Tatár Babett

Nyomtatóbarát változat

Az alábbi levelet a hallgatók által, a Magyar Akkreditációs Bizottság számára összeállított csomag mellé írtam, kísérőlevélként. Rendelkezésükre bocsátom, használják belátásuk szerint. Ugyanezt az írást eljuttattam a Háló szerkesztőségének is.

Hangulatjelentés

A Wesley János Lelkészképző Főiskola szociális munkás szakának negyedéves hallgatója vagyok. Így végzős hallgatóként az ember tele van bizonytalansággal: izgul a szakdolgozata miatt, tart a záróvizsgától és leginkább attól, mennyire változik meg az élete, ha diplomával a kezében elkezd munkahelyért házalni, mennyit ér majd vajon a diplomája és a tudása, ami mögötte áll? Gondolom így van ez mindenhol, mindegy, az ember hol kapja azt a bizonyos papírt a kezébe; és persze ezzel a bizonytalansággal többnyire meg is birkózik mindannyiunk. De miért kell nekem wesleys hallgatóként mindezek mellett megélnem azt, hogy fenyegetnek, gyerekként kezelnek, megpróbálnak lebeszélni arról, hogy gondolkodjak, saját magamról és mindarról, ami körülöttem történik, minden eszközzel arra próbálnak rávenni, hogy üljek csak nyugodtan a fenekemen, fogjam be a számat, ne ugráljak, mert ki tudja, mi lesz a következménye, lehetőleg még a törvények által biztosított jogaimmal se próbáljak élni, mert úgyis rosszul tudom, nem látom át, nem értem, félre vagyok tájékoztatva, fel vagyok lázítva, és egyébként is minden rendben van, vagy ha nem, hát rendben lesz, majd megoldódik, vagy megoldják ők – én csak ne aggódjak? Hát én bizony aggódom, és azt hiszem, így huszonöt évesen az ember megengedheti ezt magának, ha olyan dolgok történnek vele, mint ami velünk esett meg szeptember óta. Nekem így telt a félévem:

Augusztusban szociotáborban voltam, segítőként az első éves hallgatókkal, és az állandó státusban lévő tanárok zömével. Néhányan már tudtuk, hogy valami nem stimmel a suliban, hisz meg akarják szüntetni a tanulmányi osztályunkat, és nem lehet tudni mi lesz Simonyi Katival, a tanulmányi osztály vezetőjével, akit mindannyian nagyon szerettünk. Aggódtunk, de azt gondoltuk, ugyan, hisz voltak itt már eddig is feszültségek, majd csak lesz valahogy! Aztán egyre nyugtalanítóbb hírek jöttek: Iványi Gábor főigazgató ki akarja rúgni Havas Gábort, a szakvezetőt, akit szintén szerettünk. Ugyan, ez valami rossz pletyka, vagy félreértés, ilyesmi nem történhet. Majd ha hazamegyünk, biztosan minden tisztázódik.


Hazajöttünk, nem tisztázódott semmi, sőt minden egyre kétségbeejtőbb lett. Levelet kaptunk a tanári kartól, amiben arról tájékoztattak bennünket, hogy Iványi Gábor közös megegyezéses szerződésbontást ajánlott fel a szak vezetőinek: Harmatta Jánosnak, Havas Gábornak, Németh Lászlónak és Szalai Júliának, de ők ezt nem fogadják el, illetve arra kértek minket, hogy minél hamarabb iratkozzunk be, és menjünk el az évnyitóra. Mi történik itt?!? – Na majd az évnyitón, ott biztosan elmondja a főigazgató, hogy mi is a helyzet. Nem mondta el. Jó másfél órás nyűglődés után – ugyanis ünnepélyes diplomaosztó zajlott, ahol egyébként a szakunk semmilyen formában nem képviseltethette magát az általa kiadott diplomák kiosztásában – homályos beszédet tartott Iványi Gábor arról, hogy vannak utak, amik együtt futnak egy ideig, aztán már nem futnak többé együtt, és mivel a tanárainkkal nem ment az együttműködés, megelőlegezett megállapodásokat kötött másokkal, illetve, hogy a tanév egy hét késéssel kezdődik majd el. Havas Gábort, aki szintén szólni szeretett volna, nem engedte a mikrofonhoz. Félelmetes volt. Azt hiszem, akkor értettük meg: itt már nem fog tisztázódni semmi, itt valami nagyon csúnya dolog zajlik, amiből minket az iskola vezetése megpróbál kizárni, holott a mi bőrünkre megy a játék.

Aztán már pörögtek az események: mi törvényességi felügyelet kértünk az Oktatási Minisztériumtól, az óraadók szolidaritásból nem kötöttek szerződést az iskolával, az állandó státusú oktatóink pedig nem kaptak órákat. Miközben sorra maradtak el az órarendben szereplő órák, mert nem volt előadó, vagy aki bejött, az csak „helyettesített”, így nem tartott előadást. Régi tanáraink – akiket szintén nagyon szerettünk – ott ültek nap mint nap a tanáriban, kizárva az oktatásból. Aztán őket is elbocsátották, mert lázítottak minket. Ez az indoklás már valóban vérlázító volt. Hát mi vagyok én, hogy engem lázítani kelljen ahhoz, hogy felismerjem mindezek után, hogy nagy baj van, hogy veszélyben az utolsó évem, a diplomám, talán az eddig elvégzett szemesztereim is, hiszen az iskolánk épp akkreditációs eljárás alatt áll?


Aztán sorra jöttek a hideg zuhanyok. Elkezdtünk feljegyzéseket készíteni az óráinkról, amelyekben minél tényszerűbben és objektívebben – már amennyire egy ilyen helyzetben lehetséges – igyekeztünk leírni, mi történt. Az első ilyet egy csoporttársam nem írta alá, beszélgetni kezdtünk ennek okáról, és kiderült, hogy egyszerűen fél. Fél, hogy nem kap majd diplomát, ha nagyon ugrál. Ekkor borultam ki először. Ott zokogtam az akkor még ki nem rúgott oktatóinknak a tanáriban, mert nem akartam elhinni, hogy egy felsőoktatási intézményben, 1999-ben előfordulhat az, hogy egy huszon-akárhány éves felnőtt embert abba a helyzetbe kényszerítsenek, hogy ott remegjen előttem, és azt mondja: „persze, szerintem is ez történt az órán, de nem írom alá, mert talán kirúgnak majd érte” és közben mélységesen szégyelli magát azért, amit mond.

Első terepfeldolgozó szeminárium: az előadók azzal kezdik a bemutatkozást, hogy harsányan és jókedvűen, a tapintat és diplomáciai érzék legcsekélyebb nyoma nélkül ócsárolni kezdik az eddigi képzésünket, tanárainkat. S bár semmiféle elképzeléssel nem rendelkeznek arra nézve, hogy fog zajlani a félév során ez a szeminárium, bízzunk csak a szakértelmükben és tapasztalatukban, miközben sorra hangzanak el az olyan félmondatok, mint: „jobb helyeken ez úgy megy”, „tisztességes emberek ezt úgy csinálják”, „mert ezek” – mármint a régi előadók – „mindent elvittek, és lehetetlenné tették itt az oktatás folytatását”. Mi persze tiltakozunk, megdöbbenünk, felháborodunk – mire jön a kérdés: „Miért vagytok ennyire ingerültek?” Majd a bölcs tanács: „a szociális szakma arról szól, hogy a békákat meg kell tanulni lenyelni.” Szeretném hangsúlyozni: ebben a tanácsban nem a kudarcok elviseléséről van szó, hanem arról, hogy lehetőleg ne is tegyek semmit, ha valami igazságtalanság ér. Nyeljem le mint jó kis békát, hisz úgyis reménytelen. Mindez egy szociálismunkás-képző szakon.

Aztán ott van a többi évfolyam: elmaradnak az órák, aki bejön, az a diákokat kérdi, mit tanítson, sőt a második évfolyamnak lehetősége van arra: szavazzon, hogy egy tárgya kimaradjon-e az órarendből. Még szerencse, hogy gondolkodó ember a diák is, és nem megy bele az ilyenfajta játszmákba, miközben látványosan, hangosan, minden eszközzel azért harcol, hogy azzal a tematikával, abban a rendszerben tanulhasson, amire beiratkozott.

Számomra döbbenet, ami itt történik. Döbbenet, hogy két előadó is  – persze nekik sem lehet könnyű, ezt be kell látnom – azt tekinti a konfliktuskezelés módjának, hogy kirohan az előadásról, és a főigazgatóval tér vissza. S hogy a két esetből az egyik épp személyiségfejlesztő csoporton történik, ahol a csoport megállapodott abban, hogy ami ott történik, az csoporttitok – hát ez már csak hab a tortán.

Döbbenet, hogy elhangozhatnak olyan burkolt vagy nyílt fenyegetések, mely szerint fegyelmi eljárás alá vonható az, aki a sajtóhoz fordul, vagy: „nagyon megkeserüli az, aki elmegy erre a tüntetésre” – mármint az október 14-re meghirdetett, általunk, hallgatók által szervezett demonstrációra; hogy a főigazgató azt mondhatja a HÖK elnökének, hogy „ez volt az utolsó dobása” – s a kérdésre, hogy ez most fenyegetés vagy ígéret, azt feleli: „Majd meglátja!”

Döbbenet, hogy hétről hétre változott egy jó ideig az órarendünk, hogy nekünk, nappalis negyedéveseknek Nemes Judit úgy kezdte el megszervezni a következő félévünket, hogy mi, szegények szigorlatozni tudjunk még egy tárgyból, mert azt hitte (?!?), csak egy szigorlatunk van, holott az indexekből egyértelműen kiderül: három tárgyból tettünk szigorlatot, és ami még szomorúbb: a HÖK képviselőivel való megbeszélésen – ahol ez elhangzott – bizony el kellett menni egy leckekönyvért, mert nem hitte el csak úgy, bemondásra.

Döbbenet hogy még mindig nem világos, hogy negyedévesként mik a félévem teljesítésének feltételei, mert a szóbeli tájékoztatók, és az írásban kiadott hallgatói levelek ellentétben állnak egymással, így még mindig nem tudom, miből kell kollokválnom, aláírást, illetve gyakorlati jegyet szereznem.

Döbbenet, hogy a főigazgató arról tájékoztatja a HÖK képviselőket egy megbeszélésen, hogy azért nem kaptuk meg az első három havi ösztöndíjat, mert a minisztérium a vizsgálat idejére felfüggesztette a normatíva átutalását. Ezt a tanulmányi osztályon aláírt lepecsételt levélben meg is erősítik.  Gondolkodunk: a vizsgálat csak október közepén indult, legrosszabb esetben is meg kellett volna kapjuk a szeptemberi ösztöndíjat. A biztonság kedvéért betelefonálunk a minisztériumba. Ott azt a tájékoztatást adják, szó sincs semmiféle felfüggesztésről, a pénzt időben átutalták. Akkor most ki hazudik? Néhány nap múlva újabb variáció: Barna István az iskola főtitkára azt nyilatkozza a Népszavának, azért nincs ösztöndíj, mert a HÖK nem végzi rendesen a dolgát. Majd mégis lesz ösztöndíj, előkerül mind a három havi. A másodéveseknek pedig még be is mutat egy előadó egy minisztériumi levelet, mely bizonyítani hivatott a főigazgató állítását. Ebben az szerepel, hogy amennyiben nem bocsátják a minisztérium rendelkezésére az általuk kért okmányokat, akár fel is függeszthetik a normatíva utalását. Most a főigazgató nem tud olvasni, vagy rólunk feltételezi, hogy nem ismerjük a feltételes módot?


Döbbenet, hogy a harmadéveseknek azt mondja egy előadó, hogy mi – negyedévesek – kértük: hogy csak szociális munka tárgyból lehessen szakdolgozatot írni, és ők ezt a kérésünket el is fogadják, miközben mi soha sehol ilyet nem kértünk, nem is kérhettünk, hiszen sokan vannak köztünk, akik nem szociális munkából írják a szakdolgozatukat.

Döbbenet, hogy a speciális nappalis hallgatóknak úgy teltek el a képzési hétvégéik, hogy még annyi előadásuk sem volt megtartva, mint nekünk, és számukra bizony itt a vizsgaidőszak, bár hogy pontosan mikor kezdődik és meddig is tart, azt még nem tudják.

Döbbenet, hogy Iványi Gábor főigazgató a legutóbbi hallgatóknak szóló tájékoztatójában a Rákosi-rendszer spiclijeihez és besúgóihoz hasonlítja diákjait, akik megpróbálnak fellépni saját jogaik védelmében. És döbbenet az is, hogy elkészült az iskola új fegyelmi szabályzata, melyből első olvasásra kiderül, az eddig aktívabb hallgatók mely passzusok alapján vonhatók esetlegesen fegyelmi eljárás alá, például azért, mert olyasmit publikáltak, ami ronthatja az iskola jó hírnevét. Talán nem megalapozatlan az a félelmem, hogy egy ilyen esetleges fegyelmi eljárás során nem lesz kérdés az, hogy tett-e valamit a főiskola vezetése maga is, ami ronthatja az iskola jó hírnevét, pedig a cselekedet súlyosabb, mint bármilyen fórumon beszámolni róla.

Hát így zajlik a félévem a Wesleyn. Kérem bocsássák meg, hogy stílusom nem elég száraz – hogy úgy mondjam –, nem épp hivatalos, de nem tudok érzelmek nélkül írni az érzelmeimről, vagyis arról, milyen is wesleys diáknak lenni. Persze rövidebben lehet: nagyon rossz. Kiábrándultam, csalódtam, félek, és csak azt tudom, hogy még egy félévet én nem csinálok itt végig. S ez utóbbival nem vagyok egyedül. Mindannyian belefáradtunk már abba, hogy mindenért harcolni kell, mindent írásban kell kérni, mert még így is ellentmondásos, hogy nem lehet bízni senkiben, és bennünk sem bízik senki, hogy ellenséges  a légkör az órákon, és legfőképpen abba, hogy minden kiszámíthatatlan és állandóan változó. Nem látjuk, mi lesz ennek az egésznek a vége. Nem tudjuk, hogy fogjuk letenni a féléves vizsgáinkat azok előtt a tanárok előtt, akikkel egész félév során harcoltunk. Nem tudjuk, mit fog érni a diplománk, ha netán itt kell azt megszerezni. Csak azt tudjuk, hogy mindezek után nem akarunk itt maradni. Át akarunk kerülni egy másik felsőoktatási intézménybe, és ott akarjuk befejezni a tanulmányainkat, abban a rendszerben és azokkal a tanárokkal, amibe és akikhez annak idején a Wesleybe jelentkeztünk.

Budapest, 1999. november 29.

• Dokumentum