Utólag már könnyű tisztán látni, 1991-ben, a nagy várakozások utolsó évében azonban még nem lehetett tudni, mennyire reménytelen (lesz) a helyzet Algériában. Ebben a világtörténelmi jelentőségű eseményekben gazdag évben Algéria nem igazán állhatott a világ érdeklődésének célkeresztjében. Pedig az év első felében lezajlott tüntetés- és sztrájksorozat, a kormányváltás, a több hónapon át tartó szükségállapot és halasztás után Algéria az év végére mégiscsak elérkezett az arab világ történetében legszabadabbnak, legdemokratikusabbnak ígérkező parlamenti választások küszöbére. Csak december 26-án, a szavazás napján vált világossá, hogy a mozgalmas politikai felszín alatt a kiábrándultság és a félelem mélységei rejlenek, és ezt tragikusan igazolják majd a következő véres és reménytelen évek.
A választások 1992. január 16-i második fordulóját már nem rendezték meg. Chadli Bendjedid elnök 4-én feloszlatta az addigi – képviseleti jellegűnek kevéssé nevezhető – parlamentet, majd a hadvezetés nyomására maga is lemondott. A Legfelső Állambiztonsági Tanács által kinevezett Legfelső Államtanács egyfajta kollektív államfői testületként rendkívüli állapotot hirdetett ki, és leállította a választási procedúrát. A tömeges letartóztatások és politikai gyilkosságok viszonylag korai szakaszában, még 1992 júniusának végén merénylet áldozata lett a Legfelső Államtanács elnöke, a hosszú emigrációjából nagy tervekkel hazatért, időközben trockistából hívő muszlimmá lett Muhammad Boudiaf is.
Az első forduló választási eredményeinek legismertebb eleme, hogy az Iszlám Üdvfront (FIS) kapta messze a legtöbb szavazatot, és elég nagy volt az esélye, hogy ez az iszlamista – vagyis a mohamedán hittételeket politikai törekvéseinek legitimációjára használó – szervezet a majdani parlamentben abszolút többséggel rendelkezzen. A részletes eredmények és a választás körülményei azonban, ha nem is módosítják, de finomítják a képet.
A FIS sikere semmiképpen sem nevezhető váratlannak, hiszen másfél évvel korábban, 1990 júniusában már lezajlott Algériában az igazi világpremier, az arab világ első szabad és többpárti választása, még ha csak helyhatósági szinten is. Ekkor a szavazatok 55 és fél százalékát szerezték meg az iszlamisták, igaz, nem túl magas, 65 százalékos részvétel mellett. Ehhez képest a parlamenti választások első fordulójában az üdvfrontra leadott nem egészen 3,3 millió szavazat mintegy másfél milliós visszaesést jelentett. Ha figyelembe vesszük az öt és fél millió nem szavazót, valamint a közel egymillió érvénytelen szavazatot is, azt kell látnunk, hogy a jogosultaknak csak az egynegyede voksolt egy leendő iszlám köztársaságra. Csakhogy a választási rendszer sajátosságai miatt ez rögtön 188 parlamenti mandátumot jelentett a 430-ból, s a második fordulóban a függőben maradt 199 mandátumból már 28 is elég lett volna a FIS-nek az abszolút többséghez. (A többségi választási rendszert és az igencsak eltérő lélekszámú választási körzeteket az FLN – úgy tudni, francia szocialista segédlettel – saját vélt érdekeihez igazítva alakította ki. Nem annyira a FIS támogatottságát, inkább a választói passzivitás mértékét becsülték alá.)
Chadli elnök sietett bejelenteni, hogy kész együttműködni egy iszlamista többségű parlamenttel, a FIS viszont hallani sem akart erről, s mielőbbi elnökválasztást követelt. Ezután következett a katonai hatalomátvétel, amelyet némelyek a régi hatalmi elit és az iszlamisták kokettálásának záróakkordjaként, mások a pluralista demokrácia lehetőségének megszűnéseként, ismét mások – jóllehet tépelődve – a kisebbik rossz választásaként értelmeztek.
A nyolc éven át tartó, halottak százezreit követelő háború árán 1962-ben felszabadult Algériában egyfajta testületi diktatúra jött létre, amelyben összefonódott a háborút elindító Nemzeti Felszabadítási Front (FLN), az általa létrehozott Nemzeti Felszabadítási Hadsereg (ALN) szélesebb vezérkara, és kiegészült az általuk kooptált klánokkal, lekötelezettekkel és az állami bürokráciát alkotó második vonallal. A testületi érdekeket veszélyeztető, jobbára baloldali elkötelezettségű személyektől az évek során megszabadultak. Ahmed Ben Bellát, az első három független év államfőjét például vértelen katonai puccs buktatta meg, mielőtt háttérbe szoríthatta volna a hadsereget az ország vezetésében. A trockista Muhammad Boudiafot, aki az FLN uralmi törekvéseivel kapcsolatban vetett fel kellemetlen kérdéseket, még Ben Bella kényszerítette marokkói száműzetésbe, 1964-ben. Említést érdemel az arabizáló törekvésekkel szemben a kabil (berber) érdekeket képviselő Hocine Aďt Ahmed is, aki Svájcba menekült a rá váró halálbüntetés elől, majd huszonhét év múltán 1989-ben hazatér, újjáalakítja a Szocialista Erők Frontját (FFS), és ezzel a – voltaképpen nemzetiségi – párttal 1991 decemberében jócskán lemaradva ugyan, de mégiscsak második helyen végez a választásokon.
Szocializmus és iszlám – ez volt Algéria két ideológiai sarokpontja közel három évtizeden át, de különösen a puccsista Houari Boumedienne ezredes-államfő 1965-től 1978-ig, haláláig tartó uralma idején. A szocializmus a hatvanas évek végének kádárizmusára emlékeztető állapotokat jelentett: egypárti uralom, tervgazdaság, nehézipari fejlesztések. Katonai beruházások, túlfoglalkoztatás, felduzzasztott bürokrácia, kollektivizált és kevéssé hatékony mezőgazdaság (amely 1969-ben még a gyorsan növekvő lakosság élelmiszer-szükségletének a 90 százalékát, 1986-ban már csak 25 százalékát tudta előállítani). Mindezt – a magas szociális kiadásokkal és az erőteljes ártámogatásokkal együtt – az ország kőolaj- és földgázvagyona alapozta meg, de emellett a költségvetési deficit és az eladósodás mértéke is folyamatosan növekedett. Az iszlám elsősorban a társadalmi kohézió, az algériai nemzeti tudat, s egyúttal a pánarab gondolat megerősítését szolgálta. Később pedig, a nyolcvanas évek második felében már egyre inkább a társadalmi feszültségek, az FLN-kormányzattal szembeni kiábrándultság szelepévé vált.
A társadalom egységesítését, vagyis kezelhetőségét illetően volt mit tennie a hatalmi elitnek, amely önmagában is a különféle – pánarab, muzulmán, szocialista, nyugatiasabban liberális és technokrata – szellemi örökségek kavalkádját képviselte. Algéria még nyelvében sem volt soha egységes ország, nemhogy kultúrájában. A különféle dialektusokat beszélő arabok mellett 30-40 százaléknyi kabil kisebbség is él az országban. Ezek nyelve teljesen eltérő, sokkal jobban alkalmazkodott a francia gyarmati évek viszonyaihoz, és mindmáig nyitott mindenféle nyugati befolyásra. Ennek köszönhetően az egységesülő algériai társadalom lépcsőfokain is nagyobb léptekkel haladt előre, ami természetesen nem gyengítette másságának tudatát.
Az FLN viszont mindig az egyöntetű algériai identitás megteremtését tartotta a feladatának. Ennek érdekében az évek során egyre inkább kiszorította az oktatásból és a közigazgatásból a francia – és természetesen a kabil – nyelvet. A nemzetalkotó erőfeszítések legabszurdabb eleme a helyi nyelvjárások háttérbe szorítása volt. Egy errefelé sohasem használt, a keleti mediterráneumból származó egységes, irodalmi, de félholt arab nyelv elterjesztését határozták el, Egyiptomból, Irakból és ki tudja honnan importált, amúgy nem túl széles látókörű tanítók igénybevételével. Ezzel éppen az arab lakosságot tették fokozatosan félanalfabétává és akulturálttá, ugyanakkor nyitottá az addig itt kevéssé élő, Korán központú gondolkodásmód iránt. Ez természetesen szöges ellentétben állt a gazdasági modernizáció törekvésével, amely mégis inkább a franciául értő, részben még a gyarmati időkben felemelkedett elit új generációira várt.
Az iszlamista törekvések a fenti okokból jelentek meg Algériában a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján, és az iráni események adtak nekik lendületet. Ekkor azonban még nem lehetett világosan elkülöníteni a törekvéseiket az FLN arabizáló, konzervatív szárnya által is képviselt eszméktől. A radikális vonulat a nyolcvanas évek közepén jelentkezett, mégpedig egy bizonyos Mostepha Bouyali kis gerillacsoportjának képében, amely a főváros környékén szeszesital-raktárakat, rendőrőrsöket támadott meg. Bouyalit elfogták, és így az egyre szélesedő radikális mozgalomnak immár hazai mártírja is lett. Ez volt az az időszak, amikor az uralkodó csoport utoljára tett kísérletet a politikai iszlám integrációjára, mégpedig az 1984-es új családjogi törvénnyel. Ez lényegében leszámolt a nemek közötti egyenlőség alkotmányban rögzített elvével, és a munkavállalástól a válásig és az örökösödésig a férjek hatáskörébe utalta át a feleségek szinte valamennyi döntését.
FI(L)S de l’FLN – a FIS az FLN fia – mondja a franciául fogalmazott szójáték. És mire elérkezett az 1991-es év, a fiú nemcsak hogy megszületett, de lassan igencsak nehéz mozgású atyja fejére nőtt.
Amikor 1986-ban összeomlottak az olajárak, Algéria lényegében külső bevételi források nélkül maradt. Chadli Bendjedid ezredes elnökségének nyolcadik éve volt ez. A szavak, a határozatok szintjén voltak már a gazdaságban bizonyos reformok. Az utasításos államgazdaság liberalizálása azonban a gyakorlatban a családi, klán- vagy csak simán gazdasági érdekekből eredő összefonódásokkal, nagy mértékű korrupcióval, zsarolással stb. folyt. Ezzel párhuzamosan a gazdasági kényszer hatására egyre csökkent a rezsim szociális nagylelkűsége, elsorvadt a tágkeblű foglalkoztatáspolitika, és amikor már végképp nem volt mit tenni, megjelentek az első megszorító intézkedések is.
1988-ban Algéria külföldi bevételeinek 98 százaléka a gazdaságirányítás minden erőfeszítése ellenére még mindig, a lezuhant árak ellenére is a kőolaj- és földgázeladásból származott. Az éves infláció mértéke ekkor már 20 százalék körül mozgott, a lakosság 44 százalékának otthont adó városi övezetekben pedig 40 százalékos volt a nemhivatalos munkanélküliségi ráta. A tétlenül és minden perspektíva nélkül a házfalakat támasztó fiatalok váltak az algériai utcakép legjellemzőbb vonásává, hiszen a lakosság fele ekkor már fiatalabb volt huszonegy évesnél.
Máig sem világos, hogy a korábbi sztrájkok és diákmegmozdulások után pontosan ki vagy mi váltotta ki azt a – méretében a jelenkori Észak-Afrikában példátlan – felkelést 1988 októberének első napjaiban, amelyet azután a hadsereg vérbe fojtott. Egyesek a Chadli elnök által rádión bejelentett újabb megszorító intézkedésekkel magyarázzák a történteket. Sokáig és makacsul tartotta magát az az ellenőrizhetetlen feltevés is, hogy az államfő és köre a reformellenes erők elhallgattatása érdekében kifejezetten ösztönözte a lázadást. És természetesen voltak, akik az iszlamistákat vélték látni az események mögött.
Algírban október 4-én kezdődtek az egyetemista- és középiskolás-tüntetések, amelyekhez később egyre több, vasrudakkal, majd állítólag – ki tudja? – lőfegyverekkel is felszerelkezett iszlamista csoport is csatlakozott. A tüntetők haragja egyrészt a gazdagságot, másrészt az államhatalmat jelképező célpontok ellen irányult: luxus- és állami autók, szállodák, FLN-irodák, üzletek. A szükségállapotot két nappal később hirdették ki – ettől kezdve lényegében hallgatólagos hírzárlat uralkodott. A megmozdulások más városokra (Oranra, Annabára) is átterjedtek. Hivatalosan 176, a későbbi becslések szerint 4-500 ember halt meg. Utólagos beszámolók a sebesültek számát ennek sokszorosára teszik.
A katonaság tette a dolgát: megpróbálta helyreállítani a rendet.
Követelések lényegében nem fogalmazódtak meg, sem demokratikusak, sem iszlamisták. A leggyakrabban elhangzó jelmondat „egy méltó vezető” fellépésének óhajára utalt. Chadli Bendjedid – mintha csak ezen elvárás természetes címzettjének tekintette volna magát, annyiban nem is alaptalanul, hogy őt személyesen nem szidalmazták a megmozdulások során – október 10-én átfogó politikai, gazdasági és oktatási reformokat ígért egy televíziós beszédében. Alig pár órával a nyilatkozat előtt Algír egy népes munkásnegyedében – ahol a felkelés kirobbant – a katonaság még egyszer a tüntető tömegbe lőtt.
Két nappal később újabb elnöki televíziós fellépés következett. Ekkor már egy november 3-ra kitűzött népszavazás tervét jelentette be az államfő, amely arról a javaslatról dönt, hogy a miniszterelnök ne (rajta keresztül) az FLN-nek, hanem a parlamentnek tartozzék beszámolási kötelezettséggel. Márpedig ez a párt és az állam együvé fonódásának a megbontását jelenti.
Hivatalos közlés szerint a lakosság 83 százalékos részvétele mellett 92 százaléknyi „igen” szavazattal elfogadta a javaslatot, amelyet az elkövetkező hároméves reformidőszak kiindulópontjának tekintett a kortárs megítélés. Utólag viszont már – főleg az algériai „demokratikus erők” megítélése szerint – világos, hogy az FLN-hadsereg érdekszövetség hatalmának megtartása érdekében, az iszlamisták megnyerése végett hajtott csak végre kényszerű és elkeseredett lépéseket, amelyek csupán esetleges módon estek egybe a demokratizmus bizonyos kritériumaival. (A „demokratikus erők” csak azért érdemlik ki az idézőjelet, mert – visszatekintve – meglepően rövid habozással az 1992-es katonai hatalomátvétel mellé álltak.)
A hatalmi eliten belüli erőviszonyok akkori alakulása nemcsak az időbeli közelség miatt átláthatatlan, hanem azért is, mert a politikai szféra legitimitásának rohamos csökkenésével párhuzamosan egyre nagyobb lett a hadsereg súlya. Zárt és szükségképpen titkolódzó intézményről lévén szó, az itt történteket kénytelenek vagyunk egy „fekete doboz” megismerhetetlen tartalmának tekinteni. Az 1989 februárjában népszavazásra bocsátott és elfogadott alkotmánytervezet független választási jelöltek indítását helyezte kilátásba, de pártok engedélyezését nem. Fél évvel később azonban a parlament már ezt a megszorítást is feloldotta, csupán a kizárólag vallási, regionális és szakmai érdekek pártképviseletét tiltotta meg. Újabb fél év múltán már az iszlamista FIS is az engedélyezett pártok közé tartozott.
1989 és 1991 között a FIS már nem csupán a legelesettebbeknek, hanem a gazdasági kényszerítő erők szorításában megromlott pozíciójú középrétegek számára is a szebb jövő egyetlen reményét jelentette. Miközben ismét mások, például a demokratikus értékek iránt közvetlenül elkötelezett értelmiség vagy a közvetett módon ugyanerre tájékozódó kabil kisebbség számára nem. Az utóbbiakat egy esetleges iszlamista kormányzat éppoly rosszul érintett volna, mint az 1992-es januári puccs. Az évtizedforduló három éve az alkotmányos keretek szintjén mindenképpen átalakította, nyugat-európai típusú politikai pályára helyezte Algériát. A korszak két, önálló politikai személyiségnek tekinthető miniszterelnöke, Mouloud Hamrouche és Sid Ahmed Ghozali apparátcsik múltú, de politikai kockázatok vállalására is kész reformpolitikus volt – feltételezhetően republikánus elkötelezettséggel. Nem volt ezeknek az éveknek olyan politikai alternatívája, amelybe – Chadli Bendjediddel együtt – ne buktak volna bele. A végső döntés pedig amúgy sem az övék volt, hanem a hadseregé. Azt pedig, hogy mit jelentett volna Algéria számára a hatalomra kerülő iszlamizmus, nem tudhatjuk úgysem.
Tudunk viszont szaharai koncentrációs táborokról, kitépett heréjű iszlamistákról, ki tudja, kik által kiirtott falvakról, halálra erőszakolt lányokról és asszonyokról, mintegy százezer halottról – és ez két évvel ezelőtti (jóllehet megbízhatatlan) adat. Tudunk továbbá bandaháborúkba bonyolódó, a katonai kormányzat által felfegyverzett önkéntes falusi milicistákról, iszlamista gerillák által megcsonkított rendőrökről és sorkatonákról. Tudjuk továbbá, hogy tavaly óta új elnöke van Algériának, akiben – mint szintén tudjuk – a lakosság már némileg csalatkozott. A neve: Abdelaziz Bouteflika. 1937-ben született, filozófiai tanulmányokat folytatott. 1964 és 1981 között az FLN politikai bizottságának tagja volt. 1965-ben része volt Ben Bella megbuktatásában. 1963-tól 1979-ig ő volt Algéria külügyminisztere. Most 2000. január 27-e van.