Bauer Tamás

Nyomtatóbarát változat

Van a dolognak egy első, a pártpolitikai-parlamenti aritmetikából következő összefüggése. A mai magyar politikai térképen az SZDSZ – ha nem akar egyszer s mindenkorra ellenzékben maradni, mint az egykori magyar szociáldemokrácia – szövetségesekre szorul. Kevés az esély arra, hogy a jelenlegi kormánykoalíció valamely pártja az MDF-fel szemben az SZDSZ-szel lépjen szövetségre. A koalíciós pártokat összefűzi a közös eszmerendszer, és összekovácsolta a jelenlegi ellenzék ellen közösen megvívott politikai harc több mint egy éve. A Fidesz nem hajlik arra, hogy szövetségesének tekintse az SZDSZ-t, még alkalmi együttműködésre is egyre kevésbé kapható. Mind a Fidesszel, mind az MDF-fel szemben kiszolgáltatott helyzetbe kerül az SZDSZ, ha nincs más politikai együttműködési lehetősége, mint az MDF-fel köthető nagykoalíció, illetve a Fidesszel kötendő kiskoalíció. Ez a pártpolitikai-parlamenti szempont késztet arra, hogy egyáltalán feltegyük a kérdést: milyen legyen a viszonyunk az MSZP-hez.

A második összefüggés, amit figyelembe kell venni: az SZDSZ és az MSZP nemcsak egyidejűleg van ellenzékben a kormánykoalícióval szemben, hanem elég sokszor tartalmilag is hasonló módon bírálja a kormánykoalíciót. Az önkormányzati törvény esetében még fel lehetett tételezni, hogy az MSZP-t csak ellenzéki helyzete hozta egy táborba a SZDSZ-szel. Amikor a költségvetési vitában Békesi László fölényesen söpörte le a pályáról a kormányt, még azt lehetett gondolni, hogy csak a szakértelem és a tapasztalat hozta össze a három ellenzéki pártot. Azonban a kárpótlási és az egyházi ingatlanok visszaadása esetében már ennél többről van szó. Úgy tűnik: a nézetazonosság nem taktikai érdekközösségből, nem az ellenzéki helyzetből fakad. Hanem miből?

Első közelítésben úgy fogalmazható meg a dolog: a kormánykoalíció pártjai egy tekintélyelvű, keresztény-nemzeti orientációjú Magyarországot, a két világháború közötti Magyarország második kiadását kívánják felépíteni, az ellenzéki pártok viszont szemben állnak ezzel. Cikkében Vitányi Iván másfajta Magyarországról, polgári Magyarországról beszél, és igaza van. De polgárosodásról, polgári Magyarországról beszélnek a kormánypártok programkészítői is.

Kétféle társadalomkép

„Szabadság és tulajdon” – hirdette a lámpaoszlopokról a tavaly tavaszi választási kampány idején Kölcseyt idézve Antall József. „Tulajdonost teremtünk az alkalmazottból” – hitegette a közönséget az MDF programja. Az előprivatizációs majd a kárpótlási törvény kapcsán pedig egymással vetélkedve fejtették ki a kormánykoalíciós pártok képviselői: az új tulajdonosi középosztály megteremtését, illetve (a kisgazdák) az egykori tulajdonosi osztály újrateremtését tekintik fő céljuknak.

Nem titkolják a kormánykoalíció politikusai: az új tulajdonosi osztály kialakulását tekintik a rendszerváltás legfontosabb mozzanatának, ettől várják az új Magyarország stabilitását. Ahogyan az a kormánypárti törekvésekből látható, helyzetéből, létrejöttének körülményeiből fakadóan államfüggő, tulajdonát a kormánykoalíciónak köszönő középosztály lenne ez, s nem valóban szabad, független polgárság. Ez azonban csak az egyik, a kisebb baj ezzel a koncepcióval.

A másik, a nagyobb baj, hogy a polgári társadalom anakronisztikus elképzelésén nyugszik. Olyan polgári társadalom persze sohasem létezett, amely csupa kistulajdonosból állt – mint ezt az MDF egykori jelszava sugallja. Olyan azonban igen, amely csak a tulajdonos polgárságot – önállókat és kisebb vagy nagyobb számban bérmunkásokat foglalkoztató tőkés vállalkozókat – tekintette társadalmi bázisának, s amelyben a bérmunkások tömegei gazdasági és politikai értelemben egyaránt kisemmizettek maradtak. Ez a múlt század kapitalizmusa volt, s Kelet-Európában nem sokban tért el ettől a két világháború közötti időszak kapitalizmusa sem.

A huszadik század nyugat-európai kapitalizmusa viszont napjainkra gyökeresen átalakult. Nem mintha megszűnt volna kapitalizmus lenni, mintha megszűntek volna benne a társadalmi különbségek. Mindamellett a bérből élők tömegeinek magasabb életszínvonala, a szakszervezetek megnövekedett ereje és a széles körű társadalombiztosítási rendszer gyökeresen új helyzetet teremtett. Miközben a tulajdonos polgárság a társadalom egyre kisebb részét teszi ki – hiszen töredékére zsugorodott mind a parasztok, mind a kereskedelemben, kisiparban, szolgáltatásokban tevékenykedő önállók száma –, a nem tulajdonos alkalmazott milliók nagy része polgári életszínvonalat és többé-kevésbé polgári élethelyzetet érhetett el. Az egykori proletárok utódai anélkül válnak a társadalom élethelyzetüket tekintve emancipált tagjaivá, hogy ehhez tulajdonossá kellene válniuk.

A szabad demokraták politikájának olyan sajátos elemei mögött, mint a Szeta-múlt örökségeként képviselt harcos szociális szemlélet, a szakszervezetek jelentőségének következetes hangsúlyozása, vagy például a földkérdésben az egykor nem tulajdonos téesztagok érdekeinek képviselete, kezdettől fogva a kormánykoalíció pártjaiétól eltérő, a modern nyugati fejlődésnek megfelelő társadalomkép állt. Amikor a szabad demokraták beszéltek modern piacgazdaságról és polgári társadalomról mint elérendő célról, akkor azt mint a vállalkozóknak szabadságot és expanziós lehetőséget, a nem tulajdonos munkavállalóknak pedig biztonságot és tisztes jólétet ígérő gazdaságot és társadalmat képzelték el. Ezért is írták zászlajukra a szabad demokraták szabadság és szolidaritás kettős jelszavát.

A polgári társadalom e kétféle fogalmából a társadalom integráló erejének eltérő felfogása is következik. A múlt századi – s Kelet-Európában a két háború közötti – kapitalizmusban a társadalom szociálisan kettéhasadt, s a nemzeti összetartozásnak illetve a vallásnak központi szerepe volt a társadalmak összetartásában. Az elmúlt évtizedek Nyugat-Európájában viszont a gazdasági szabadság és társadalmi szolidaritás együttese, a lakosság polgárosodó tömegeinek emancipálódása vált a társadalmat összetartó erővé, s háttérbe szorult mind a nemzet, mind a vallás integráló szerepe. Európa nyugati felében a nemzetállam végéről beszélnek, s nagyban előrehaladt a közélet szekularizálódása: a vallás magánüggyé vált.

A magyar kormánypártok szemléletében viszont, összhangban azzal, hogy a húszas-harmincas évekre emlékeztető módon a tulajdonos középosztályt tekintik a társadalom alapjának, nélkülözhetetlen marad a nemzetállam és a vallás integráló szerepe. Ezért áll politikájuk előterében a nemzeti mozzanat, a nemzeti jelképek anakronisztikus előtérbe állítása, illetve az, ahogy az egyházakat nemzeti, közjogi intézményként kezelik, s a közélet szerves részévé teszik a vallást.

Szociáldemokraták lennénk?

De vajon nem azt jelenti-e a nem tulajdonos alkalmazott milliók emancipációjának központi helye a szabad demokrata társadalomképben, hogy az SZDSZ nem liberális, hanem szociáldemokrata párt? Hiszen egy liberális pártnak a tulajdonosok, a vállalkozók érdekeit és értékeit kellene képviselnie! Mégis a kialakuló tulajdonos középosztályt képviselő MDF lenne az igazi liberális párt Magyarországon?

Nem, nem erről van szó. A nyugati fejlődésnek az előzőekben jellemzett sajátossága ugyanis annak a konszenzusnak az alapja, amelyben kereszténydemokraták, liberálisok és szociáldemokraták lényegében közös nevezőre jutottak Nyugat-Európában. Igaz, a bérből élők polgári emancipációja eredetileg a munkásmozgalom, a szakszervezetek, a szociáldemokrácia „hozománya” ehhez a konszenzushoz (a szociális törvényeket elsőként megalkotó Bismarck a német munkásmozgalom nyomására tette ezt) –, de magáévá tette ezt mindhárom nagy politikai irányzat. A nyugati váltógazdaság ehhez képest csak annyit jelent, hogy a vállalkozói kockázatvállalás serkentése és honorálása vagy a szociális biztonság szavatolása irányában tolódik-e el a nagy konszenzuson belül egy-egy ciklusban a gazdaság- és társadalompolitika.

Aki viszont csak szabadságot és tulajdont hirdet kampányában, s – ami fontosabb – ennek megfelelően jár el a törvények alkotásában és a napi politikában, az nemcsak a szociáldemokrata gondolkodásnak, de annak a modern nyugat-európai konszenzusnak is hátat fordít, amelyet az oly sokat emlegetett Németországban szociális piacgazdaságként szoktak jellemezni.

Kézenfekvő, hogy a vázolt polgári társadalomkép nemcsak az SZDSZ sajátja. Lényegében véve ugyanilyen társadalomképet képvisel, s szemben áll a kormánykoalíció társadalomképével mindenki, aki szociáldemokrata platformon áll. Márpedig az MSZP erre törekszik. Ez húzódik meg annak hátterében, hogy mind a parlamentben, mint azon kívül egyre gyakoribbá válik az SZDSZ és az MSZP párhuzamos és olykor együttes fellépése. Ha és amennyiben programjában, parlamenti és parlamenten kívüli politikájában valóban szociáldemokrata párttá tud válni, akkor és annyiban helytálló Vitányi Iván javaslata a két párt politikai együttműködésére.

A kérdés csak az, hogy mennyiben van ez így. Úgy látom, hogy csak részben, s ezért nem tudok teljesen egyetérteni Vitányi Ivánnal.

Ami mégis elválaszt: program és politika

Mi jellemzi az MSZP programját?

Több mint egy éve, az országgyűlési képviselő-választások előtt elemeztem e hasábokon az MSZP választási programját. (Beszélő, 1990. március 3.) Akkor arra mutattam rá: az MSZP nem a magántulajdon túlsúlyán alapuló piacgazdaság, hanem valamiféle homályos vegyes gazdaság platformját képviseli, s nyitva hagyja, hogy abban az üzleti megfontolásokat követő magánvállalkozásnak vagy a bizonytalan orientációjú közösségi tulajdonformáknak van-e vezető szerepe. Az elmúlt év parlamenti munkáját figyelve azt lehetett hinni, hogy a privatizációt és a külföldi tőke bevonását hangosan igenlő, a kormány e tekintetben tanúsított következetlenségét a többi ellenzéki párttal együtt bíráló MSZP túljutott már ezen az állásponton. Az MSZP Von jobb út című májusi állásfoglalása azonban arról győz meg: nem ez a helyzet. „A szocialisták vegyes tulajdonú gazdaság mellett foglalnak állást, amely részben privatizálás, részben társadalmasítás útján jön létre. Az új tulajdonú struktúra összetevői: az állami tulajdonnak az eddiginél lényegesen alacsonyabb részaránya, a tartósan megmaradó állami szektor hatékonyabb működtetése, az egyéni és kollektív dolgozói tulajdon, a saját tulajdoni bázisra támaszkodó önkormányzati szektor, és végül a vállalkozói kör szélesítése, megerősítése.” Ha ezek után valaki felteszi a kérdést, hogy mit akar az MSZP, nehéz rá válaszolni. Abból, amit a továbbiakban dolgozói részvényekről, közösségi dolgozói tulajdonról, oszthatatlan közös tulajdonról olvasunk az állásfoglalásban, inkább az derül ki, hogy mit nem akar nem akar túlnyomórészt magántulajdonon alapuló piacgazdaságot.

Az MSZP májusi állásfoglalásában a Szovjetunióhoz fűződő kapcsolatokról a következő olvasható: „A Szovjetunióba irányuló magyar export ilyen mértékű összeomlása azonban nagy részben a magyar külpolitikai és külgazdasági diplomácia súlyos hibáinak tulajdonítható. Szovjet relációjú külpolitikánk egyik fontos feladata lenne, hogy a diplomácia eszközeivel segítse elő külgazdasági érdekeink érvényesülését… Költségvetési forrásokból exportgarancia-alapot kell létrehozni a magyar vállalatok kiviteli kockázatának mérséklésére.” Mindebből úgy tűnik: az MSZP gazdaságpolitikusai nem vetettek számot a Szovjetunió gazdasági hanyatlásának következményeivel, a maguk részéről mindent megtennének a negyven év alatt kialakult, szovjet igényekre épült termelés és export minél nagyobb mértékű fenntartására. Márpedig – bármennyire igaz is, hogy a visszaesésben, annak mértékében a jelenlegi kormány kül- és külgazdasági politikája is ludas – ez illúzió. Nemcsak a szovjet export tekintetében, hanem általában is megfigyelhető az MSZP parlamenti fellépésében egyfajta nagyipari protekcionizmus továbbélése. Ma is megvédenék a menthetetlen nagyvállalatokat, azok szovjet exportját vagy belföldi értékesítési lehetőségeit. Ma sem fogadják el – akárcsak kormányzásuk idején –, hogy a menthetetlen munkahelyeket nem érdemes megmenteni. Úgy tűnik, ma sem vetnek számot azzal, hogy abban a sajátos helyzetben, amelyben Magyarország, és általában a volt KGST-országok vannak, a munkanélküliség átmeneti megnövekedése nem kerülhető el.

Úgy tűnik végül, hogy az MSZP-nek az államilag szervezett nagyszabású fejlesztési akciók iránti ösztönös vonzalmával magyarázható, hogy az MSZP – a másik két ellenzéki párttól eltérően – rendíthetetlen híve volt és maradt a világkiállításnak.

Ezek azok a pontok, ahol az MSZP gazdaságpolitikai felfogása gyökeresen különbözik a szabad demokratákétól. A szabad demokraták ugyanis a túlnyomó részben magántulajdonon alapuló piacgazdaság hívei, s csak korlátozott lehetőséget látnak munkavállalói részvények bevezetésére. A szabad demokraták nem tartják elkerülhetőnek a Szovjetunióba irányuló exportunk radikális csökkenését, s ebből kifolyólag nem tartják jelen formájában megmenthetőnek a feldolgozóipari nagyvállalatok egy részét. A munkanélküliség átmeneti jelentős emelkedését ezért elkerülhetetlennek tekintik.

Vajon abból fakadnak-e ezek a különbségek, hogy az SZDSZ liberális, az MSZP pedig szociáldemokrata orientációjú párt? Csak bizonyos értelemben; ugyanis a nyugatnémet szociáldemokraták Bad Godesberg-i kongresszusa óta a szociáldemokrata pártok jó része elfogadja a magántulajdonon alapuló piacgazdaságot, szakított a protekcionizmussal, miközben a munkanélküliséggel élesen szemben áll. Úgy tűnik, ha szociáldemokrata orientációt képvisel az MSZP, akkor ez inkább a Bad Godesberg előtti, mint a jelenlegi nyugat-európai szociáldemokrata pártok orientációja. Ami azt jelenti, hogy az MSZP és az SZDSZ felfogása között mélyebbek a különbségek, mint egy modern nyugat-európai szociáldemokrata párt és az SZDSZ felfogása között.

Vannak azután a gazdaságpolitikán kívül is fontos eltérések. Csak egyet említek ezek közül: a többpárti parlamentarizmushoz való ambivalens viszonyt. Mint tudjuk, a választások óta az MSZP-nek egyetlen komoly politikai akciója volt: az elnökválasztás ügyében kezdeményezett népszavazás. Összhangban volt ez azzal az MSZP-ben gyakran megjelenő – noha dokumentumokban, elvi szinten nem megfogalmazott – nézettel, amely szembeállítja a parlamenti pártokat a néppel, amely az MDF–SZDSZ-megállapodás kapcsán odáig ment, hogy az egypárti diktatúra helyébe lépő többpárti diktatúráról beszélt. Miközben az MSZP a mindennapokban szabályos parlamenti pártként tevékenykedik, az ilyen – az utóbbi időben ritkuló – megnyilvánulások sokakban kérdésessé teszik annak a hitelét, hogy elfogadja-e az MSZP a parlamentarizmust.

Ami viszont összeköt

Két évvel ezelőtt a magyar társadalom alapkérdése az volt: végbemegy-e Magyarországon a pártállam következetes felszámolása, vagy pedig valamiféle kompromisszum révén sikerül átmenteni az állampárt hatalmát. Akkor az SZDSZ a magyar politikai pártok közül az MSZMP-t majd az MSZP-t tekintette fő ellenfelének, s ha baja volt az MDF-fel, akkor azért volt baja, mert az késznek mutatkozott olyan kompromisszumra az MSZP-vel, ami elodázta volna a gyökeres átalakulást. Ma azonban már régen nem ez a magyar társadalom alapkérdése.

Nem kétséges az sem: ha Magyarországon olyan pártpolitikai spektrum alakult volna ki, mint Nyugat-Európában, akkor az SZDSZ és az MSZP közötti programbeli eltéréseknek központi szerepe lenne, s akkor a két párt viszonyában továbbra is a szembenállás dominálna. Ha a szociális piacgazdaság, a nyílt társadalom és a liberális demokrácia alapjait illetően a nagy magyarországi pártok között is kialakult volna egy, a nyugat-európaira emlékeztető konszenzus, akkor az SZDSZ-nek legalábbis egyenlő távolságot kellene tartania a kereszténydemokrata orientációjú pártoktól és az MSZP-től. Csakhogy a magyar pártpolitikai spektrum nem ilyen.

Ma, amikor a magyar társadalom alapkérdésévé az lett, hogy a kilencvenes évek Európája felé haladunk, vagy a húszas-harmincas évek Európája felé; amikor a társadalom túlnyomó többségének szociális és politikai emancipációjára épülő nyílt társadalom és a szűk tulajdonos rétegek és az állami hivatalnokréteg lojalitására támaszkodó tekintélyelvű berendezkedés között kell választani; amikor a modern európai liberalizmus és a keresztény-nemzeti kurzus második kiadása, vagy Tamás Gáspár Miklós klasszikussá vált kifejezésével az új reformkor vagy új Horthy-kor az ország számára az alternatíva; amikor a magyar pártpolitikai spektrum kormányzati oldalán olyan párt áll, amely a parlamenti ellenzék jogai, a kisebbségek védelme és a sajtószabadság tekintetében egyaránt nem fogadja el a Nyugat-Európában magától értetődő liberális minimumot – akkor a helyzet más. Akkor az SZDSZ-nek nemcsak a Fideszre, nemcsak a kormánypártokban már idegenné vált és szervezeti erőt nem képviselő belső ellenzékre, de az MSZP-re is mint potenciális szövetségesre kell tekintenie.

Mindezt megkönnyíti, hogy az MSZP személyi összetételében sem az már, ami két vagy akár csak egy éve is volt. Azok nagy része, akik számára a hatalomhoz vezető ugródeszka volt az MSZMP-tagság, eltűnt az MSZP-ből. Ha maradt is a vezetésben és a parlamenti frakcióban néhány állampárti kövület, a párt aktivistáinak növekvő része olyan szocialista elkötelezettségű értelmiségi, akiknek tényleg semmivel sem volt több közük a régi hatalomhoz – sőt inkább kevesebb –, mint a kormánypártok vezetőinek. Ugyanakkor az is tény, hogy munkáspárttá nem tudott válni az MSZP, márpedig miféle szociáldemokrata párt az, amelyet nem éreznek magukénak az ipari munkások. Itt az MSZP nagy gyengesége, ami mint potenciális szövetségest is leértékeli. A képhez ez is hozzátartozik.

• Vita