Nyomtatóbarát változat

Tellér Gyula

Az elit nem vész el, csak…

Azt kell hinnünk, hogy a parlamenti választások nyomán bekövetkező politikai rendszerváltással csak részben – igen kis részben – sikerült megbontani a régi szerveződéseket és a régi hierarchiákat, sőt az MDF bizonyos központosító törekvései ezeknek a hierarchikus környezetben kialakult elemeknek újra kínálják egy majdnem ugyanolyan szervezetbe rendeződés lehetőségeit.

A Kádár-rendszerben uralkodó csoportok, elitek azonosságának és a szervezetek teljes vagy csaknem teljes változatlanságának képét látom a tudományos életben, a fegyveres testületeknél (feltehetően ezt látnám, ha igazán láthatnám – sőt bizonyos jelekből látom is –, a rejtett informátori hálózatban), ez látható meglepően széles körben az újjáalakuló közigazgatásban és még szembeszökőbben a vállalati és szövetkezeti szférában, az érdekképviseletekben, a tömegtájékoztatás nagy szféráiban, abban, amit helyi társadalomnak szokás nevezni. (…)

…a politikai szférában lezajlott rendszerváltás fő impulzusát az SZDSZ adta meg azzal, hogy a Kádár-rendszer legenyhébb – 1989. őszi – változatával sem volt hajlandó a rendszert konszolidáló alkut kötni; azzal, hogy nem írta alá a kerekasztal-megállapodást; hogy népszavazást kért, s ezáltal továbbtaszította a helyzetet a rendszerváltás felé. Azt hiszem, az SZDSZ-nek mindmáig legnagyobb presztízsnyeresége – a „kék könyv” mellett – abból származik, hogy annak idején nem írta alá azt a bizonyos megállapodást, és meghirdette a népszavazást. De azt is hiszem, hogy ebben a helyzetben, a népszavazás nyújtotta erő támogatásával, a Kádár-rendszer struktúráiba – értve ezalatt főképpen a hatalmi elitek, érdekcsoportok uralmát, illetve az őket védelmező szervezeteket – a rendszerváltás természetének megfelelően, a fő fronton keresztül, fölülről is jelentős mértékben, a ténylegesen bekövetkezettnél sokkal erőteljesebben, bele lehetett volna nyúlni, gyökeresebb átalakításokat is el lehetett volna érni. (…)

Mert míg az 1989-es küzdelmek fő frontja az új pártok és a Kádár-rendszer szerveződései között húzódott, ez a fő front most szép lassan áttevődött az SZDSZ és az MDF közé. És amikor az MDF megérezte, hogy az SZDSZ túlságosan erős ellenfél a számára, s a hatalomban nem érezheti biztonságban magát, elkezdett támasztékot keresni maga alatt, szövetségesekért lenyúlni a Kádár-rendszer korábban megbontott, illegitimmé tett szerveződéseinek a szférájába. Azt láthatjuk, hogy az elmúlt fél esztendőben az MDF elkezd különbékét kötni ezekkel a megalvadt struktúrákkal, ahelyett hogy felbontani igyekezne őket. Jól látható ez mindazokban a szerveződésekben, amelyeket a jelen alapképlet felvázolásakor felsoroltam. Minderre mégis azt mondom: ez még önmagában nem volna olyan nagy baj. A nagyon nagy baj az, hogy az esetleges politikai túlerő kialakulását megelőzendő az SZDSZ is ezt kezdi csinálni. Békítget, olyan jelzéseket ad, hogy istenigazából ő sem akarja érinteni ezeket a szerveződéseket, illetve az elitjeiket. Mintha így akarná ezeknek az eliteknek és az MDF-nek egyre nyilvánvalóbb szövetségét gyengíteni. Sőt itt-ott már maga is rájuk támaszkodik. (…)

El kell űzni a passzivitást, a választásoktól, döntésektől való rálegyintő távolmaradást. Világossá kell tenni az emberek számára, hogy nem eszköztelenek, nincsenek többé megfosztva a cselekvés lehetőségétől. Rá kell venni őket, hogy az idejétmúlt intézményekre és elitjeikre – a rendelkezésre álló legális eszközökkel – folytonos nyomást gyakoroljanak. Hogy nincsenek, ne is legyenek többé monopóliumok. Hogy mindenkitől, minden intézménytől megköveteljék a teljesítményt. S ha mások ezt nem tudják az igényeknek megfelelően nyújtani, az emberek kerüljék meg őket, forduljanak máshoz, vagy vállalkozzanak rá maguk. (…)

1991. február 2.

Kis János
Az elit megmaradásának elvéről

A diagnózis, véleményem szerint, helytálló. Sokan érezzük úgy, hogy amit Tellér kimondott, az nyilvánvaló, noha magunktól nem tudtuk volna ilyen erőteljesen megfogalmazni. Nem biztos azonban, hogy a helyzet magyarázatában és a terápiában is ilyen nagy az egyetértés. Nekem mindenesetre volnának fenntartásaim. (…)

…az MDF nem az SZDSZ-től való félelmében fordult a pártállam elitjeihez. Nem is valamiféle személyi vonzódás okán. A Fórum tagságának és vezetésének jó része komolyan gondolta az „országos tavaszi nagytakarítást”. Amit nem gondoltak komolyan, az az államközpontú rendszer következetes lebontása volt. Hatalomra kerülésük után minden téren erőteljes újraközpontosításba kezdtek. A régi rendszer középszintű struktúrái könnyűszerrel beilleszkedtek az új hatalmi piramisba, és látványos gyorsasággal konszolidálódtak.

Ha ez igaz, akkor a „fő frontnak” mindenképpen az SZDSZ és az MDF közé kellett kerülnie. Az MDF politikai vezetésével épül ki az a hatalmi rendszer, amelyben a pártállami elitek oly könnyűszerrel szilárdítják meg a helyzetüket. Az MDF kormányával kell szembeszegülnünk, ha a rendszerváltást tovább akarjuk vinni. (…)

Az elemzés igazi hibáját azonban abban látom, hogy túlbecsüli a pártpolitika szerepét az eseményekben, és nem ad kellő súlyt azoknak a masszív szociológiai folyamatoknak, amelyek a társadalmi átalakulások jellegét végül is meg szokták határozni. Említi ugyan, de csak futólag, hogy a rendszerváltásban aktívan részt vevő társadalmi csoportok köre szűk, ereje csekély volt. Pedig itt található a magyarázat sarkalatos pontja. (…)

Amikor a forradalmi időknek vége, és megszilárdul az új, törvényes rend, a megmaradt hatalmi gócokat már csak lassú, szerves fejlődés morzsolhatja szét, nem pedig gyors politikai akció. (…)

1991. február 9.

Kőszeg Ferenc
Krassó (1933–1991)

Lehet, hogy mindig neki volt igaza?

’56 – mondta, amikor a későbbi ellenzék ’68-ra esküdött. Magyar október nélkül nincs magyar demokrácia. Kapitalizmus! – hirdette, amikor a marxizmus megújítása volt a hivatalos marxizmussal szembefordulók reménye. A kommunizmussal nem lehet „társadalmi szerződést” kötni – fejtegette –, de nem is érdemes. A kommunizmust meg kell dönteni, a kommunizmus össze fog omlani. Nem volt rendszerváltás, semmi sem változott – magyarázta már hörögve, fuldokolva.

Legkedvesebb írói műfaja a keresetlevél volt. Tökéletes jogászi logikával alkotta meg, egyetlen melléütés nélkül írta villámsebesen gépbe periratait a Belügyminisztérium, a Párt és minden rendű és rangú hatóság ellen, hogy újra meg újra bebizonyítsa: a diktatúra saját logikájához sem képes tartani magát. Bosszúságára előfordult, hogy némelyik abszurd perét megnyerte.

Utolsó pillanatáig imádták a nők. Ketten-hárman-négyen vették körül, és azt is elérte, hogy eltűrjék, sőt megszeressék egymást. (…)

Kasszandrának nem az a tragédiája, hogy nem hisznek neki. Kasszandrának az a tragédiája, hogy tudják róla, ő Kasszandra, akinek mindig igaza van, és akinek mégsem lehet hinni. És úgy tesznek, mintha tényleg nem hinnének. Mert azzal, amit ő jósol, azzal az igazsággal, amit egyedül ő mond ki, nem lehet élni.

1991. február 16.

Neményi László
Az MSZP, avagy a szocialista hullámvasút

Nincs okunk abban kételkedni, hogy az MSZP-t többségükben olyan politikusok hozták létre, akik nemcsak felismerték, hogy már nem lehet a régi módon kormányozni, hanem nem is akartak a régi módon kormányozni. Demokratikus legitimációra vágytak, teljes jogú tagságra abban az exkluzív klubban, amelynek a Kohl-ok, a Mitterrand-ok és a Thatcher-ek a tagjai. Vagyis kormányozni azért akartak. De úgy vélték, hogy a hatalom elosztásának új, demokratikus elvei alapján is csurran-csöppen majd nekik valami. Bíztak abban, hogy a demokrácia konvertibilis politikai fizetőeszközéből – a szavazatokból – is jut nekik annyi, amelyből kitelik, ha más nem, egy jó kis koalíciós kormány.

Nem így lett. (…)

Az MSZP valószínűleg sokkal jobb állapotban van, mint ahogy ezt nagy számú ellensége szeretné. Ebben a képlékeny magyar politikai helyzetben a következetlenség erény is lehet, a rugalmasság jele. Az MSZP mint politikai nagyvállalkozás 1989. március 25-én csődbe jutott. De a csődmasszából kialakult egy kisvállalkozás, amely adekvát mércével mérve nem is olyan sikertelen. Igaz, a mérleg egyik serpenyőjében ott van egyáltalán nem ragyogó elszigeteltségük, de a másik serpenyőben komolyan latba eső dolgok találhatók. Az MSZP mégiscsak demokratikusan legitimált parlamenti párt, amellyel szemben intézményes diszkriminációt nem alkalmaznak. Minden bizottságban van képviselőjük, ami korántsem magától értetődő.

A parlamenti munka öntörvényű dinamikája szintén az MSZP malmára hajtja a vizet. A serény és tüchtig szocialista honatyák gettóban tartása hosszú távon már csak pszichológiailag sem megy. Különösen, ha felmerül a gyanú, hogy ez politikailag esetleg nem hoz sokat a konyhára. Filló Pálnak az erzsébetvárosi időközi választáson aratott győzelme bizonyára felkeltette ezt a gyanút. (…)

1991. május 18.

Iványi Gábor
„Eredj el…”

Azt hiszem, az újabb kori magyar történelem megjelölendő napja 1991. június 10. Ekkor történt, hogy dr. Bogdán Emil országgyűlési képviselő, nyugalmazott állatorvos, az emberjogi, kisebbségi és vallásügyi bizottság tagja (közbeszólás: Szégyen!) s az Interparlamentáris Unió magyar–román tagozatának elnöke az őt fajvédő publikációjáért a napirend előtt hevesen bíráló Kállay Kristóf független képviselővel szemben álláspontját megerősítette, s ezért mintegy 60-70 kormánypárti képviselő által viharosan megtapsoltatott.

Az ominózus opus De ki az én felebarátom? címmel a Vasárnapi Újság elnevezésű rádióműsorban volt hallható, majd a Ring május 14-i számában nyomtatásban is megjelent.

„Közönyös, individuált tömegben csak szexklubot, maffiát, rablóbandát lehet szervezni, és persze liberális pártokat” – mondta és írta a szerző egyebek mellett. Majd a feketék alsóbbrendűségét hangoztató biológiai érveléssel igyekezett a későbbiekhez lendületet gyűjteni, így: „…ha következetesek akarunk lenni, vagy ki kell zárni embertestvéri közösségünkből a pigmeusokat, vagy be kell vennünk az orangutánt!”

S hogy jól értsük, mi is ragadta gondolatböffenésre, a végén történelmi párhuzamot is keresett: „Róma végzetét az a dekadens (ma »haladónak « mondanánk) tolerancia okozta, amely befogadta a nemzetbe azokat, akik nem éreztek a nemzettel, nem álmodtak rómaiul...”

Képviselőtársunk beteg lelkű ember. Könnyen kitalálható, kikre gondol, mikor (életművéhez tartozó) indulattal egy bizonyos „az univerzális testvériesülést hirdető, nagyon is markáns kisded csoportot” említ, mely „ószövetségi gyűlölködéssel tartott be annak, aki a szuverén hatalmi pozíciót próbálta volna »univerzálni«”. (…)

Bogdán Emil véleményétől sajnálatosan eltérő módon azonban Jézus (a mindenkit szerető „szabadelvű” vándorprédikátor – pardon, rabbi) azt állította, hogy az Irgalmas Samaritánus – akár tetszett ez később a sebesülteknek, akár nem – bizony a felebarátja volt. Majd az Úr ezzel fejezte be az oktató példát: „eredj el, és te is aképpen cselekedjél!”

Lehet, hogy Bogdán Emilnek, az emberjogi, kisebbségi, és vallásügyi bizottság tagjának nincs kedve az egész mondatot megszívlelni. Az első két szón azonban morfondírozhatna!

1991. június 15.

Vitányi Iván
Van-e ellenzék?

Az összefoglalással kezdem: ma az a helyzet, hogy vannak ellenzéki pártok („ellenzékek”), de nincsen igazán ellenzék. Ami van, túlságosan szétszórt, abban sem egységes, amiben pedig lehetne. Ezért erőtlen. (…) Az egyszerűség (és a rövidség) kedvéért nem érintem most a Fidesz szerepét, amely éppen az SZDSZ-szel – ugyanakkor a koalícióval szemben – sok kétértelműséget tartalmaz. Maradjunk a szabad demokraták és a szocialisták viszonyánál. (…)

A két párt legalapvetőbb céljai elvileg és pragmatikusan egyaránt közösek. Elvileg, mert a posztpártállami rendszerekben a liberalizmus és a szociáldemokrácia még közelebb állnak egymáshoz, mint a fejlett piacgazdaságban. A liberalizmus elemi érdekből (mert tömegek érdekeit kell képviselnie) érzékennyé válik a szociális kérdések iránt. A szociáldemokrácia számára viszont világos, hogy a liberalizmus minimuma nélkül számára sincsen kibontakozás. Ezért ismétlem meg azt a „naiv” állításomat, hogy a jelen viszonyok közt (de talán hosszabb időre is) a liberalizmus és a szociáldemokrácia egymás természetes szövetségesei. Csak együtt (és még másokkal) tudják hathatósan képviselni a „másik”, vagyis inkább az első polgári-európai Magyarországot.

Mindez persze csupán az én személyes véleményem, senki más nevében nem beszélek. Így kérdezem: nem volna-e itt az ideje annak, hogy lassan elkezdjünk gondolkozni egy jövőbeli együttműködés módján és keretein?

1991. június 15.

Solt Ottilia
Egy válasz Vitányi Ivánnak

Az MSZP-t, szociáldemokrata érzületű teoretikusainak őszinteségétől vagy álságosságától függetlenül kísérti az „objektíve létező” múltja: a spontán társadalmi erők megfojtására szolgáló felülről szervezettség ballasztja, a történelmi „tragikai vétség”. Például, és legsúlyosabban, az MSZOSZ-szé átlényegült ál-szakszervezet, amely jól eleresztett központjából indít politikai sztrájkot a kormány ellen, miközben munkahelyi funkcionáriusait a munkaadók fizetik, s ennek megfelelően is viselkednek a munkahelyi érdekvédelemben… (…)

Mi következik mindebből? A premisszákat illetően egyetértek Vitányi Ivánnal. Csak nem látok olyan világos konklúziót. Az MSZP, sajnos, nem tudja kihúzni a csávából a jelenlegi kormánykoalícióval mélységesen elégedetlen milliókat, s az SZDSZ-t sem. Valami mást kell kitalálni. Mást is.

1991. június 22.

F. Havas Gábor
Színvallás

Horváth Béla a Magyar Hírlap hasábjain lendült ellentámadásba (június 14.). „…elfogadhatatlannak tartom, hogy miután Bogdán Emil képviselő viszontválaszra jelentkezett, Kövér úr, fideszes képviselő »újnáci« beordításra ragadtatta magát! Ekkor egy pillanatra a légkör a 40-es évek végi parlamenti üléseket idézte, mikor hol Kádár János, hol Rajk László, hol Marosán György kurjantott egyet az MKP soraiból. (…) Megkérdezem a Fidesz parlamenti frakciójának vezetőjét: meddig lehet a parlament ülését alantas uszításra következmények nélkül felhasználni Fidesz-frakcióból elhangzó beordítozással?”

Június 19-én a Magyar Hírlap hírül adta, hogy az MDF „nem kívánja visszahívni” Bogdán Emil képviselőt az emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottságból. Hogy miért, arra akkor kaptunk választ, amikor a bizottság – az Országgyűlés elnökéhez eljuttatott tiltakozások nyomán – napirendjére tűzte Bogdán Emil írásának megvitatását. A vita során a kormánykoalíció pártjaihoz tartozó bizottsági tagok többé-kevésbé egységes álláspontot képviseltek.

Bogdán Emil (MDF): „Amit itt kiéleznek, azt én a sajtó részéről egy jól időzített kampánynak tartom, már csak azért is, mert egy hónap után kezdődött a dolog – nyilván valamilyen beintésre. Ilyen kampányokat bárki ellen bármikor lehet szervezni.

Akivel még eddig beszéltem, mindenki csak gratulált nekem. Kérem, itt a folyosón éppen most, tanúk előtt Szentágothay János professzor úr – aki tényleg elhivatott ember – jött oda hozzám azzal, hogy »Mit akarnak ezek tőled? Én olvastam a cikket, nincs abban semmi!«”

Ui.: Az Új Magyarország szombati számában egy MDF-es képviselő, Debreczeni József elhatárolta magát Bogdán Emil nézeteitől.

1991. július 6. 

F. Havas Gábor: Színvallás (Beszélő, 1991. 27. szám)

Tisztelt Szerkesztők!

De ha már így röpködnek a nyílvesszők, akkor én is támadásba lendülök! Mivel is zárult az érdemi parlamenti „vita” az ún. Bogdán-ügyben? Idézem az Országgyűlés jegyzőkönyvét: „dr. Orbán Viktor: Remélem, a kereszténydemokraták tapsolnak. Jézus Krisztus nevében tapsot kérek!” Nem gondolja az emberi jogokra olyannyira kényes Beszélő, hogy ennek a nyegleségnek az elemzésére is sort kellene kerítenie? Mert ez is sért annyi embert, mint amennyit a Bogdán-jegyzetből feltételeznek.

Szabó Dezső írta 1935-ben: „…a liberalizmus például igen nemes haragot tud előállítani, ha Ember és Ember között különbséget tesznek. De sajátságosan mindig csak akkor, ha az a nagybetűvel írt Ember, akinek érdekében ez az etikus zsörtölődés történik: zsidó.”

Gondolom, a fent idézett mondat mára már Önök szerint sem helytálló. Legyen rá bizonyság, hogy visszatérnek dr. Orbán Viktor liberális (?) megszólalására az istenhívő emberek védelmében! Ámen.

Horváth Béla
országgyűlési képviselő, MDF

H. B. ezúttal indokolatlanul idézi Szabó Dezsőt. A nagybetűvel írt Ember a jelen esetben: pigmeus. Az ügy fentebb említett szereplői (Bogdán Emil, Horváth Béla, Orbán Viktor, Szabó Dezső) közül ismereteim szerint egyedül Jézus Krisztus zsidó. – A szerk.
1991. július 13.

Bauer Tamás
Az MSZP és a szabad demokraták

Két évvel ezelőtt a magyar társadalom alapkérdése az volt: végbemegy-e Magyarországon a pártállam következetes felszámolása, vagy pedig valamiféle kompromisszum révén sikerül átmenteni az állampárt hatalmát. Akkor az SZDSZ a magyar politikai pártok közül az MSZMP-t, majd az MSZP-t tekintette fő ellenfelének, s ha baja volt az MDF-fel, akkor azért volt baja, mert az késznek mutatkozott olyan kompromisszumra az MSZP-vel, ami elodázta volna a gyökeres átalakulást. Ma azonban már régen nem ez a magyar társadalom alapkérdése. (…)

Ma, amikor a magyar társadalom alapkérdésévé az lett, hogy a kilencvenes évek Európája felé haladunk, vagy a húszas-harmincas évek Európája felé; amikor a társadalom túlnyomó többségének szociális és politikai emancipációjára épülő nyílt társadalom és a szűk tulajdonos rétegek és az állami hivatalnokréteg lojalitására támaszkodó tekintélyelvű berendezkedés között kell választani; amikor a modern európai liberalizmus és a keresztény-nemzeti kurzus második kiadása, vagy Tamás Gáspár Miklós klasszikussá vált kifejezésével az új reformkor vagy új Horthy-kor az ország számára az alternatíva; amikor a magyar pártpolitikai spektrum kormányzati oldalán olyan párt áll, amely a parlamenti ellenzék jogai, a kisebbségek védelme és a sajtószabadság tekintetében egyaránt nem fogadja el a Nyugat-Európában magától értetődő liberális minimumot – akkor a helyzet más. Akkor az SZDSZ-nek nemcsak a Fideszre, nemcsak a kormánypártokban már idegenné vált és szervezeti erőt nem képviselő belső ellenzékre, de az MSZP-re is mint potenciális szövetségesre kell tekintenie.

Mindezt megkönnyíti, hogy az MSZP személyi összetételében sem az már, ami két vagy akár csak egy éve is volt. Azok nagy része, akik számára a hatalomhoz vezető ugródeszka volt az MSZMP-tagság, eltűnt az MSZP-ből. (…)

1991. július 6.

Nagy W. András
A hét üzenetei

Az MSZOSZ-vezér Nagy Sándor és törzskara esetében jóval egyszerűbbnek látszanak a motívumok. Pedig milyen szépen vigasztalták, nevelgették őket mindenfelől pár héttel ezelőtt, amikor a parlament meghozta szakszervezeti törvényeit, vagyis zárolta az MSZOSZ vagyonát, jogtalannak minősítette a tagdíjak automatikus levonását, és szakszervezeti választásokat helyezett kilátásba. Mindez talán fájdalmas a szívnek, de jó alkalom a demokrácia tisztító forrásában való megmerítkezésre, megújulásra, a legitimációra! – fejtették ki többen is, közöttük hőn tisztelt képviselőházi szerkesztőtársnőnk. Ezekből az erkölcsnemesítő intelmekből először Paszternák úr, majd a nyomában más MSZOSZ-vezetők azt a következtetést vonták le, hogy tanácsos lesz a pénzüket minél előbb biztonságos helyre átfuvarozni. Ezzel párhuzamosan, hazai viszonyok között döbbenetes sebességgel, egy-két nap alatt másfél milliárd értékű szakszervezeti ingatlant átruháztak a Frohburg Union Pénzügyi Rt.-re. Közben még arra is maradt idejük és energiájuk, hogy magasba emeljék a munkásmozgalom megtámadott, megtépett zászlaját. Sajnálkozásukat fejezték ki továbbá, hogy a vakációs idők miatt a tagság felújításával azonosított szakszervezeti „választás” nem lehetett olyan széles körű, ahogyan szerették volna. Ez a bejelentés valósággal sokkolta a Ligát és a munkástanácsokat, amelyek valóságos, előkészített, versengő szakszervezeti választásokra gondoltak. (…)

Ezek a működések a Beszélőt, amely kezdettől fogva a Liga és a munkástanácsok mellett tette le a voksát, és amelynek kedvezőtlen véleménye az MSZOSZ-ről többek között azon alapult, hogy kritikus helyzetben ilyen viselkedést várt tőle, nem lepték meg. De vajon észrevette-e Nagy Sándor és vezérkara azt a hüledezést és fejcsóválást, amit a korábban inkább velük rokonszenvező nagy napilapokból váltottak ki? Vagy már ez sem, csak a Frohburg Rt. számít?

1991. augusztus 3.

Könczöl Csaba
Az „iskolamester”
Beszélő-beszélgetés Fehér Ferenccel

Amíg a Kádár-rendszer elég erős volt, addig két választás volt: valaki vagy nem csinált semmit, vagy megpróbált cselekedni, tényként véve tudomásul, hogy a cselekvés legminimálisabb és mégoly autonóm útjai is a pártközponthoz és a pártközponton keresztül vezettek. Aki azt állítja ma saját magáról visszamenőleg, hogy ezt másképp is lehetett csinálni, az hazudik. A jobbik esetben csak magának.

Ennek a legtorzítottabb formáját a közelmúltban Antall Józseftől láttam.

Mi valamikor huszonévesen ha nem is barátok, de egymással rokonszenvező ismerősök voltunk. Ennek alapján talán van jogom egy kritikai kommentárt fűzni ahhoz a megjegyzéshez, hogy „ő utálja, ha azok oktatják liberalizmusra, akik annak idején Marxot olvastak lépten-nyomon”.

Antall Józseffel egyetemista korunkban, 1953-ban találkoztunk. Vagyis még a Rákosi-korszakban. Az általános bizalmatlanság légköre ellenére idővel rájöttünk, hogy egymásban bízhatunk, és ettől kezdve 1956-ig rendszeresen és sokat beszélgettünk. Az ő személyében találkoztam életemben először egy valóban konzervatív liberális meggyőződésű magyar emberrel, akiben mind a két mozzanat, a konzervatív és a liberális is őszintén átélt volt, és aki ugyanakkor egy tökéletesen világos nyelvet tudott és – velem – mert használni a kommunizmusról. Antall már akkor azt mondta nekem: „A kommunista diktatúra történelmileg megbukott, a kérdés csak az, hogy három év vagy harminc év.” Én meg mondtam neki a magamét, amit Antall József – ma már belátom – sok igazsággal csak romantikus álomnak és a kör négyszögesítésének tekintett. Ennek a beszélgetéssorozatnak a forradalom vetett véget. A forradalom után egyetlenegyszer találkoztunk, az utcán. Akkor azt mondta nekem: „Tévedtem, nem három év, hanem harminc. Én most alámerülök, és kibekkelem őket.” Így fogalmazta meg betű szerint. „Kibekkelte őket”, hallgatott, és harminc éven át azon ügyködött, hogy a rendszer magasan dekorált középfunkcionáriusa legyen. Én viszont nagyon sokáig osztottam a rendszer hivatalos ideológiájának bizonyos elemeit. Pontosabban, a rendszer ideológiájától tartalmilag idegenkedtem, viszont megtanultam használni azt a nyelvet, amellyel a rendszer – ünnepnapjain – szerette magát kifejezni. Tartalmi szempontból mindvégig rebellis voltam – olyannyira, hogy végül is a magyar életből engem kitessékeltek, először szellemileg, ’77-ben fizikailag – őt viszont 1982-ben kitüntették, „a szocialista kultúra érdekében kifejtett munkálkodásáért”. Most azt kérdezem: ha Antall József egyszer esetleg megint mint történész és nem mint pártpolitikus beszél, akkor hogy fogja leírni ezt a kétfajta magatartást? (…)

Fogadjunk el egy egyszerű tényt: az elmúlt harmincvalahány évben a totalitarianizmus mindannyiunkban élt. Antall Józsefben, a múzeumigazgatóban, aki tisztán látott, de hallgatott és „kibekkelt”, éppúgy, mint bennem, a rebellisben, aki sok kérdésben nem láttam olyan tisztán, mint Antall József, de a marxizmus nyelvén mertem nem lapítani.

1991. augusztus 31.

Kőszeg Ferenc
A demokrácia megpróbáltatásai

A tömegkommunikációban végrehajtandó személycserék egy átfogó személycsere-programba illeszkednek, amely a Iustitia-terv nevet viseli. Ez a koncepció mélyen gyökeredzik abban a társadalmi közegben, amely az MDF-et nagy párttá tette. A Fórum kezdettől az osztályvezető-helyettesek pártja volt, akiknek a rendszerváltás azt ígérte, hogy végre kirúghatják a főnöküket, azt a rohadt kommunistát. (…)

A Kónya-program mindenesetre végképp eloszlathatta azt a tévképzetet, hogy az MDF-ben különböző irányba halad az Antall vezette kormányzati és a Csurka-féle mozgalmi szárny. Különbség legfeljebb a stílusban van. Mint Kölcsey Batsányi és Petőfi közt, Kónya híd Csurka és Antall között.

A jogállamiságot azonban nemcsak jobbról, de „balról” is támadás fenyegeti. Augusztus végén lejárt a határidő, ameddig a szakszervezeteknek a vagyonelszámolásukat be kellett nyújtaniuk az Állami Számvevőszékhez. Az elszámolás mintegy 1400 szervezettől érkezett be (az új szakszervezeti tömörüléseknek nincs áttekintésük tagszervezeteik vagyonáról), ez azonban a szakszervezeti vagyontömegnek csak töredékét fedi. Politikai nyilatkozatból valósággá vált tehát, hogy az MSZOSZ nem engedelmeskedik a törvénynek. (…) Az MSZP harsány kiállása az MSZOSZ mellett alaposan megtépázta azt a szociáldemokrata színezetű reményt, hogy a volt állampárt jó útra tért utódpártja meg a demokratikus ellenzék utódpártja, az SZDSZ a jobboldali, tekintélyuralmi rendszerrel szemben egymásra találhat. (…)

1991. szeptember 14.

F. Havas–Kőszeg–Solt
Vannak kiutak

A Fidesz látványosan elhárítja, hogy „liberális ellenzék” néven egy kalap alá vegyék az SZDSZ-szel. Politikai taktikájuk azt sejteti, gyakorlatuk azt sugallja, hogy Orbán Viktor és köre a következő választás után a kereszténydemokratákkal és a meggyengült MDF-fel lépne koalícióra. Ennek következtében a közvélemény úgy ítéli meg, hogy az SZDSZ nem alternatív politikai erő, nincs esélye rá, hogy kormányra kerüljön. (…)

Nagy a veszély, hogy társtalanul az SZDSZ olyan polgári radikális intellektuel párttá zsugorodik, amilyen Jászi Oszkár pártja volt. E sorsot csak úgy kerülheti el, ha ablakot nyit mindazon pártok felé, amelyekkel alkalmilag vagy tartósan együttműködhet. (…)

A szociáldemokrata nyitás megkerülhetetlenné teszi az MSZP-vel való viszony rendezését. Az SZDSZ tagságának nagy része azonban hallani sem akar semmiféle MSZP-vel való együttműködésről. S ez nem csupán a rendszerváltás előtti időből öröklött érzelmi hagyomány. A fentebb említett közvélemény-kutatás szerint olyan alapvető kérdésekben, mint az állami vállalatok privatizációja, a földek magánkézbe adása, vagy a nyugati befektetések támogatása az MSZP-szavazók véleménye tér el leginkább az SZDSZ-szavazókétól. A szocialisták offenzív fellépése az MSZOSZ vagyoni privilégiumának védelmében újabb akadályokat emelt a közeledés útjába. Mégis nyilvánvaló, a nyitás az MSZP felé nem lehet tartósan tabu az SZDSZ számára. Az önkormányzatok egy részében a szövetség meg is valósult. (…)

Dr. Antall álma Bethlen Magyarországa, Csurka Istváné ellenben Imrédyé.
E két szembenálló áramlat persze a régi világban is hangot talált egymással, de hogy ma így eggyé gyúródott, abban része van az SZDSZ-től való démonizált félelemnek is. A kormánykoalíció alighanem egyetlen összetartó eszméje az SZDSZ elleni gyűlölet, ahogy a két háború közötti Közép-Európa egymásra acsarkodó nacionalizmusainak is közös, internacionalista ideológiája lehetett az antiszemitizmus. Ha csökkenne a félelem az SZDSZ radikális liberalizmusától, talán az MDF visszaválthatna az agresszív populizmusról az úri konzervativizmusra. (…)

Az SZDSZ előtt tehát két út nyílhat meg. Lehet balközép párt és lehet középen álló liberális gyűjtőpárt. Az egyik változatban ehhez egy hitelesen szociáldemokrata jellegű partnerre van szükség. A másik variánshoz csökkennie kell a világnézeti-stílusbeli szembenállásnak az SZDSZ és a kormánypártok között. Az SZDSZ ez esetben kicsit konzervatívabb, kicsit nemzetibb lenne, az MDF kicsit modernebb, kicsit kozmopolitább, áthidalhatatlan ellentét azonban nem lenne köztük. (…)

Mindkét választásnak megvannak a személyi hívei. A döntés azonban talán korai lenne. Az országgyűlési választásokig két és fél év van még hátra. Az esélyeket akár egy évig is lehet próbálgatni. Optimális volna, ha az SZDSZ új vezetése a két törekvés átmeneti kiegyezését, dinamikus egyensúlyát testesítené meg. (…)

1991. október 5.

Talált tárgy
A Magyar Demokrata Fórum indulója

Szöveg: Farkas Elemér Zene: G. I. Webb
Gyors, pattogó, induló ritmusban

Magyarok, itt a hajnal, a fényes nap közel,
A sötétség uralmát temessük végleg el.
A szabadság nevében Barátunk add a kezed,
Szép új kor vár, ha minket az MDF vezet!

Nyomorba dőlt Hazánkat állítsuk talpra hát,
S egy új magyar csodától ámuljon a világ!
Az Ország érdekében Barátunk add a kezed,
Gazdagság vár, ha minket az MDF vezet!

1991. november 2.

Tamás Gáspár Miklós
Ecsetvonások Kis János arcképéhez

Az igazság az, hogy az SZDSZ vezetője Kis János volt, utóda nincs, és sajnos hosszú ideig nem is lesz, akárkit választanak a helyére. Ugyanis Kis János (egyed) megteremtett egy speciest („az SZDSZ elnöke”), amelynek definícióját a párt az ő személyére szabta. Ennek a speciesnek a fő határozmányai: „erkölcsi tekintélye van”, „a legokosabb ember Magyarországon”, „megvesztegethetetlen”, „kristálytiszta”, „szereti Brahms kamarazenéjét”, „minden szava számít” stb. Akárki követi, híveink elégedetlenek lesznek az illetővel. Arról is sokan megfeledkeznek, hogy Kis János az ország legtapasztaltabb nem kommunista politikusa, aki valamilyen értelemben évtizedek óta vezető. Egyszerűen megfoghatatlan, hogyan mondhatott le ő, a Rendszeres Ember, anélkül, hogy utódját kinevelte volna. Kis János minden volt, csak nem diktátor. Rejtélyes vonakodása a prófétai-királyi palásttól rokonszenves, de nem túl hasznos az országnak.

Miért mondott le Kis János?

Azért, amiért nála kisebb emberek is szoktak. Megbántották.

Kis János tudtommal egyetlen emberi tulajdonságot gyűlöl mérhetetlenül: ez a szolidaritás hiánya. Amikor ezt tapasztalta maga körül, vette a kalapját. (Mi nem titkolózunk: Solt Ottiliának a tatai frakcióhétvégén mondott beszéde volt a végső indíték. A szándék már régóta érett: János barátai ezt jól tudták.) (…)

1991. november 2.

Üzenni tudni kell!
Beszélő-beszélgetés Tölgyessy Péterrel

Nekem az a határozott benyomásom, hogy támogatóim nagyobbik része nem sorolható az úgynevezett radikálisok közé, hanem jórészt azok közül valók, akik annak idején nem kötődtek a demokratikus ellenzékhez, s valamikor ’89-ben, döntően a népszavazás körüli időben léptek be az SZDSZ-be. Ők nagy pártot akarnak, olyan pártot, amely le fogja győzni a Magyar Demokrata Fórumot. Támogatóim – orvosok, ügyvédek, tanáremberek, vállalkozók, munkásemberek és mások – azt akarják, hogy ne MDF-Magyarország legyen itt. És úgy látják, hogy a mostani irány, az utolsó egy év iránya miatt egyre inkább elvész ez az esély. (…) Szerintem sikeresek csak akkor lehetünk, ha a legkülönbözőbb társadalmi csoportokban megtaláljuk a polgárosult Magyarország híveit: azokat, akik nem az újraelosztó államtól, hanem a piaci vállalkozásoktól várják a gazdaság és az egyén sikerességét, azokat, akik nem az atyáskodó állam szociális gondoskodásától, hanem az autonóm szociális intézményektől várják a szociális problémák megoldását. (…)

1991. november 9.

Háztűznézőben
Koalíciós rokonszenvek, választási esélyek

Mi lenne arról a véleménye, ha pártja a Fidesszel kötne szoros szövetséget? (%)

1991. november 9.

Bauer Tamás
Hogyan tovább?

Az MDF-fel az SZDSZ nem „törzsi ellentét” okán áll szemben, hanem mert elfogadhatatlannak tartja az MDF-ben uralkodóvá vált politikai törekvéseket. Elfogadhatatlannak tartja azt az eszmevilágot, amely nem a kilencvenes, hanem a harmincas évek Európájába vezetné Magyarországot. És azt kell tapasztalnia, hogy az MDF vezetésében az a kizárólagos hatalomra való törekvés érvényesül, amely Kónya Imre dolgozatában nyert nyílt megfogalmazást. Ilyen MDF-fel az SZDSZ nem keresheti a politikai együttműködést. Az MDF különutasaival és mérsékeltjeivel persze igen, amire egy-egy közös parlamenti fellépés eddig is példa volt, és amire számos szakterületen továbbra is keresnünk kell az alkalmat. Az Antall–Kónya-féle pártvezetés felé azonban nem indokolt semmiféle „nyitás”.

1991. november 16.

Pokorni Zoltán
TOK-ba zárt iskola

Már a második költségvetést terjesztik a parlament elé, mely nem változtat az örökölt költségvetési szerkezeten, s így az évek óta alulfinanszírozott oktatásügyet a válogatás nélküli restrikciós politika végképp lezülleszti.

Ám többen régóta látni vélik, hogy milyen cél felé halad váltott államtitkárokkal a minisztérium: „központosított állami oktatásirányítás, jól ellenőrizhető, centralizált tanügyi rendszer”. (…)

Az egyházi iskolák kérdését kár lenne most említeni, bár a közoktatási törvény tervezete rendszeresen megkülönbözteti az egyházi fenntartású iskolákat az alapítványi, egyesületi és magániskoláktól, de ezzel csak néhány alapvető törvényt sért. (…)

Az „európai modellt” megvalósító országok húsz éve az iskolai autonómia erősítésén fáradoznak, az egyes intézmények önállóságának erősítésén, a kreativitás központilag nem szabályozható, de segíthető fejlesztését célozzák. Energiáikat arra fordítják, hogy az iskolák helyi társadalmi kommunikációját erősítsék, hogy mozgásban, aktivitásban tartsák az intézményeket, s azok vezetői, igazgatói képesek legyenek e kihívásokra az ott és akkor megfelelő válaszokat megadni. Erőforrásaik másik részét pedig leköti a centralizált rendszer lebontásának munkája. (…)

1991. november 23.

F. Havas Gábor
Sértődéscsere

Ki-ki vérmérséklete, pártállása, politikai ízlése szerint értékelte a szabad demokraták által szentesített változásokat. Volt, aki ünnepelt, volt aki kesergett, és volt, aki hűvös tárgyilagossággal regisztrálta a tényeket. Egy dologban azonban valamennyi elemző egyetérteni látszik: véget ért az SZDSZ demokratikus ellenzéki hagyományokra épülő korszaka. Új időszámítás kezdődött, amelyben egyre inkább a modern tömegpártok kritériumainak az érvényesülése várható. (…)

A leköszönő elnököt, Kis Jánost hosszan tartó, kisebbfajta rokonszenvtüntetéssel is felérő, meleg taps búcsúztatta. S egy-két kivételtől eltekintve a többi meghatározó személyiséget is minden további nélkül beválasztották volna az ügyvivő testületbe. Ha vállalták volna. De nem vállalták. Sőt pressziót gyakoroltak mindenkire, akire csak tudtak, hogy ők se vállalják. Az egykori slágerrel szólva, úgy viselkedtek, mint a „durcás kisgyerek, kinek elvették a játékát”. Politikusoktól mérhetetlenül felelőtlen magatartás. Jellemző, hogy az újrajelölést nem vállaló régi ügyvivők egyike a sok lemondás miatt amúgy is elszomorító jelöltlistán azoknak a neve mellé tett ikszet, akiket a legkevésbé tart alkalmasnak erre a posztra. Tölgyessy ellen a legsúlyosabb vád részükről az volt, hogy egyszemélyi vezetésre tör. Ha ez igaz, nem nagyobb-e a veszély, ha egy kevésbé fajsúlyos ügyvivő testülettel kell megküzdenie? Hogy mindez hogyan hatott a küldöttekre? A rendelkezésre álló ügyvivőválasztékból – ellentétben a fent említett régi sztárral – a lehető legjobban választott. A korábbi küldöttgyűléseken mindig lelkes, forró taps kísérte az eredményhirdetéskor a megválasztott ügyvivőket a dobogóra. Most a négy régi harcost (Juhász Pált, Mécs Imrét, Solt Ottiliát, Dornbach Alajost) kivéve, csak udvarias, szomorkás tapsocska. (…)

1991. november 30.

„Miért nem bízom Tölgyessy Péterben?”
A 168 Óra interjúja Solt Ottiliával (1991. november 30.)

Ön Tatán, azon a nevezetes frakcióhétvégén tartott egy beszédet, amelyet sokan összefüggésbe hoztak Kis János lemondásával, hogy tudniillik ez lett volna az oka, vagy talán csak az utolsó csepp a pohárban. Ám amikor felmerült Tölgyessy Péter neve mint elnökjelölté, ön azonnal nyilatkozott, hogy semmiképpen sem tartaná megfelelő elnöknek. Azóta is rendszeresen Dornbach Alajos mellett foglalt állást, majd elkövetkezett a tisztújító küldöttgyűlés. Ezen a küldöttgyűlésen az SZDSZ korábbi vezetői visszavonultak, nem vállalták az ügyvivőséget Tölgyessy Péter elnöksége alatt, ön viszont igent mondott. Mi az oka, hogy éppen most vállalta el az ügyvivőséget?

Azért korteskedtem, már amennyire egyáltalán korteskedtem Dornbach Alajos mellett, mert kiszámíthatóbbnak véltem Dornbach Alajos elnökségét. Miért nyilatkoztam, hogy nem bízom Tölgyessy Péterben? Ezt fenn is tartom. Nem vagyok biztos benne, hogy Tölgyessy Péter rossz elnök lesz, de nem áll a rendelkezésemre elég tapasztalat róla. Nem vagyok olyan bizalommal iránta, mint a tagság egy része, akik szentül meg vannak győződve, és ennek tanújelét adták a küldöttgyűlésen is, hogy Tölgyessy Péter csodatevő. Azonban azt is elmondtam minden alkalommal, hogy ebben a válsághelyzetben, amelyben az SZDSZ van – amit egyébként nem tartok különösebben súlyosnak, hanem eléggé természetesnek és az összes parlamenti pártot jellemző válságnak – nem látom lehetségesnek azt a luxust, hogy bárki pontosan megszabhatná, milyen feltételek mellett kíván politizálni. Meg kell harcolni mindenkinek a maga álláspontjáért. Előre lehetett tudni, hogy különböző centrumok és súlypontok fognak kialakulni, megjelennek különböző taktikai, stratégiai elképzelések, bizonyos dolgokban talán még különböző elvi elképzelések is. Abba a fázisba érkeztünk, amikor ezeknek az egymást kiegészítő vagy egymással rivalizáló alternatíváknak össze kell csapniuk. Nem szabad kivonulni az egyik alternatíva képviselőinek keserűen, kajánul vagy nemtörődöm módon, átadva a másik alternatíva képviselőinek a porondot.(…)

1991. december 14.

• Beszélő évek – 1991