1991

1991-ben az ország polgárainak többsége nem volt normális. Viszont a normális kisebbség a kormány mellett állt, mert „normális ember a szabadon választott, törvényes kormány mellett kell, hogy álljon” – figyelmeztette polgártársait a Magyar Nemzet május 25-i számában Makovecz Imre, aki néhány év és az első szabadon választott kormány múltán maga is asszimilálódott a mentális többséghez. Ebben az évben mindenesetre a liberális ellenzéknek a szocialisták nélkül is végig erősebb volt a támogatottsága, mint a kormánypártoknak (az egyre kevésbé kormánypárti kisgazdákkal együtt). Antall József 1991-re előrevetítette azt a lehetőséget is, hogy a kormány megbukik, és azt is, hogy igazat mond. Egyik sem következett be.

Antall József még a taxisblokád hatása alatt jelentette ki ’90 végén, hogy ezentúl „mindent meg fogunk mondani, akkor is, hogyha belebukunk. És meg fogjuk mondani…” A ’91-es évet pedig azzal kezdte, hogy addig hagyta tagadni a minisztereit a horvát fegyverszállítások ügyében, ameddig lehetett. Viszonylag sokáig lehetett, mert a magyar sajtó csak a világsajtó után két héttel érte utol a hazug kormányt – elébb még elidőzött kissé a sánta kutyáknál. A botrány elhalt, a felelős elveszett.

A tél végére az általános válság is elveszett. Volt, nincs. Fél évvel azelőtt még volt, mert a Nemzeti Megújhodás Programja szerint a kormány „célja olyan teljes fordulat végrehajtása, amely megállítja a nemzet további süllyedését az általános, minden téren megmutatkozó válságba, és kivezeti abból az országot”. Március 6-án viszont már nem volt, mert Antall József egy menedzserszemináriumon megmondta (hiszen megmondta, hogy mindent meg fognak mondani, ha belebuknak is), hogy Magyarországon a rosszindulatú híresztelésekkel szemben nincs általános válság. A válság állításától a válság tagadásáig eltelt fél évben (és tovább) zuhanvást csökkent az ipari termelés, a GDP, ellenben nőttön-nőtt a külkereskedelmi hiány, a költségvetési deficit, az infláció, a bűncselekmények száma és a munkanélküliség.

Kétségtelen, hogy azokhoz az országokhoz képest, amelyekben rosszabb volt a helyzet, Magyarországon nem volt olyan rossz a helyzet. Mi ugyanis csak lefelé zuhantunk, a szomszédok ellenben szét. A Magyarországgal szomszédos öt ország közül négyben dúlt a népi demokrácia, a négy közül három több országból állt, s 1991–92 folyamán mind a három szét is esett. 1991 a véres szétesések (kezdetének) éve volt. A Baltikumtól a Balkánig, az Adriától a Kaukázusig folyt a vér. Hol több, hol kevesebb, de nem lehetett tudni, hol lesz a kevesebből több, és a többől kevesebb. A magyar határtól néhány lépésre magyarlakta falvak semmisültek meg. Romhalmazzá vált Eszék és Vukovár. Egyáltalán nem volt bizonyos, hogy sikerül elkerülni a háborút Oroszország és Ukrajna között.

De mindez Magyarország biztonságérzetét nem befolyásolta. A hozzánk tévedt bomba nem zavart senkit, csak a menekültek. Nagyatádról gyalázatos és törvénytelen akció keretében vissza is üldözték a romákat a polgárháborúba. (L. Kiűzetés. Beszélő, 1991. november 9.) Az ország belbiztonságérzete ugyan folyvást csökkent, ám a külbiztonságérzete egyre csak növekedett. És nem is hamis tudat növelte. 1991-re lényegében eldőlt, hol húzódik majd a szocializmus utáni békés rend és lőporos zűrzavar határa. Végleg lemállottak az abroncsok, amelyek egy egységben tartottak minket a csatazajos övezettel. Megszűnt a KGST, a Varsói Szerződés, a Szovjetunió, elment a Vörös Hadsereg, az Öböl-háború című tévéjátékból pedig mindenki megértette, hogy a fegyverkezési versenynek már csak egy indulója van. A nyugatias keletiek a visegrádi találkozón magukra zárták az ajtót: mi vagyunk Európa határa.

Magyarország új helyzetét kétféleképpen lehetett értelmezni, és a kétféle értelmezést százféleképpen lehetett árnyalni és keverni.

Az egyik: az események a Nyugatot és a polgári demokráciát igazolják. Most már semmi sem gátol minket abban, és semmi nem ment fel minket az alól, hogy annak normáihoz közeledjünk, annak kötelezettségeit felvegyük, a politikai hatalmat a nyugati normák szerint korlátozzuk. Ez a közeledés a saját szabadságunkhoz való közeledés, a közeledés mértéke a szabadságunk mértéke. Az átmeneti állapot a nyugati normák érvényesülésének átmeneti korlátozottságát jelenti. Az átmeneti állapot fölszámolásának folyamata e korlátozottság fölszámolásának folyamata.

A másik értelmezés: a magyar szabadság mértéke a külvilág normáitól való függetlenség mértéke. Az átmenet idejére vállalt önkorlátozásnak, kompromisszumoknak, paktumoknak vége. A szabadságunk annyiban korlátozott, amennyiben a Nyugat normáit figyelembe kell vennünk. Minél kevésbé kell, annál szabadabbak vagyunk. Minél inkább el merünk szakadni e külső normáktól, annál inkább merünk szabadok lenni. Minél távolabb vagyunk a kommunizmustól, annál kevésbé van joga a Nyugatnak beleszólni abba, hogy mit csinálunk, annál kevésbé van joga számon kérni tőlünk a saját normáit. A szabadság mértéke: a szabadon választott hatalom szabadságának a mértéke. Aki a hatalom cselekvési szabadságát korlátozza, a szabadságot korlátozza. A szabadság a jók cselekvési szabadsága a rosszakkal szemben. A jó többség hatalmat ad a jó hatalomnak a rosszak elintézésére. A jó hatalom pedig annyira jó, amennyire ezt megengedi magának.

E két pólus között lehet elhelyezni az 1991 nagy vitáiban kibontakozó álláspontokat: az igazságtételről, a kárpótlásról, az egyházakról, az iskoláról, a médiáról, a köztársasági elnökről, a privatizációról, a gazdaságpolitikáról, a Kónya-dolgozatról és a Demokratikus Chartáról, a szocialistákról, az MDF-ről, az SZDSZ-ről stb.

Aki a keleti zsarnokság után lő, leginkább a nyugati „zsarnokság” elé akar lőni. Ezért azokra a nyugatosokra céloz legelébb, akik akkor kezdték a lövöldözést, amikor még vissza is lőhettek.

Az utánlövéssel mindenesetre meg kellett várni az elvonulás utánját. A Politikai Foglyok Országos Szövetségének vezére, Fónay Jenő áprilisban leszögezte, hogy az utolsó orosz katona kivonulása után a parlamentből kiszorított hazafiak fognak dirigálni, egy hónap alatt megcsinálják a rendszerváltást, és akinek ez nem tetszik, azt majd szépen kivezetik a parlamentből. Mindenekelőtt a taknyos orrú fideszeseket.

A taknyos orrú frakció volt az egyetlen, amelynek mind a 19 jelen lévő tagja nemmel szavazott az igazságtételi csomag középpontjában álló Zétényi–Takács-törvényre, nekik szólt tehát leginkább a POFOSZ levele a nemmel szavazó képviselőkhöz, mely szerint ők cinkosságot vállaltak a hajdani gyilkosokkal, és ezt a szervezet nem fogja elfelejteni. (Mint látjuk, fogta. Néhány röpke év, és Fónay úr a taknyosorrúak karikájába bújtatva kényes orrát, készségesen elmagyarázza a tévében Mécs Imrének – halálraítélt a halálraítéltnek –, hogy miért volt igazuk a taknyosorrúaknak, amikor meg sem hívták őket és bajtársaikat a forradalom ünnepére.)

1991 elején még működött a pesti gettó. A Kossuth téren működött, és a szocialista frakciót tartották benne. Ez a gettó az év folyamán valahogy megszűnt, de hogy miként, az már a rövid távú történelmi emlékezetben is elhomályosult. Sokan úgy emlékeznek, hogy a Demokratikus Charta tankja döntötte le a falait, pedig azoknak a falaknak már nem kellett tank, leomlottak maguktól, nem létező terminussal élve: szociostatikai okokból. Tudniillik nem azok szenvedtek a társadalmi elszigeteltségtől, akik a gettóban voltak, hanem azok, akik odazárták őket.

Havas Gábor és Solt Ottilia a hetilapunkat búcsúztató írásukban egy közkeletűvé vált, de kissé csalóka utónézeti helyzetképet közvetítenek: „A megelőző hónapok szélsőjobbos megnyilvánulásai, a kormánykoalíció ezzel kapcsolatos enyhén szólva is kétértelmű magatartása és »Horthy-nosztalgiázása« a szoclib értelmiség nem elhanyagolható részében azt a meggyőződést erősítette, hogy itt a szélsőjobboldali veszély. Megállításához minél szélesebb ellenzéki összefogásra van szükség, amelyben feltétlenül helye van a pártállami múltjától megszabadult MSZP-nek. Ezt szolgálta a Demokratikus Charta, amely így az MSZP morális rehabilitálásának a terepévé vált. Ezzel a stratégiával nem mindenki értett egyet a liberális táborban. Voltak, akik a Tellér Gyula által felvázolt háromosztatú politikai erőtérben gondolkodtak, mondván, hogy a piacgazdaság kiépítésében érdekelt polgári erőknek kell összefogniuk mind a Kádár-rendszerből örökölt »megalvadt struktúrákat« fenntartó késő kádárista politikai erőkkel, mind a jobboldali konzervativizmussal szemben. Ez a koncepció feltételezte a Beszélő viszony fenntartását a kormánykoalíció mérsékelt erőivel és a távolságtartást az MSZP-vel, ahol erős pozíciókkal rendelkeztek az »alvadt struktúrák«. A két stratégia képviselői összecsaptak már a Tölgyessy Péter elnökké választását megelőző vitákban is.” (F. Havas Gábor–Solt Ottilia: A Déri Miksa utca 10. története. In Solt Ottilia: Méltóságot mindenkinek. II. köt., 551–552. o.)

Ehhez képest a „megalvadt struktúrákról” szóló Tellér-cikkben szó sem volt az MSZP-ről. A párt neve sem fordult elő. Tellér két pártot nevezett meg, amely a „megalvadt struktúrák” fenntartásáért felelős, az MDF-et és az SZDSZ-t. Az MDF-et, amelynek „bizonyos központosító törekvései ezeknek a hierarchikus környezetben kialakult elemeknek újra kínálják egy majdnem ugyanolyan szervezetbe rendeződés lehetőségét”, az MDF-et, amely „elkezd különbékét kötni ezekkel a megalvadt struktúrákkal ahelyett, hogy felbontani igyekezne őket”, és az SZDSZ-t, amely „békítget, olyan jelzéseket ad, hogy istenigazából ő sem akarja érinteni ezeket a szerveződéseket, illetve az elitjeiket. Mintha így akarná ezeknek az eliteknek és az MDF-nek egyre nyilvánvalóbb szövetségét gyengíteni. Sőt itt-ott már maga is rájuk támaszkodik.” (Tellér Gyula: Az elit nem vész el, csak… Beszélő, 1991. február 2.) Ezek szerint az „alvadt struktúrák” konzerválásáért első soron éppen a kormányzati hatalmat meghatározó, „mérsékelt” kormánypárti erők felelnek, akikhez az „alvadt struktúrák” elvérzékenyítése végett állítólag közeledni kellene.

Neményi László kolléga, akit nemigen lehet a balos szoclibek közé csúfolni, már májusban megírta, hogy „a serény és tüchtig szocialista honatyák gettóban tartása hosszú távon már csak pszichológiailag sem megy. Különösen, ha felmerül a gyanú, hogy ez politikailag esetleg nem hoz sokat a konyhára. Filló Pálnak az erzsébetvárosi időközi választáson aratott győzelme bizonyára felkeltette ezt a gyanút. (…) Az Európa Tanács parlamenti közgyűlésének szocialista, szociáldemokrata csoportja április 24-én titkos szavazással úgy határozott, hogy befogadja az MSZP-nek az Európa Tanács munkájában részt vevő képviselőjét. Aligha kétséges, hogy az MSZP rövidesen a Szocialista Internacionálé tagja lesz. Ebben az esetben pedig az MSZP jelenlétével a magyar politikai életben hosszú távon is számolni kell.” (Neményi László: Az MSZP, avagy a szocialista hullámvasút. Beszélő, 1991. május 18.)

Egy hónappal ezután Vitányi Iván – Kónya és a Fidesz előtt négy évvel – feltalálta az (övékénél kétségkívül polgáribb) polgári szövetséget, az MSZP-ét és az SZDSZ-ét: „A két párt legalapvetőbb céljai elvileg és pragmatikusan egyaránt közösek. (…) A jelen viszonyok közt (de talán hosszabb időre is) a liberalizmus és a szociáldemokrácia egymás természetes szövetségesei. Csak együtt (és még másokkal) tudják hathatósan képviselni a »másik« vagyis inkább az első polgári-európai Magyarországot.” (Vitányi Iván: Van-e ellenzék. Beszélő, 1991. június 15.)

Vitányi Ivánnak Solt Ottilia is, én is markáns „szoclib” választ adtunk: a szoclib az OK, de hol az a szoc? Solt Ottilia cikke végén azt írja: „A premisszákat illetően egyetértek Vitányi Ivánnal. Csak nem látok olyan világos konklúziót.” Az egyetértés az alternatíva szükségességére vonatkozik, a fenntartás az MSZP mibenlétére. „…a Magyarországon hatalomra került koalíciónak világos alternatívája van. Az embereket intézményes hierarchiába rendező jobboldalisággal szemben az alapvető egyenjogúságot hirdető baloldaliság, egy hajdanvolt (s akkor sem jó) berendezkedés restaurációjának konzervativizmusa helyett nyugatos modernizmus…” A kormányzó pártkoalícióban helyet talál magának „egy elég széles spektrumú világnézeti és politikai ízlésvilág”, s „ha ez így van, akkor alternatívájának is hasonlóan széles bázist befogadó politikai erővé kell terebélyesednie, s ezt természetesen nem hozhatja létre egyetlen párt. (…) Nem teremtheti meg az SZDSZ a Fidesszel kettesben sem… (…) A kormánykoalíció bázisával vetekedő támogatást az ellenzék csak akkor remélhet, ha a baloldal felé nyit kaput, s nem csak az SZDSZ, hanem az ország fájdalmas hiánya, hogy egyelőre ott, a baloldalon nincs erős szereplő.” Az MSZP a „politikai hatalomból kicsöppent gazdasági, kulturális és hivatalnokelit pártja… (…) Az MSZP-t… kíséri »objektíve létező« múltja: a spontán társadalmi erők megfojtására szolgáló felülről szervezettség ballasztja, a történelmi »tragikai vétség«. Például és legsúlyosabban az MSZOSZ-szé átlényegült ál-szakszervezet.” (Solt Ottilia: Egy válasz Vitányi Ivánnak. Beszélő, 1991. június 22. In Solt Ottilia: Méltóságot mindenkinek. II. k., 95–99. o.) (Valóban az MSZOSZ hegemóniájának megtörése, illetve a szakszervezeti vagyon újrafelosztása volt a legsúlyosabb és talán az utolsó lényeges kérdés, amely az MSZP-t az összes többi parlamenti párttal szembeállította. A parlament éppen ekkor tárgyalja „a szakszervezeti vagyon védelméről” szóló törvényt, amelyet az MSZP alkotmányellenesnek tart, az MSZOSZ pedig megpróbál kijátszani. Ez a kijátszási kísérlet volt az ún. Frohburg-ügy, amelyet a Beszélő robbantott ki augusztusban.)

Az én válaszcikkem szerint: „Az SZDSZ és az MSZP viszonyát két ténynek kell meghatároznia. Az egyik az, hogy az MSZP és az SZDSZ programjában számos érintkező elem van; a másik pedig az, hogy az MSZP nem lépett túl helyzetpárt jellegén. Egyrészt azért nem, mert nem talált szociáldemokrata programjához szociáldemokrata társadalmi talapzatot, megmaradt alsópárt nélküli felsőpártnak, másrészt nem határolta el magát attól a társadalom tehetetlenségi erejére építő, demokráciaellenes stratégiától, amelyet megalakulása és ellenzékbe szorulása között követett. Ezzel az elhatárolódással az MSZP még mindenképpen tartozik az ellenzék többi pártjának és önmagának.” (Révész Sándor: Felsőpárt. Beszélő, 1991. június 29.)

Vitányi néhány héttel később a Népszabadságban megállapította, hogy „nálunk a liberális pártok az ék szerepét töltötték be a régi rendszer lebontásában, ennek megfelelően fensőbbséggel, intoleranciával (sőt egyfajta liberális totalitariánussággal) teltek meg”. (Vitányi Iván: Politikai szolmizáció. Népszabadság, 1991. július 24.) Ezek szerint Vitányi mégiscsak a totalitariánusokat tartotta természetes szövetségeseinek – hacsak nem a vitaindítója óta eltelt hat hétben teltünk meg…

Közvetlenül Kis János lemondása és a Demokratikus Charta kiadása után Havas Gábor, Solt Ottilia és Kőszeg Ferenc közös cikkükben azt írják, hogy „mégis nyilvánvaló, a nyitás az MSZP felé nem lehet tartósan tabu az SZDSZ számára. Az önkormányzatok egy részében a szövetség meg is valósult. (…) Az SZDSZ-en belül viszont olyan vezetőkre van szükség, akik számára az esetleges együttműködés nem bonyolult ideológiai és morális, hanem mindenekelőtt gyakorlati kérdés." (F. Havas–Kőszeg–Solt: Vannak kiutak. Beszélő, 1991. október 5.)

Amúgy az MSZP szavazótábora a biztos pártválasztók körében egészen ’92 végéig a ’90-es választásokon elért 11 százalék körül ingadozott a hibahatáron belül. A párt népszerűségét a Demokratikus Charta és a „szoclib” értelmiség mozgása nem befolyásolta. Az erőviszonyok 1993-ban borultak fel, amikor kiderült, hogy a Fidesz helyett más pártot kell választaniuk azoknak, akiknek elegük volt az MDF-kormányból.

Horn Gyulát és Németh Miklóst senkinek semmiféle gettóból nem kellett a nép szívébe átlopni, mert ők ’90-től egyfolytában fenemód népszerűek voltak még a kormánykoalíció támogatóinak körében is. ’91-ben még az MDF-re szavazók is rokonszenvesebbnek vélték őket Antall Józsefnél. (L. Magyarország Politikai Évkönyve. 1992. 645. o.) Horn Gyula ’93-ig ügetett a népszerűségi listák éllovasai között, csak akkor szorult kicsit hátrébb, amikor a pártja előretört, esélyessé vált, és erről a rivális pártoknak eszükbe jutott a pufajkája.

Az MSZP szavazótáborát nem azok növelték a többszörösére, akik ’91-92-ben a „chartás”, „szoclib” értelmiség hatása alá kerültek, hanem azok, akik ebben az időszakban éppenséggel a Chartától mint mozgalomtól magát distanciáló Fideszhez csatlakoztak. Ebből is látszik, hogy a Fidesz antichartás politikája nem antimaszopos immunanyagot, hanem maszopos szavazót termelt.

A Demokratikus Chartának eredetileg semmi köze nem volt az MSZP-hez. Konrád György a Pen Club elnökeként a posztkommunista országok „demokrácia-minimumának” normáit szerette volna egy kelet-közép-európai demokratikus chartában összegezni a volt szamizdat szerkesztők augusztusi Budapesti találkozóján. Ez nem jött össze, viszont a szeptemberben nyilvánosságra került Kónya-dolgozat hatására az SZDSZ ügyvevő testülete kezdeményezte egy magyarországi charta kiadását. A Chartának valóban az volt a célja, hogy kiszélesítse a kormány antidemokratikus törekvéseivel szemben fellépők frontját, de nem pártpolitikai, hanem társadalmi alapon. Nem az MSZP, hanem a szétszóródott és apatikus liberális értelmiség integrálásával. Erről írnak a Chartát előkészítő cikkükben a szövegtervezet készítői, Bauer Tamás és Kis János. „Az a liberális érzelmű értelmiség… a rendszerváltás pillanatában kettészakadt, és ennek a szakadásnak a következményeit máig sem heverte ki. Egy részét felszívták az ellenzéki pártok. A kívülmaradottak fanyalogva fordulnak el a politikától. (…) A legsürgősebb talán az volna, hogy túljussunk a liberális értelmiség kettészakadásán. (…) A pártokban működő értelmiségieknek tisztába kell jönniük azzal, hogy a közvélemény-alakító független értelmiség támogatása nélkül üvegbura alatt beszélnek. A párton kívüli értelmiségieknek fel kell ismerniük, hogy a politikai küzdelmekben az ő sorsukról is szó van, s hogy függetlenségüket nem úgy őrzik meg, ha azt hajtogatják, hogy egyik kutya, másik eb. (…) Talán a köztársasági elnök ellen intézett példátlan támadás és a Kónya-irat nyilvánosságra kerülése felrázza a szabadság híveit.” (Bauer Tamás–Kis János: A magyar demokrácia védelmében. Magyar Hírlap, 1991. szeptember 9.)

Az aláírók között Nyers Rezsőtől a kisgazda Oláh Sándorig, Csáky-Pallavicini Roger családsegítőtől Gazsó L. Ferencig (aki egy évvel azelőtt az MDF-nek az önkormányzati választásokra kiadott választási lapját szerkesztette) sokféle szerzet volt, de olyan nem volt sem a mezei aláírók, sem a kezdeményezők között, aki a Charta kiadásakor, szeptember 27-én tudta volna, hogy a Chartából az év végére mozgalom és azután a következő két és fél évben a politikai élet aktív tényezője lesz.

A Charta bonyolult és soklépcsős folyamaton keresztül jutott el odáig, hogy ’94-ben beleszóljon a koalíciókötés dolgába. Ez a folyamat, amelyben a pártpolitikai megfontolások valamikor ’93 elején jutottak domináns szerephez, nem volt predesztinált, azért alakult úgy, ahogy alakult (szerintem a magyar demokrácia szempontjából üdvösen), mert azokra a külső hatásokra reagált, amelyekre reagálni kellett: Surányi György leváltásától a köztársasági elnök elleni mocskos hecckampányon, a Csurka-dolgozaton, a kormánypártok által támogatott csurkista tömeggyűlésen, a Horthy-temetés államosításán, a központilag szervezett 1992. október 23-i botrányon keresztül a közszolgálati médiák lezüllesztéséig.

A Chartát annyira nem az SZDSZ és az MSZP összekötésére találták ki, hogy az eredeti tervezethez képest egészen meg is szelídítették a bevezetőjét, hogy a kormánykoalícióhoz közelebb álló értelmiségiek is aláírhassák, de persze nem nagyon írták.

A Chartát Antall József lendítette fel, amikor az aláírásra hivatkozva elcsapta Surányi Györgyöt, a Nemzeti Bank elnökét. Ettől „figyelemre méltóan megnőtt a csatlakozási kedv. Azonnal csatlakozott a parlament szocialista párti és fideszes frakciója, számos magánember. Az emlékezetes négyigenes népszavazásnál négy párt fáradságos propagandamunkája hozott csak ilyen eredményt” – lelkesedett Nagy András A hét üzeneteiben (Beszélő, december 7.) Tegyük hozzá, ekkor írta alá a Chartát az SZDSZ új elnöke, Tölgyessy Péter is, akinek korábban voltak fenntartásai annak időszerűségével kapcsolatban.

December elejére a Charta aláíróinak száma elérte a négyezret, és Konrád György összehívta a mozgalom alapító gyűlését december 7-én 11 órára a Városháza dísztermébe.
A Beszélő is közli a felhívást, s a felhívás alatt tudatja olvasóival, hogy „a Beszélő szerkesztőségének minden munkatársa csatlakozott a Demokratikus Chartához”.

Én nem voltam ott ezen a gyűlésen, mert úgy gondoltam, hogy az emberek aláírásával nem lehet szabadon garázdálkodni. Az aláírók egy szöveghez adták a nevüket, nem egy mozgalomhoz, senkinek sincs joga rájuk hivatkozva valami egyebet művelni, egyebeket mondani, egyéb szövegeket terjeszteni, s különben sem lehet demokratikus módon döntéseket hozni, vezetőket választani egy olyan valamiben, ami jogilag nem is létezik. Különösen azt a farizeus és egyben bombasztikus megoldást találtam finoman szólva visszatetszőnek, hogy a Charta minden aláírója szóvivő. Csak persze vannak, akik szóvivőbbek…

Teljes mértékben egyetértettem a Fidesz-frakció álláspontjával, mely szerint ők semmiféle mozgalomhoz nem csatlakoztak, és semmiféle mozgalom létrehozásához nem adták a beleegyezésüket. Ma is úgy gondolom, hogy ez nem volt tiszta játék, és sokkal helyesebb lett volna valamiféle szervezetet létrehozni, amely a Demokratikus Chartát fogadja el alapító nyilatkozatként. Nem emlékszem rá, hogy a szerkesztőségben bárki is osztotta volna a Charta mozgalmasításával kapcsolatos aggályaimat azok közül, akik három évvel később (velem szemben) a „Charta kovácsolta frigy” ellen érveltek. De hát senki sem látott akkor még a Charta jövőjébe.

1994 decemberében Orbán azt nyilatkozta a 168 Órában, hogy „mi egyébként – sajnos – vállaltunk taktikai szövetséget annak idején az MSZP-vel is, de elveinkből nem engedtünk, például a Chartát már nem vállaltuk. Most így vagyunk a Torgyán-párttal…” (Kedvezőtlen széljárás. Ney György interjúja Orbán Viktorral, 168 Óra, 1994. december 13.) Aztán persze másképp lettek vele, de nem ez az érdekes, hanem az, hogy a Chartával is másképp voltak. Először is a szöveget vállalták és aláírták, másodszor a mozgalommal is kapcsolatot tartottak, még 1992 szeptemberében is részt vettek a nagy Charta-tüntetés előkészítésében, s csak akkor szálltak ki belőle, amikor az előzetes megállapodással ellentétben a chartista szervezők ragaszkodtak ahhoz, hogy egyértelműen párthoz köthető szónok (Vitányi Iván és Magyar Bálint) is fellépjen a tüntetésen. (Nota bene, ezért a Fideszt nem valamelyik „köménymagos”, hanem a „köménymag” ellen lázadó, tölgyessysta Szilágyi Saca rótta meg istenesen a Magyar Hírlapban. „A pártok kihagyásával, a »pártpolitika« kerülésével korántsem értünk egyet. (…) A demokrácia védelme politikai ügy, pártügy. (…) Egy politikai demonstráción igenis szólaljanak meg a pártok képviselői” – írta a Beszélő vezércikkében Kőszeg Ferenc, akit szintén nem a „Charta-kormány” protagonistái között szoktak számon tartani.) Még később mondtak nemet arra a politikai ajánlatra, amelyet utónézetből a Chartához fűztek. Az előző nyilatkozat előtt tíz hónappal és egy választással Orbán Viktor úgy fogalmazott, hogy az MSZP és az SZDSZ mögött álló értelmiségiek „azt szeretnék, ha a mostani három ellenzéki pártból állna a következő kormány. A Fidesz-szlengben ezt Charta-kormánynak szoktuk nevezni. Ki lehet mutatni, hogy ’93 januárjában indultak meg az említett támadások, amikor mi először (Figyelem: először! – R. S.) mondtunk nemet erre az ajánlatra.” (Metamorphosis Hungariae, 1989–1994. Kasza László interjúi, 121. o.) Tegyük hozzá, ezt az ajánlatot ekkor sem elvileg és ekkor sem feltétlenül utasították el. Ez előtt pedig nem létezett olyan ellenzéki álláspont, amely kizárta és elvi kérdésként kezelte volna az MSZP-vel való koalíciót. Utoljára a ’90-es választások előtt létezett ilyen, de az kifejezetten az első szabadon választott kormányra vonatkozott.

Aki azt gondolná, hogy az SZDSZ Tölgyessy megválasztásával már 1991-ben elindult e „nem” kimondása felé, az téved. De nem véletlenül téved, hanem azért, mert nehéz olyasmit mondani Tölgyessy ekkori álláspontjairól, aminek ne lehetne elmondani az ellenkezőjét is.

Az SZDSZ liberális többségű felsőpártja és antiliberális többségű alsópártja 1991-ben meghasonlott egymással. Az alsópárt Tölgyessy Péter irányába kereste a kiutat, de az ő irányába nem volt kiút. Az alsópárt antiliberálisabb, szociáldemokratább és antikommunistább SZDSZ-t akart, de Tölgyessy ilyesmivel nem szolgálhatott, mert nem volt sem antiliberális, sem szociáldemokrata, és az antikommunista indulatokkal sem tudott mit kezdeni. Az MDF Justitia-tervéhez nem csatlakozhatott, mert az politikai és jogászi felfogásával szemben állt, a „Zétényi–Takáccsal” kapcsolatban azt gondolta, hogy „bár az alapul fekvő javaslat elfogadhatatlan, mégis elvileg bizonyos esetekben indokolt lehet a büntetőjogi felelősségre vonás”. Ez az álláspont – még ha nem is oldódott volna fel az SZDSZ-frakció tartózkodásában már az elnökválasztás előtt – nemigen lett volna alkalmas indulatok kanalizálására. A „megalvadt struktúrák” feltörésére nem voltak operacionális elképzelései sem Tellérnek, sem Tölgyessynek, sem másoknak. Nemcsak az SZDSZ-ben, más pártokban sem. És nemcsak Magyarországon, de sehol a régióban. Országok szétrobbantak, de az „alvadt struktúrák” nem robbantak szét sehol.

Azoknak is csalódniuk kellett, akik azt várták Tölgyessytől, hogy a politikai harcok fő frontját az ellenzék és a kormánykoalíció közül áthelyezi a „rendszerváltó pártok” és az „utódpárt” közé.

Igaz, hogy Tölgyessy azzal lépett föl, hogy jobb kapcsolatokra törekszik a kormánykoalícióval, de az MSZP-ről is ezt mondta. Ugyanabba az irányba lőtt az MSZP-re és az MDF-re, mindkettőben ugyanazt utálta. Tölgyessy megnyilatkozásaiból az vehető ki, hogy az MSZP-nek sok rossz tulajdonsága van, de az mind megvan az MDF-ben is, csak nagyobb mértékben. Ebben alighanem igaza is volt. Tölgyessy számára az MSZP a két rossz konzervatív párt közül a kisebbik, amely közelebb áll az MDF-hez, mint a másik két ellenzéki párt. A Tölgyessy megválasztása utáni első nagy parlamenti balhéban, a szilveszteri költségvetési szavazásban is az MSZP segített a kormánypártoknak túlélni a liberális pártok egyeztetett obstrukcióját. Tölgyessy: „Arra törekszem, hogy amennyire lehetséges, közeledjenek az ellenzéki pártok. (…) Az ellenzéki pártok általában együtt szavaznak, ha nem is mindig, mivel néha az MSZP a kormánytöbbség mellett nyomja a gombot. Létezik intézményes egyeztetés. Azon vagyok, hogy ez egyre jobban működjön. A folyamatos egyeztetés, a felső szintű találkozók mellett a költségvetési vitában két közös frakcióülést is tartott az SZDSZ és a Fidesz. Ez eddig soha nem fordult elő. A szocialistákkal hivatalos találkozót tartottunk, melyet együtt hoztunk nyilvánosságra, eddig ilyen sem volt. Ugyanakkor látni kell, hogy bizonyos pontokon mást akarnak az ellenzéki pártok. A Fidesz és az SZDSZ között igen nagy az együttpolitizálási készség, ez evidencia, de az MSZP pozíciója megítélésem szerint sok tekintetben más. A Magyar Szocialista Párt politikájának egyik vonulata bizonyos értelemben konzervatív vonulat. Magyarországon van egy olyan gazdasági szerkezet, ami a múlt szerkezete… Nem piacképes ágazatokkal. Az MSZP és különösen az MSZOSZ sokszor nem kevés szociális demagógiával azokat az érdekeket karolja föl, amelyek ennek a szerkezetnek a megvédésére törekednek.” Tölgyessy azon a ponton támadja leginkább az MSZP-t, ahol annak demagógiája az SZDSZ Tölgyessyt támogató antikommunista alsópártjának demagógiaigényével összeér. „Néha olyan érzésem van, mintha az SZDSZ egy konzervatív ollóban lenne. Ahol az olló nagyobbik, erősebbik szára a kormánytöbbség tekintélyelvűsége. A kisebbik, gyengébb szára pedig az MSZP konzervatív munkáspolitikája.” Tölgyessy számára a késő kádári Magyarországot 1992-ben a kormánypártok testesítették meg: „Az államelvű irány nem visz a jóléti társadalom felé. Az újraelosztó, hierarchizált állam, a tekintélyelvű, rendies társadalom nemcsak a szabadságjogokat csorbítja, de biztonságot, jólétet sem nyújt. A mindennapok Magyarországa ma ugyanaz, mint a késő kádári időké volt. Hiszem, hogy lehet másként, létezhet egy szabadelvű irány.” Tölgyessy ebben az interjúban nyitva hagyja azt a kérdést, hogy a Fidesz mellett ki legyen az SZDSZ harmadik koalíciós partnere. (Farkas Zoltán rádióinterjúja, l. Tölgyessy Péter: Elégedetlenségek egyensúlya. 82–84. o.)

Antall József, úgy lehet, azt várta Tölgyessytől, hogy az SZDSZ-re is kiterjeszti a Fidesz kormányvédő stratégiáját. A Fidesz igyekezett mindig úgy szólni, hogy Antall pártjának leghatásosabb kritikusa legyen, és azt cselekedni, amit az Antall vezette koalíció kormányon tartásához éppen kellett.

Utónézetből ez a stratégia természetesen már világosabban kivehető, de voltak, akik már akkor is jobban kivették, mint én, aki lelkesen olvastam a Fidesz májusban kiadott egyházpolitikai téziseit, melyek szerint „a polgári állam világnézetileg semleges, hiszen tagjaik gondolkodásukban sokfélék és jogilag egyenlőek. Az egyházak viszont pártpolitikailag semlegesek… (…) elutasítjuk… az egyházi és állami jelképek összemosódását, az egyházak pártpolitikai manipulálását, a kereszténység ideológiai fegyverként való használatát” (Magyarország politikai évkönyve, 1992. 737–738. o.); nagyon jól szórakoztam október 14-én az Országgyűlés sajtópáholyában, amikor Kövér László Torgyán „folyamatos bolsevikozására” utalva keltett derültséget, mielőtt feltette volna azt a kérdést, hogy „Mi igazán fontos? Napi politikai érdekektől vezettetve visszatérően demonstrálni a kommunista rendszer iránti kérlelhetetlenségünket, vagy arra törekedni, hogy minél hamarabb meghaladjuk a kommunista rendszer egyik legtöbb kárt okozó hagyományát, mely szerint a jog a mindenkori politika cselédlánya, amelyen időnként erőszakot lehet tenni.”

Akkor még nem láttam olyan világosan, amit Tölgyessy a ’94-es választások előtt frappánsan megfogalmazott, hogy „a Fidesznek csak az érdekei állandóak, nem a szövetségesei”. (Metamorphosis Hungariae. 37. o.) Erre Tölgyessy nem 1994-ben jött rá. Már az SZDSZ ’91-es februári küldöttgyűlésén is felhívta a figyelmet arra, hogy a Fidesz legalább annyira „természetes ellenfél”, mint amennyire természetes szövetséges. (L. Ripp Zoltán: Szabad demokraták. 90. o.)

Tamás Gáspár Miklós a Fidesz hatpárti tárgyalásokra vonatkozó javaslata kapcsán – amelyet valóban megelőzött Antall és Orbán találkozója – már Antall–Orbán-paktumot emleget. (TGM: A katasztrófa módszertana. Népszabadság, 1991. április 6.) Az SZDSZ Országos Tanácsának június 8-i ülésén már erőteljesen megnyilvánult a Fidesszel kapcsolatos bizalmatlanság, és „még egy jövendő MDF–Fidesz szövetség lehetősége is felrémlett”. (Ripp, i. m., 96. o.) Az SZDSZ Beszélő-frakciója október elején már egyenesen azt írta hogy „politikai taktikájuk azt sejteti, gyakorlatuk azt sugallja, hogy Orbán Viktor és köre a következő választás után a kereszténydemokratákkal és a meggyengült MDF-fel lépne koalícióra”. (F. Havas–Kőszeg–Solt: Vannak kiutak. Beszélő, 1991. október 5.)

1991 nyarán pótolhatatlan veszteség érte a Fideszt. Kiléptem belőle. Amikor beleléptem, SZDSZ még nem is létezett. Nekem megfelelt a kettős tagság, de miután a magyar demokrácia elérett odáig, hogy mindkét párt alapszabálya kizárja ezt, lépnem kellett. A Lendvai utcában rendeztem a tagdíjhátralékomat, a Fidesz-frakció irodáján hátrahagytam egy barátságos búcsúlevelet, és kiléptem. Miután szabad demokrata képviselőnő mellett dolgoztam szakértőként, csak a Fideszből léphettem ki, de akkoriban – kb. 1992 őszéig – egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy jól léptem.

1991 egyik fontos és az érdekeltek memoárjainak megszületéséig megközelíthetetlen rejtélye a Fidesz és az MDF titkos szövetségének megszületése. Azt már sokan elmondták (legutóbb épp a Beszélő múlt havi számában Kónya Imre), hogy Antall és köre azzal számolt, hogy a maradék kormánypártok a Fidesszel folytatják a kormányzást. A Fidesz a ciklus második felében már nem az ellenzék része, hanem a kormánykoalíció kriptoellenzéki tartaléka volt. Az MDF érdekeltté vált a tartalékpárt és a pártvezetők anyagi megerősítésében, és ez az érdekeltség állt a ’92-ben kirobbant székházügy mögött. A székházjuttatásról szóló titkos kormányhatározat ’92 februárjának elején született, a hozzá vezető titkos pártközi tárgyalásoknak alighanem még ’91 végén meg kellett kezdődniük. Nagyon valószínűnek tartom, hogy a két párt emberei ekkor már jövőbeni koalíciós partnerekként kezelték egymást. Mint olvashattuk, a Beszélőt jegyző tájékozott politikusok ezt már akkor is, a székházügy előtt egy évvel is gyanították.

Többek között ezért sem lehetett sikeres Tölgyessynek az a kísérlete, hogy több utat hagyjon nyitva az SZDSZ számára. A Fidesz és az MDF választása után az SZDSZ-nek már nem maradt választási lehetőség.

Tölgyessy a Fideszéhez hasonló stratégiát akkor se követhetett volna, ha akar, mert ehhez nem volt elég cselekvési szabadsága. Neki sem. Tölgyessy megválasztásának és az SZDSZ ’91-92-es válságának története éppen azt bizonyítja, hogy informális tekintély ide, „köménymag” oda, az SZDSZ aktív tagsága és mindig megosztott felsőpártja sohasem hagyatkozott a vezéreire úgy, és sohasem adott nekik olyan cselekvési és hallgatási (!) szabadságot, mint a Fideszé. Ez már Tölgyessy és Antall első informális pártelnöki találkozója után kiderült, amikor nem is az új pártvezetést bojkottáló vezéregyéniségek egyike, hanem a Tölgyessyvel együttműködő frakcióvezető (Tardos Márton) koppintott a pártelnök orrára.

Tölgyessy Péter pártelnökké választásának három tőle független feltétele volt.

1. Az, hogy Kis János lemondjon – nem függetlenül a Tölgyessy megválasztásáért a legkevésbé sem lelkesedő Solt Ottiliának egy tatai frakcióhétvégén elmondott szigorú beszédétől.

2. Az, hogy ne induljon az elnökválasztáson Pető Iván, a párt legnépszerűbb – a közvéleményben és a párt szavazótáborában Tölgyessynél sokkal népszerűbb – politikusa. (L. a Medián felmérését a Beszélő 1991. november 23. számában.)

És még mindezek előtt: 3. Az, hogy az SZDSZ februárban meghirdetett stratégiája elbukjon. Ez a stratégia arra épült, hogy a kormány megbukik. A párt vezetői kissé rabulisztikusan fogalmazták meg a kormányzati felelősség vállalására irányuló elképzeléseiket, és azt, hogy mit tennének és mit nem a kormány bukása érdekében, de nyilvánvalóan arra számítottak, hogy a kormány magától szétesik. Miután a kormány nem, az SZDSZ stratégiája esett szét.

Ezt a stratégiát kb. egy hónapig Tölgyessy is támogatta, azután bírálta, de akkor is másképp, mint a kormány stabilitásának előnyeit taglaló fideszes teoretikusok. Tölgyessy az Antall-kormány túlélése, illetve a Fidesz által javasolt hatpárti tárgyalások helyett egy nemzeti egységkormány létrehozását támogatta. (L. Népszabadság, 1991. május 13.)

Nem volt valószínűtlen, hogy a kormány szétesik. Sőt, éppen az volt a valószínű, hogy kivonulnak belőle a kisgazdák, akik ezt akkor már kilátásba is helyezték arra az esetre, ha a kormány nem fogadja el a – mindenki más számára elfogadhatatlan – kárpótlási elképzeléseiket; akik már az év eleje óta földfoglaló akciókat szerveztek a kormány ellen; s akiknek a minisztereit a kormányfő januárban elcsapta anélkül, hogy akárcsak tárgyalt volna erről a párt vezetőivel. Amire számítani lehetett, az meg is történt, az ősz folyamán a kisgazda minisztereket visszahívták a kormányból, de az is megtörtént, amire nem lehetett számítani, hogy egy párt nélküli, senkit sem képviselő parlamenti csoporttal a kormány megőrzi többségét a parlamentben. (Sajnos. A következő évek Beszélő éveiből derül majd ki, mennyit vesztett a magyar demokrácia, a magyar szabadság, a magyar gazdaság és a magyar közélet azzal, hogy 1991-ben a megbukott kormány nem bukott meg, s mennyit nyertek ezzel az MDF kormányzása alatt, de elsősorban a szocialisták és másodsorban a Fidesz körül kialakuló szürkésfekete vállalkozói csoportok.)

Kétségtelen, hogy a szétesett kormányt bajos lett volna másikkal pótolni, mert ha szétesett volna, éppen attól a kisgazdapárttól esett volna szét, amely az ellenzéki pártok szemében már eredetileg is a legkormányképtelenebb volt, és minél ellenzékibb lett, annál kormányképtelenebbé vált.

Ebben az évben lett az FKgP vezérelvű párt, a harag emberének, Torgyán Józsefnek a vezérletével, aki a „bolsevikozó bolsevikoz bolsevikozót” című elmés politikai társasjáték középpontjába került. Kónya Imre dolgozata szerint „nem lehet nem észrevenni azt a jelenséget, hogy a Független Kisgazdapárton belül a kommunistaellenes retorikával elnöki pozícióba kerülő pártvezető mögött hogyan jelennek meg a volt néppártos, KISZ-es vagy minden kendőzés nélkül MSZMP-s politikusok”.

A kormány emberei az év folyamán mindenféle obskúrus papírokkal rohangáltak a harag embere után. Az egyiket borítékba rakták, a másikat csak úgy kézből mutatta meg neki Balsai István, igazságügyi mutogatós bácsi a parlament folyosóján. Torgyán szerint a kárpótlási makacskodás elleni szernek szánta a papirost, amit azután mindenszentek napján a Magyar Hírlap is leközölt. Ezen a papíron Torgyán vérfogalmazó instállja 1957 nyarán a fővárosi főszakácsot (bővebben: a Budapesti Fővárosi Bíróság elnökét, dr. Szakács Ödönt), hogy engedje vissza az ügyvédséghez vezető útra, amelyről a történelem letaszajtotta őt: „Ügyvédjelölt gyakorlatomat az ellenforradalmi események szakították meg, éppen ezért rendkívül méltánytalannak találtam azt, hogy napjainkban, amikor az ellenforradalom által okozott sebek rohamos és általános gyógyítása folyik, ne volna orvosolható az a seb, melyet az ellenforradalom ütött rajtam akkor, amikor ügyvédjelölti munkaviszonyom megszűnt.” Torgyán megígérte, hogy beperli a lapot, ha lehozzák ezt a levelet, ami szerinte nem is az ő levele. Azután nem perelt mégsem, nyilván azért, mert nem olyan perlekedős fajta. (Szép Zsuzsa: A dokumentum Torgyánt cáfolja! Magyar Hírlap, 1991. november 1.)

1991 őszének két nevezetes dokumentuma, Kónya Imre tanulmánya és a Demokratikus Charta a magyar politikai kultúra két ellentétes pólusa. A Demokratikus Charta az érett, kifinomult, a garanciák láncolatával körülvett demokrácia leírása, a Kónya-tanulmány pedig arról szól, hogy a hatalom lehetőségeit a szalonképesség határáig, mégpedig a szovjet blokk utódállamaira érvényes, másodosztályú szalonképesség határáig lehet és kell is kihasználni, a szélső pontig kell elmenni, ameddig a rendszer még polgári demokráciának minősülhet. Orbán Viktor ekkoriban még azon látszott csodálkozni, „hogy a politikai kultúrának Magyarországon – másfél évvel a választás után – még mindig létezhet olyan mérhetetlenül alacsony színvonala, mint amilyet Kónya Imre művel”. (Korhatár nélkül? Rádai Eszter interjúja Orbán Viktorral, 168 Óra, 1991. november 12.)

Pedig ezen nincs mit csodálkozni. Az MDF története 1989 és 1993 között (sőt tovább) a polgári demokrácia híveinek és ellenségeinek egy pártban való összetartását célzó kísérlet története. És ezt az összetartást csak arról a határvonalról lehet megkísérelni, amelyen Kónya Imre dolgozata mozog. A Kónya-dolgozat valóban e kísérlet legígéretesebb szakaszát nyitotta meg 1991 nyárutóján.

1991-ben – akárcsak az SZDSZ-ben – az MDF-ben is megindult a platformosodás. Bár a népnemzetiek platformnyitó rendezvényén is és a nemzeti liberálisokén is Antall József szónokolt egyaránt tekintélyes időtartamban, azért az MDF részei mégiscsak széttartottak. Elek és Csurka, a két összeférhetetlen István már 1991 elején „kivitték az utcára” egymásról alkotott lesújtó véleményüket, s elindultak azon az úton, amely két évvel később mindkettőjük kizárásához vezetett. Elek „a Magyar Demokrata Fórum számára elfogadhatatlanoknak” nevezte Csurka nézeteit, amelyekből a polgári demokrácia intézményeinek és szabályainak megtagadása következik, s amelyekből „az etnikai alapokon álló, kirekesztő nemzetfelfogás süt” (Elek István: A kirekesztő nemzetfelfogás káráról. Magyar Nemzet, 1991. február 28.) Antall József azonban – Izraelben járván – nem Csurka nézeteit tekintette elfogadhatatlanoknak, hanem ellenkezőleg, azt, „hogy Csurka Istvánt, a vitatható megjegyzéseiről nevezetes magyar írót antiszemitaként, fasisztoid jelenségként mutassák be”. (Antall József: Különleges felelősség a zsidókérdésben. Magyar Hírlap, 1991. május 10.)

Ezt a bomlási folyamatot állította meg a Kónya-dolgozat, amelynek az volt az üzenete, hogy Antall és köre kész a nemzetközi viszonyokat tekintve lehetséges mértékig túllépni a polgári demokrácia normáin, s amely 1991 őszére a Magyar Fórum és az MDF aktív tagságában domináló (és a későbbi pártnál jóval nagyobb) pre-MIÉP hősévé avatta Kónya Imrét. Ilyen hősként ünnepelték őt a Horváth Béla által szervezett csapatok november közepén a botrányba fulladt Kónya–Pető-vitán is. Az MDF év végi tisztújításán pedig a pre-MIÉP az alelnökké választott Csurka vezetésével többségre jutott a párt elnökségében.

Sorozatban robbantak ki az MDF körüli szalonképtelenségi botrányok ebben az évben is csakúgy, mint az előzőben és a következőben. Csurka Elek által letámadott cikke után két héttel jelent meg a miskolci MDF kiadásában Szendi József Csendőrsors című könyve, amelyben a szerző leírja, miként intézte el bajtársaival a honvédő nyilasok fegyvertársaiként a hazaáruló zsidókat, kommunistákat és Bajcsy-Zsilinszky Endrét, aki a föltűnően tájékozott szerző szerint a Békepárt élén állott. A miskolci MDF utólag elhatárolta magát a kiadványtól, amelyet bizonyára olvasatlanul adtak ki… (A Magyar Királyi Csendőrség rehabilitációja tavaly Tölgyesi Ágnesnek a Duna tévében bemutatott finoman szólva elfogult dokumentumfilmjével és az azt követő, Szakály Sándor által [félre]vezetett vitával indult meg. Ebben a dokumentumfilmben az azóta elhunyt Szendi a koronatanúk egyikeként szerepelt.)

Egy Bogdán Emil nevű MDF-es képviselő május elején a Magyar Rádióban arra oktatta a szép tavaszi vasárnapra ébredő nemzetet, hogy a nemzet halála az alsóbbrendűeket befogadó, pláne egyenjogúsító tolerancia. A Római Birodalommal példálózott, amelyet szétcsócsáltak a Város történelmétől és vallásától idegen barbárok (akik, mint tudjuk, jelentős részben keresztények voltak). A parlamentben Bogdán Emil megpróbálta félreérthetetlenné tenni gondolatai keresztényellenességét, kijelentette, hogy az emberiség egészéért nem lehet áldozatot hozni, csak egy részéért – minél szigorúbban körülhatárolt részéért, annál inkább –, s hogy „aki mindenkit szeret, nem szeret az senkit”. Ám hiába igyekezett, csak az ellenzéknél talált megértésre, Iványi Gábornál, aki Krisztus szavait állította vele szemben, Kövér Lászlónál, aki lepróbanácizta őt és Orbán Viktornál, aki a keresztény-nemzeti koalíció lelkes tapsviharába belekiabálta, hogy „remélem a kereszténydemokraták tapsolnak, Jézus Krisztus nevében tapsot kérek!”

Az összkormánypárti tapson kívül idővel egyéb megtiszteltetés is érte Bogdán Emilt: a kormány delegálta őt a Holocaust Emlékbizottságba Zétényi Zsolttal együtt, aki az Országgyűlés illetékes bizottságának figyelmébe ajánlotta a holocausttagadó Padányi Viktor értékes tudományos munkásságát.

Hát ilyen apróságok erősíthették „a szoclib értelmiség nem elhanyagolható részében azt a meggyőződést…, hogy itt a jobboldali veszély”. Holott nem volt az szinte sehol, csak a kormánytöbbségben, a közszolgálati médiában, a Holocaust Emlékbizottságban, a… Hagyjuk, szóra sem érdemes.

Antall József az év elején kijelentette, hogy a főváros egyetértése nélkül nem rendezik meg a világkiállítást. Az év derekán a főváros úgy döntött, hogy nem ért egyet a világkiállítás megrendezésével. December elején a kormánytöbbség és a szocialisták megszavazták, hogy azért is megrendezik a világkiállítást, de a végén persze mégiscsak Antall Józsefnek lett igaza, bár ezt ő már nem érhette meg.

A világkiállítás megszavazása után Antall József őtekintélye elrepült, és történelmi jelentőségű tollával meghódította a keleti hómezőt. Egy nap alatt három alapszerződést jegyzett, szovjetet, oroszt és ukránt. Az ukrán alapszerződés mozdíthatatlannak nyilvánította az amúgy is mozdíthatatlan határokat. Ez az érdektelen tény 1991-ben még nem érdekelt senkit. 1993-ban viszont majd ez ellen ágálva kényszerítik ki a Magyar Úton tipródó neonácik (a történelmi hazát föladó) MDF-ből való eltávolításukat. 1991-ben még az sem érdekelt senkit, hogy az ukrajnai magyar kisebbség vezetőivel elfelejtettek szót váltani az alapszerződésről. Még azokat sem érdekelte, akik később felelősségre vonták a Horn-kormányt, amiért a maga alapszerződéseiről csupán eszmét cserélt az érdekelt kisebbségek szervezeteivel, és nem döntési jogkört.

A Szovjetunió hivatalosan még karácsonyig fennállt, igazából azonban már a nyári pancser-puccs után megsemmisült. A szabad Magyar Köztársaság mondhatni posztumusz alapszerződést kötött a Birodalommal. A szovjet Gorbacsov ideje elmúlt, az orosz Jelcin ideje elérkezett. A reformkommunista posztkommunistákat antikommunista posztkommunisták váltották fel.

Az alapszerződések napján halt meg hosszú betegség után Aczél György.

Egyébként pedig, mint rendesen, megjött a Mikulás. Ebben az évben még a Mikulás is Chartát hozott. A Magyar Hírlap közölte Majláth-Mikes László Tekintélyuralmi Chartáját. A Charta első pontja szerint „tekintélyuralmi rendszer akkor lesz, ha mindenki befogja a pofáját”. A harmadik pont szerint „tekintélyuralmi rendszer akkor lesz, ha belátjuk, hogy már van”. A negyedik pont szerint: „Tekintélyuralmi rendszer akkor lesz, ha a polgárnak tartania kell a hatalomtól. Ha nem tart, akkor el van cseszve az egész.” A magunkfajták persze a befogás, a belátás és a tartás helyett a betartásban lelték örömüket. Nem hiába: a tekintélyuralmi rendszer is el lett cseszve és a nagy pofánk is megmaradt. Csak nem eléggé.

A Mikulás sajnos nem szólhatott bele a jövő évi költségvetésbe, mert annak vitája csak az ő távozása után négy nappal kezdődött tetemes késéssel, ezért azután kommunista ritmusban kellett lefolytatni. Orbán Viktor mutatott rá vezérszónoklatában e ritmus (és egyebek) kommunistaságára: „a kommunizmus túlélését Magyarországon ma nem az jelenti, hogy néhány vállalatvezető és bankelnök a helyén marad, egy-két nyolcvanéves kommunista gazembert nem állítanak bíróság elé [n. b. Marosán György, akinek fölakasztását követelte Dénes János a Tiszelt Házban egy hónappal azelőtt, ekkor már nyolcvennegyedik életévében járt]… Sokkal inkább az, hogy a kormány oly módon akarja a parlament legfontosabb törvénytervezetét… elfogadtatni az Országgyűléssel, mint ahogy 30 évig azt a kommunisták tették, lényegében ugyanolyan szerkezetben, ugyanolyan szemléletben és ugyanannyi idő alatt.”

A kormánypárti képviselők (ismét csak szocialista segédlettel) hősies küzdelemben tönkreverték a Házszabályt, és ennek eredményeképpen már több száz perccel az év vége előtt megszületett az 1992-es költségvetés.

1991 életem talán legjobb éve volt, de mindenképpen a legszörnyűbb. Májusban leányaim száma a háromszorosára, a családunkban nevelkedő gyermekek száma pedig a duplájára emelkedett. Az ikerlányok érkezésével az egy főre jutó lakóterületünk 7 négyzetméterre, valamelyest a börtönnorma alá csökkent, de ez nem tartott sokáig, mert a következő év tavaszára már akkora lakásunk lett, hogy az egy főre jutó négyzetmétereink száma ismét elérte a tízet, amivel már megfeleltünk a pekingi átlagnak. Azóta is megfelelünk (ha csak nem javult számottevően a pekingi lakáshelyzet).

1991 októberéig minden munkahelyem igazi munkahely helyett volt (már amikor volt). Ekkor lett először igazi – szentimentális hajlamaimat kompenzálva úgy mondanám: ego-involvált – munkahelyem. Ekkor lettem újságíró, túlkoros pályakezdő, ekkor kezdődtek a Déri Miksa utcai szép napok a heti Beszélő szerkesztőségében, a Józsefváros mélyén. Mindenki nagyon jó volt hozzám. Én is nagyon jó voltam mindenkihez. Nagyon jó volt ott nekünk. Legközelebb már csak az Égi Beszélőben lesz ilyen jó Fekete Évával, Solt Ottiliával, Nagy Andrással… meg velünk, akik még itt vagyunk. A lap pénzügyi és politikai menedzselése már nem volt olyan jó mulatság, de abban csak kibic voltam. Amikor a szerkesztőségbe becsöppentem, éppen a Beszélő és az SZDSZ drámájának második felvonása zajlott. A lap a pártelnökválasztást körítő vitában minden álláspont előtt nyitott volt, ezért (majdnem) minden ajtó bezárult előtte. (Erről l. bővebben: F. Havas–Solt Ottilia: A Déri Miksa utca 10. története. In. Solt Ottilia: Méltóságot mindenkinek. II. köt., 547–551. o.)

Október 16-án este arra érkeztem haza a szerkesztőségből, hogy betört hozzánk a pszeudokrupp. Petra lányom ugatott, fuldoklott, fuldokló rohamaiban majd kiugrott a kezünkből. Egy éjszakát átsétáltunk vele a szobában és az erkélyen, azután kórházba vittük. Gőzölték, intubálták, kezét kikötötték, hogy ne tudja kitépni kisebesedő légcsövéből a tubust. Egy hete volt már a kórházban, amikor október 24-én délután nem találtam a helyén. A doktornő félrevont, nagyon szépen nézett rám, és előadta, hogy a kislány állapota súlyosbodott, kétoldali tüdőgyulladása van, el kellett metszeni a gégéjét, lélegeztetőgép tartja életben. A doktornő azt mondta, ötven százalék esélye van. Öreg, házi doktor bácsink, akit még az én kiskoromból örököltünk – és aki olyan volt, mint Kosztolányi szegény kisgyermekének doktor bácsija –, éppen ekkor maga is ágynak esett, s csak annyit tudott mondani nekünk a telefonba, hogy bízzunk Istenben. Szóval másban már ne… Egy héten át a reggeli telefon és a délutáni látogatás között, a délutáni látogatás és a reggeli telefon között mindenféle foglalatosságomat szétvagdosta a félelem, él-e a még a kislányom. Minden telefonhívás torkon szorított: most hívnak a kórházból, hogy apuka, szomorú hírt kell közölnünk…

Október 30-án Petrát levették a gépről, azt mondták, túl van az életveszélyen. Azóta másképp látom a világot. Petrával együtt életre kelt bennem a modernizáció dialektikája.

Az intenzív osztályon hatalmas fehér ágy közepén feküdt egy szál fehér pelenkában az én cseppnyi, hangjavesztett lányom a tehetetlenség és kiszolgáltatottság végső pontján, irdatlan gépek között, megközelíthetetlenül. Az öt és fél kilós gyermeket temérdek cső kötötte össze a mázsás gépekkel. Az egyik végén lélegeztetőmaszk, a másik végén tű, a harmadik eltűnt Petra orrában, két másik érzékelőkkel tapadt a mellkasára. A gépek éppoly sokat tudtak a lányomról, mint amilyen keveset az őróluk. Mérték, villogták és vijjogták, hogy mije milyen és mennyi, adagoltak neki levegőt, gyógyszert, táplálékot. Minden hangjelzésük ijesztő volt, s még ijesztőbb, hogy nem tudtam, melyikre kell megijedni. Hiába tudtam, hogy a doktorok és a nővérek bizonyára tudják, nem lehetett nem félni, hogy mégsem tudják.

Idáig jutottunk az elidegenedésben – Kosztolányi szegény kisgyermekének kis ágyától, a „bús barna bárkától”, melyből az „ájuló álomba lengve árván”, hosszan nézett a doktor bácsi „jó arcába”, aki a „béke” volt, „a part, a rév az élet”. De nekünk az az élet lett volna a halál, és ez az elidegenedés volt az élet. A legkevésbé elidegenedett élet. A legelevenebb és legéletrevalóbb, életimádó lányom első szava és első lépése előtt mozdulatlan temetői kővé, egy rövid csecsemőlét, gyámoltalan életkísérlet emlékévé vált volna az orvostudomány elgépiesedése előtti évezredek és a jelen világnyomorának bármely pontján. Petra lányomat abba a statisztikai sávba lökte a természet, amely a százezrelékes nagyságrendű csecsemőhalandóság hatalmas idejében és terében a halálé, s csak a tízezrelékes nagyságrendű csecsemőhalandóság kicsi itt-jében és ifjú most-jában lett az életé.