Bauer Tamás

Nyomtatóbarát változat

Az Antall-kormány megalakulása óta kormánypárti és ellenzéki oldalról ismételten megfogalmazódott a közös nemzeti külpolitika, a külpolitikai konszenzus igénye. Az elmúlt napok bebizonyították: erre nincs lehetőség. Azokkal a külpolitikai törekvésekkel, amelyek hol leplezve, hol leplezetlenül érvényesülnek a miniszterelnök és miniszterei politikájában, nem vállalhat konszenzust a liberális ellenzék.

Antallék külpolitikájában két markáns tendencia fonódik össze, s szerintem egyikkel sem volna helyes azonosulni. A jugoszláviai válság kezelése során mindkét irányzat érvényesült, egymást váltva.

A kormány külpolitikájának egyik irányzata legegyszerűbben az új gazda szolgai követéseként fogalmazható meg. Ez az irányzat a leginkább szembetűnő módon korábban, az Öböl-válság idején jelent meg. Magyarország – Lengyelországhoz és Csehszlovákiához hasonlóan, a semleges nyugati országoktól eltérően – fontosnak látta, hogy részt vegyen az Irak elleni nagyszabású büntetőexpedícióban. Az orvoscsoport kiutazása volt a szimbolikus részvétel, míg a magyar légtér hosszú ideig eltitkolt átengedése az akcióban való korántsem szimbolikus részvételt jelentette.

Fél évvel ezelőtt az ellenzéki képviselők többsége is úgy vélte: az amerikaiak vezette szövetségesek a jog, az igazság, a szabadság védelmében lépnek fel a diktatúrával, az agresszióval szemben. A magam részéről kezdettől fogva kételkedtem az Öböl-háború ilyen beállításában. A történtek nem oszlatták el kételyeimet, miszerint bármily visszataszító diktátor és agresszor legyen is Szaddám Huszein, a konfliktus rendezésére a totális háború sem hatékony, sem emberileg elfogadható eszköznek nem bizonyult. Szaddám Huszein továbbra is hatalmon van, százezernyi katonája és sok ezer szerencsétlen kurd viszont belepusztult a nyugati nagyhatalmak rendteremtésébe. Hogy hozzáértésből vagy morálból hibádzott Bushéknál, nem tudom; mindenesetre kár volt a kelet-közép-európai új demokráciáknak fenntartás nélkül melléjük állni.

Most, a jugoszláv válság megítélésében hozzáértésből és morálból egyaránt elégtelenre vizsgáztak a nyugati nagyhatalmak: amerikaiak és nyugat-európaiak egyaránt. Első reakciójuk ugyanis egyszerűen az volt: a szlovének és horvátok maradjanak nyugton, ne zavarják az európai nyugalmat. Alaposan le is szerepeltek a külügyek irányítói a nyugat-európai közvélemény előtt. Napokba tellett, amíg a nyugat-európai diplomácia rájött, hogy át kell értékelnie a jugoszláviai helyzetet.

A konfliktus első napjaiban a magyar kormány ismét azt szajkózta, amit az amerikaiaktól és németektől hallott: nem szabad megengedni a destabilizálódást. Magyarország az egységes Jugoszlávia fennmaradásában érdekelt. Kísértetiesen arra emlékeztetett ez a reakció, ahogy tíz-húsz évvel ezelőtt a szovjet külpolitika szövegeit ismételték a magyar illetékesek.

Abban, ahogyan egy fél évvel ezelőtt a kormánypárt és (kevés kivétellel) az ellenzék egyöntetűen kiállt az Egyesült Államok és öbölbéli szövetségesei mellett, az a feltevés munkált, hogy itt a demokráciák állnak szemben a diktatúrával, a szabadság az elnyomással, a biztonság az agresszióval. Abból indultak ki, hogy a demokrácia irányában elindulva a demokratikus országok oldalára helyes állni. Csakhogy hibás az a feltevés, hogy a demokratikus országok külpolitikáját eleve a szabadság, béke, biztonság nemes eszményei vezérlik. Temérdek példát ismerünk a történelemből ennek ellenkezőjére. Bizony, az Öböl-háború esete is inkább arról győz meg: a nagyhatalmi befolyás növelése és a konkurens hatalmak befolyásának visszaszorítása legalább olyan fontos szempont volt itt, mint az agresszor megbüntetése vagy a diktatúrával szemben a demokrácia támogatása. (Kuvait ugyanis aligha tekinthető demokratikus berendezkedésű államnak.)

A jugoszláviai tapasztalat pedig mit mutat? Azt mutatja, hogy az Egyesült Államok és a közös piaci országok számára az európai stabilitás, a kialakult állapot megőrzése fontosabbnak tűnt, mint a nemzeti önrendelkezés, a demokratikus berendezkedésű tagköztársaságok szuverenitása. Első reagálásakor ebben is követte a nagyhatalmakat az Antall-kormány.

Hogy ez így történt, s a kormány csak akkor kezdett mást mondani, amikor már a nyugati külügyminiszterek is észrevették, hogy korábbi állásfoglalásuk nem volt a legszerencsésebb, bizonyára a téli fegyvereladási botrány is szerepet játszott; az, hogy akkor rossz hírbe keveredett, fölöttébb óvatossá tette az Antall-kormányt. A baj nem is az óvatosság volt, hanem az, hogy az óvatosság mögött nem egy demokratikus, a béke és a szomszéd népekhez fűződő korrekt kapcsolatok mellett elkötelezett kormány önálló elvi álláspontja állt, hanem csak a nyugati nagyhatalmak követése.

A kormánykoalíció saját, leplezni igyekezett álláspontja ugyanis nem ez volt, hanem valami más, a külpolitika másik vonala. Ez a másik vonal a szomszéd országokkal való hagyományos, a történelmi magyar úri osztály mindig is jellemző szemben állás, a szomszéd népek lekezelése, a szomszédok ellen irányuló nacionalizmusnak a társadalmat összetartó erőként való felhasználása. Olyan elszólásokban jelenik ez meg, mint Kéri Kálmán szlovákokat vagy Inotai Ferenc románokat leszóló megjegyzése a parlament plenáris ülésén, mint az MDF most újra bedobott szovjetellenes képeslapjai. És ez a másik vonal jelent meg a miniszterelnök Cossiga olasz köztársasági elnök előtt tett megjegyzésében, miszerint a trianoni, illetve párizsi békeszerződés nem Szerbiának, hanem Jugoszláviának ítélte a Vajdaságot, tehát Jugoszlávia felbomlása esetén…

Ezekkel a külpolitikai hátsó gondolatokkal nem lehet konszenzusra jutni.

• Beszélő