A bizalom meginog
Magyarország és Lengyelország a kommunizmus összeomlását késedelem nélkül a saját hasznára fordította. Románia erre egy véres forradalom nyomán sem bizonyult képesnek. Igaz, a forradalom még remekül bevált. Talán túlságosan is remekül. Olyannyira, hogy a legremekebb mesterfogásokat (a halottak számának drámai „túlteljesítését”, a sebtében megalkotott „dokumentumokat”, a „terroristákkal” folytatott „polgárháborút” stb.) már a nyugati sajtó sem tudta megbocsátani. S attól kezdve egymást érik a szerencsétlenségek.
A gazdasági helyzet fokozatosan romlik. A fiatalok tömegével menekülnek az országból. A román származást a világ lassan a romával mossa össze. Még a nemesebb szándékok (lásd Arad) is folyton visszájukra fordulnak. Minden, amit helyzetünk javítására kieszelünk, csak a világ gyanakvását fokozza. Az is a csődöt növeli, ami korábban még az ország jó hírét öregbítette volna.
Az Európai Unió nemrégen azt a Radu Vasile által küldött levelet, mely Románia gazdasági reformokra vonatkozó ígéreteit tartalmazta, az uniós szokásrendtől eltérően az ország elnökével is aláíratta, hátha úgy megbízhat a román ígéretekben (épp Arad után vagyunk, amikor Vasile leplezetlenül átlátszó ürüggyel lemondja az Orbán Viktorral való találkozót). S újabban mintha már ezzel sem érné be, valamiféle gazdasági gyámság alá szeretne helyezni bennünket. Hogy miért, érthető. A román kormány a Valutaalap ajánlásainak fittyet hányva az ország – Nyugaton katasztrofálisnak tartott – gazdasági helyzete ellenére is több mint kétszeresére növelte a katonák és a rendőrök fizetését (ami ismét csak érthető, hiszen három esztendő sorozatos balfogásai után az össznépi elégedetlenséggel szemben hovatovább csak bennük lehet reménye). A kis jövedelmű családok számára is kénytelen volt soron kívüli fűtéspótlékot kiutalni, hisz a hideg beálltakor egész városok maradtak fűtés, sőt ivóvíz nélkül. A gazdaság jövője szempontjából mindkét intézkedés csupán a betegség tüneteit enyhíti, a beteg állapotát bizonyosan tovább rontja. S mert a Valutaalap csak a gazdaság átalakítására folyósíthat kölcsönöket, az idénre esedékes kölcsönt már csak jövőre kaphatjuk meg (ha megkapjuk még egyáltalán).
S vele veszhet el újabb 400 millió dollár értékű európai uniós támogatás is.
Kommunista piacgazdaság
Sokan már közvetlenül az 1996-os választási győzelmet követően figyelmeztettek rá, hogy az új román hatalomnak a – már akkor rendkívül súlyos – gazdasági helyzet következtében – nem igazán jók a túlélési esélyei. Amit úgy kellett érteni, hogy az új hatalom, bármily sokat tesz is az ország gazdaságának normalizálásáért, nem hozhat látványos fordulatot, s ezért még a választási ciklus vége előtt kénytelen lesz visszalépni a hatalomból. Arra, hogy – elődeihez hasonlóan – az új kormányzat sem a gyors és radikális gazdasági átalakítást, hanem a mindenáron való túlélést tekinti majd feladatának, a legpesszimistábbak sem számítottak.
1999-ben az RMDSZ-t is tömörítő demokratikus pártkoalíció kormányzásának harmadik esztendejében az ország gazdaságának 85 százaléka még mindig állami kézben van, azaz a gazdaság szerkezetét tekintve Románia még mindig szocialista állam (a szándékosan sarkított megfogalmazás Emil Constantinescu államfőtől származik). A gazdaság minden ágában az állami monopóliumok diktálnak. Valóságos piaci verseny sehol sem alakulhatott ki. A lakosság létfeltételeit legközvetlenebbül érintő területeken, az áramszolgáltatásban, a fűtőanyag-ellátásban, a hőszolgáltatásban, az építőanyag-iparban, a vasúti szállításban, sőt még az élelmiszeripar kulcsfontosságú területein is az állami nagyvállalatok diktálják az árakat, s ily módon a gazdaságtalan termelés, a szervezetlenség, a korszerűtlen technológiák összes veszteségét a fogyasztóra háríthatják át.
A jelenségnek hosszú távon nem is lehetett más következménye, mint a fizetőképes kereslet folyamatos romlása. Az emberek pedig ott „takarékoskodtak”, ahol tudtak. A lakbérnél, a víznél, a fűtési költségeknél. Egyszerűen nem fizettek. Ez – egy piacgazdaságban – a szolgáltatások fokozatos beszüntetését vonta volna maga után. Romániában azonban az állam nem merte vállalni a következményeket. A román munkást ugyanis kisgyerekkora óta arra szocializálták, hogy őt, a szocialista nemzetállam polgárát – pusztán a nemzethez való tartozás jogán – meg kell illetniük a „tisztességes” (azaz szerfelett szerény, de államilag garantált) létfeltételeknek. A adósságok így horribilisekké növekedhettek. A nagyvállalatok privatizációjának elmaradása miatt a „szocialista” ipar továbbra is raktárra termelt, drága és rossz minőségű, reménytelenül eladhatatlan termékhalmok lepték el a gyárak udvarait is. Fizetni tehát ők sem tudtak. Az állam csaknem egy évtizeden át állta a cechet. Az eredményt persze már ekkor borítékolni lehetett volna: a „prosperitást” az állam csak úgy tarthatja fönn, ha mind jobban eladósodik. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a rendszer önnön tartalékait is felélte, a körbetartozások nem írhatók jóvá, az adósságfolyondár a gazdaság egészét megfojtással fenyegeti.
Elviselhető külföldi kölcsönökhöz jutni ebben a helyzetben lehetetlen.
Az egyetlen járható utat a külföldi beruházások jelenthetnék.
Nemzeti fóbiák
A külföldi beruházó azonban a román politikus és átlagember, sőt az értelmiség egy jelentős része számára is vörös posztó volt. A Nyugat már a Ceausescu-rendszer utolsó esztendeiben is állandó kritikával illette a román belpolitikát, folytonosan megpróbált beleszólni az ország belügyeibe. Ezt egyetlen hatalmi önkényre berendezkedett társadalom sem szereti. Különösen akkor nem, ha a hatalmi önkényt nemzetidegen társadalmi csoportok, nyelvi, vallási, etnikai kisebbségek, kozmopolita értelmiségiek, vagyonukat visszakövetelő „idegenek” megrendszabályozásának szükségességére hivatkozva a legfőbb nemzeti érdekként lehet feltüntetni. A külföldi így vált románellenes összeesküvővé, aki a magyar „Sörös György” zsoldjában áll. (A román nacionalista sajtó, hogy a magyar származást azok számára is félreérthetetlenné tegye, akik soha nem is hallottak felőle, konokul e román ábécéből hiányzó betűkkel keresztelte át George Sorost.)
A 90-es évek elején, Iliescu hatalmának védelmében husángokkal felfegyverzett Zsil-völgyi bányászok özönlötték el a fővárost. (A látogatás „első bányászdúlás” néven maradt fenn a közösségi emlékezetben.) Ellenzéki szerkesztőségeket, egyetemi laboratóriumokat, az Iliescu-hatalommal szemben álló pártvezérek otthonait forgatták fel, „kozmopolita kinézetű” járókelőket ütlegeltek. Az ő kedvenc jelszavuk is ez volt: „A haza nem áru.” A mélyen hazafias gondolatra kedves napilapjaikban akadtak rá. Az utcai jelszavakat a parlament kormányzó pártjainak képviselői – öblös pátosszal – még túl is harsogták. Egy-két értelmiségi réteglap „deviáns” publicistáján kívül alig akadt, aki megkongatta volna a vészharangot. Évekbe tellett, amíg Iliescu és társai belátták, hogy a külföldi beruházó – bármennyire ellenszenves is számukra – az ország egyetlen reménye. Ekkor azonban, 1996 táján döbbenettel kellett tapasztalniuk, hogy a „haza” egyáltalán nem kelendő. Egészen pontosan a külföldiek, köztük a „haza” elrablására szakosodott magyarországiak is, csak azt lennének hajlandóak megvásárolni, ami amúgy is működőképes. Az energiafaló, elavult gyáróriásokért nemhogy nem tolonganak a befektetők, még csak érdeklődő sem igen akad.
S ami még rosszabb, egy része azoknak is, akik beruháztak, egy idő után kénytelen volt szedni a sátorfáját. A bizalmatlanság, a kaotikus törvénykezés, a korrupció rekordidő alatt kedvüket szegte.
Az alagút vége?
1886 őszén – sokak számára váratlanul – győzött a Demokratikus Konvenció. Kiderült, hogy a mélyben nem sejtett változások érlelődnek. Az új kormányban az RMDSZ is helyet kapott. Sokan véltük úgy: felderengett az alagút vége. Az új politikai garnitúra minden tagja fennen hirdette: a gazdaság átalakítása nem tűr halasztást. A lehető leggyorsabban el kell kezdeni a privatizációt. A román államnak be kell látnia: nincs abban a helyzetben, hogy maga diktálhassa a feltételeket. Minden esetben el kell fogadnia a piac ítéletét. Az eladhatatlan vállalatokat pedig fel kell számolni. Már az is hatalmas nyereség, ha az általuk „termelt” hihetetlen veszteségektől megszabadulhat.
Csakhogy rövidesen kiderült: a román ipar olyan politikai gyom, mely gyakorlatilag kiirthatatlan. Ceausescu és elődei annak idején közelről sem gazdaságossági vagy (legalább) gyakorlatias szempontok alapján szórták tele az országot iparvállalatokkal. Bevallott céljuk az ország „arányos” gazdasági fejlesztése, az etnikai „egyensúly” kialakítása, a nemzeti homogenizálás és egyéb, önmagukban is valóságidegen eszmék és eszmények „életbe ültetése” volt.
Ehhez az iparszerkezethez hozzányúlni a kínkeservesen elért nemzeti vívmányok alapjainak megbolygatásával lett volna egyenértékű. Erre pedig – mint utólag kiderült – a koalíció RMDSZ-szel szövetségben kormányzó pártjai sincsenek fölkészülve. A választók a változásra szavaztak, csak azt nem tudta senki, mit és hogyan kéne, illetve lehetne megváltoztatni.
Az első baljóslatú jelek kulturális vonatkozásban jelentkeztek. A koalíciós szerződésben a szövetségesek a romániai magyarságnak az ötvenes évek végén megszüntetett magyar tannyelvű egyetem visszaállítását, az anyanyelv nyilvános használatának jogát, a helyhatósági törvény korszerűsítését, a kommunista kormányzat által elkobzott felekezeti és intézményi vagyon visszaszolgáltatását ígérték.
Ezeket a követeléseket az RMDSZ nyomására a magyar kormányok is támogatták. Horn Gyula, hogy az egyetem kérdését dűlőre vihesse, még a kolozsvári helyszínről is hajlandó lett volna lemondani. De hiába jelezte a nemzetközi környezet, hogy megelégedéssel venné tudomásul a magyar kisebbséggel, illetve a Magyarországgal való kiegyezést, a döntő pillanatokban maguk a koalíciós partnerek is visszaléptek.
Később az is kiderült, hogy a kisebbségi kérdés kezelésében mutatkozó bizonytalanságok és következetlenségek közelről sem esetlegesek, egy átfogóbb mentális rendszer következményei.
A közvélemény egyszerűen nem tudta feldolgozni az élményt, hogy a hosszú évtizedeken át oly hatásos receptek egyszerre hatástalanokká váltak. Az a generáció, mely megélte és magától értetődőnek fogadta el a Ceausescu-rendszer „világra szóló” sikereit, a Románia iránti rokonszenvet és lelkesedést, egyszerűen nem gondolhatott másra, mint arra, hogy a baj a járt út feladásában rejlik. Az útéban, melyet élete végén maga Ceausescu is mintha felhagyott volna. Arra, hogy a bajok igazi oka a nacionalizmusban, a román állam ideológiai alapjaiban rejlene, nem is gondolhattak, hiszen ezt az ideológiát évtizedeken át elképzelhetetlen volt még csak bírálni is, nemhogy megkérdőjelezni.
A modern román nemzetállam egész ideológiáját egy tudományos vonatkozásban szerfelett kérdéses, de csaknem egy századon át fővesztés terhe alatt megkérdőjelezhetetlen teóriának, az ún. kontinuitáselméletnek köszönhette. Erdélyt 1919-ben demokratikusan, a magyar kisebbség egyenjogúságának fenntartásával is Romániához lehetett volna csatolni. Csakhogy a svájci típusú nemzeti pluralizmus helyett az új állam politikai és értelmiségi elitje a francia típusú nemzeti kizárólagosság, a nemzetállam alternatívája mellett döntött, ezt pedig – mivel Erdély és Kelet-Közép-Európa realitásaival gyökeresen szemben állt – csupán a kontinuitás mítoszára lehetett – elvileg legalábbis – fölépíteni.
Az ideológia megalkotói leplezetlen cinizmussal vallották: igaz az, ami a nemzetnek (értsd: a nemzetállamnak) hasznára van. Jöjjön létre az állam, később teljesen mindegy lesz majd, hogy hogyan jött létre.
Nem lett mindegy. A társadalomra az ideológiai nyomásgyakorlás minden eszközével, végső esetben akár erőszakkal is rákényszerített hazugságok olyan mély nyomokat hagytak a társadalom értékstruktúrájában, melyek – ez mára már nyilvánvaló – magát a társadalmat teszik működésképtelenné. A társadalom rendjét ugyanis, a köztudatba mélyen beivódott társadalomtudományi előítélettel ellentétben, nem a rendőrség, az igazságszolgáltatás, a hadsereg, hanem a társadalmi, gazdasági és kulturális értékek szabályozzák. Az előbbiek csupán a többé-kevésbé deviáns viselkedésmódok korlátozására, illetve a vitás kérdések rendezésére szolgálnak.
Az ideológiai konstrukcióknak a valósággal való következetes összekeverése a politikai elitet és az értelmiség nagyon jelentős részét képtelenné tette a realitásokhoz való alkalmazkodásra. Annak, aki Romániában érvényesülni vagy akár csak beilleszkedni szeretett volna, a nemzetállami eszmerendszert nemcsak elfogadnia kellett (feltétel nélkül!), de harsányan hirdetnie is. A román átlagértelmiségi és a román politikus ma is úgy érzi, ha ezt az értékrendszert feladja, kicsúszik lába alól a talaj. El fogja veszíteni mindazt, amit ősei oly keservesen, oly sok „hősi áldozattal” megszereztek.
„Kézenfekvő” volt tehát: a baj okai nem a nacionalizmusban rejlenek, hanem abban, hogy az új kormányzat, az új rendszer nem eléggé nacionalista. A ’89 után adagolt „még több” nacionalizmus azonban „érthetetlen módon” csak tovább növelte a bajt.
A megzavarodott közvélemény ’95 táján fokozatosan kettéhasadt, s az álláspontok közti szakadék mind áthidalhatatlanabbá mélyült. Mind többen döbbentek rá, hogy a betegséget maga a gyógyszer okozza.
Az 1996-os változások ebben a vonatkozásban valóban radikális fordulatot hoztak. A közélet mind nagyobb területeiről tűnt el a leplezetlenül elfogult, primitíven nacionalista hang. A PRO TV-t követően az RTV 1 műsoraiból is eltűnt a nyílt kisebbségellenesség. Az értelmiségi elit egy része mind nyíltabban szolidaritást vállalt a kisebbségekkel, és fenntartások nélkül azonosult az európai értékrenddel. A 22 és a Dilema című értelmiségi réteglapok mellett a frissen alapított Curentul című napilap a Magyar Hírlap hetedik oldalához hasonló véleményoldalt rendszeresített, melyen magyarok is rendszeresen megszólalhattak. Ezeken az oldalakon derült ki, hogy a konzekvensen demokratikus magyar és román álláspont nemcsak közeledhet egymáshoz, de alapvető kérdésekben (még nemzetiekben is) átfedheti egymást.
Egyre gyakoribbakká váltak az ország föderalizálását ésszerűnek tekintő, az európai integráció mélyebb konzekvenciáit is belső meggyőződéssel vállaló hangok.
Ezzel egyidejűleg azonban sokakat még inkább hatalmába kerített a meggyőződés, hogy a nacionalista dózist kell – most már drasztikusan – növelni. Ami azonban ennél is súlyosabb: a drogról azok sem mindig tudtak lemondani, akik jobbára már felismerték, ez utóbbi a kór igazi okozója.
A kisebbségi kérdés lakmuszpapír volt csupán.
A folyamat egyéb vonatkozásokban is azonos játékszabályok szerint zajlott. Az elszánt, logikus, átgondoltnak tűnő szándéknyilatkozatokat, a közvélemény első nacionalista reakciói láttán, elbizonytalanodás, a halogatás, s ha már semmi kiút nem maradt, a felemás vagy félresikerült megoldások követték. A privatizációra, illetve felszámolásra kijelölt vállalatok listáját, melyről a kormányzat felelős vezetői kijelentették, hogy semmiképpen sem képezheti alku tárgyát, alig néhány nappal a nyilvánosságra hozatal után elkezdték módosítgatni. Kiderült: a nacionalista típusú érvekkel szemben a kormányzatnak sincsenek elfogadható ellenérvei. A nacionalista értékrend kulcsfontosságú fogalmai számukra is megkérdőjelezhetetlenek. Az elkerülhetetlen intézkedésekre kivétel nélkül mindig csak akkor került sor, amikor már jóvátehetetlenül késő volt.
A nagy menetelés
A legnagyobb megrázkódtatást – 1999 tavaszán – a Zsil-völgyi bányák tervezett bezárása körüli konfliktus váltotta ki. A bányászok vérszemet kaptak attól, hogy korábban több vállalatnak is sikerült visszavonatnia a kormányzati döntést, úgy határoztak, hogy ismét – immár harmadszor is – elindulnak Bukarest ellen.
A sztrájknak és az esetleges újabb bányászdúlásnak természetesen semmiféle racionális alapja nem volt. A bányászok követelései teljesíthetetlenek voltak, s akkor is azok maradtak volna, ha a bányászoknak sikerül megbuktatniuk a kormányt, megállítaniuk a reformfolyamatot, az országra kényszeríteniük akaratukat.
Románia a négy évtizedes kommunista uralom és az egy évtizedes (sok szempontból az előbbinél is katasztrofálisabb) posztkommunista rablógazdálkodás után már nem volt abban a helyzetben, hogy évente milliárdokkal szanáljon egy olyan társadalmi csoportot, mely a gazdaság egészének alakulása szempontjából elveszítette korábbi jelentőségét, s fokozatosan a gazdaság és a társadalom perifériájára sodródott.
A bányászok „szempontjából” azonban tényleg egyetlen megoldás kínálkozott: a kommunista gazdaságirányítás visszaállítása. A sajtó sem fejtette ki világosan és félreérthetetlenül: erre semmiféle lehetőség nincs. A központi vezérléses gazdaságmodell épp abba bukott bele, amit ők követelnének, hogy ugyanis a kormányzat a társadalom bizonyos csoportjait a gazdaság törvényeinek fittyet hányva méltánytalan előnyökben részesített más csoportokkal szemben.
Igaz, a kommunizmus éveiben a keleti blokk minden országában ez történt. ’89 után azonban Kelet-Közép-Európa országaiban a piacgazdaságra való átmenet ideológiája, a versenyszellem, az egyének és társadalmi csoportok egyenjogúságának kapitalista elmélete fokozatosan megfosztotta legitimitásuktól az ilyesfajta igényeket.
A „legitim” privilégiumokra alapozott egyenlőtlenség elmélete azonban a nacionalisták által önérzetesen „eredetinek” hirdetett román demokráciában akadálytalanul továbbélhetett. A bányászok abszurd igényei itt nem is tűntek olyan abszurdnak, hiszen a román nyilvánosságban ma is anélkül lehet hirdetni a székelyföldi románság sajátos jogainak elméletét, hogy bárki is megütközne rajtuk. A világ legtermészetesebb dolga, hogy bár a székelyföldi románok anyanyelvüket nemcsak szabadon használhatják, de arra is igényt támaszthatnak, hogy – kötelező államnyelvként – a helyi (80-90 százalékos, s számbelileg is apróbb országnyi) magyar többségre is minden vonatkozásban ráerőszakolják, az itteni románságéval azonos számarányú Kolozs megyei magyar kisebbség még anyanyelve nyilvános használatának jogát sem nyerheti el, arról meg, hogy nyelvének valamiféle ismeretét a vele együtt élő román népességtől is megkövetelhesse, álmodozni is naivitás lenne.
Az is természetes, hogy Nagyváradon vagy Szatmáron az állami intézmények vezetésébe (hogy a „nemzetinek” tekintett rendőrségről, hadseregről, titkosszolgálatokról ne is beszéljük) magyar ember legfeljebb elvétve, valamiféle (szintén nemzetileg motivált) kivétel gyanánt kerülhet be.
A két dolognak látszólag nincsen semmi köze egymáshoz. Azok azonban, akik a bányászok követeléseit legitimnek érezték, és nemcsak támogatták, de ideológiai befolyásuk alatt is tartották őket, éppen az erdélyi románság privilégiumainak legfőbb támogatói voltak. Nyilvánvalóvá vált: a háttérben meghúzódó legitimációs sémák nagyon is összefüggenek, sőt feltételezik is egymást.
A bányászokban jogosan merülhetett föl a kérdés, hogy ha a sepsiszentgyörgyi vagy a marosvásárhelyi románok anyagi biztonsága, az állami jövedelmekből való preferenciális részesedése nemzeti ügy, miért ne lenne az a bányászok anyagi biztonsága is? Ha a Székelyföldre érkező románokat anyagi előnyök egész sora illethette meg, ha az ideérkező rendőrt, csupán mert „nemzeti feladatot” vállalt (azaz bekapcsolódott Székelyföld „elrománosításának” nagy művébe), előléptették, ha a székelyföldi románok érdekvédelmi szervezetei az itt élő románság számára nyíltan egyfajta „veszélyességi pótlékot” követelhettek és követelhetnek, miért ne követelhették volna maguknak ugyanezt azok a bányászok is, akik a nemzet férfitársadalmának színe-javát alkotják, s akik a román gazdaság felvirágoztatásában éppoly veszélyes és fáradságos munkát végeznek, mint az erdélyi románság nemzeti élcsapata a nemzet felvirágoztatásában?
Egy embert, aki a szélsőségesen nacionalista România Mare hasábjain vagy kedvenc tévéadója, az Antena 1 képernyőjén ehhez a mentalitáshoz hozzászokott, nehéz, sőt lehetetlen meggyőzni arról, hogy ha másoknak „szabad”, akkor neki miért ne lenne az?
Ahhoz, hogy ez a séma működhessen, még csak nem is kell tudatossá válnia.
Az a mélystruktúra, mely a két reagálásmódot a román átlagember tudatában összekapcsolja, e pillanatban a román társadalom átalakításának szinte legyőzhetetlen akadályaként érvényesülhet. A bányászok az egyik – rendőrség által emelt – útzárat a másik után söpörték félre, a kormányzatnak azonban két – a hatalomban eltöltött – esztendő sem volt elegendő arra, hogy a nemzeti mítoszokból és osztály-előítéletekből emelt történelmi barikádot áttörje.
A nagy menetelés feltartóztathatatlannak tűnt. A rendőröknek ugyanis nem a bányászokkal, hanem a fasiszta-vasgárdista Zelea Codreanuval és a nemzeti-kommunista Nicolae Ceausescuval kellett volna leszámolniuk. Nyilvánvalóan nem erre képezték ki őket. Így hát minden összecsapásban szégyenletesen megfutamodtak.
A bányászokat ellenben, ahol csak elhaladtak, az elégedetlen lakosság lázongása kísérte. A konfrontáció a rendszer összeomlásával fenyegetett. A kormányzat ekkor erélyesebb lépésekre kényszerült: leváltotta a belügyminisztert, az „áruló” rendőröket, s a bányászok által elfoglalt körzetet páncélozott gépjárművekkel vette körül.
A konfliktusra végül egy hihetetlenül „szerencsés” megegyezés tett pontot. Radu Vasile miniszterelnök és a sztrájkolók vezére, Cozma a román nemzeti szimbólumnak számító Coziai kolostorban (Isten szolgáinak jelenlétében!) egyezségre jutott egymással. Az egyezséget már rögtön az aláírás után mindkét fél a saját győzelmeként értékelte, és teljesen ellentétesen értelmezte. Röviddel ezután Cozmát letartóztatták, és gyorsított eljárással 17 év börtönre ítélték.
Az ország fellélegezhetett.
Az ortodox kihívás
A megoldás „hogyanja” azonban a demokratikus beállítottságú megfigyelőkben inkább szorongásokat ébreszthetett, mintsem megnyugvást. Ismételten arra figyelmeztetett, hogy az ortodox egyház Romániában továbbra is félelmetes hatalom.
Ez az egyházfelekezet ma is jogot formál arra, hogy felekezeti, sőt néha alapvető politikai kérdésekben is diktálhasson a politikának. Az ortodox klérus Nyugat-ellenességét, antikapitalizmusát és nem utolsósorban engesztelhetetlen nacionalizmusát sokan a demokratikus kibontakozás legjelentősebb akadályai közt tartják számon.
Gabriel Andreescu A nemzetközi viszonyok és az ortodoxia Kelet- és Dél-Kelet-Európában című nagyszabású tanulmányának A jogállamra nehezedő nyomás címet viselő fejezetében úgy véli, hogy Romániában a román ortodox egyház folyamatos obstrukciói a jogállam kialakításának folyamatát önmagukban is rendkívül bonyolulttá teszik. Példák seregét vonultatja fel állításai alátámasztására.
A Iasi megyei Rugionoasa községben kilenc – egy családi házban istentiszteletre összegyűlt – baptistát 1990. december 30-án több száz ortodox megkínzott. Moldva és Bukovina metropolitája mégsem habozott közleményben leszögezni: „Nem az ortodox közösség és nem az ortodox papok a hibásak azért, ami ott történt. A bűnösök azok, akik egy kifejezetten ortodox közösség kebelébe merészkedtek… és saját otthonukban követtek el rajtuk szellemi erőszakot.” (A hasonló példáknak egyébként se szeri, se száma.)
„Az ortodox hierarchia – állítja a szerző –, ha bizonyos, az ortodox felekezet hegemóniáját fenyegető, törvényes kezdeményezésekről van szó, a parlament illetékességének tagadásától sem riad vissza… jogot formál magának arra, hogy felülbírálja az állam legfőbb törvényhozói fórumának döntéseit.” Amikor a szenátus 1997 júniusában elfogadta az ún. „Boila-féle törvényjavaslatot”, mely kimondja, hogy azokon a falusi településeken, ahol több, az ortodox egyház által használt templom van, melyek 1948-ig a görögkeleti egyház tulajdonát képezték, ezek közül legalább az egyiket vissza kell szolgáltatni a görögkeletieknek, az ortodox klérus azonnal indulatosan reagált. Teoctist pátriárka a törvényjavaslatot diktátumnak minősítette, „mely beláthatatlan következményekkel járhat Erdély békéjére nézve, a következményekért azok lesznek felelősek, akik ezt a törvényjavaslatot megszavazták”. Antonie Plămădeală, Erdély metropolitája ugyanebben a fenyegető hangnemben fogalmazott: „A Boila-törvény… láthatatlan következményekkel járó konfliktusokat, lázadásokat fog kiváltani”, ez a törvény „merénylet a román ortodox egyház és a román nép ellen”. Bartolomeu, Révkolostor, Erdőfelek és Kolozsvár püspöke is azt nyilatkozta: „Nem hiszem, hogy a román ortodox egyház meg fogja engedni valakinek, hogy belerúgjon.” S a fenyegetőzés ezúttal is hatásosnak bizonyult, a képviselőház a törvényjavaslatot már vitára sem bocsátotta.
De azokban az esetekben is, melyekben sikerült a jogot érvényesíteni, s a bíróságok az ortodoxokkal szemben a görög katolikus románoknak szolgáltattak is igazságot, az ortodox klérus megakadályozta az ítéletek végrehajtását. Amint azt Andreescu elmondja, az állam által 1948-ban elkobzott egyházi javak jogi helyzetére vonatkozó 1990-es törvény-dekrétum alapján a görög katolikus egyház számos esetben beperelte a román ortodox egyházat, hogy visszaszerezze templomait. Több olyan végleges bírósági ítélet is van, szatmári vagy kolozsvári templomokra vonatkozóan, melyeket az ortodox egyház az összes szükséges procedúra befejezése ellenére és évekkel az ítélethirdetés után sem hajlandó végrehajtani. Mi ez – teszi fel a szerző a kérdést –, ha nem a jogállam tagadásának legszélsőségesebb formája?
Az ortodox egyház erőfeszítéseket tett az állami egyetemek belső nyilvánosságának egyházi befolyásolására is. A felekezetek pénzügyi finanszírozásában pedig következetesen saját akaratát érvényesíti. Andreescu példája az ortodoxia és a nemzetállami nacionalizmus szerves összefonódására is utal: 1998 májusában Románia kormánya gyárat „ajándékozott” a székelyföldi görög katolikus püspökségnek, megszegve ezzel az érvényben lévő törvényes rendelkezéseket. Az intézkedést Románia kormányában (az RMDSZ tiltakozását meg sem hallgatva) azzal indokolták, hogy „ha nincs is összhangban a törvényekkel, legalább Istent szolgálja”.
Az ortodox egyház törvényfelettisége nemrégen a felekezeti törvény parlamenti jóváhagyása során is megnyilvánult. Az ortodox klérusnak az összes józan érv, a nagyon erős kormányzati lobbi (a ma uralmon lévő koalíció legerősebb pártjának, a nemzeti parasztpártnak a vezetői zömükben görög katolikusok) és a nyugati nyomás ellenére is sikerült kierőszakolnia, hogy az ortodox egyházat ún. „nemzeti” egyháznak nyilvánítsák, miközben ez a státus a – nyelvileg és etnikailag szintén román – görög katolikus egyházat nem illeti meg.
Mindez szerencsére az éremnek csak az egyik oldala.
Végre következetlenül!
A MetroMedia Transilvania Közvélemény-kutató Intézet nemrégen két adattal is megdöbbentette a román sajtó kommentátorait. Az egyik az volt, hogy az erdélyi románok több mint fele helyeselné Erdély helyhatósági autonómiáját (az állami költségvetésből ugyanis Bukarest nagyobb tételekkel részesedik, mint Erdély egésze), a másik, hogy bár a románok 40 százaléka véli úgy, hogy érdekeiket a Románok Egységpártja védelmezi a leghatékonyabban, a pártra – reális választási helyzetben – csak a megkérdezettek 4 százaléka adná a szavazatát.
Az első válasz jelentőségét a román és a magyar kommentátorok is rögtön fölfogták. Egyik oldalon leplezetlen örömmel, másikon hitetlenséggel vegyes szorongással. A másik két válasszal azonban sem a román, sem a magyar közvélemény nem tudott mihez kezdeni. A román sajtó következetlenségről, szakszerűtlen közvélemény-kutatási módszerekről beszélt, s sietett indokoltnak nyilvánítani az első opció érvényességével kapcsolatos (nemzeti elfogultságban gyökerező) kételyeit is. Mi, magyarok, nem is tulajdonítottunk jelentőséget a dolognak, hiszen mi úgymond megszoktuk már: a románok következetlenek.
Pedig érdemes lenne belegondolni: az egymásnak ellentmondó döntések csak akkor minősíthetők következetleneknek, ha a megkérdezetteket többségükben egészséges identitástudatú, politikailag és intellektuálisan érett személyiségeknek tekinthetnők. Csakhogy mi, erdélyiek (jó ideje már) nem vagyunk azok. Sőt „nemzetiségre való tekintet nélkül” nem. Környezetünk mindannyiunkat, románokat és magyarokat egyaránt kisgyerekkorunktól ósdi, de annál szívósabb nacionalizmusok jegyében szocializál. Ha nemzeti érzelmeinkre kérdeznek rá, a feltételes reflexek tévedhetetlenségével produkáljuk a válaszokat. A román–magyar viszonyt mindkét oldalról (bár eltérő mértékben) az ellenszenvek, a gyanakvások, a kölcsönös frusztrációk uralják. Ha a kérdőív a viszonynak ezekre a családban és az iskolában (a mi esetünkben főként az előbbiben) rögzült vonatkozásaira kérdez rá, válaszaink automatikusak, a racionális kontroll teljesen hiányzik, vagy ha jelen van is, csupán az érzelmek leplezésére és nem megkérdőjelezésére szolgál.
A románok többségét arra a meggyőződésre „programozták be”, hogy a magyaroknak túl sok mindent szabad, túl sok jogot követelnek, ráadásul a kormány, a nemzetközi intézmények is folyton kedvezményekben részesítik őket. Mi, magyarok viszont arról vagyunk meggyőződve, hogy egyáltalán nincsenek jogaink (némileg árnyaltabban „valódi” jogaink), hogy csupán az elfogadható minimumot követeljük, és hogy a kormány és a nemzetközi szervezetek legitim igényeinket folytonosan elutasítják.
A romániai magyarság a fentiek ellenére következetesen az RMDSZ megfontoltabb, a román–magyar együttműködésben érdekelt s emiatt a harciasabb szárny által kollaboránsnak is bélyegzett csoportja mellett kötelezi el magát. Túlnyomó többségében!
Ez a következetesség ugyanolyan következetlen, mint az erdélyi románok opciói, akik szeretni az Egységpárt nacionalistáit szeretik, de megbízni mégis a nemzeti gondolatot korszerűbbre hangszerelő, Európára tekintő románokban bíznának meg.
Közös következetlenségeink arról tanúskodhatnak, hogy érzelmi világunk és rációnk – a két szféra közti fokozódó feszültség hatására – kezd határozottan távolodni egymástól. Ha felelős döntéseket kell hoznunk, ma már nem igazán értünk egyet a véleményünkkel, és gyanakszunk azokra az érzelmekre is, melyek szembeállítanak egymással. Azok pedig, akik még mindig vakon ragaszkodnak hozzájuk – ha a 4 százalék tényleg megfelel a tényeknek – ma már a románok közt sincsenek sokkal többen, mint köztünk vagy a nyugati államok polgárai közt (nyugati mércével mérve itt azért a mérsékeltebb pártok egy része is erősen nacionalistának minősülhetne). A szavazók kb. 5 százaléka a nyugati államok nagy részében is rendszeresen a szélsőséges pártokra szavaz.
A felmérés azt a tapasztalatot erősítheti, hogy a román, illetve a romániai magyar társadalom közel száz esztendő nacionalista propagandája, támadó, illetve védekező stratégiái nyomán sem annyira idegengyűlölő és nacionalista, mint amilyennek bizonyos politikai körök és a sajtó nagyobbik része előszeretettel beállítják, s mint amilyennek a demokratikus elkötelezettségű politikusok és értelmiségiek is gyakorta vélik. Ami nem jelenti azt, hogy nemzeti érzelmeink lanyhultak volna, csupán azt, hogy a konkrét élethelyzetekben az előnyteleneknek bizonyuló érzelmeket már képesek vagyunk józan(abb) kritikával szemlélni, sőt adott esetben kontrollálni is. Azok a pártok, melyek a nacionalista kártyára játszanak vagy folyton a nacionalista diskurzustól való elfordulás katasztrofális következményeitől rettegnek, akár csalódhatnak is.
A felmérés azt látszik bizonyítani, hogy bár az előrehaladás kínkeserves, s a nekirugaszkodásokat visszaesések is követik és feltehetően fogják is követni, mégiscsak Európába tartunk.
Arad és környéke
Sokszor egészen tudatosan.
A nyugati tudományos világban is jól ismert (franciául és angolul is publikáló) történész, Lucian Boia román történeti mítoszokról írott, a régi vágású értelmiségiek által szenvedélyesen támadott, a fiatalabb generáció európaibb része által szenvedélyesen forgatott könyvét Mitterand és Kohl verduni közös főhajtásának képsoraival zárja. A menthetetlenül elavult román történeti mítoszok helyett (melyekhez mi romániai magyarok simán hozzágondolhatjuk a sajátjainkat is) egy ehhez hasonló román–magyar „mítosznak”, azaz szimbolikus tartalommal feltölthető jelképes megbékélési aktusnak a szükségességét hirdeti.
A gondolat a politikusok figyelmét is fölkeltette. Ha az utolsó pillanatban is, de a koalíció pártjai megszavazták a magyar követelések minimumát. Egyetemet nem kaptunk, de kaptunk olyan törvényt, mely az egyetemalapítást nem teszi lehetetlenné. Végrehajtani még nemigen lehet, de azokban a helyhatóságokban, ahol a magyarság arányszáma meghaladja a 20 százalékot, elvileg a hivatalokban is használhatjuk az anyanyelvünket. A két ország közötti légkör is nyitottabbá vált. Így aztán bizonyos, eredetileg talán magyar részről érkező javaslatok is a szokásostól eltérő román fogadtatásra találhattak. Dávid Ibolya magyar igazságügy-miniszter egyik találkozásuk alkalmával felvetette román minisztertársának, Aurel Stoicának, hogy az 1848-as forradalom 140. évfordulója tiszteletére előkerülhetnének az aradi vár pincéiből a Szabadság-szobor darabjai. A román félben is az a meggyőződés alakult ki, hogy a szoborcsoport újbóli felállításával meg lehetne teremteni a csíráját annak a megbékélési emlékparknak, melynek architektúrája a két nép egymással egykor szemben álló hőseit együttes tiszteletben részesítené.
Sajnos azonban a román kormányzat ebben a dologban is úgy járt el, mint minden egyébben. A bizonyosra vehető nacionalista ellenállást figyelmen kívül hagyva, előkészítetlenül és átgondolatlanul „tervezte meg” a két miniszterelnök találkozóját. Amikor pedig a nacionalisták kirobbantották „a románság gyilkosait” és „nagy Magyarországot (Hungária)” ábrázoló műemlék körüli botrányt, a román miniszterelnök a következményektől megrémülve, leplezetlenül átlátszó ürüggyel visszalépett, s ezzel az egész megbékélési ceremónia összeomlott. Kormányzati kollégái az ügyet továbbra is férfiasan vállaló Stoicát szintén elijesztették a részvételtől.
A magyar kormányt mindez nemigen zavarta, hisz, amint az Dávid Ibolya és Orbán Viktor nyilatkozataiból kiderült, számukra nem annyira a román–magyar megbékélés, mint inkább a magyar nemzeti jelképnek tekintett Szabadság-szobor „kiszabadítása” volt valóban fontos. (A megbékélésre vonatkozó fejezetet a Nyugat magyar vonatkozásban ugyanis mintha már kipipálta volna.) A román nacionalisták vádjaival némi összhangban, az igazi cél számukra sem annyira a magyarellenes román érzelmek tompítása, mint inkább a magyar nemzeti érzelmek borzolgatása volt.
A botrány aztán egyebet is felszínre hozott. Kiderült, hogy nemcsak a román közvéleményt itatják át erős nemzeti elfogultságok, hanem a sajnos a romániai magyart is. A magyar nyelvű sajtóban olyan cikkek is megjelentek, melyek Avram Iancu forradalmi szabadcsapatait ugyanúgy „gyilkolva fosztogató rablóbandákként” aposztrofálták, mint a román sajtó a magyar forradalmárokat.
A jelek arra utalnak, hogy a megbékélés intellektuális vonatkozásban román és magyar oldalról is jócskán előkészítetlen. A sérelmeken való felülemelkedésnek hiányzanak nemcsak az ideológiai, de az önismereti alapjai is. A románok semmit nem tudnak a román forradalmárok fosztogatásairól és gyilkosságairól, ahogyan mi, magyarok sem sokat tudunk a magyar fosztogatásokról és gyilkosságokról.
Különös módon még Petőfi Sándor sokatmondó Útijegyzet-töredéke is teljességgel ismeretlen számunkra. Érdemes felidézni: „Feketetón túl kezdődtek az oláh dúlások nyomdokai, melyek Kolozsvár felé egészen föl Besztercéig tartanak. Kirablott, felgyújtott, félig, s néhol egészen lerombolt házak. Csucsa és Sebes közt csatatér… Éjjel értem Szászrégenbe, melyet múlt évben a székelyek kiraboltak és felgyújtottak. Rettenetes látvány, úgy álltak az ajtó és ablaktalan nagy házak, mint valami óriás koponyák, kísértetesen bámulva üres szemgödreikkel. Szászrégenen túl egypár órányira Petele, kis szász város, melyet szinte a székelyek dúltak fel, de annyira, hogy csak imitt-amott látszik egy darabka fal…”
Vajon a magyarságnak miért nincs tudomása minderről, netán ugyanazért, amiért a románság sem tud semmit a Zalatnán és másutt elkövetett gyilkosságokról? Miért csak a másik bűneit tartjuk szinte már rögeszmés konoksággal számon? Lehet-e így valaha is megbékélni?
Iliescu ante portas
Nem véletlen hát, hogy a gazdasági helyzet katasztrofális romlásával párosulva a nemzeti elfogultságok ismét felülkerekedhetnek a józan észen. A közvélemény-kutatások már jó ideje Ion Iliescunak és pártjának a hatalomba való visszatérését jósolják.
Hogy mi lenne a következménye egy ilyen fordulatnak, arra gondolni is rossz.
A veszély a jelek szerint a Nyugatot is gondolkodóba ejtette. Innen a bevezetőben már említett javaslat arra, hogy a román gazdaság folyamatait európai uniós ellenőrzés alá helyezzék. A döntés normális esetben örömmel kéne eltöltsön bennünket, hiszen nyilvánvalóan jelzi, hogy a Nyugat elpuskázott lehetőségeink, ki- és beszámíthatatlanságaink ellenére sem hagy magunkra bennünket. A román sajtót mégis a méltatlankodás és a sértett önérzet jajveszékelése árasztotta el.
A közvélemény egyszerűen nem képes tudomásul venni, hogy az ország tényleg a gazdasági összeomlás küszöbére jutott. A légből kapott veszedelmekkel (Erdély elrablásával, az ország feldarabolásával, illetve gazdasági leigázásával) való szüntelen fenyegetőzés az átlagemberből (ismét csak „nemzetiségre való tekintet nélkül”) kiirtott minden természetes veszélyérzetet. A gazdasági összeomlás küszöbén is nemzeti önérzeteinket ápolgatjuk. Tényleg úgy tűnik, már csak a gyámság, azaz az uniós szakértők közreműködésével kidolgozott programok és ezek végrehajtásának szigorú ellenőrzése jelenthetne megoldást.
- Extra Hungariam [6]