1993-ban már mindenütt a végét járta a történelem vége. A végét járta az új, egypólusú és a nemzetközi politikai bajokra gyógyírt kínáló világrendet hírnöklő könnyed közbeszéd rövid életű divatja. Pedig voltak bizakodásra okot adó események ebben az évben is: éppen felívelő fázisában volt az izraeli–palesztin békefolyamat, Dél-Afrikában jó úton haladtak az új politikai berendezkedést előkészítő tárgyalások, a polgárháború után dolguk végezetten távozhattak Kambodzsából az ENSZ békefenntartói.
Szomáliában viszont összeomlott a világszervezet béketeremtő akciója, tombolt a háború Boszniában, újabb puccs zajlott le Moszkvában, forrt a levegő Irak körül. Az Egyesült Államok légiereje ismét rakétákkal támadta Bagdadot, hadihajóit pedig Haiti partjai mentén vonultatta fel. Kínából a belpolitikai stabilitás elbizonytalanodásának hírei érkeztek, fokozva az aggodalmat: vajon mi következik Teng halála után. Olaszország azzal a felismeréssel birkózott, hogy egész jelenkori politikai rendszere szétrothadt. Volt tehát mire figyelni.
Talán ezért is alakult úgy, hogy az egyik legrégebbi – és éppen legpusztítóbb szakaszába érkező – fegyveres konfliktusra, az angolai polgárháborúra kevéssé figyelt oda a külvilág. Oka lehetett ennek – meglehet – az is, hogy egy évvel korábban úgy tűnhetett: hónapok kérdése, és Angolát végleg ki lehet húzni a világ gondjai közül. Igaz, az erőteljesebb és hatékonyabb odafigyelés már ekkor is elkésett volna. Az az egyezmény ugyanis, amelyet 1991-ben, Portugáliában írtak alá a szembenálló felek, és bicessei vagy estorili megállapodásnak neveznek, eleve rossz és végrehajthatatlan volt, és ezért nem az aláíróké, hanem a külvilágé a fő felelősség.
A bajok gyökere, mint általában, a gyarmati időkig nyúlik vissza. Angola portugál gyarmat volt, az anyaországánál tizenháromszor nagyobb. A hódítók a XV. században csak a mai Angola északi határvidékén találtak kialakult politikai struktúrát, mégpedig a bakongo nép Kongó királyságát, amely sikertelenül próbálta uralma alá hajtani a tőle délre, a tengerpart mentén élő mbundu népcsoportot. (Az ő uralkodóik titulusából származik az Angola elnevezés.) A portugálok a bakongo állammal létesítették első kapcsolataikat a Brazíliába irányuló rabszolga-kereskedelem céljából. A bakongók közé értelemszerűen éket vert a kérdés, hogy ki adjon el kit, ezért a királyság hamarosan a környező népek köréből igyekezett biztosítani a kínálatot. De a mbunduk továbbra is ellenálltak, és majd száz évbe telt, mire a hódítók területet tudtak foglalni tőlük, amelyen megalapították a mostani fővárost, Luandát.
Angola déli és délkeleti területein élt a térség legnépesebb etnikai csoportja. Az ovimbundukat érte el legkésőbb a gyarmatosítás, közülük verbuválódott aztán a legtöbb kényszermunkás, akiket egészen a hatvanas évekig minden törvényes korlátozás nélkül dolgoztathattak a telepesek – elsősorban kávéültetvényeiken. Maguk a telepesek igen későn érkeztek. Jellemző, hogy a tízes években a portugál kormány egy cionista szervezettel is tárgyalt az ország középső részét képező, hatalmas és termékeny fennsík betelepítéséről – végül is sikertelenül. Ez az országrész gyakorlatilag csak a harmincas évektől tekinthető gyarmatosítottnak. A fehér lakosság száma még az ötvenes években is nyolcvanezer körül járt, és csak 1975-re emelkedett háromszázezer fölé. Ekkor azonban Angola – összefüggésben az 1974-es portugál forradalommal – függetlenné vált, és a telepesek nagy része elmenekült.
Túl azon, hogy a széles körű kolonizálás eleve a partvidék középső szakasza felől indult, az ott élő mbunduk különösképpen hajlottak a portugál kultúra befogadására, bekapcsolódtak a gyarmati kereskedelembe, a helyi hadsereg irányításába, a keveredés során pedig kialakult egy látható jegyek alapján is felismerhető mestiço népcsoport. Ők alkották a későbbi értelmiség gerincét, kiegészülve az egyéb eredetű asszimilánsok szűk rétegével. Az utóbbiakat – főként az ovimbunduk lakta területeken – nagyrészt a század eleje óta itt tevékenykedő észak-amerikai protestáns kisegyházak misszionáriusai nevelték ki, miközben a belső országrészben iskolák, templomok, klinikák egész hálózatát hozták létre, az igen szegényes portugál intézményrendszertől teljesen függetlenül.
Angola eredeti etnikai tagoltsága ily módon a függetlenné válás idejére új dimenzióval gazdagodott. Ezt a tagoltságot erősítette a belső vidékekről származóknak az az érzése, hogy a szofisztikálódó fővárosi elit egyszerűen lenézi őket.
Mindez döntően meghatározta a hatvanas évek elejétől aktivizálódó felkelő csoportok indulását. Északon az ötvenes években, Holden Roberto irányításával kezdődött el az agitáció. Mozgalma, az FNLA a hatvanas években kapcsolatban állt Mobutuval, Zaire majdani diktátorával, akivel Roberto rokoni viszonyba is került. A szervezet egy ideig fegyvereket és kiképzést kapott Kínától, támogatta néhány független afrikai ország, egy időben a CIA-n keresztül Washington is, de sohasem nőtte ki a szűk regionális kereteket, és 1975 után fokozatosan elsorvadt.
A központi országrészben, Luandában és környékén különféle asszimilálódott társadalmi rétegek hozták létre kisebb nacionalista és baloldali csoportokból a moszkovita Portugál Kommunista Párt támogatását is élvező MPLA-t. Ez a szervezet a marxizmus-leninizmus elvontságaival, a munkásság és a parasztság szerepének a hangsúlyozásával tudta áthidalni a benne képviselt csoportok, mestiçók, régi és új keletű asszimiláltak, többgenerációs kereskedő klánok ellentéteit. A két dolgozó osztály egyébként inkább csak hivatkozásként volt jelen az MPLA-ban.
A harmadik mozgalom, az UNITA jellegét illetően megoszlanak a vélemények. Van, aki kezdettől (1966-tól) fogva vezetője, Jonas Savimbi személyes hatalomvágyának puszta eszközét látja benne. Van, aki az örök elnyomott, szegény, földművelő ovimbunduk etnikai öntudatra ébredését. Végül létezik olyan nézet is, amely külső érdekek önállótlan bábjának tekinti Savimbit és mozgalmát. Könnyű volna elintézni a kérdést azzal, hogy mindez egyszerre igaz.
Tény, hogy amikor az európai bölcsész iskolázottságú Savimbi távozott mozgalmi karrierjének első színteréről, az FNLA-tól, majd az MPLA-val történő rövid kacérkodás után visszatért az ovimbunduk lakta belső területre, azt vallotta céljának, hogy a két, emigrációból irányított szervezettel szemben az UNITA Angola területéről akar harcolni a portugálok ellen. Vagyis – az MPLA-hoz hasonlóan – országos törekvést fogalmazott meg. Csak később lett az UNITA egyre szűkebben ovimbundu mozgalom, hiszen a háborús körülmények között leginkább működése körzetében tudott gerillákat toborozni. Szervezete egyre inkább beágyazódott a fentebb említett, protestáns térítők által megteremtett helyi struktúrákba is, amelyeket az UNITA saját hatalmi bázisaiként használt. Az egy ideig erőteljes maoista hatás később eltűnt Savimbi érveléséből, helyet adva a rasszizmus határát súroló ovimbundu etnikai nacionalizmusnak.
Amikor Portugália 1974-ben, a függetlenségi tárgyalások elején jelezte, hogy 1975. november 11-én távozik Angolából, világos volt, hogy nehéz lesz az átmenet. Más gyarmataival ellentétben itt három mozgalommal kellett tárgyalnia Lisszabonnak, és az átmeneti időszak hónapokon belül polgárháborúvá változott, amelynek egyetlen tétje volt: melyik szervezeté lesz a hatalom Luandában a függetlenség kikiáltásának nem annyira ünnepélyes, mint inkább tragikus pillanataiban.
Ettől kezdve vált érvényessé az az állítás, hogy az UNITA külső érdekek kiszolgálója. Mint ahogy az MPLA is azzá vált rejtélyes vezetője, a jeles költőnek tekintett Agostinho Neto pragmatikus és rideg irányítása alatt.
A polgárháború szoros értelemben akkor kezdődött, amikor 1975 februárjában az FNLA fegyveresei zaire-i páncélosok és ejtőernyősök támogatásával észak felől elindultak Luanda felé. Neto tartott tőle, hogy az UNITA az FNLA mellé áll, ezért az MPLA elűzte Savimbi embereit a fővárosból. Ekkor az UNITA Huambóba, Angola második legnagyobb városába tette át a székhelyét, és az ország középső, illetve déli részében igyekezett területeket foglalni, hogy azután masszív dél-afrikai támogatással szintén Luanda felé törjön. Az MPLA-t a Szovjetunió fegyverezte fel (a nyolcvanas évek végéig mintegy négymilliárd dollárnyi értékben), ezen felül Neto katonai tanácsadókat, majd csapatokat is kért Kubától. Ezek az utolsó pillanatban érkeztek, hogy megállítsák az FNLA és az UNITA előrenyomulását, és lehetővé tegyék, hogy november 11-én az MPLA kormányt alakítson és Neto a független Angola első államfője legyen. (Négy évvel később meghalt, utóda – mindmáig – José Eduardo dos Santos.)
Ettől kezdve váltakozó hadiszerencsével, az esős és száraz évszakok váltakozásának ritmusában folyt a polgárháború egészen 1987 végéig. Ekkor kapcsolódtak be első ízben közvetlenül is a harctéri eseményekbe a kubai csapatok: Ochoa Sanchez, a Kubában évekkel később kivégzett tábornok vezetésével délnek indult egy hadosztály, hogy a namíbiai határ közelében csapást mérjen az UNITA és a dél-afrikai hadsereg egyesült erőire. (A harmincezer főre – egyes források által jóval többre – becsült kubai egységek addig kizárólag védelmi és kiképzési feladatokat láttak el az ország északi részében.) A vereség dél-afrikai szempontból nem volt döntő jelentőségű, a dél-angolai légtér fölötti uralom elvesztése és a veszteségek belpolitikai következményei azonban elég súlyosak voltak ahhoz, hogy Pretoria tárgyalásokat kezdeményezzen. Dél-Afrika egyébként az angolai eseményekben csak közvetve volt érintett: számára az igazi tét Namíbia jövője volt. Az volt a fő kérdés, hogy az ország a szovjet érdekszférán belül vagy azon kívül válik-e függetlenné, ami természetesen erőteljesen befolyásolni látszott az akkor még alig reformálódó fehér kisebbségi rezsim jövőjét.
Az angolai vezetés jónak ítélte tárgyalási pozícióit, és az amerikai–szovjet viszonyban egyfajta próbatételt jelentettek az 1988-ban, nem egészen fél év alatt lezajlott tárgyalások Angola, Dél-Afrika, Kuba, az Egyesült Államok és a megfigyelői szerepkört elfogadó Szovjetunió között. A megállapodás magában foglalta a kubai csapatok fokozatos kivonását Angolából, és a dél-afrikai egységek távozását – Namíbiából is, amelynek a függetlenné válását 1990. március 21-re tűzték ki. Magával az angolai polgárháborúval a megállapodás nem foglalkozott.
Az ellenségeskedés változatlan hévvel folytatódott, de mindkét félnek be kellett látnia, hogy képtelen a másik fölé kerekedni. Nincs az akkori helyzetnek olyan elemzője, aki ellenállt volna a Von Clausewitz aforizmáját megfordító poén csábításának: az MPLA-rezsim és az UNITA is arra a megállapításra jutott, hogy a politika, a tárgyalások eszközével kell folytatni a háborút. Nem a legjobb kiindulópont a megbékéléshez!
1990 tavaszán Washington, Moszkva és a történelmi felelősségtudattól gyötört Lisszabon erőteljes noszogatására megkezdődtek a béketárgyalások. Miközben a tárgyalóasztal mellett mindkét fél – főleg kezdetben – engedményekkel tüntetett, mindvégig reménykedtek harctéri pozícióik javulásában is, de mindhiába. Egyre merevedtek a tárgyalási pozíciók is: az MPLA előbb akart fegyverszünetet és csak aztán politikai megegyezést, az UNITA viszont nem volt hajlandó letenni a fegyvert, amíg nem tisztázódnak a jövő politikai kérdései. A külső nyomás azonban egyre fokozódott. Főleg a Szovjetunió szorgalmazta a békekötést mindenáron. A gorbacsovi külpolitika számára a harmadik világ konfliktusövezeteiből történő tisztes visszavonulás ekkor már kielégítő eredménynek számított.
1991. május 31-én végül Bicesse portugáliai fürdőhelyen odakerültek az aláírások a megállapodás alá. Ekkorra az angolai kormány már engedélyezte a politikai pártok működését, miután még októberben szakított a marxizmus-leninizmus eszmekörével, forma szerint kivonta a hadsereget a pártirányítás alól, és meghirdette a piacgazdaság bevezetését.
Az egyezmény értelmében a két haderő alakulatainak meghatározott gyülekezőhelyeken le kellett adniuk a fegyvereiket, hogy azután létrehozzanak egy ötvenezres létszámú egyesített hadsereget közös parancsnokság alatt. 1992 végéig pedig parlamenti és elnökválasztást kellett tartani a többségi elv alapján, ami ebben az esetben annyit jelentett, hogy a győztesé a hatalom, a vesztes pedig mindent elveszít, vagyis nem létezik többé. Mindezek betartását az ENSZ 350 katonai és 126 rendőri megfigyelője ellenőrizte, valamint 400 polgári személy, aki a választások napjaiban időzött csak Angolában.
A lefegyverzés, valamint a közös hadsereg felállítása lassan haladt, és a választásokat sem volt könnyű előkészíteni, hiszen a hosszú háború során legalább egymillió ember elhagyta a lakóhelyét, fizikai és adminisztratív infrastruktúráról pedig alig lehetett beszélni – az évek során tízezerszámra elhelyezett taposóaknák életveszélyessé tették a helyváltoztatást. Mindezek ellenére a választásra jogosultak kilencven százaléka listára vétette magát, és 1992. szeptember 29-30-án a lajstromozottak kilencvenkét százaléka le is adta a szavazatát.
Amikor az előzetes eredményekből kiderült, hogy az UNITA egyértelmű vereséget szenvedett, Savimbi csalással vádolta a kormányt és a végeredmény bejelentésének az elhalasztását követelte a szabálytalanságok kivizsgálásáig. Szervezete pedig azonnal kilépett a közös hadseregből, amelynek a létszáma addig sem érte el a tervezett egyötödét. Az ENSZ megfigyelői azonban nem észleltek szabálytalanságot – már amennyiben egyáltalán képesek voltak szemmel tartani a mintegy hatezer szavazóhelyet.
Október közepén nyilvánosságra hozták a végleges eredményeket: Dos Santos 49,57, Savimbi 40,07 százalékot szerzett az elnökválasztáson (a többin további tíz jelölt osztozott – köztük Holden Roberto). Az abszolút többség hiányában újabb fordulót kellett volna tartani, erre azonban mindmáig nem került sor. A parlamenti választásokon nagyobb arányú volt az MPLA győzelme. A 220 mandátumból 129-et szerzett meg, az UNITA pedig csak hetvenet. A részletes eredményekből kiderül, hogy mindkét oldal a saját törzsterületein szerepelt jól. A „semleges” vidékeken riasztólag hatott az UNITA etnikai nacionalizmusa, az MPLA-nak viszont sikerült széles alapozású gyűjtőpártként fellépnie.
Maga az ország is inkább homogenizálódott, mint polarizálódott a háború során. A tömeges népvándorlás a függetlenség kikiáltása idején négyszázezres Luandát kétmilliós nagyvárossá – pontosabban nyomorteleppé – duzzasztotta. Ilyen körülmények között gyorsan megkoptak a közösségi hagyományok, az új közös (például háborús) tapasztalatok viszont közelebb hozták egymáshoz a fiatalabb korosztályok tagjait. Az országos méretű elnyomorodás, az éhínségközeli szegénység elsöpörte az egyenlőtlenségek múltból táplálkozó, csoportos tapasztalatait. Valódi társadalmi bázisa pedig már egyik félnek sem volt, hiszen az MPLA az ország kőolajkészletére és a szovjet–kubai segítségre alapozva harcolt, az UNITA pedig amerikai és dél-afrikai támogatással vívta a háborút, nem pedig katonái lelkesedésére alapozva. Mindkét fél semmibe vette az emberi jogokat az éppen elfoglalt területeken. Kényúrkén viselkedtek, fosztogattak, erőszakoskodtak.
November végére az UNITA elfoglalta az ország mintegy kétharmadát. A gyors siker egyik oka az lehetett, hogy sokan elhitték Savimbinak: valóban csalás ütötte el a mozgalmat – és vele együtt természetesen az örökké kisemmizett ovimbundu népet – a győzelemtől. A másik pedig az, hogy az UNITA titokban megtartotta fegyverzetének nagy részét, főleg a nehézfegyvereit, sőt, harcoló egységei közül is többet érintetlenül hagyott. Az ENSZ és Washington kétségbeesett közvetítési kísérletei kudarcot vallottak, és az MPLA számára sem maradt más lehetőség, mint újra felvenni a harcot.
1993 első hónapjaiban az UNITA volt nyerő pozícióban. A változások dacára maradtak kapcsolatai Dél-Afrikában, amelyeken keresztül – immár szovjet gyártmányú – fegyverekhez jutott. A kiadásokat gyémántcsempészet útján finanszírozta. A harcok, az éhezés, a betegségek, a taposóaknák együttesen és napi átlagban ezer áldozatot követeltek. A gazdasági élet összeomlott, és az év közepére a tizenegymilliós lakosság bő egynegyede az éhhalál szélén állt. A középkori stílusú, kézitusán és válogatás nélküli öldöklésen alapuló ostromok és ellentámadások városok egész sorát döntötték romba, néptelenítették el. Kuitóban, az „afrikai Sarajevóban” harmincezren haltak meg az ostrom hónapjaiban, miközben egyetlen orvos tartózkodott a városban. Az év közepére Angola nyolcvan százaléka Savimbi kezén volt. Alighanem igazat kell adnunk azoknak a jellemzéseknek, amelyeket Savimbi dezertált munkatársai is alátámasztottak: egy tébolyultan hatalomvágyó, paranoiás zsarnokkal állunk szemben immár.
Az év második felében azután a kormányerők is magukra találtak. Igaz, ehhez az is kellett, hogy megkezdjék az ország legfontosabb kincsének, a jövőbeli olajbevételeknek az elzálogosítását – tudván, hogy a készletek végesek. Az MPLA mindvégig állította, hogy a választások előtt valóban leszerelte a katonáit – bár tudni lehet, hogy az elit alakulatokat egyben tartotta a rendőrség kötelékében. Valószínű, hogy messzebb ment a tényleges lefegyverzésben, mint az UNITA, és eddig tartott az újonnan besorozottak kiképzése – többek között egykor a másik oldalon harcolt, a gerillaellenes hadviselésben is járatos dél-afrikai zsoldosok segítségével. Savimbi katonái ekkortól a puszta túlélésért, az etnikai tisztogatástól félve harcoltak.
Az újabb angolai polgárháborúnak csak az vethetett volna véget, ha Savimbit sikerül hermetikusan elzárni a külvilágtól. Ezt ügyes manőverezéssel, tárgyalási készségének ismétlődő hangsúlyozásával sikerült elkerülnie. 1993 májusában Clinton elismerte az angolai kormányt, miután Washington hiába gyakorolt nyomást az UNITA-ra azzal a fenyegetéssel, hogy 17 év után megvonja tőle a támogatását. Augusztusban Nagy-Britannia feloldotta a Luandával szembeni fegyverszállítási tilalmat. Szeptemberben már az UNITA-val szemben rendelt el fegyver- és üzemanyag-embargót az ENSZ. De mindezzel párhuzamosan tovább folyt a nemzetközi békítés is, váltakozó afrikai fővárosokban, Savimbi újra és újra megfogalmazott, majd a másik fél csalárdságára hivatkozva visszavont ígéreteivel. Ma is tart az angolai polgárháború, és időközben az UNITA állt már rosszabbul is, mint most.
Ha az 1993-as háborút lezárni nem is, megelőzni talán sikerülhetett volna, ha megfontoltabban zajlik a megelőző békéltető folyamat. A nagyhatalmak azonban gyors eredményt reméltek, abban bízva, hogy a harcban álló felek külső támogatásának hiányában magától is enyhül a konfliktus. A Szovjetunió meggyengülése, majd szétesése miatt az MPLA nagyobb nemzetközi nyomás alatt állt, mint az UNITA. Az utóbbi követelésére túlságosan hamar tartottak választásokat, anélkül hogy lépések történtek volna a kölcsönös bizalom megteremtése érdekében (ahogy ez például a dél-afrikai átmenet idején történt). Nem dolgozták ki a hatalom megosztásának egy olyan rendszerét, amely lehetővé tette volna, hogy a választások vesztese számára is maradjon remény a továbblépésre.
Nem gondoskodtak a megállapodás betartásának hatékony ellenőrzéséről. Az ENSZ ebben jelentéktelen szerepet vállalt. Ennek oka lehetett az is, hogy egyetlen fejlett országnak sem voltak gazdasági tervei Angolával. 1993-ban az ENSZ élelmiszer-küldeményei előzték meg a tömeges éhhalált az országban, amely azóta is hasonló segélyekre támaszkodik. Mindezt meg lehetett volna előzni, ha 1992-ben a világszervezet több pénzt szavaz meg saját angolai jelenlétének megerősítésére, habár ez valószínűleg költségesebb lett volna, mint az élelmiszer-szállítmányok.
És végül egy történelmi véletlen, amely nemzetközi magányra ítélte Angolát: a kérdéses időszakban egyszerűen konfliktusokkal túlterhelt a nemzetközi helyzet.
1998-ban az ENSZ szigorú büntető intézkedéseket léptetett életbe az UNITA-val szemben. Néhány hete nyilvánosságra került a világszervezet jelentése ezeknek az intézkedéseknek a betartásáról. Eszerint Togo és Burkina Faso államfője személyesen is bekapcsolódott a szervezet gyémántüzleteibe, útlevéllel és testőrökkel látta el megbízottait. Az UNITA kapcsolatban áll ruandai, zambiai, gaboni és elefántcsontparti kormánykörökkel is. Franciaország, Svájc, Portugália és az Egyesült Államok nagyobb mozgásteret biztosít a szervezet képviselőinek, mint amennyit a szankciók megengednek. Belgium nem ellenőrzi elég hatékonyan az oda érkező gyémántok eredetét. Bulgária pedig az UNITA első számú fegyverszállítója. Bámulatos nemzetközi együttműködés.