csúszva jött át a zöldhatáron. Jön a fiatal marosvásárhelyi újságíró, jön a kolozsvári balett-táncos, jön a csiki „mezőgazdasági gépkezelő”, jönnek kerülő úton a levelek – és jön, jön főleg Kovács Miklós, a titokzatos volt teológus és taxisofőr és konspirátor, ismét anyagot hoz Tőkés Lászlótól, Temesvárról.
Ha ebben az életben még regényt írnék, róla és csöndes csapatáról írnék. ő és „emberei” , szerény, hallgatag, bátor „kisemberek” ingáztak Magyarország és Temesvár között, hosszú időn át, és tették a dolguk. Az egyik híres Tőkés-interjút Barna úr készítette Kovács Miklós megbízásából – tudtommal ezt látták a Panoráma nézői is. Sem Barna urat, sem Kovács Miklós többi hallgatag hősét nem ünnepelte meg senki. Barna urat a nagy fordulat után sem állította a kamerák elé a televízió: na uram, tessék mondani, miként sikerült a nagy titkosszolgálati ellenőrzés ellenére interjút készítenie Tőkés Lászlóval?
Mások aratták le a hős tévéseknek járó fényes babérokat.
Kovács Miklós rendszerint mikrofilmen hozza és a folyosón csúsztatja kezembe a kis fekete dobozt. Hírek, írások, közben nagyon szűkszavú szóbeli háttér-tájékoztatások – és Tőkés László kéziratai. Fogalmam sincs, mivel nyertem meg az egyébként igazán nem könnyelmű és nem könnyen felengedő Kovács Miklós bizalmát. A rovatom? Igen, a Diurnus-rovatnak széles az olvasótábora, nemzeti érzelemvilága egyértelmű, és még nem hat furcsán (látszólag) senki szemében, hogy szerző egyúttal palástolatlanul baloldali.
Jórészt pesti kisgyerekkorom után Temesváron éltem, a piaristákhoz jártam, ott érettségiztem, azonban reformátusnak születtem, a temesvári gyülekezetben nőttem fel, a csupa bölcsesség és lélek Debreczeni István esperes (Arany János-származék, szalontai ember, az Arany János Irodalmi Társaság elnöke) volt a hittantanárom, s egyúttal ő játszotta a főszerepet sokunk nyelvi öntudatának és tudatosságának felébresztésében.
Persze, temesvári gyerekkorom-ifjúságom segít háttérként abban, hogy a romániai fordulat temesvári kezdeteire nagyon odafigyelhetek. No és Csép Sándor, zseniális kollégám a bukaresti magyar televíziós szerkesztőségben (ma a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének elnöke, a kolozsvári magyar tévéműsor főszerkesztője): ő azzal is segített az utókornak, hogy felhozta egy éjszaka hozzám, 1981-ben vagy ’82-ben a sovány dési segédlelkészt, bizonyos Tőkés Lászlót, hogy valamiképpen mentsem meg (mentsem ki) a helyi „szervek” fenyegető szorításától. Ez jó, mert tehát, Csépnek hála, megismertem a lelkes ifjú papot, nem ismeretlen embert kellett a palástba képzelnem. (A segítségért – már ti. a dési kis felszabadításért – valamikor a kilencvenes évek elején, a koppenhágai magyar nagykövetség fogadásán mond, kedvesen, köszönetet. Ott ül Smaranda Enache is – a kisebbségjogi európai konferencián referensek és koreferensek vagyunk. Amikor Tőkés köszönetet mond, zavarba jövök: elfelejtettem, hogy miképp segítettem, hiszen 1981–82-ben már sem a televíziónál, sem egyebütt nem voltam főszerkesztő, semmiféle jelentősebb közéleti tisztségem nem volt. Évek múlva, régi papírjaim között kotorászva fedezem fel a jeleit annak, hogy kinek és milyen levelet írtam az érdekében. Amikor később Tőkést megvádolják, hogy besúgó lett volna, megírom: nem lehetett az. Többek között azért, mert akkor a „helyi szervek” nem szállnak rá ilyen keményen.)
Többször írok Tőkés Lászlóról. 1989. augusztus 12-én négyhasábos cikkemet közli a Magyar Nemzet: Képzelt látogatás Tőkés Lászlónál – a temesvári református templomban. Nyomban az elején: idézet 1975-ben, a Kriterionnál megjelent Fél élet címmel kisregényemből, annak 126. oldaláról – talán némileg megmagyarázza, érzelmileg (is) miféle személyes közöm van a világ e sarkához, miért mozogtam – képzeletben is – otthonosan benne: „...A hosszú, színes ablakok kívül rekesztették a Belváros fémes zsibongását, a villamosok vas zaját, a tehergépkocsik zörgését – és kintről csak a fény szűrődik be, hidegen-olvadó, súlyos és vörös színekben, egyenletesen, mintegy zenévé hangolva a ragyogást. Nem volt nagy az imaház, de sehol a világon – kivéve talán nagyanyám szobájában – nem volt ilyen teljes a nyugalom, a biztonság; vasárnap reggel volt, tavaszias idő, a templom előtti sarkon hóvirágot és ibolyát árultak, jó ünnepi érzéssel jöttünk a templomba, tisztára mosakodva, szépre fésülve, a kislányokon nagy, kikeményített masnik, a feketébe öltözött öregek kezében zsoltáros könyvek, fedelükön annak a szép serlegnek a nyomatával, amelyet csak úrvacsoraosztáskor láttunk. Mi, gyerekek, a karzatra mentünk fel, a fiúk felváltva nyomhatták az orgona fújtató pedálját, de azért talán ennél is nagyobb öröm volt énekelni; az orgona búgásának feltörő, lágy és mégis erős sugárzásának (...) hullámain úsztunk énekünkkel, a hangunk a vének hangja és az asszonyok hangja, a fiúk és a lányok más-más szopránja, és valahol középen a fekete taláros, szigorú arcú, kipedert bajszú Debreczeni István mély és tiszta bariton hangja – mondom, úgy eggyé olvadt a sok hang, olyan erőt adó érzés volt együtt lebegni, emelkedni, élni az orgonával, hogy talán mind ez időig az együtténeklés élménye hasonlított a legjobban a boldogságra. Olyan idők voltak, hogy hangosan és magyarul együtt nemigen szólalhattunk meg; talán ezért hittem azt gyermekkoromban, hogy az orgona magyarul búg...” A regényidézet (A lány, aki nincs című, 1975-ös kötetből) – nem csak személyes érintettségem magyarázatául, de még inkább a képzelt látogatás helyszínének szellemi, de főként érzelmi bedekkeréül is szolgál. (Amikor mintegy húsz évvel később – tehát már a kilencvenes években – egy rádiójegyzetben visszatérek e motívumhoz, valaki szokványos gúnnyal azt írja: íme, hirtelenében felfedeztem nemzeti érzelmeimet.)
Egyik-másik menekült ügye bonyolult, nehéz – pusztán „magánsegítséggel” megoldhatatlan. Visszaélek a Magyar Nemzet tekintélyével, súlyával – rendre fölkeresem a hivatalokat is. A KEOKH-nál, a külföldieket ellenőrző országos központi hivatalnál két vezető ember – Nagy Mihály és dr. Nagy Károly – higgadt, derék segítőkészséggel mindent megtesz, amit csak lehet. Amikor Magyarország kiküld az Európai Menekültügyi Konferenciára, Franciaországba, ők figyelmeztetnek, hogy hírül vették: odakint merénylet készül ellenem. (Valószínűleg egy vasgárdista csoportot szervezett be erre a Securitate.) Összefognak a külügyminisztériummal – pontosabban: Kovács Lászlóval – s „megmentik az életemet”. A részletek nem tartoznak ide – megírtam annak idején az Élet és Irodalomban, Ki és miért küldött engem Magyarországra című írásomban.
Rádióbeli megszólalásaim is segítenek: vasárnapi és nem csak vasárnapi jegyzeteimben (szerkesztő: Ocsovai Gábor), írásaimban a Vasárnapi Újság kezdeti műsoraiban – például első évfolyamának halottak napi adásában – elég rendszeresen szólok az erdélyiekről és az erdélyiekhez. (Kapom a „visszajelzéseket” – a marosvásárhelyi vártemplomból és Sütő Andrástól és mindenünnen – s persze, egyáltalán nem csodálkozom, amikor évekkel később, a Vasárnapi Újság antológiájában nemhogy írásom nem szerepel, de utalás sem történik részvételemre. Szerkesztője Győri Béla, aki később Csurka István és a MIÉP szóvivője lesz.)
Kis Erdély-stratégia című cikkem 1989. december 23-án jelent meg a Magyar Nemzetben. Apró érdekessége, hogy bő idézettel elmagyarázom, miként lehetett Lenint citálva ostorozni a romániai kisebbségi állapotokat. Épp ezt a Lenin-cikkemet „olvasta” a fejemre a kilencvenes évek elején a Parabola, az MTV szatirikus műsora – és a MÚOSZ etikai tanácsa első menetben engem marasztalt el.
1989. december közepe, vasárnap. Korrektúrázni futok fel a Magyar Nemzethez. Kivételesen: a nejemmel. Szép idő, szép vasárnap. Fogalmam sincs (miért is lenne?), hogy a véletlenszerűnek és a mintegy törvényszerűnek a sorozatos, többszörös összepörgése aznap sorsomat rövid időre összesodorja nagy történelmi változásokkal, s azokban néhány szavas statisztaként megszólalhatok és főként: megszólaltathatok.
Fura, de állítólag elsőként én adhatom hírül (az Amerika Hangjában), hogy Romániában, Temesváron rendkívüli események történnek. (Velem nagyjából egy időben tette ugyanezt Keszthelyi Gyula, aki a londoni BBC-t tudósította.) Ehhez az kellett, hogy aznap (nem volt sem kötelező, sem tervezett „program”) bemenjek a szerkesztőségbe. Az kellett, hogy a budapesti Bedecs fivérek Temesvárra látogassanak, a hirtelen támadt ottani, forró forgatagból valahogy hamar visszautazhassanak Budapestre, és kötelességüknek tartsák, hogy kedvenc lapjukat, a Magyar Nemzetet értesítsék a látottakról-hallottakról; az kellett, hogy Tisovszky János, a későbbi bécsi diplomata legyen a külpolitikai rovat soros ügyeletese, ő „fölvegye” az adatokat, Várkonyi Tibor, a sokat próbált profi, későbbi párizsi diplomata legyen aznap a rovatfőnök, fedezze föl a hírben a rendkívülit, s kapcsolja ezt össze azzal a véletlen információjával, hogy bent vagyok, hogy temesvári és református vagyok (s a lapban ezért is, meg a személyes ismeretség okán az elmúlt hónapokban számtalanszor írtam Tőkés Lászlóról és gyülekezetéről).
Mindehhez persze az is kellett, hogy Kovács Miklós a Magyar Nemzethez és hozzám hozza föl rendszeresen a temesvári híreket és legfőképpen Tőkés László közlésre szánt, mikrofilmen kicsempészett kéziratait. ő hozta el az 1989 karácsonyakor a Magyar Nemzetben facsimilében közölt híres Herodes-parafrázist is: lapzártakor érkezett, kiszedni már nem volt idő: klisét csináltattunk a gépiratról, az gyorsabb volt, így tettük be az egyébként már jóformán kész újságba. Fájdalmas és szemérmetlen jelenség, hogy manapság előfordulnak Kovács Miklós – és társai! – szerepét kicsinylő mordulások. Szerintem neki és jóformán névtelen szövetségeseinek föl nem mérhető szerepük volt nem csak abban, hogy Tőkés László nevét megtanulta a világ. De hát erről nem itt és nem most…
Várkonyi Tibor tehát hozzám továbbítja a Bedecs fivérek hozta hírt. Felhívtam és hosszan, részletesen kifaggattam őket. Nem ismerték Temesvárt, az egy-másfél órás faggatózásban arra is sort kellett kerítenem, hogy tisztázzam az események helyszíneit. („…És akkor átjöttek tehát a Belvárosból a hídon: a hátuk mögött jobb- vagy baloldalon volt a nagy, színes román katedrális?” A válaszból ki lehetett deríteni, hogy a Püspök úti hídon, avagy a Mária [szobor] felé vezető hídon haladtak át…)
A pillanat adta feladatnak azért is megfelelhettem valamelyest, mert Tőkés László Kanadában élő fivére hozzám küldte volt előzőleg a kanadai francia tévéseket, tanítsam ki őket, miképp juthatnak be kamerájukkal Romániába, s hogyan készíthetnének interjút a lelkésszel… (Ismét zárójel. A kanadaiakat Tőkés László bátyja nemcsak azért küldhette hozzám, mert tudta, ismerem a várost és a Teleki utcai templomházat, mint a tenyeremet, hiszen ide jártam hatéves koromtól tizenkét éven át hittanórára, Biblia-órára, hanem azt is tudta, hogy ismerem a romániai körülményeket, a vámosok, a határőrök és más hivatalosságok észjárását, és hogy közel tíz évig magam is tévés voltam…) A két kanadai tévést kitanítottam, szereljék darabokra a kamerát, osszák el az alkatrészeket egymás között, más-más napon és más határállomáson lépjenek be az országba, az alkatrészeket mint barátaik kérte cserealkatrészeket vigyék be – stb. Útjuk sikerült: a kanadai tévések visszatérve velem is interjút készítettek.
A Magyar Nemzet címoldali, terjedelemben, címben, tördelésben is jelentős szövege lett az első beszámoló a temesvári eseményekről december 18-án, hétfőn reggel.
Ez azért mégsem világhír és világsajtó.
Még néhány véletlennek a cinkossága kellett ehhez.
A lázadó fiatal román értelmiség egyik legmarkánsabb és legtehetségesebb alakja ekkoriban Dorin Tudoran volt, aki hosszú bukaresti éhségsztrájkja után valahogy kiverekedte magát Romániából, és a washingtoni Amerika Hangja román adásának szerkesztője lett. „Iosif úr” néven működő, aradi származású riporterét 1989 elején elküldte hozzám, az elkészült, folytatásos interjú közvetítése után Tudoran telefonon felkért, tudósítsam rendszeresen szerkesztőségét Budapestről, románul. Elvben igent mondtam, de bevallottam: semmiképp sem lesz időm a rendszeres tudósítói munkakör ellátására. Azon a december tizenhetediki vasárnapon azonban, miután leadtam a másnapi szám első oldalára a kéthasábos beszámolót a megrendítő temesvári eseményekről, abban a kicsi, rendetlen szerkesztőségi szobában eszembe jutott: ez az a pillanat, amikor Tudorannak tett „elvi” ígéretemet teljesítenem kell.
Román nyelvű tudósításom azon nyomban „adásba ment”, méghozzá, akkori híreim szerint, a műsort megszakítva. Az Amerika Hangja román műsora többször is megismételte a tudósítást, másnap is.
És persze, másnap is, harmadnap is újra jelentkeztem…
Akkor még nem tudtam, hogy azon a vasárnapon, december 17-én a Szabad Európa román szerkesztőségében még „embargós”, azaz tilos volt a temesvári eseményekről szóló híradás. A romániai nagyközönség az első hiteles tudósítást tehát a Voice of America román műsorától kapta. (És Keszthelyi Gyula révén a BBC-től. Sajtótörténeti kuriózum lenne az adatokat egyeztetni...)
Tizenkilenc nappal később, január 8-án, amikor Ceausescu már halott, Bukarestben vagyok. A Magyar Nemzetnek elkészítem naivan jóhiszemű interjúmat régi ismerősömmel, az új államelnökkel, Ion Iliescuval, majd az új oktatásügyi miniszterrel, volt kiadói szerkesztőtársammal, a nagyszerű Mihail Sorával, akiben pillanatig sem csalódtam, és Milyen lesz az új Bolyai Egyetem? címmel a helyettesével, a nemzetiségi oktatással foglalkozó Pálfalvi Attila miniszterhelyettessel. Rövid idő múlva leváltották.
Iliescu könnyen, gyorsan fogadott. Föltehetőleg elsőként írtam róla, már hatalomra jutása első napjaiban; a Magyar Nemzet december 27-i számában közöltem róla nagy terjedelmű, igen jóhiszemű portrémat. (Fejtő Ferenc ennek alapján és ezt idézve méltatta Iliescut a Le Figaróban. Később, illően bocsánatot kértem tőle – ami nem változtat a lényegen... Iliescu szívélyessége azonban Fejtő rám utaló párizsi cikkének is volt köszönhető.
Az előszobájába – vörös pulóverben – akkor toppant be Szófiából hazaérkező miniszterelnöke, Petre Roman. Szüleit ismertem, anyja, a spanyol Hortenzia Roman abban az időben, amelyben tapasztalatokat gyűjthettem róla, szolidáris, bátor kollégaként viselkedett a Román Rádióban és Televízióban, ahol 1970–79-ben dolgoztam – Petre Romant nem ismertem. Meglepett, hogy ő viszont ismert engem, sőt, viharos örömmel üdvözölt, megölelt, s közölte: „mindannyian” hálásak nekem, hiszen a temesvári eseményekről az első napokban csak az én washingtoni tudósításaimból értesültek, ezek magnómásolatai voltak nagy számban forgalomban, sokan le is írták a szövegeket. „Ezeknek a tudósításoknak nagy szerepük volt az eseményekben…” – szorongatta a kezem.
Megrökönyödésemre kiderült, hogy még a Román Munkáspárt Végrehajtó Bizottságának legutolsó, azaz december 22-i ülésén résztvevők többsége is – mindazok, akik nem tartoztak sem Ceausescu legbelső köréhez, sem pedig a retorzió szervezői közé – az én tudósításaimból értesült az első temesvári napok eseményeiről.
Groteszk folyománya is volt mindennek.
Iliescu rövidesen „kiviselte” magát. Már a marosvásárhelyi események idején is világossá vált, hogy mindannyian tévedtünk az ő megítélésében – de az én tévedésem súlyosabb volt, egyrészt mert régebben ismertem, másrészt, mert jó véleményemet világgá kürtöltem. 1990 májusában, a választások küszöbén az RMDSZ (teljes joggal) szembehelyezkedett Iliescuval. Talán ezzel is összefüggött, hogy a Nouvel Observateurben megjelent, még csalódásaim előtt írt terjedelmesebb Iliescu-portrémat folytatásokban közölni kezdte az Azi, Iliescu lapja, híreim szerint azzal a szándékkal, hogy írásomat a választási propagandában magyar szavazók megnyerésére használják fel. Frissen műtöttek akkoriban a Szent István Kórházban, szombaton este, a választások előestéjén mégis a Kossuth rádióba vitettem magam, és előzetes telefonegyezség alapján rövid nyilatkozatot tettem; elmondtam, hogy mélységesen csalódtam Iliescuban, és arra kértem a romániai magyar választókat, ne engedjék megtéveszteni magukat az Azi közleményeivel. 1991. május 24-én aztán a Népszabadság közölte Iliescuhoz intézett élesen polemikus nyílt levelemet. A román sajtó zöme csak Iliescu válaszát tette közzé. (Megjelent magyarul is, a Népszabadság 1991. június 12-i számában.) A szélsőségesen nacionalista román lapokban heves kampány bontakozott ki az Iliescut ért „magyar támadás” ellen. Ebben is messze kitüntette magát a Saptamina című hetilap, amely azt írta, hogy a temesvári eseményeket – amelyeket, természetesen, idegen hatalmak gerjesztettek és szerveztek – én, Bodor Pál, a CIA régi ügynöke irányítottam személyesen, Washingtonból.
Íme, mi lesz egy „szimpla” tudósításból, amelyet az ember a New York-palota Osváth utcára nyíló oldalán, kis, rendetlen szobájából küld telefonon.
Temesvári volt Andrei Vela is: Ceausescu egyik kabinetfőnöke. A kabinetet amúgy kancelláriának nevezték. Vela osztálytársam volt a temesvári piaristáknál, éles eszű, fölényes tudású férfiú, aki 1949-től korai, furcsa, érthetetlen (gépkocsibalesetes) haláláig mindünk közül a legtöbbet tudott és látott a hatalom láthatatlan világából.
1990 januárjában, a Cringului utcai házában ő mesélte el nekem részletesen, hogyan zajlott le az utolsó, december 22-i végrehajtóbizottsági ülés, ki mit mondott, hogyan tűnt el a jegyzőkönyv, miképpen rekonstruálták azt az ügyészség és az új vezetés számára, milyen csonkításokkal jelent meg a sajtóban „teljes szövegként” – és így tovább.
Vela abban is „igazi temesvári” volt, hogy román létére magyarul és németül is kitűnően beszélt, s amennyire nehéz hivatala és föltehetőleg terhes emlékei engedték, igyekezett őszinte lenni. Nem mertem szóba hozni tizenhat éves fiának különös halálát (megírtam már egyszer: a fürdőszobában bukkantak rá, felakasztva, fejére húzott harisnyával), és nemigen mertem arról kérdezgetni, hogy a nagy fordulat után mik a tervei.
Ceausescuról nem kérdeztem: felesleges lett volna. Nekem még a kancellári hivatal vezetőjeként mondta el a véleményét a betegesen hiú zsarnokról.
Sosem fogom megtudni, miért halt meg a fia, és miért halt meg ő.
Az ő haláláról a hivatalos jelentés úgy szólt, hogy vezetés közben infarktus végzett vele.
Egyébként bevallom, egyáltalán nem csodálkoznék, ha kiderülne: tagja, avagy egyik vezetője volt annak az összeesküvésnek, amely ügyesen összefonódott a többé-kevésbé spontán temesvári felkeléssel, és a felkelés gerjesztette egyéb megmozdulásokkal.
Megjegyzem, Iliescu, miután a Ceausescu házaspár leváltotta őt a propagandatitkári tisztségéből, egy időre Temesvárra került megyei propagandatitkárnak. Népszerűséget, tábort szerzett itt magának. Ceausescu egy idő után áthelyezte őt Iasiba. Van, aki feltételezi, hogy Iliescu temesvári híveinek és kapcsolatainak is lehetett némi szerepe az események alakulásában. Ki tudja.
„Az erőszakos homogenizáció csak tragédiákat és katasztrófákat okozhat. Az együtt élő nemzetiségeket nyugtalanítja anyanyelvük sorsa a családban, a templomban, az iskolában (…) A sváb vagy magyar falvak elnéptelenedése, a zsidók exodusa az én szememben e haza jövendő sorsa szempontjából éppoly riasztó, mint a román falvak elnéptelenedése vagy a románok kivándorlása. A nacionalizmus szele mindent kiszárít…” (Részlet Mircea Dinescu Cet elvtárs gyomrában című nyilatkozatában, mely eredetileg a párizsi Liberationban, magyarul pedig a Magyar Nemzet 1989. május 20-i számában jelent meg.)