p.é./nwa [Pleszkán Éva–Nagy W. András]

Nyomtatóbarát változat

Ellentétes érzésekkel figyeltük az elmúlt hét legfőbb fejleményeit.

Jugoszlávia


Nem tudni még, végleg elfojtották-e déli szomszédunknál a robbanás veszélyét, vagy csak késleltetik. Mindenesetre aránylag gyorsan működésbe léptek és eredményes munkát végeztek a különböző európai biztonsági mechanizmusok. Az ő érdemük a gyors tűzoltás. Másfelől viszont megmaradt az a kellemetlen utóérzésünk, hogy mindenfajta európai egyeztetés, csillapítás, békéltetés csak azért lehetett ilyen eredményes, mert Szlovénia népe igen bátran, ügyesen és vitézül vette fel a harcot a belgrádi tábornokokkal. Ha ahogyan szinte mindenki várta, összenyaklanak és szétfutnak a hadsereg első csapásaitól, akkor ma talán már tömeges letartóztatások, kijárási tilalom, statáriális bíráskodás színhelye lenne Szlovénia. Most viszont”, hogy ténylegesen a szlovén honvédők leckéztették meg a jelek szerint eléggé dezorganizált jugoszláv néphadsereget – mely azonban, azt nem szabad elfeledni, csak töredékét vetette be fegyvereinek – esetleg megfordulhat a szélirány, és a demokrácia lángja Nyugatról Keletre, Ljubljanától Belgrád felé csaphat vissza.

Vajdaság

Nem vagyunk azonban biztosak benne, hogy dr. Antall József szófukar megnyilvánulása a Vajdaság Jugoszláviához, nem pedig Szerbiához tartozásról úgyszintén ebbe az irányba tereli az eseményeket. Nem pedig Szerbiához tartozásról úgyszintén ebbe az irányba tereli az eseményeket. Nem mintha kijelentése betű szerint nem lenne igaz. Inkább az időzítés és az indíték hoz zavarba. Mit tesz dr. Antall József, ha odaát a keménykötésű Jován gyerek, pár deci sligovica után úgy határoz, hogy most már nemcsak a horvátok, de a magyarok is ellenségei, és odapörköl neki egyet? Mit tesz – képes tenni – dr. Antall, ha néhány lépcsővel magasabban Adzsics vezérkari főnök jut hasonló következtetésre?

Reméljük persze, hogy miniszterelnökünk tud valamit, amit mi nem, és fontos oka volt a Vajdaság szerződéses státusára emlékeztetnie a nagyvilágot. Amiképpen abban is reménykedünk, hogy a hét végi olasz–osztrák–magyar külügyminiszteri találkozón többet végeztek, mint amit végül a sajtó orrára kötöttek. Szerettük volna hallani, hogy a külügyminiszterek megegyeztek benne, súlyos külső provokáció esetén kisegítik egymást. Ugyanígy nagyméretű jugoszláviai vérengzés, népirtás esetén együttes fellépésre vállalkoznak.

Európa lágy alteste

Ahogyan Churchill nevezte Délkelet-Európát, és ahogyan a mostani konfliktusok fényében magunk is elhisszük. Nem tudunk azonban róla, hogy Itália kedves, dallal-tánccal élő lakói a II. világháború óta bármiféle délkelet-európai békebíró, rendcsináló, stabilizáló szerepre vágytak volna. Érdeklődésük – ezt javukra mondjuk – alig terjed túl a térségbeli leányok-asszonyok bájain. A balkáni s különösképpen jugoszláviai krízissorozat azonban azt bizonyítja, hogy akármilyen rosszul áll is nekik, tulajdonképpen az olaszok jelentik a régió egyetlen, hosszú távon is érdekelt középhatalmát. Az összes többi ország ebben a térségben gyenge vagy zavaros jelenű, jövőjű kishatalom. Nekünk, magyaroknak, akiket arra képeztek ki, hogy a Vörös Hadsereg oldalán betörtünk Felső-Olaszországba, s csapást mérjünk az ottani imperialistákra, ez az új hatalmi felállás rendkívül szokatlan.

Az olasz elnök és külügyminiszter hét végi látogatása mindenesetre segített megbarátkozni az újszerű gondolattal. Francesco Cossiga, aki barátsági és együttműködési szerződést írt alá hazánkkal, ezt az aktust egyszersmind „új regionális biztonsági rendszer” kiindulásának is tekintette. Nem tudni, hogy illeszkedik ehhez az olasz elnök kijelentése, mely szerint ha Jugoszláviában nem jön létre tárgyalásos megoldás, Olaszország a „legvégsőkig” kiáll Szlovénia és Horvátország mellett, de mindenesetre meg kell jegyezni. Ezen a kijelentésen egyébként nem is annyira nekünk, mint inkább a belgrádi generálisoknak kell törniük a fejüket.

Nekünk éppen elég fejtörést jelent Cossiga látogatása a Ganz-Ansaldo vállalatnál. Mint ismeretes, az olasz cég állami tulajdonú vállalat, melynek magyarországi házassága eleddig nem nagyon vált be. Nem kapott elegendő megrendelést. Megfigyelők szerint ennélfogva az olasz köztársasági elnök gyárlátogatása – nem hiányzott a magyar állami kísérő, Bod Péter Ákos ipari miniszter – „jelzésértékű” volt. Többet is lehetne rendelni e derék, nagyra hivatott cégtől – jelezte az itáliai elnök látogatása, melyre a magyar miniszter, mi mást tehetett volna, szemérmesen bólogatott. Mindez persze jól megfelel az államközi barátkozás szükségleteinek. Nem biztos azonban, hogy a piacközi, szabadversenyes optimumot is ilyen jól szolgálja. A liberálisok ezért is részesítik előnyben, ha címeres állami vállalatok helyett kis tekintélyű, profitéhes magáncégek ügyeskednek, s miniszteri, elnöki ráhatások nélkül is megfelelő üzleti lehetőségeket szaglásznak ki maguknak.

Romló gazdasági év



Erre az üzletszerző képességre a Kopint-Datorg elemzései, majd Kádár Béla külgazdasági miniszter tájékoztatója szerint a közeljövőben nagyobb szükség lenne, mint valaha. Nem szívesen keserítjük a részletekkel az Olvasót: rosszabbul állunk, mint az év elején, a múlt évi fényes exportsikerek bűvöletében gondoltuk. A keleti piac a vártnál is gyorsabban omlik össze, s az exportnövekedés csak egyre növekvő dollárimport mellett tartható fenn. A nemzeti jövedelem tovább csökken, s félő, hogy az infláció és a munkanélküliség egyszerre vált nagyobb sebességre. A beígért gazdasági fellendülés nem most és nem is jövőre, hanem talán ’93–94-ben kezdődik meg – írják a gazdasági szakértők. Egyedül az vigasztalhat ebben a sivár képben, hogy a jelek szerint nem is vagyunk annyira exportképtelenek a Nyugat felé, mint kicsinyhitűségünkben gondoltuk. Ha nem lenne ez az elátkozott adósságteher, akkor nem lenne a felzárkózás teljesen reménytelen.

Közép-Európa


Hát még ha a Nyugat Henry Kissingerre hallgatna! Az egykori amerikai külügyminiszter, talán nem kizárólag a vendéglátók iránti udvariasságból, azt nyilatkozta, hogy bölcsebbnek látnák, ha a Nyugat nem a feneketlen és áttekinthetetlen szovjet zsákban, hanem a demokráciának elkötelezett lengyel, csehszlovák és magyar zsebekbe öntené a pénzét. Kár, hogy Kissinger ezt magánemberként, nem pedig főtisztviselőként nyilatkozta.

Ugyanilyen nagy kár, hogy Vranitzky osztrák kancellár azt jósolta, hogy a 90-es évek közepére már Hegyeshalomnál húzódnak az Európai Közösség határai. Ez nem annyira nekünk, mint inkább az osztrákoknak jó hír. Mi inkább azt szeretnénk, ha Záhonynál húzódnának az EK-határok, s mi vigasztalhatnánk az ukrán sógorokat, majd húzódnak azok még Rosztovnál is.

Szakszervezetek

Azért az ukránokat vigasztalnánk, mert reményeink szerint a mostani MSZOSZ-elnök Nagy Sándor az évtized közepén már vagyonából kiforgatott, leszavazott, szervezetileg megkarcsúsított, egyszóval vigasztalhatatlan ember lesz. Azt szeretnénk, ha helyette alulról felkerült, megválasztott, legitim szakszervezeti, munkástanácsi aktivisták uralnák az érdekvédelmi mezőket, kemény hangon ostorozva az újkapitalistákat és a velük összejátszó állami funkcionáriusokat.

Reményünket arra alapozzuk, hogy végre-valahára, egy teljes évi késéssel a parlament elé kerültek a szakszervezeti ügyek. Az MSZOSZ és az MSZP heves ellenakciói közepette, akik többek között különféle aktuálpolitikai és anyagi érdekekkel gyanúsítják az ellenük felsorakozókat.

A Beszélő és a volt demokratikus ellenzék kivételesen kényelmes helyzetből utasíthatja vissza Nagy Sándor és a szocialista párt vádjait. 1988 elején, még nem is Grósz, hanem Kádár uralma alatt, az ellenzék már röpcédulákkal árasztotta el a várost. Ezek a cédulák majdnem szó szerint azt követelik, amit a mostani parlamenti beterjesztések. Tanúsíthatja ezt az egykori politikai rendőrség, mely ’88 tavaszán nagy számban foglalta le ezeket a röpcédulákat. Amennyiben ebben az időben Nagy Sándor és Horn Gyula de facto nem ezeket a rendőri akciókat és a szórólapok megsemmisítését támogatják, hanem elmélyednek kissé a tartalmukban, akkor talán parlamenti határozathozatal nélkül is elindult volna a szakszervezeti demokratizálódás.

• A hét üzenetei