Kónya Imréné Kutrucz Katalin Asszonynak
Történeti Hivatal Alelnökének
Budapesten
Tisztelt Alelnök Asszony!
Kedves Kutrucz Katalin!
Engedje meg, hogy elöljáróban köszönetet mondjak eddigi fáradozásaiért, amit Gulyás Jánossal közösen forgatott Szamizdat című dokumentumfilmünk és a Katalizátor Iroda történetét feldolgozó könyvem forrásainak felkutatásában ön és munkatársai eddig kifejtettek. Továbbá elnézését kell kérnem, ha beszélgetéseink közben néha indulatosan fogalmaztam, amikor bürokratikus akadályokba ütköztem e források feltérképezése során. Talán megérti, hogy nem csupán történészként, hanem érző emberként is szembesülök mindazzal, amiről a kádárista rendőrállam fennmaradt és számomra kutatásra átadott dokumentumai mesélnek. Mivel célszemélyként magam is megfigyelt voltam, talán át tudom érezni azok megalázottságát is, akik közel tíz évvel a többpárti parlamentarizmus megteremtése után sem juthatnak hozzá köntörfalazás, hamisítás és kozmetikázás nélkül a róluk készített 1990 előtti iratokhoz. Két iskolás gyerek apjaként pedig szégyenkeznem kell, ha gyerekeim kérdéseire nem tudok válaszolni, mert titkosszolgálati és még ki tudja milyen érdekekre való utalgatásokkal eltitkolnak, letagadnak perdöntő dokumentumokat „pártjaink és kormányaink” mindenkori hűséges szolgái.
Mind történészkutatóként, mind forráspublikációra készülő szerkesztőként, mind dokumentumfilmesként, mind a néhai „Katalizátor” fedőnevű célszemélyként, és adófizető polgárként, aki hozzájárul adóforintjaival minden közpénzből működtetett szervezet létéhez, idestova öt éve szembesülnöm kell naponta azzal, hogy nevéhez híven (előbb a BM, majd) a Történeti Hivatal kafkai világot jelenít meg az ezredfordulón. Kérem, hogy levelemet ne tekintse személyes támadásnak, és bármilyen furcsának is tűnik az elmondottak alapján, mégis segíteni szeretném munkájukat, ahogy talán eddig is tettem, mivel a jelenlegi törvényi szabályozás miatt, sok más „kérelmező” honfitársammal egyetemben én is rá vagyok utalva az önök pontos, gyors, szakszerű kiszolgálására.
Türelmesen vártam és várok a jövőben is az általam kért dokumentumokra, de nem hagyhatom tovább szó nélkül, hogy néhány sarkalatos ponton valami vészesen rosszul működik a Parlament és a Történeti Hivatal kapui mögött. Erre szeretném irányítani becses figyelmét.
Kérem, hogy amennyiben részben vagy egészében egyetért alábbi kritikai észrevételeimmel és javaslataimmal, alelnöki tekintélyét latba vetve tegyen meg mindent, hogy a felsorolt akadályok elháruljanak a tudományos kutatás és a múlt pontosabb megismerését szolgáló nyilvános közlés, valamint az egyéni kérelmek teljesítésének útjából. Erre talán az jogosít fel, hogy egyszer említette egyik beszélgetésünk során azt, hogy képviselőként nem szavazta meg a törvényt, aminek alapján felállították a Történeti Hivatalt. Aminek viszont jelenleg ön a hét évre kinevezett alelnöke.
Elöljáróban azt kívánom tisztázni, hogy első kutatási folyamodványomat még a Történeti Hivatal megalakulása előtt, 1995. január 2-án írtam Kuncze Gábor akkor hivatalban lévő belügyminiszternek. Úgy ítéltem meg, a hozzám elérkezett hírekből és saját sorsom alakulásából, hogy nem várhatok tovább. Öt esztendő elegendő kellett hogy legyen a magyar politikai osztály számára a múlttal való elszámolás tisztességes megkezdésére.
Sajnos úgy tűnik, tévedtem.
Az elkésve megalkotott törvények (az információs önrendelkezés alkotmányos jogának gyakorlását szolgáló 1992. évi LXIII. törvény, az ügynöktörvény, vagyis az 1994. évi XXIII. törvény, valamint az államtitokról és a szolgálati titokról rendelkező 19945. évi LXV. törvény, és a tudományos kutatást behatároló levéltári törvény, úgymint az 1995. évi LXVI. törvény) és a nyomában felfakadó, saját bőrünkön megtapasztalt legújabb inkvizíciós gyakorlat lehangoló képet festenek országunk morális állapotáról.
Többször leírták már, hogy ez a törvénykezés, amiben pártállásra való tekintet nélkül az egész magyar politikai vezető garnitúra korlátolt felelőtlensége megállapítható (legfeljebb a felelősség mértékén lehetne vitát nyitni), a gyilkosok és hazugok, az ügynökök és a rongy emberek személyiségi jogait védelmezi, és meggyalázza a megfigyelt holtak és kivégzettek emlékét, megalázza a még élő egykori megfigyelteket hetedíziglen. (Egyetlen példaként álljon itt annak az embernek az esete, akiről több száz, netán ezer oldalt összeírtak egykoron ma is titkos „jóakarói”. ő ma tízezreket fizethet be fénymásolásért a Történeti Hivatal kasszájába csekély nyugdíjából, ha unokáinak meg akarja mutatni tönkretett életének dokumentumait, de abból minden sorstársa és kíbere nevét eltüntetik. Ez pedig nem más, mint törvényben biztosított közokirat-hamisítás, azaz bűnpártolás!) A létező iratkezelési gyakorlat a tudományos kutatás szabadságát és a múlt megismerésének lehetőségét is súlyosan csorbítja.
A fent felsorolt törvények szelleme hozza létre a felállított Történeti Hivatal működési anomáliáit. Ezek a működési zavarok a mesterséges zűrzavar képzetét keltik mind a kutatóban, mind a saját sorsán töprengő egyéni „kérelmezőben”. Különös kevercse a hivatali gyakorlat a szakmai inkompetenciának (a levéltáros és történész szakmára gondolok), az érzéketlenségnek és packázásnak, valamint a rendőrállami titkolózásnak és kiszivárogtatásnak (ezt hagyományozták a Történeti Hivatalra nemcsak a „rendszerváltás” eddigi kormányai, de a kádárizmus „haladó hagyományai” is). De az egyéni lelkiismeret szerint végzett szorgalmas munkának is. 1995 óta először a Belügyminisztériumban, majd pedig a Történeti Hivatalban megalakulásától fogva ezzel kellett szembesülnöm.
Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy jelen levelemet nyugodtan címezhettem volna a Magyar Köztársaság elnökének vagy miniszterelnökének, esetleg a belügyminiszternek, sőt a titkosszolgálatokat felügyelő tárca nélküli miniszternek, vagy a honvédelmi tárca vezetőjének, de akár a parlamenti képviselőknek is külön-külön és együttesen is. Az állampolgári jogok országgyűlési biztosairól nem is beszélve. Talán az illetékesek ilyen nagy száma indokolja esetleges nyilvános közzétételét is. Azzal is tisztában vagyok elég régóta, hogy a felsorolt személyek felelőssége a dolgok ilyetén alakulásában sokkal nagyobb, mint Alelnök Asszonyé, akinek a rossz törvények jelölik ki a végrehajtás zsákutcáit és buktatóit.
Tudva azt, hogy későn és rosszul megalkotott törvény alapján nehéz tisztességes munkát elvárni, mégis arra kérem Alelnök Asszonyt és a fent felsorolt személyeket, hogy az őszinte szót ne tekintsék csupán személyes kritikának, bár a lelkiismeret-vizsgálatot ezekben a kardinális kérdésekben is el kell kinek-kinek végeznie, és meg kell tenni a szükséges korrekciókat.
Hassanak oda, ki-ki kompetenciája szerint, hogy megszűnjön az a tarthatatlan állapot, hogy a Történeti Hivatal számára átadott, a kutatóknak évekkel ezelőtt megmutatott dokumentumok titkosításának újabb évekig elhúzódó feloldása tovább akadályozza az önök által őrzött iratok nyilvános közlését, az egyéni kérelmek teljesítését. (Példa: Lados Balázs két dossziéját, „Izgága I–II.”, 1997-ben olvastam, 1998-ban másolatot kértem róla. Mindmáig nem kaptam meg csak a felét, így viszont nem lehet publikálni történeti forrásként. Másik példa: a Katalizátor Irodára és személyemre vonatkozó egyes iratok csigalassúsággal történő titoktalanítása megakadályozza dokumentumfilmünk befejezését és könyvem megírását etc. etc.)
A parlament és a kormányzat teremtsen kellő szellemi klímát és pénzügyi forrást a Rákosi–Kádár-korszak forrásainak kutatásához. A Történeti Hivatal vegyen fel további alkalmas személyeket (levéltárosokat és történészeket) az iratok megfelelő kezeléséhez, és felkészült levéltárosi és történészi munkával ne további tíz-húsz év alatt, hanem záros határidőn belül rendezzék és katalogizálják az őrzött iratanyagot. Alkosson törvényt a parlament, és a jelenlegi hivatal váljon közlevéltárrá, ami teljes feldolgozott anyagával nyitva áll a látogatók előtt, legyenek azok személyükben érintettek, kutatók vagy újságírók.
A létező titkosszolgálatok (polgári és katonai) gyorsított eljárással adják át az 1990 előtt keletkezett iratokat a Történeti Hivatalnak, de az átadás pillanatában automatikusan szűnjék is meg az iratok titkos mivolta. Az átadás törvényes lefolyását civil szakmai grémium ellenőrizze, amiben a történész, levéltáros, jogász szakma legkiválóbb és legfeddhetetlenebb tagjai mellett az egykori megfigyeltek is képviseltessenek. Törvény írja elő, hogy a közlevéltárrá átalakuló jelenlegi Történeti Hivatalba bekerülő iratok automatikusan elvesztik titkos mivoltukat, és a bennük szereplő információk a személyiségi jogok tiszteletben tartása mellett nyilvánosságra hozhatók. Ennek a törvénynek a megalkotását nem halogathatja tovább sem a Fidesz vezette polgári kormányzat, sem a múlt tisztázásában talán leginkább érdekelt egykori MSZP–SZDSZ-koalíció, sem a MIÉP. Amennyiben nem történik meg, továbbra is hazugságban élünk, kiszolgáltatva mindenféle szivárogtatás, csepegtetés és manipuláció lehetőségének.
A történeti kutatás számára korlátozások nélkül lehetővé kell tenni az 1990 előtti ügynökkartonokban való kutatást is, mert ennek további akadályozása kedvezőtlenül hat a közbizalom alakulására, ez pedig egyetlen felelős ember számára sem lehet kívánatos. A kutatási eredmények nyilvánosságra hozását pedig közpénzekből is támogatni kell. Természetesen tiszteletben kell tartani az egykori megfigyeltek és üldözöttek személyiségi jogait, de talán nem járok messze az igazságtól, ha megkockáztatom, hogy a csonkítatlan formában történő forráspublikáció inkább szolgálja a múlt őszinte feltárását és az egykori üldözöttek erkölcsi rehabilitálását, mint a jelenlegi kozmetikázás, festegetés, letakarás etc. etc. Persze e kérdésben számtalan új szempont is felmerülhet, ha megindul végre az érdemi kérdésekről folyó nyilvános vita az információ valódi tulajdonosai, az egykori megfigyeltek között. Az ő álláspontjuk még parlamenti szupremáciával sem helyettesíthető.
Mindez azonban csak akkor válhat majd valóra, ha kis hazánkban csökken a szakadék a nyilvánosan hangoztatott politikai szándékok és a tényleges cselekedetek között. Ha csökken a távolság a kiváltságos jól informáltak és az információs ínségkonyhán tartott helóták és rabszolgák között. Ha múltunk bemutatása és megértése lehetővé válik a megőrzött dokumentumok tükrében. Akkor talán a jelenben is könnyebb lesz eligazodnunk, nekünk, polgároknak, és az utánunk jövőknek, akiknek mindez már szintén csak történelem.
Mert a költő máig hangzó figyelmeztető szavát senki nem feledheti itt a Duna-tájon:
„A múltat be kell vallani…”
A további együttműködés reményében, szívélyes üdvözlettel
Modor Ádám
Széchenyi-hegy, 1999. november 4-én
- Dokumentum [5]