(Dr. Samu István)

Nyomtatóbarát változat

Történelmi utalás

Mióta a psychiátria mint az orvostudomány egyik ága kifejlődött, mindig is fennállt annak a veszélynek a lehetősége, hogy egzakt természettudományos kritériumoknak megfelelő biológiai elmebetegség körébe kerüljenek olyan magatartási megnyilvánulásokat tanúsító egyének, akik sajátosságait pontosabban egyszerűen az anómia[SZJ], deviancia, nonkonformizmus fogalmakkal jogosult megjelölni. Idesorolandók az általános, az uralkodó, a hatalom által is szentesített társadalmi-magatartási normáktól való eltérések, azoknak megszegése, figyelembe nem vétele, sőt, esetleg más értékrend követése, melyeket a hatalom és a konvenció nem engedélyez.

Manapság különösen akuttá ezt a kérdést az teszi, hogy a psychiátria kezében nemcsak betegséget gyógyító, hanem a személyiség szuverén szerveződésébe, sőt, jogaiba is beleszóló jogi, törvény által szentesített szervezeti és gyógykezelési lehetőségek is vannak, s így anómiák esetében hatékony tagjává vált a keresztre feszítés, kínzókamra, börtön, kényszermunka, tarkólövés, akasztás, máglya, krematórium stb. gondolkodást és magatartást uniformizáló, történelmileg szakadatlan láncot képező, az emberi társadalomépítés törekvéseit igen sajátságos oldalról jellemző elgondolásoknak.

Hazánkbeli sajátosságokat illetően a régmúlt nem mutat fel különbözőséget más országoktól az egységes gondolkozás- és magatartásbeli követelmények terén, azonban figyelemre méltó, hogy a felszabadulás előtt még feudális maradványokat is konzerváló Horthy-korszakban, majd utána, az ötvenes években közgondolkodásunkra rányomta bélyegét egy igen kemény intolerancia mindennel szemben, ami eltérést jelentett a magukat gondolkozásra és döntésre jogosultnak tartóktól.

Ebből ered az a csapda, amelybe minden elmeorvos beléphet azzal, hogy biológiai elmebeteg állapotnak véleményez olyan személyt, aki teljesen épelméjű, akit azonban felismerései vagy tévedései, személyisége, meggyőződéséhez való makacs ragaszkodása és harciassága az adott társadalmi rendben az emberek többségének magatartásával szemben anómiássá tesznek.

Példaként idézem dr. Balassa László Igazságügyi elmekórtan című, 1961-ben kiadott könyvéből a „paranoiás személyiségfejlődés” és „pereskedő személyiségfejlődés”, továbbá „pseudo-kverulánsok” című fejezetekből azokat az elmebetegségi kritériumokat képező megjelöléseket, amelyek alapján mint elmeorvosok kóros elmeállapotot véleményeztünk mind a Horthy-rendszer számára, mind véleményezhetnénk a szocialista rendszerben is. (Az idézetek kiragadottak, zárójelben fűzöm hozzájuk saját megjegyzéseimet.)

„Egyre jobban terebélyesedő és úgyszólván soha vissza nem fejlődő téveszmerendszer”

(Csakhogy Horthy alatt téveszmerendszer volt a marxizmus is, egyre jobban terebélyesedett, soha vissza nem fejlődött – képviselőinél sem. Mi a téveszme kritériuma politikai vonatkozásban: erre az elmeorvosi szakkönyvek nem térnek ki és nem is térhetnek ki, hanem az elmeorvos önmagára utalva egyszerűen csak elfogadja vagy nem fogadja el, hogy az általa vizsgált – mondjuk – letartóztatottnak politikai téveszmerendszere van. Jakab Károly elmeorvos-szakértői véleményei is hivatkoznak az ő politikai téveszmerendszerére, de mondhatnánk tévedéseket is, „hamis tudatot” is – marxista megjelöléssel. Itt a téveszme eldöntése nem olyan világosan megalapozható, mint az a meggyőződés, hogy az öregember mászik a villámhárítón minden éjjel. Az, hogy ragaszkodik valaki mindenáron az eszméjéhez, habár az eszméje merő tévedés, eszmerendszere koholmány, még nem biztos, hogy téveszme. A kereszténység is kétezer éven át „egyre jobban terebélyesedő és úgyszólván soha vissza nem fejlődő téveszmerendszer” volt bizonyos vonatkozásban, habár más vonatkozásban az emberi szellem csodálatos alkotása. Emiatt azonban a keresztény meggyőződést máig sem használjuk fel a paranoia alátámasztásának egyik alapköveként.)

„A betegek gondolkozása teljesen világos, cselekedeteik rendezettek, és értelmi képességük az eredeti szinten megtartott.” – „Semmi feltűnőt, rendellenest nem veszünk észre viselkedésükben, magatartásuk, érzelmi reakciójuk a szokottnak megfelelőek.” – „Ennek a kóros állapotnak egyetlen tünete a téveszme, mely foglalkozásuk, hivatásuk ellátásában legfeljebb másodlagosan okoz zavart.” – „A kiindulási pont hibás, és nem felel meg az objektív valóságnak – logikusan és rendezetten épül ki téveszmerendszerük.”

(De bármelyik egészséges ember gondolkozásában lehet hibás a kiindulópont, és gondolatait rendszerint mindenki fokozatosan fejleszti, ez önmagában véve szintén nem képez kóros kritériumot. Talán érdemes lenne fáradozni azon, hogy önmagunkban vagy társadalmunkban kimutassuk azt, hogyan fejlődtek ki hibás kiindulási pont alapján – logikusan és rendezetten –bizonyos eszméink, amelyek időlegesek, vagy talán most is élnek.)

Tovább szemelgetve a paranoia leírásából, számos semmitmondó kritérium található csupán: „vannak fokozott önérzetű, öntelt, elbizakodott személyek – fokozottan érzékenyek, egyesek fanatikusak is – vannak köztük olyanok, akik téveszméiket sokáig leplezik, mások aktívabbak, és már kezdettől fogva harcot indítanak téveszméikért.” Ezek tulajdonképpen személyiségtulajdonságok leírásai.

Az alábbi leírásból azokra is gondolhatunk, akiket a Horthy-rendszer alatt kommunista meggyőződésükért kivégeztek: „már fiatal koruk óta elnyomottaknak, kisemmizetteknek érzik magukat – apró jeleket fedeznek fel, amelyek szerintük azt bizonyítják, hogy az emberek velük szemben barátságtalanok, ellenségesek – azt olvassák ki, hogy vannak, akik megfigyelik őket – az az érzés, hogy megfigyelik és üldözik őket, egyre nagyobb körre terjed ki – nagy önbecsüléssel párosulva ez oda vezet, hogy elképzelésük szerint egész embercsoportnak érdeke az, hogy őket üldözzék, tönkretegyék.”

(Ennek alapján ha csak a beteget vizsgálná az elmeorvos Sallai, Fürst és Schönherz Zoltán esetében, és nem venné figyelembe a tényleges élethelyzetet, akkor ezeknek a nagyszerű embereknek az elmeállapotát logikusan paranoiásnak véleményezhetné.)

„A hatóságokhoz fordulnak panaszokkal, beadványokkal – általában ragaszkodnak a fennálló törvényes rendelkezésekhez, és mivel ítélőképességük fejlett, erőszakos cselekedetek ritkán fordulnak elő – beadványaikban olykor sértő kifejezéseket használnak.”

(Ezen szövegből is kiderül, hogy „paranoia” címen Horthy rendszerében szívósan tiltakozó „anómiás” egyéneket az elmeorvos úgy bezárhatta volna elmeosztályra, hogy annak indoklását teljesen elfogadhatóan ki lehetett volna fejteni.)

„Vérmérséklete nem engedi meg a józan megfontolást (ti. hogy arányban áll-e a jogtalanság, sérelem azoknak a teendőknek mértékével, amelyekre szükség van az orvosláshoz), gyakran el is éri jogos igényei elismerését, aránytalanul nagy anyagi és időveszteség árán.”

(De minden embernek joga van eldönteni, és ép elmével dönthet jól vagy rosszul, hogy csekély sérelemért mekkora per terhét vállalja; az teljesen szubjektív, hogy egy egyén részére ilyen esetben milyen áron érdemes megszerezni az igazság győzelmét. Kis ügyben az igazságért folyó harcot lehet tekinteni precedensnek, tanítói, nevelői funkciónak, az igazságot megsértő egyén idejében való megfékezésének, lehet tekinteni társadalmi elkötelezettség teljesítésének, a hatalmasabb számára adott figyelmeztetésnek, hogy „a jegenyefák nem nőnek az égig” stb. – anélkül, hogy biológiailag beteg elmét kellene feltételeznünk.)

A kedélyélet zavarai esetén – írja tovább – a betegek „a hypomániás szakban konfliktusokba keveredhetnek, és ilyenkor pereskedhetnek is – a hypomániás szak javulásával visszatér a gondolkozás rendezettsége, a kellő kritikai képesség, és a pereskedés abbamarad.”

(Jakab Károly esetében bizonyos hypomániásra jellemző személyiségvonások és ezeknek hullámzása felismerhető. Pl. a fokozott emelkedett hangulat, nagyfokú önbizalom, akaratosság, makacsság, nagyfokú tevékenység, mely meglehetősen szerteágazó. Vannak egyének, akik ilyen személyiségjegyekkel születtek, s ezeket megtartják életük során. Ez mutathat hullámzást, de tulajdonképpen szorosabb értelemben vett kóros tartományba nem sorolható, s bizonyos körülmények között ezek az adottságok igen nagy mértékben kedvezőek, produktivitásra serkentőek.)

Balassa leírja továbbá a „kóros pereskedő”-t, aki „az első elszenvedett és igazságtalannak érzett sérelem után pereskedni kezd. Ha ez a lépés nem jár sikerrel, úgy érzi, ennek oka a bírák rosszindulata vagy hanyagsága.”

Leírja továbbá, hogy ezen álláspontjából a perek egész lavinája származik, melybe a pereskedő személy egyre jobban belebonyolódik, mert a pereskedőnél „nem rendkívül erős vagy érzékeny jogi érzékről, hanem rendellenes jogi érzékről van szó”. Ez vezet végül a korlátolt cselekvőképesség kimondása alapján gondnokság alá helyezéshez, de mivel a gondnokolt ez ellen is tiltakozik beadványokkal, „a bíróság azt a – gyakran gyógyító hatású – választ is adhatja, hogy a gondnokság megszüntetését attól teszi függővé, hogy képes-e a pereskedő hosszabb időre abbahagyni a pereskedést, és képes-e a vég nélkülinek látszó ügyeket lezárni. Némely esetben eredménye lehet ennek a bírói állásfoglalásnak.”

(Képzeljük el ezt az eljárást az elmúlt osztálytársadalomban, amikor a bíróság osztálybíróság volt, és kiszolgáltatott az uralkodó köröknek, s miután igazságtalanul ítéletet hozott, az elmeorvossal kimondatja a fellebbezőre, hogy kóros pereskedő, rendellenes jogi érzékkel, gondnokság alá helyezteti, azután csak a gondnoka jóváhagyásával kereshetné igazát, de ez alól felmentik, ha ígéretet tesz arra, hogy „lapulni fog”. A gondnoka elvileg arra való, hogy a gondnokolt igényeit oltalmazza, érvényesítse, de mindezeket akadályozhatja is attól függően, hogy mi az érdeke. A gondnokoltról tehát ezután nem az elvileg független és a jogban járatos bíróság dönt, nyilvános tárgyalás útján, melynél a peres fél védelmet vonultathat fel, hanem lényegében véve a gondnok egy személyben, ami kétségkívül jogfosztást jelent a betegnek nyilvánított gondnokolt számára.

Az elmeorvos abban a nehéz helyzetben van ilyen esetben, hogy „a pereskedő személy” igazát sem felülbírálni nem tudja, sem erre hivatalos megbízatásánál fogva felkészültsége és hivatása nem képesíti, és mégis a pereskedő félnek a per folyamán tanúsított viselkedési formalitásai alapján kell véleményt mondania, hogy „kóros pereskedő”-e, akit további pereskedési jogától meg kell fosztani gondnokság alá helyezvén őt, vagy egy egyszerű pereskedő, aki a per folyamatában felhevült, miközben esetleg hibát hibára halmoz. De aki peres feleket ismer, jól tudja, hogy ez utóbbi eléggé gyakori jelenség, csak egyénenként mennyiségi eltolódások vannak.

A psychiáter (elmeorvos) csapdája

Ez abból ered, hogy az elmeorvosi gyakorlat során betegei igen gyakran a társadalmi beilleszkedés tekintetében hiányosságokat tanúsíthatnak, s a gyógyítási törekvés egyik eredménye a társadalomba való beilleszkedés helyreállítása is, bizonyos értelemben a beteg konformistává tétele (bár nem egyedül ez, hanem az is, hogy a beteg érzelmi-értelmi tevékenységének harmóniája, érzelmi jólléte helyreálljon).

Az elmeorvos észlelése és törekvései során, továbbá saját magának a társadalomba való harmonikus beilleszkedése, a társadalom rendjének, értékeinek elfogadása és helyeslése alapján bizonyos mértékű magától értetődöttséggel, megszokottsággal, begyakorlottsággal hajlamos arra, hogy egyenlőségjelet tegyen a beilleszkedési konfliktushelyzet és az elmebeteg állapot közölt. Így, ha azzal találkozik, hogy Jakab Károly a tanácselnöktől kezdve magas szintekig bármiről kifejti sajátos és részben nem konform nézeteit sem belső, sem mások cenzúráját nem figyelembe vevő módon, akkor az elmeorvos ettől való elhatárolódásának, távolságtartásának, valamint lojalitása kifejezésének a társadalmi rend iránt semmiféle olyan markáns kifejezési és tanúsító formája nincs, mint annak kimondása, hogy a vizsgált személynek politikai téveszméi vannak.

Ez a magatartás egy folyamat eredménye, s amint adott szocialista társadalmi rendünk időben és strukturálisan egyre inkább tartósul és konszolidálódik, egyre nagyobb képtelenségnek tűnik a benne konformált állampolgár részére, hogy valaki is élesen, sőt átfogóan, bármilyen alacsony vagy magasabb fórumot bírálóan lépjen fel benne épelméjűen.

Különösen képtelenségnek tűnik ez akkor, ha a vizsgált személy kijelentéseivel saját személyét vagy családját illetően még kockázatot is, esetleg túl nagy kockázatot vállal. Így az elmeorvos a szakirodalomra, szakmai meggyőződésére, saját világnézetére, társadalmi szemléletére mint pozíciókra támaszkodva állapítja meg betegeinél teljes jóhiszeműséggel a paranoia diagnózist. Az elmeorvos meggyőződését megerősíti az, ha a vizsgált személy esetleg súlyos megtorlásokkal szembenézve is konok „hitvallónak” mutatkozik. Ez esetben az elmeorvos véleményének szilárdságát még fokozza az a tudatos vagy nem tudatos, orvosetikailag és humanizmusból egyaránt jónak vélt motiváció, hogy a vizsgált személy, akit most már betegének is tekint, paranoiássá nyilvánítása esetén súlyos megtorlástól menekül meg, habár beteggé nyilvánításánál még a „vértanúságot” is szívesebben viselné el.

Ez egy objektív csapda, amelynek elkerülését a jövőben valószínűleg közvetve az egész társadalom s közvetlenebbül a jog és az elmeorvoslás fogja megnyugtatóan kimunkálni.

Salgótarján, 1982. október 11.

dr. Samu István 
ideg-elmeorvos szakértő

• Dokumentum