Az 1944–1949-es időszakot a XX. század két diktatúrája közötti átmeneti periódusnak tekinthetjük. Nincs ez másként akkor sem, ha az államszervezet és a jogrend felől vizsgálódunk. Ez a korszak azonban csak így, a század végéről visszatekintve tűnik átmenetinek, a források azt erősítik, hogy az 1946-os alaptörvényeket nem átmeneti időre hozták, hanem az ezeréves magyar történelem egy szakasza lezárásának és egy új korszak nyitányának fogták fel. Nem átmeneti időre szánták a hatalom megosztását garantáló intézményeket, illetve az emberi alapjogok és védelmük deklarálását sem, ami az állami hatalomgyakorlás korlátozását is jelentette egyben. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a Horthy-korszak antidemokratikus rendszerével szemben mekkora tömegnek biztosította emberi és polgári jogai gyakorlását, s teremtette meg az esélyt, hogy érdekeiket érvényesítsék, akkor indokoltnak tartom, hogy a jogállam megteremtésének kísérletéről beszéljünk. A jogalkotás azonban csak az egyik oldala vizsgálódásunknak. Célom az alábbi kettősség megragadása volt: egy viszonylag jónak mondható jogi szabályozottsággal, hatalommegosztással, demokratikus szabadságjogokkal induló rendszerben milyen sérülések történnek a jogalkalmazás során, illetve ezek hogyan vezetnek néhány év alatt maguknak a demokratikus intézményeknek a felszámolásához is.
Az 1945-ös választásokat megnyert FKgP – elsősorban nemzetközi helyzet, a háború utáni nagyhatalmak között fennálló sajátos politikai kompromisszum és a súlyos belső gondok következményeként – nem alakíthatott egyedül kormányt. A helyzetet sajátossá az tette, hogy a háború után a történelmi helyzetben megkötött koalíció alapja nem tényleges szövetségi politika volt, csak taktikai érvényű összefogás. A résztvevők a múlttól való elhatárolódásban és a háború utáni helyreállítás szükségességében egyetértettek, stratégiájuk azonban alapvetően eltért egymástól. A baloldali erők hosszú távú célja a szocializmus, a paraszti-polgári erőké a polgári demokrácia volt. A két ellentétes szárnyra bomlott koalíció számos kérdésben nem értett egyet, a Szovjetunió által támogatott kommunista párt azonban egyre több területen követelte meg az egységet. Ha legnagyobb politikai vetélytársa, a kisgazdapárt élt az egyet nem értés jogával, a kommunista párt reakciósnak minősítette, és tömegakciók kezdeményezésével fenyegetőzött. Az MKP a valós döntéseket egyre inkább az utcára és a pártközi egyeztető tárgyalások fórumára kényszerítette,[1] majd politikai ellenfeleinek a hatalomból történő kiszorításában végig az 1946. évi I. és VII. tc.-re hivatkozott, ebben az időszakban még görcsösen ragaszkodva a törvényesség látszatához, ahhoz, hogy a politikai ellenfelek ellen hozott ítéletek jogszerűnek tűnjenek.
Az MKP-t a hatalomért indított harcban segítette, hogy 1945 februárjától kezében volt a politikai rendőrség jog által körül nem határolt szervezete, amely gyakorlatilag a kezdetektől a „párt ökleként” működött. Fokozatosan sikerült kisajátítania azokat az intézményeket is, amelyek a jogállamiságot garantálhatták volna: a belügyminisztériumot, a népbíróságokat, népügyészségeket és a közigazgatást. Ezen szervek és intézmények segítségével törvénytelenségek sorozatát követték el a hatalom kisajátítása végett, önigazolásul gumiparagrafusokként használva az 1946-os alaptörvényeket. Ezekre hivatkozva sikerült puccsot levezényelni Nagy Ferenc miniszterelnök ellen, szétbomlasztani a kisgazdapártot, majd a többi koalíciós és ellenzéki pártot is. Amikor nem tudták a jogszerűség látszatát fenntartani, a SZEB-et hívták segítségül – például Kovács Béla elhurcolásához is. 1947-től állandósultak a politikai perek, a nyilvánosságot megfélemlítették, 1948–1949-re pedig teljesen elhaltak a demokratikus szabadságjogok Magyarországon. Megszűnt a szólás- és gyülekezési szabadság, a sajtószabadság és a többpártrendszer. A hatalommegosztás elvét a hatalom egységesítésének elve váltotta fel. A kialakuló új intézményrendszer az állampolgárt már alattvalóként kezelte, semmiféle jogi garanciát nem nyújtott védelmében, és minden tekintetben a Szovjetunióban megvalósult, a magyar politikai kultúrától és hagyományoktól idegen rendszert kívánt bevezetni.
„Nekünk, kommunistáknak kell megszabnunk, kiket tartunk a nép ellenségének”
Az 1944 decembere utáni jogalkotásban végigkísérhető az a folyamat, amelynek során az új hatalmi szervek: az Ideiglenes Nemzetgyűlés és az Ideiglenes Nemzeti Kormány igyekeztek elhatárolódni a régi rendszertől. Arra törekedtek, hogy minden intézkedésnek és intézménynek legalább rendeletileg megteremtsék a jogi alapját. A rendőrség és a politikai rendőrség esetében – ez utóbbi az 1945 utáni évtizedben kulcsszerepet fog betölteni a magyar politikai életben – azonban erre csak később került sor. Megalakulásának körülményeiről igen kevés s helyenként egymásnak ellentmondó adat áll rendelkezésünkre.
Az INK 1944. december 28-i, második ülésének anyagában találhatjuk a legelső utalást a rendőrségre. Erdei Ferenc belügyminiszter ekkor számolt be azokról a tárgyalásairól, amelyeket a közrendről és a közbiztonságról a szovjet katonai vezérkar képviselőjével folytatott: „Az orosz őrségek mindaddig segítségünkre vannak, amíg megfelelő számú megbízható, egyenruhával felszerelt saját rendőrt nem találunk.”[2] Az 1945. január 12-i kormányülés anyagában pedig már található egy tervezet az államrendőrség újjászervezéséről. Ez a rendőrség feladataként egyrészt a „demokratikus államrend védelmét és megszilárdítását”, másrészt a közbiztonság fenntartását jelölte meg. Ennek megfelelően a rendőrség szervezete is kettős tagoltságú lenne: egyenrangúként szerveznének politikai és bűnügyi osztályokat. Az új szervezet a meglévő polgárőrségekre és az ún. önkormányzati rendőrségek (az egyes települések által a háborús viszonyok között létrehozott rendfenntartó szervek voltak) személyzetére épülne. A rendelettervezet javaslatot tett, hogy a rendőrség létszámát 33 ezer főre növeljék, kiemelve, hogy ezt trianoni országterületre kell számítani. Tartalmazta továbbá a rendőrkiképzés, a tiszti előrelépés módját, a testület demokratikus nevelésének az alapelvét, a szervezet fölépítését, a kinevezések és áthelyezések rendjét. A csendőrséggel kapcsolatban azt javasolta, hogy ne állítsák fel újra, feladatait pedig a rendőrség vegye át.[3] Mivel ez idő tájt a kormányüléseken nem készült minden napirendi pontról részletes feljegyzés, erről is csak annyit tudunk, hogy Erdei beterjesztette a tervezetet a minisztertanácson, hozzászólt Faragho Gábor, Vásáry István, Valentiny Ágoston, Nagy Imre és Molnár Erik, majd elfogadták azt. Kihirdetésére azonban eddig nem ismert okoknál fogva nem került sor.
Közben a debreceni kormány működésével szinte párhuzamosan a Magyar Kommunista Párt vezetése Pest bevételének napján döntött a rendőrség kiépítéséről. Az ülésről fennmaradt jegyzőkönyv szerint megállapíttatott, hogy a rendőrség szervezése elmarad a pártszervezés mögött.[4] Horváth Márton azt javasolta, hogy mivel hivatalos kinevezés pár napon belül nem várható, saját hatáskörben bízzanak meg két pártaktivistát a szervezéssel.[5] A személyi kérdésekkel kapcsolatban vita alakult ki arról, hogy Kádár Jánost, Pálffy Györgyöt vagy Péter Gábort bízzák-e meg a rendőrség vezetésével. Vas Zoltán Péter Gábort passzívnak találta, s úgy vélte, Kádár János alkalmasabb.[6] Végül is a budapesti rendőr-főkapitányság élére Sólyom László került főkapitányi címmel, helyettesévé Kádár Jánost választották. Hivatalosan a Budapesti Nemzeti Bizottság nevezte ki őket. A politikai rendőrség vezetője Péter Gábor lett, az előbbiekkel ellentétben ő a megbízását formálisan is az MKP PB-től kapta.[7]
Hogy miért ragaszkodott az MKP a rendőrségnél megszerzendő pozíciókhoz, arról Vas Zoltán számolt be önéletírásában annak kapcsán, hogy Kádár János 1945 januárjában visszautasította a neki felajánlott fővárosi főkapitányi posztot. „Az itteni rendőr-főkapitányi állás az akkori sajátos országos körülmények között ténylegesen a belügyminiszterséget jelentette. Kádár mégsem akarta vállalni. Hogy mégis megtegye, mint már eddig is számos helyen az országban, ahol kommunistákat állítottunk a rendőrség élére, azzal kértem Kádárt is arra, […] tegye ezt meg amiatt is, nehogy minket, kommunistákat zárhassanak be bárhol Magyarországon és a fővárosban. Most már nemcsak politikailag, de államhatalmilag is nekünk, kommunistáknak kell megszabnunk, kiket tartunk a nép ellenségének.”[8]
Kádár 1945. február 9-i, Erdei Ferenc belügyminiszternek Debrecenbe küldött, a budapesti rendőrség megalakulásáról szóló jelentése szerint már január 18-án alakulóban volt a rendőrség. Kádár beszámolt a szervezés nehézségeiről, illetve a megszálló szovjet hatóságok okozta gondokról: „Minden nehézség ellenére már közvetlenül a szovjet csapatok levonulása után megkezdődött a rendőrség szervezése. A kerületi nemzeti bizottságok majdnem kivétel nélkül polgári egyéneket bíztak meg a kapitányságok vezetésével. A kinevezett kapitányok demokratikus polgári elemek, és a tényleges rendőrlegénység és tisztikar jelentkező részével kezdték meg munkájukat. A munka rendkívül nehéz volt. Az orosz hatóságok a kapitányságokról, laktanyákból vitték el a rendőröket. A naponta szolgálatba induló rendőrök alig 50 százaléka érte el szolgálati helyét. A rendőrök elvitele eleinte olyan méreteket öltött, hogy jelenleg Gödöllőn 2-3000 főnyi rendőrtiszt és legénység van fogolytáborban.”[9] Panasszal élt az orosz parancsnokság ellen, hogy nehezíti munkájukat: „A megalakult rendőrséget és a főkapitányságot megrohanták az NKVD[10] szervei, és állandó jelenlétükkel és olyan kívánságaikkal, melyeket teljesíteni nem tudunk, az időnk jelentős részét elvonják és munkánkat bénítják” – írta Kádár. Majd beszámolt a rendőrök ellátásának nehézségeiről: „A raktárakat vagy az oroszok foglalták le, vagy a csőcselék kifosztotta. Bár egyes esetekben megállapítást nyert, hova szállították el a rendőrségi anyagot, a városparancsnokság ismételt kérésünkre sem orvosolta ez idáig a helyzetet.”[11]
A budapesti rendőrség helyzetéről készült másik jelentést a debreceni kormány kiküldötte, Andreánszky István miniszteri osztálytanácsos készítette 1945. február 15-i dátumozással. A két dokumentum közel egy időben született, s ugyanarról számol be, de az utóbbi a kívülálló szemével. Andreánszky szerint: „A rendőri állapotok Budapesten ziláltak, csaknem anarchikus állapotok vannak Pesten ezen a téren. Ötféle, egymástól különálló, teljesen jogtalanul működő nyomozó szerv működik Pesten. Külön rendőrsége van a csehszlovák nemzeti karszalagot viselő, Budapesten élő csehszlovákoknak, akik ez ideig magyaroknak vallották magukat. Ez a szerv is előállít, házkutatást tart, letartóztat. A Szociáldemokrata Párt rendező gárdája, az R. G. piros karszalagos, bőrsapkás csoportja, valamint a kommunisták külön politikai nyomozó csoportja tevékenykedik a fővárosban csaknem teljesen önállóan.”[12]
„Mindennemű szervezkedést és mozgalmat likvidálni”
Péter Gábornak a politikai rendőrség munkájáról készült beszámolója szerint a Magyar Államrendőrség Budapesti Főkapitányság Politikai Rendészeti Osztálya február 2-án alakult meg hivatalosan, körülbelül 60 fővel.[13] Péter Gábor helyettese Kovács János lett, aki a szovjet Állambiztonsági Népbiztosság magyar származású ezredese volt.[14] A munkatársak pártállását illetően Péter Gábor így nyilatkozott: „Az első napokban az volt az elgondolásunk, hogy a politikai rendőrség tagja csak kommunista párttag legyen, az illegális mozgalomban kipróbált ember. Rövid idő múlva rájöttünk, hogy ha ehhez ragaszkodunk, akkor nagyon szűk keret lenne, és nem tudna megfelelni feladatának. Mégis nagy súlyt helyeztünk arra, hogy ha nem is párttag, de a mozgalomban kipróbált emberek legyenek a politikai rendőrség tagjai. Természetesen a keret bővülésével fel kellett venni sok nem párttagot is.”[15] A szervezéssel kapcsolatban Péter Gábor egy Gerő Ernőhöz címzett levelében kifogásolja a szociáldemokraták szervezési módszereit, mondván: a Conti utcai párthelyiségükben kifüggesztették, hogy 150 ember jelentkezzen a politikai rendőrségen munkára. Péter ettől azzal az indokkal zárkózott el, hogy ilyen alapon nem vehetnek fel embereket, tartozzanak azok bármelyik párthoz is.[16] A szervezést januárban még a Tisza Kálmán téri MKP-központban kezdték. Ekkor az Eötvös utcában[17] is volt egy hivataluk, majd végleges helyet a hírhedtté vált egykori Hűség Házában, az Andrássy út 60.-ban találtak.[18]
Ezzel párhuzamosan Erdei Ferenc Debrecenben megbízta a Nógrádi Sándor partizánegységével odaérkező Tömpe Andrást,[19] hogy szervezze meg a magyar államrendőrség politikai rendészeti osztályát (PRO). A Tömpe által vezetett részleg valószínűleg január 26-án érkezett Pestre. Az Andrássy út 60.-ban akart megszállni, de az Erdei parancsát hozó egységet Péter Gábor nem engedte be a házba.[20] Másnap a nézeteltérések tisztázódtak, és Tömpéék is ott kaptak helyet, s a Belügyminisztérium Politikai Nyomozóosztálya néven kezdtek működni, de a feszültség Péter Gábor és Tömpe András között továbbra is fennmaradt. Miután Péter a belügyminiszternek tett panaszt Tömpére, Tömpe is kötelességének érezte, hogy figyelmeztesse a pártvezetést Péter hibáira: „párthűségében és odaadásban kitűnő embernek ismertem meg, aki vezetőkészséggel rendelkezik, és feltétlenül meg fogja tanulni mindazt, ami a jelenlegi beosztásában szükséges. Félő azonban, hogy ha hibáira nem mutatunk rá, azok károsságát egyedül nem fogja tudni megállapítani. Ugyanis Péter elvtárs kicsinyes, személyeskedő magatartása bizonyos viszonylatban áll saját személyének túlbecsülésével.”[21]
Azt, hogy a két szerv között az együttműködést tekintve nincs minden rendben, már Kádár is jelezte fent említett levelében, s javasolta a „debreceni csoport alárendelését a budapesti főkapitánynak.”[22] Az Andreánszky-féle jelentés is kitért erre a Sólyom László, illetve Péter Gábor és Tömpe András között folyó hatásköri vitára: „A budapesti politikai államrendőrség a belügyi nyomozó szervektől is csaknem teljesen elszigetelten dolgozik. A főkapitányság pedig, miután a budapesti rendőrség politikai osztálya a belügyi nyomozó osztállyal egy fedél alatt van az Andrássy út 60.-ban, a főkapitányságtól távol, a budapesti államrendőrségtől már elhelyezkedésénél fogva is különálló szervként hat.”[23]
A Tömpe vezette osztály létszáma 1945. február 20-ára 91 főre emelkedett, melyből 30 fő volt az MKP tagja, a többiek pártállását nem említik.[24] Ugyanekkor a fővárosi PRO létszáma már 98 fő volt. Ebből MKP-tag 38 fő, akik közül húszan az illegalitás alatt is a párt tagjai voltak. SZDP-tag 5, Madisz-tag 2 fő, fegyveres partizántevékenységet pedig 17 személy folytatott. Származásukat tekintve 87 munkás és 11 értelmiségi volt.[25] Az osztály feladatának tekintették a „főváros fasiszta bűnözőit a Néptörvényszék elé állítani, a fasiszta érzelmű egyénektől a fővárost megtisztítani, és végül a demokratikus Magyarországgal szemben álló mindennemű szervezkedést és mozgalmat likvidálni.”[26] Figyelemre érdemes, hogy a jelentés szerint az osztály a politikai rendészeti ügyek 60 százalékát a társadalom közreműködése (feljelentések, besúgások) útján tárta fel, és csak 40 százalékát saját nyomozásuk eredményeképp.[27]
„Nekem is nagyon kellett vigyáznom, mit mondok”
A szovjet állambiztonsági szervek szinte a kezdetektől bekapcsolódtak a fővárosban a rendőrség munkájába. Kádáron kívül Andreánszky is figyelmet fordított erre Debrecenbe küldött jelentésében: „Az Andrássy út 60. szám alatti politikai nyomozó testületek mellett van beosztva egy Orlov nevű civil ruhás GPU[28]-tiszt, aki tanácsosi címmel szerepel. Orlov tanácsos a GPU és a magyar politikai nyomozó szervek között az összekötő.”[29] Ez a kapcsolat a későbbiekben állandósult, egyre szorosabbá vált, és intézményesült. Az NKGB 1945. január második felében beköltözött a Vilma királyné útja (ma Városligeti fasor) 34–36. szám alatti épületbe. 1945. márciusban pedig már Fjodor Belkin, szovjet államvédelmi tábornok folytatott tárgyalásokat a rendőrség kommunista vezetőivel, és felügyelte tevékenységüket. Belkin nem sokkal később a Baden bei Wienben székelő kelet-európai szovjet elhárító főparancsnokság vezetője lett, de ezután is gyakran megfordult Magyarországon.[30]
Az államrendőrség megalakításáról és a csendőrség feloszlatásáról a március 28-i és az április 23-i minisztertanácson tárgyaltak újra. A januári rendelettervezethez képest a tervezet szakszerűbbé vált, s ellenszavazat nélkül fogadták el a miniszterek. Az 1945 májusában kihirdetett kormányrendelettel feloszlatták a csendőrséget, s az államrendőrségen belül deklarálták a Budapesti Rendőr-főkapitányság és a Vidéki Főkapitányság megszervezését, amelyeket a belügyminiszter közvetlen felügyelete alá helyeztek. A rendelet tartalmazza, hogy minden megyei, városi és járási kapitányságon négy osztályt kell felállítani: bűnügyi, politikai, igazgatásrendészeti és rendőrbírói osztályokat. A rendelet az államrendészeti, politikai rendészeti feladatokat a politikai rendőrség hatáskörébe utalta, de azt bővebben nem részletezte. Tartalmazta, hogy a különböző szinteken megalakítandó politikai osztályok vezetőinek kinevezésére a törvényhatósági bizottságok közgyűlése, illetve a városi képviselő-testület tehet javaslatot.[31] Újabb kormányrendelet intézkedett arról, hogy a politikai rendészeti osztályok vezetőinek kinevezését az illetékes önkormányzatok törvényhatósági bizottsága, illetve képviselő-testülete terjessze fel.[32]
Tömpe András 1945. márciusi, Debrecenbe küldött levelében arról számolt be, hogy az általa vezetett osztály állományának nagy részét még február végén átvette Péter Gábor, maga Tömpe pedig a Magyar Államrendőrség Vidéki Főkapitánysága Politikai Rendészeti Osztályának lett a vezetője.[33] Pedig az utóbbira csak májusban, a fenti rendelet kihirdetése után került sor.
Tömpe András május végi jelentéséből megtudhatjuk, hogy a rendőrségnél az új tisztikar gerincét mintegy 3000 kommunista és velük szimpatizáns (Tömpe szóhasználata, aki nem részletezte, kiket kell szimpatizánsnak tekinteni) alkotta, akik a budapesti főkapitányságon, a politikai rendészeti osztályon és a vidéki főkapitányságok politikai rendészeti osztályain kaptak beosztást. Tömpe András észrevételezte, hogy a miniszterelnöki rendelet megbénítja a központi szervezést, mivel a rendőrség állományának kinevezését az önkormányzatok kapták meg.[34]
A kommunista párt a legtöbb funkció elosztásánál kénytelen volt betartani a koalíciós együttműködés formai szabályait, a rendőrségnél azonban arra törekedett, hogy kezdeti jó pozícióit tovább bővítse. E törekvését siker koronázta. A Politikai Rendészeti Osztály vezetőjén és helyettesén kívül kommunista volt a Belügyminisztériumban a rendőrség szervezetét és felügyeletét ellátó politikai államtitkár, Zöld Sándor,[35] majd az őt 1945. július 15-től felváltó Farkas Mihály, a Közrendészeti Főosztály vezetője, Szebenyi Endre,[36] és a felügyelete alá tartozó rendőrségi ügyosztály vezetője, Ékes István. Továbbá az 1945. március 20-tól létrehozott miniszteri titkárság vezetője Tőkés Ottó[37] lett. Az országos adatok is ezt a tendenciát mutatják. A rendőrkapitányságok politikai rendészeti osztályainak élén 36 közül 34 esetben szintén kommunisták álltak. A nyomozók többsége szintén a kommunisták közül került ki. A megyei rendőrkapitányi posztokat sem paritásos alapon osztották el: az MKP-hoz tartoztak a legtöbben, 16 fő, az SZDP-hez hatan, az NPP-hez hárman, míg kisgazdapárti megyei rendőrfőkapitány nem volt.[38] Egy 1945. június 11-én készült kimutatás szerint a fővárosi kerületekben a PRO állományában dolgozó 113 nyomozóból 83 MKP-, 23 SZDP-tag és 7 parasztpárti volt.[39] 1946 tavaszára a fővárosi politikai rendőrségen 848 fő dolgozott, közülük 272 MKP-, 190 SZDP-, 43 NPP-, 70 FKGP-tag és 273 párton kívüli volt.[40] A Vidéki Főkapitányság Politikai Rendészeti Osztályának 1946 eleji létszámáról Tömpe András belügyminiszternek készített jelentéséből tudunk: összlétszám 1347 fő, a központban dolgozók száma 236 fő.[41] Tömpének egy másik jelentése a következő alosztályokról tett említést ezen az osztályon: Offenzív Alosztály, Defenzív Alosztály, Központi Politikai Tanosztály, Hazahozatali Kormánybiztosság, Internálási Másodfokú Hatóság.[42]
A kisgazdapárt és a szociáldemokrata párt vezetői ragaszkodtak ahhoz, hogy a Budapesti Főkapitányság Politikai Rendészeti Osztályának helyettes vezetői a két párt delegáltjaiból kerüljenek ki. Kovács János mellett a kommunista Fehér Lajos,[43] majd a szociáldemokrata dr. Hortobágyi Endre[44] és a kisgazdapárti dr. Gyuris Aladár[45] rendőrtisztek lettek hivatalosan Péter helyettesei. Dr. Timár István[46] volt rendőrezredes visszaemlékezése szerint Péter Gábor kezdettől fogva szinte teljesen elszigetelte az utóbbi kettőt. Nem volt beleszólásuk az ügyek érdemi intézésébe, és az osztályon lassan közismertté vált, hogy mindkettőjük szobájában lehallgatókészülék működik, „s így nekem is nagyon kellett vigyáznom, hogy a velük való érintkezés során mit mondok” – nyilatkozta Timár.[47]
Az eddig kutathatóvá vált hazai levéltári forrásokból – igaz, csak apró mozaikkockákból – végül is körvonalazódik a kép arról, hogyan szerveződött meg a rendőrség, s ezen belül főleg a politikai rendészeti osztály. Mivel titkosan s a korabeli koalíciós pártharcok állandó kereszttüzében működő szervről van szó, nem állnak rendelkezésre olyan névsorok, amelyeken az állomány változása végigkísérhető lenne. A fizetési listák sem megbízhatóak, ugyanis nem tartalmazzák az állomány teljes névsorát, tehát hiányoznak belőlük olyan személyek nevei, akikről köztudott, hogy a politikai rendőrségen szolgáltak, vagy kitüntetést kaptak, illetve előléptetésben részesültek. Az utóbbi két eseményről a Rendőrségi Közlöny következetesen tájékoztatott.[48]
„Vidéken a rendőrség pártrendőrség”
A rendőrség állandó pártcsaták kereszttüzében állott. Maga a miniszterelnök már az 1945. február 5-i kormányülésen bejelentette, hogy „a rendőrség keretében mutatkozó visszaélések végett a belügyminisztert és a rendőrfőkapitányt magához fogja rendelni”.[49]
Március végén Dálnoki Miklós Béla látogatást tett Péter Gábornál az Andrássy út 60.-ban. A vizitet váratlan ellenőrzésnek szánta, azonban Péteréket előre informálták jöveteléről. Péter Gábor maga számolt be arról, hogyan takaríttattak ki, és hogyan hozatták rendbe a foglyokat annak érdekében, hogy a miniszterelnök ne találjon kifogásolnivalót.[50] Törekvésük sikerrel is járt, így a miniszterelnök csupán a rendőrségre gyakorolt kommunista befolyást tette szóvá: „vidéken több helyen azt tapasztaltam, hogy a rendőrség pártrendőrség. A pesti rendőrség még egyelőre nem az, vigyázzanak rá, hogy ne is legyen” – jegyezte le Péter Gábor.[51]
Az 1945. március 28-i kormányülésen felmerült, hogy a Belügy- és az Igazságügy-minisztérium egy közös bizottságot állítson fel a rendőrségi visszaélések kivizsgálására. Dálnoki Miklós Béla kérte a belügyminisztert, hogy a rendőrségen belül előforduló hibákat azelőtt szüntessék meg, hogy a kormány Budapestre költözik, „mert ott amúgy is sok gondjuk lesz”.[52] A legtöbb panasz azzal kapcsolatban merült fel, hogy a helyi rendőrségek, polgárőrségek kötelékébe tartozó, nem mindig kifogástalan erkölcsű, de ugyanakkor a szovjet parancsnokság bizalmába férkőzött emberek visszaélnek hatalmukkal, és nincs mód az eltávolításukra.[53]
A koalíciós pártok közötti viták középpontjába is a rendőrség került. A miniszterelnök május 15-re pártközi értekezletet hívott össze, amelynek célját a rendőrségnél „uralkodó tűrhetetlen állapotok, szabálytalanságok, egyoldalú pártpolitikai tevékenységek, a vizsgálati és letartóztatási, valamint vallatási eszközök, módszerek” orvoslásában jelölte meg.[54] A pártközi értekezleten a rendőrséggel kapcsolatban a koalíciós pártok vezetői is erős fenntartásaikat hangoztatták. Tildy Zoltán tiltakozott az ellen, hogy „a rendőrség úgy lép fel, mintha csak egy párt érdekeit szolgálná, és mintegy végérvényesen eldöntött tények előtt állana a magyar társadalom. Sok helyen lefogták és letartóztatták a kisgazdapárt vezetőségét, annak tagjait, más helyen az értelmiséghez tartozókat szolgáltatják ki az oroszoknak, ott mindenkit megvádolnak, aki nem a kommunista párt tagja.” Szóvá tette továbbá, hogy „már kezdettől fogva a rendőrség úgy alakult meg, hogy más pártbelieket nem igen vettek be […] Az is feltűnő, hogy szolgálatban a rendőrök egymást „Szabadság” szóval köszöntik, ami a kommunista párt üdvözlőszava.”[55] A parasztpárti Kovács Imre is beszámolt olyan esetekről, amikor a rendőrség megakadályozta a parasztpárt helyi szervezetének megalakulását. Ő is hangsúlyozta, hogy a rendőrségnek államrendőrségnek, és nem pártpolitikát szolgáló testületnek kell lennie. Ennek megvalósulása érdekében felvetette az egész kormányzat felelősségét. Tiltakozott a rendőri szerveknek a kihallgatások során alkalmazott brutalitása ellen, s felvetette, hogy „bizottságok szálljanak ki mindenhová, ahonnan panaszok érkeztek”, még a Dunántúlra is.[56]
A május 18-i kormányülésen tovább folyt a vita a politikai rendőrségről. Vásáry István azt hiányolta, hogy nincsenek kidolgozott irányelvek, amelyek a politikai rendőrség működését szabályoznák. Erdei közölte, hogy „politikai rendőrséget nem ismer, csak az államrendőrség politikai osztályát”. Ugyanakkor a fogalmat ő is használta, s elismerte, hogy „a politikai rendőrség sok helyen önállósítja magát”. Vörös János honvédelmi miniszter a rendőrség által elkövetett visszaélések között felemlítette, hogy a rendőrség „gerinces tisztjeit a megfegyelmezett legénység feljelenti, s azokat éjjel elhurcolja”. A miniszterelnök arról tett említést, hogy „a politikai rendőrség sok helyütt kihallgatás nélkül testi fenyítéseket alkalmaz”, ugyanakkor „ezek a hősök a hadseregbe nem jelentkeznek”. Valentiny Ágoston visszautasította a vádat, hogy a politikai rendőrség „állam az államban” volna, és kiállt amellett, hogy a „fasiszták elleni munkára kell ránevelni” a szervezetet. Egyúttal nagyon keményen a következőkkel támadta a politikai rendőrséget: „Ez azonban egy bűnszövetkezet felelőtlen munkája, amely mögött a fasiszták bújnak meg.” Ígéretet tett: figyelmeztetni fogja a rendőrséget annak jogaira, kötelességeire és feladataira. Erdei beismerte: „Miután laikusok, sokszor van kilengés, azonban oktatásuk itt és vidéken folyik.”[57]
„Magas rangú rendőrtiszteket küldtek ki tisztogatásra”
Az 1945. június 8-i kormányülésre Valentiny igazságügy-miniszter elkészítette azt a rendelettervezetet, amely a rendőrségi szolgálatot felügyelő vegyes bizottság működését szabályozta volna. Eszerint háromtagú, ún. repülőbizottságok szállnának ki bejelentés nélkül egy-egy rendőrhatóság székhelyére. A bizottság tagjai a Bel- és az Igazságügy-minisztérium delegáltjai, valamint egy vizsgálóbíró lennének. Hatásköre kiterjedne mind a büntető-, mind a népbírósági ügyekre. Vizsgálná a rendőri szervek illetékességét és a terhelt ellen folytatott eljárás szabályszerűségét, különös tekintettel annak ellenőrzésére, hogy a letartóztatás után a terheltet átszállítják-e büntető törvényszéki fogházba, vagy hogy egy-egy ügy átkerül-e a népügyészségekhez. A rendelettervezet arra az esetre is tartalmaz intézkedést, ha az ellenőrzött rendőri szervnél bűncselekményt állapítanak meg: „a helyi vádhatóságtól és bíróságtól megnyugtató és elfogulatlan eljárást és ítélkezést nem minden esetben lehet várni, […] az ilyen ügyek elbírálását a budapesti büntető törvényszék, illetőleg a népbíróság kizárólagos illetékessége alá utalja.”[58] A bizottság felállításának ügyét ezen a június 8-i kormányülésen indok nélkül levették a napirendről. Maga Erdei belügyminiszter pedig a probléma megoldásaként közölte, hogy „több vármegyében megkezdték a rendőrségi visszásságok vizsgálatát, és magas rangú rendőrtiszteket küldtek ki tisztogatásra.” Feladatuk az volt, hogy az államrendőrség megszervezéséről szóló rendelet végrehajtását ellenőrizzék, megtisztítsák a rendőrséget azoktól, akik közönséges bűncselekményeket követtek el, és megvesztegethetőnek bizonyultak. Kilenc vármegyében és két törvényhatósági városban indultak vizsgálatok, amelyek következtében több rendőrtisztet és rendőrkapitányt is leváltottak, pl. Dévaványán, Szegeden, Debrecenben, Egerben, Esztergomban és Szentesen.[59] Természetesen ezek a vizsgálatok újabb vitákat váltottak ki a koalíciós partnerek között.
A vizsgálatokra még visszatértek a június 8-i kormányülésen is. Nagy Ferenc felvetette, hogy miért nem illeti meg a főispánt a rendőrség feletti felügyelet joga. Erdei válasza erre az volt, hogy „van ugyan bizonyos ellenőrzési joga, azonban a rendőrség nem állami még, s csak ha államrendőrséggé való átszervezése megtörténik, akkor lehet a kérdést teljesen rendezni.” Gerő Ernő veszedelmesnek tartotta, hogy a rendőrségnél folyó vizsgálatokba más szervek is belefolynak.[60] Ez a megjegyzése Kovács Béla belügyminisztériumi államtitkárnak a Kis Újság június 6-i számában tett nyilatkozatára vonatkozott, miszerint Kovácsnak miniszterelnöki nyílt parancsa van a rendőrség megtisztítására mindazon helyeken, ahonnan súlyos visszaélésekről érkeztek panaszok, valamint hogy a vizsgálat során a legmesszebbmenő eszközöket is igénybe veheti. Erdei a Szabad Nép június 7-i számában azt válaszolta, hogy belügyminiszteri hozzájárulás nélkül senki sem adhat ilyen széles körű felhatalmazást, még a miniszterelnök sem. Ő pedig Kovács Béla ilyen vonatkozású megbízatásához nem járult hozzá.[61]
Ezután Valentiny arra tett kísérletet, hogy felállítson egy az Igazságügy-minisztérium hatáskörébe tartozó rendőrséget, melynek az lett volna a feladata, hogy országos hatáskörben végezze el azokat a nyomozásokat, melyek a népügyészségek objektív, pártatlan tájékoztatásához, a vádemelésekhez, illetve az eljárások megszüntetéséhez szükségesek lettek volna.[62] A rendelettervezet szerint az igazságügyi nyomozó testület a népügyészség megbízása alapján az egész ország területén a bűnvádi perrendtartás szerint, a rendőri hatóságok tagjait megillető jogkörben jár el, illetve „ha valamely ügy nyomozására az igazságügyi nyomozó testület megbízást kapott, az államrendőrség abban nyomozási cselekményt többé nem teljesíthet.”[63] Valentiny a rendelet szükségességének indoklásában arra hivatkozott, hogy egyes ügyekben hiába kísérelte meg azt, hogy a belügyminisztertől, illetve a belügyminiszter útján a nyomozati szervektől tájékoztatást kapjon. Hivatkozott a gyömrői gyilkosságokra,[64] ezzel kapcsolatban többször hiába érdeklődött, választ nem kapott. Kifejtette, hogy a késedelem a bizonyítékok megszerzését veszélyezteti. Erdei azonban a kormányülés jegyzőkönyve szerint arra hivatkozva tartotta feleslegesnek a rendeletet, hogy a bűnvádi perrendtartás szabályozza a nyomozati és az igazságügyi szervek egymáshoz való viszonyát. Elismerte, hogy voltak hibák, ezeket igyekszik helyrehozni, de az előterjesztett javaslat szerinte csak növeli az ellentéteket.[65] Gerő Ernő kereskedelem- és közlekedésügyi miniszter ugyancsak a tervezet elvetése mellett foglalt állást az alábbi indokkal: „alkalmas arra, hogy a reakciós felfogásoknak támadási alapot adjon, mert a rendőrség elleni általános kifogások reakciós jellegűek.” Valentiny tervezetét az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945. június 27-i ülésén hosszú vita után 6:4 arányban elfogadta,[66] azonban a kommunisták és a baloldali szociáldemokraták együttes fellépésére a rendeletet nem jelentették meg a Magyar Közlönyben. Ennek a hátterét sajnos nem lehet levéltári forrásokkal dokumentálni. Az ismeretes, hogy a Szabad Nép 1945. június 29-i száma a legélesebb harcot hirdette a rendelet végrehajtásával szemben. A szociáldemokrata párt pedig 1945. július 5-i országos vezetőségi ülésén tárgyalta az ügyet. Szakasits vezetésével a párt balszárnya támadta Valentinyt a rendelettervezetért, aki a vezetőségi ülés után lemondott miniszteri megbízatásáról.[67] A történtekről Rákosi Mátyás a következőket jegyezte le memoárjában: „Egy napon kiderült, hogy Valentiny valami igazságügy-miniszteri országos rendőrséget akart létrehozni, széles jogkörrel, illetve ilyen törvényt [rendeletet – P. M.] fogadott el a minisztertanács, mielőtt a kommunista miniszterek észbe kaptak volna; megfelelő hercehurca után tudtuk csak ezt a már elfogadott minisztertanácsi rendeletet visszacsinálni.”[68]
Folyamatos feszültség keletkezett a népügyészségek, illetve -bíróságok és a politikai rendőrség között. A népbíróságok eredeti feladatkörébe tartozó háborús és népellenes bűncselekmények miatt a politikai rendőrségtől a népügyészséghez vádemelési indítvánnyal áttett ügyek alig 50 százalékában emeltek vádat, a maradék ügyek felében a népügyészségek vagy azonnal megszüntették az eljárást, vagy az ügyeket visszaadták pótnyomozásra a politikai rendőrségnek. A népbíróságok az ún. vádiratos ügyek újabb 50 százalékában – első és másodfokon együttesen – felmentő ítéletet hoztak. „A nyomozó hatóságok politikai és szakmai álláspontja tehát az ügyészségek és bíróságok szűrése eredményeként 75 százalékban devalválódott” – írta Major Ákos egykori népbíró.[69]
„A proletárdiktatúrától való félelem okait a rendőrség szolgáltatja”
Az Ideiglenes Nemzeti Kormány rendeleteivel teljesen egyértelműen az ún. háborús bűnösöknek és a népellenes cselekményeket elkövetőknek üzent hadat. A problémát az jelenti, hogy a végrehajtás során a kulcspozíciókkal rendelkező kommunista párt vezetői úgy vélték, hogy ezt a harcot ki kell terjeszteni a hazai reakció ellen is. Ezt a címkét viszont nagyon könnyen ráaggatták bárkire – értve rajta, hogy a társadalmi haladást akadályozza –, aki nem értett egyet a kommunistákkal, vagy bírálni merte a politikájukat. Ennek következtében az az abszurd helyzet állott elő, hogy a nagy leleplezések ellenére a reakciósnak minősítettek száma nem csökkent, hanem egyre nőtt. A reakció fogalmának definiálatlansága visszaélések sorozatos elkövetésére adott alkalmat a politikai rendőrségnek. Bibó István így jellemezte ezt a helyzetet: a kommunista párt „egy esztendő óta az ország társadalmi és politikai életének legkülönbözőbb pontjain ragadja üstökön és semmisíti meg a reakciót, és minden héten újabb és újabb fészket fedez fel. A csodálatos az, hogy a reakciónak és fasizmusnak minél több fészkét fedezik fel, annál szűkebb lesz a demokrácia platformja, és annál szélesebb a reakció. […] A reakció elleni ilyen harcnak a legnagyobb betegsége az, hogy nem tud különbséget tenni a szorosan vett reakció szűk köre és azok között a konszolidációs elemek között, akik azáltal válnak reakciósokká, hogy a reakció elleni harc megfélemlíti őket.”[70] Bibó már 1945-ben kifejtette, hogy a demokratikus koalícióban benne lévő polgári rétegek és vagyonosabb parasztság ellen „nem lehet rendőrséget csinálni”.[71] Szerinte éppen a kommunista kézben lévő rendőrség volt az egyik okozója annak, hogy 1945-ben a magyar demokrácia válságba került. „Az egész válságban a rendőrség ügye központi jelentőségű, mert a kommunistáktól és a proletárdiktatúrától való félelem konkrét okait – a megszállás nehézségeitől eltekintve – elsősorban a rendőrség szolgáltatja. A magyar rendészeti apparátus az 1945-ik esztendő nagyobb részében a kommunista párt számára jelentett pozíciót”[72] – írja Bibó. Majd tovább fűzi a gondolatot: „Nem kevésbé rövidlátó dolog a rendőrséget politikai pozícióként értékelni. Ennek csak egy hamarosan bekövetkező polgárháborúra való tekintettel volna politikai értelme. Egyébként az arra nem alkalmas emberek által betöltött posztok nem pozíciók, hanem tehertételek. A kommunista párt semmivel sem vesztett annyit év eleji magyarországi pozíciójából, mint azzal, hogy a rendőrségben tartott pozícióhoz ragaszkodott. A rendőrség egy szakigazgatási ág, amelynek eljárásmódjait – a demokratikusabb emberkezelés követelményeitől eltekintve – nem a haladó szellemiség, hanem a jó szakigazgatás szükségletei és követelményei kell hogy megszabják.”[73]
Jegyzetek
[1] Lásd Balogh Sándor–Szabó Éva: Koalíció és politikai érdekegyeztetés (A pártközi értekezlet). Múltunk, 1994/4., 31–72. o.
[2] MOL XIX-A-83-a.
[3] Uo.
[4] PIL 274. f. 2/11. 1945. január 19-i ülés.
[5] Uo.
[6] Uo.
[7] A Népszava 1946. január 23-i számából tudjuk, hogy 1945. január 19-én alig több mint 200 kommunista és szimpatizáns kezdte meg a rendőrség szervezését, s négy nap alatt, január 23-ára már megalakult a központosított budapesti rendőr-főkapitányság.
[8] Vas Zoltán: Akkori önmagunkról. Önéletírás. Bp., Magvető, 1982, 2. k., 38. o.
[9] MOL XIX-B-1-r BM Elnöki iratok, 1945. és lásd Kozáry Andrea: Dokumentumok a szerveződő rendőrségről és Budapest közállapotáról. 1945. január–február. Társadalmi Szemle, 1997/1., 76–90. o.
[10] A szovjet politikai rendőrség elnevezése 1934 és 1943 között volt NKVD, vagyis Belügyi Népbiztosság (Narodnij Komisszariat Vnutrennyih Gyel). 1943 és 1946 között az elnevezése NKGB, azaz Állambiztonsági Népbiztosság (Narodnij Komisszariat Goszudarsztvennoj Bezopasznosztyi) volt.
[11] MOL XIX-B-1-r BM Elnöki iratok, 1945.
[12] Uo.
[13] PIL 274. f. 11/10. A február elején Péter Gábor által készített beszámoló tartalmazza, hogy Péternek egy helyettese van, és az osztály három csoportvezetője is mind kommunista, de hogy név szerint kik ők, arról nem tesz említést.
[14] Kovács kinevezéséről egyelőre csak egy 1946. szeptember 25-én kelt, Péter Gábor által aláírt körözvény áll rendelkezésre, amely szerint Kovács a Magyar Államrendőrség Budapesti Főkapitánysága Politikarendészeti Osztályának osztályvezető-helyettese lett. A dokumentumot közli Gábor Róbert: Az igazi szociáldemokrácia. Küzdelem a fasizmus és a kommunizmus ellen. Bp., Századvég Kiadó, 1998, 373. o. A dokumentum eredeti példánya eddig nem került elő a levéltárakból. Kovács 1948-ban Moszkvába került, s ott halt meg 1949-ben.
[15] Uo.
[16] PIL 274. f. 11/10. 1945. március 7.
[17] Az Eötvös utca 7. szám alatt a két világháború között a Magyar Királyi Államrendőrség Útlevélosztálya működött, jelenleg a Történeti Hivatal székháza.
[18] PIL 274. f. 11/10. Tájékoztató a politikai rendőrségről, 1945. február 20., aláírás nélkül. (A Hűség Háza a nyilaskeresztes párt országos központjaként szolgáló épület volt.)
[19] Tömpe András (1913–1971) mérnök, részt vett a spanyol polgárháborúban, majd a Szovjetunióba emigrált. 1944-ben Nógrádi Sándor partizánegységében harcolt, kommunista. Legmagasabb beosztása rendőrvezérőrnagy.
[20] Rácz Béla: A Belügyminisztérium újjászervezése. Levéltári Közlemények, 1970/1., 93–94. o. Szentiványi József visszaemlékezése.
[21] PIL 274. f. 11/11. Jelentés az MKP KV Titkárságának, 1945. március 27.
[22] MOL XIX-B-1-r BM Elnöki iratok, 1945.
[23] Uo.
[24] PIL 274. f. 11/10. Tájékoztató…, 1945. február 20.
[25] Uo.
[26] Uo.
[27] Uo.
[28] A szovjet politikai rendőrség elnevezése az idők folyamán többször változott: 1922-ben hívták GPU-nak, vagyis Állami Politikai Hatóságnak (Goszudarsztvennoje Polityicseszkoje Upravlenyije); 1943 és 1946 között az elnevezése NKGB volt: azaz Állambiztonsági Népbiztosság (Narodnij Komisszariat Goszudarsztvennoj Bezopasznosztyi).
[29] MOL XIX-B-1-r BM Elnöki iratok, 1945.
[30] Belkin még 1949-ben, a Rajk-per előkészítésében is jelentős szerepet játszott: személyesen hallgatta ki Rajkot és vádlott-társait. Lásd Szász Béla: Minden kényszer nélkül. Bp., Európa–História, 1989, 365–366. o.
[31] 1.690/1945. M. E. sz. rendelet, 1945. május 10. Magyarországi Rendeletek Tára, 1945. I. kötet. Bp., Magyar Belügyminisztérium, 1946, 131–133. o. Ez a rendelet lehetővé tette a volt csendőrségi állományba tartozó, igazolt személyek alkalmazását is a rendőrségnél.
[32] 1.700/1945. M. E. sz. rendelet, 1945. május 10. Uo. A budapesti rendőrségre vonatkozóan külön szabályozás is történt a 8.490/1945. sz. M. E., 1945. szeptember 20-án kihirdetett rendeletben: „Nagy-Budapesten a rendőrhatósági teendőket és a végrehajtó szolgálatot a Magyar Államrendőrség Budapesti Főkapitánysága látja el, […] élén a főkapitányság vezetője áll.”
[33] PIL 274. f. 11/11. 1945. március 27.
[34] PIL 274. f. 11/11. Tömpe András jelentése, 1945. május 23.
[35] Zöld Sándor (1913–1951) orvos, 1944. december 23-tól 1945. július 15-ig, valamint 1948. október 30. és 1950. június 23. között belügyi államtitkár, majd belügyminiszter 1951. április 20-ig, mikor is letartóztatástól való félelmében családját megölte, majd öngyilkos lett.
[36] Dr. Szebenyi Endre (1895–1950) jogász. A Budapesti Nemzeti Bizottság a Budapesti Népügyészség vezetőjévé választotta, de ezt nem fogadta el, s a BM-be ment dolgozni. Itt 1945. június 11-től miniszteri tanácsos, 1946. áprilistól miniszteri osztályfőnök, a Közrendészeti Főosztály vezetője, majd 1947. július 4-től miniszterelnökségi adminisztratív államtitkár. 1949. június 7-én letartóztatták, 1950-ben halálra ítélték, és kivégezték. 1955-ben rehabilitálták.
[37] Tőkés Ottó (1922–) Rajk László titkára. 1949. júniusban őt is letartóztatták. A dr. Szebenyi Endre és társai ellen lefolytatott perben hat év kényszermunkára ítélték, 1954-ben szabadult, 1955-ben rehabilitálták.
[38] PIL 274. f. 7/186. 1945. május 23-i összesítés.
[39] PIL 274. f. 11/10.
[40] Uo. 1946. április 8-i dátummal, Fehér Lajos osztályvezető-helyettes aláírásával jegyzett kimutatás. Fehér Lajos (1917–1981) tanár, újságíró, politikus. 1945–1946-ban rövid ideig Péter Gábor helyettese.
[41] PIL 274. f. 11/11., 1946. február 28. Itt a párthovatartozásról nem esik szó.
[42] Uo. 1946. március 13.
[43] Fehér Lajos neve az 1946. szeptember 25-én kelt 61. számú körözvényben már nem szerepel. 1962-től 1974-ig a minisztertanács elnökhelyettese volt.
[44] Dr. Hortobágyi Endre, legmagasabb beosztása rendőrezredes. Az 1946. szeptember 25-i körözvény szerint a Magyar Államrendőrség Budapesti Főkapitánysága Politikarendészeti Osztályának osztályvezető-helyettese. A Rendőrségi Közlöny 1946. január 15-i száma szerint rendőr alezredessé nevezték ki. Egy a kutatási tilalom alól 1997-ben felszabadított, az angol titkosszolgálat által a politikai rendőrségről készített jelentés 1946. július közepén Péter egyik helyetteseként említi. Public Record Office (PRO) FO 371/59072. Gábor Róbert szerint Hortobágyi kb. 15 hónapot szolgált a politikai rendőrségen, 1946 végén váltották le, helyébe a szintén szociáldemokrata Bittman István rendőr alezredes került. Gábor Róbert: Az igazi szociáldemokrácia. I. m. 183. o.
[45] Dr. Gyuris Aladár 1945. november 10-től rendőr alezredes (Rendőrségi Közlöny, 1945/9.). Az angol titkosszolgálat által a politikai rendőrségről készített jelentés szerint 1946. július közepén Gyuris már Péter egyik helyettese (PRO FO 371/59072). Az 1946. szeptember 25-én kelt körözvény szerint is a Magyar Államrendőrség Budapesti Főkapitánysága Politikarendészeti Osztályának osztályvezető-helyettese. Lásd Gábor Róbert: Az igazi szociáldemokrácia. I. m. 373. o. Hogy Gyuris meddig töltötte be ezt a posztot, pontosan nem tudjuk. Az bizonyos, hogy 1947 januárjában, amikor a letartóztatások zajlottak az ún. „köztársaság-ellenes összeesküvés” kapcsán, az ÁVO-n Péter Gábor egyik helyettese. Lásd Cristopher Felix (James McCargar): A titkos háború. Bp., Európa, 1993, 237–238. o.
[46] Dr. Timár István jogász, 1945. január és 1948. december között a budapesti politikai rendőrségen szolgált. 1947. decembertől Péter Gábor helyettese volt. 1948. decembertől az Igazságügy-minisztérium Büntetőjogi és Ügyészi Főosztályának vezetője lett. 1953. januárban letartóztatták a Péter Gábor és 17 társa elleni bűnügyben, jogerősen 11 évi börtönre ítélte a katonai bíróság. 1956. október közepén szabadult. 1957 februárjában rehabilitálták, 1962-ig a Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettese, majd a Szerzői Jogvédő Hivatal főigazgatója lett.
[47] Timár István Zinner Tibor tulajdonában lévő emlékezését közli M. Kiss Sándor idézett tanulmánya. In Böszörményi Géza: Recsk 1950–53. Bp., Interart, 1990, 12. o.
[48] A személyzeti anyagok gyakorlatilag máig nem kutathatók.
A rendőrség állományán belül 1945 és 1956 között több mint 22 ezer áthelyezés történt, ami nem az áthelyezésben érintett személyek számát, hanem az igazgatási aktust jelöli. (Kajári Erzsébet kutatása alapján). Lásd Figder Éva–Palasik Mária: A politikai rendőrségről 1946-ban készült titkos angol jelentés. Történeti Hivatal Évkönyve, 1998, megjelenés alatt.
[49] MOL XIX-A-83-a.
[50] PIL 274. f. 11/10. Péter Gábor jelentése Gerő Ernőnek, 1945. március 30.
[51] Uo. A jelentéshez hozzátette, hogy Dálnoki Miklós Béla azon lepődött meg a legjobban, hogy a falon nem Lenin és Sztálin, hanem Petőfi képét látta.
[52] MOL XIX-A-83-a.
[53] Dálnoki Miklós Béla kormányának (Ideiglenes Nemzeti Kormány) minisztertanácsi jegyzőkönyvei, 1944. december 23.–1945. november 15. Szerkesztette, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta: Szűcs László. Bp., Magyar Országos Levéltár, 1997, 13. o.
[54] Tudománypolitikai Intézet Kisgazda Levéltára 10. doboz, 30. őrzési egység.
[55] Uo.
[56] Uo.
[57] MOL XIX-A-83-a.
[58] Uo.
[59] Dálnoki Miklós Béla kormányának… I. m. A: 510. o.
[60] MOL XIX-A-83-a.
[61] A Kis Újság munkatársa még ezen a napon felkereste mind Kovács Bélát, mind Erdei Ferencet. A nézeteltérés azzal tisztázódott, hogy Kovácsnak egy konkrét eset kivizsgálására valóban volt miniszterelnöki megbízatása, amihez Erdei is hozzájárult. Azonban Erdei hozzátette: az adott ügyben már folyik egy vizsgálat, amelyet a Belügy- és az Igazságügy-minisztérium képviselőiből alakult bizottság végez. Lásd Kis Újság, 1945. június 8.
[62] PIL 253 f. 1/4. és MOL XIX-A-83-a.
[63] Az 1945. június 22-i dátumozású rendelettervezet száma 522/1945. MOL XIX-A-83-a, az 1945. június 27-i kormányülés anyagában.
[64] Lásd később részletesen.
[65] MOL XIX-A-83-a.
[66] Uo. A tervezet mellett szavazott Valentiny Ágoston, Gyöngyösi János, Teleki Géza, Vásáry István, Nagy Ferenc, Faragho Gábor; ellene Gerő Ernő, Molnár Erik, Erdei Ferenc, Bán Antal.
[67] Népszava, 1945. július 8. 1945. július 21-től az igazságügy-miniszter Ries István, a Szociáldemokrata Párt baloldalához tartozó politikus lett. Bölönyi József: Magyarország kormányai 1848–1992. Bp., Akadémiai, 1992, 95. o.; Nagy Ferenc: Küzdelem a vasfüggöny mögött. Bp., Európa–História, 1990, 1. k., 154. o.; Gábor Róbert: Az igazi szociáldemokrácia. I. m. 160. o.
[68] Rákosi Mátyás: Visszaemlékezések 1940–1956. Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket készítette: Baráth Magdolna, Feitl István, Gyarmati György, Palasik Mária, Sipos Levente, Szűcs László, T. Varga György. Szerkesztette: Feitl István, Gellériné Lázár Márta, Sipos Levente. Bp., Napvilág, 1997, 1. k.,175. o.
[69] Dr. Major Ákos: Népbíráskodás–forradalmi törvényesség. Egy népbíró visszaemlékezései. Bp., Minerva, 1988, 159. o.
[70] Bibó István: A magyar demokrácia válsága. In Bibó István: Válogatott tanulmányok. Bp., Magvető, 2. k., 27–30. o.
[71] A magyar demokrácia válsága-cikk vitája. Bibó István: Válogatott tanulmányok. I. m. 107. o.
[72] Bibó István: A magyar demokrácia válsága. I. m. 38. o.
[73] Uo. 41. o.