Válogatás a Beszélő 1993-as évfolyamából

Rockenbauer Zoltán
Hangulatjelentés...

Bár a fejlett nyugati demokráciákban sem ismeretlen a mindenkori hatalom igyekezete a tömegtájékoztatási eszközök befolyásolására, ne adj’ isten manipulálására, az a brutális törekvés (ami persze lehetne akár még otrombább is), ahogyan a kormány megpróbálja saját szócsövévé csúfítani a közszolgálati médiumokat, vitathatatlanul visszatetszést kelt mértékadó külföldi körökben, és csappantja a magyar alkotmányosságba vetett bizalmat. (…)

1993. január 9.

Szilágyi János György
Vajna János emlékezete

Egy utolsó beszélgetésen, amelyen már csak szemével tudott részt venni, egy angliai út élményeiről szóló beszámoló során szinte látni lehetett, hogyan érnek benne a saját gondolatait kifejező mondatokká, amiket hallott. De ki írja le ezeket a mondatokat? Ki fogja a sorban távozó régiek helyét újakkal benépesítő szombat esték fűszerét megadni az ellenvélemények izzásában egy nap múlva cikké kristályosodó fejtegetéseivel? Ki fogja jóságos iróniával helyükre tenni a fiatal kollégák félresiklott mondatait? Ki fogja haláláig megőrzött bőkezűségét pótolni ott, ahol megértésre, kijózanító ítéletre, bátorító szóra, segíteni mindig kész szeretetre van szükség? Semmi válasz.

1993. január 9.

Bartus László
A szektaüldöző szekták

Az Anti-Religious Movement jelentős szakirodalommal rendelkezik, amely a mozgalom fejlődésének két szakaszát különbözteti meg. Első lépésként a mozgalom szóvivői az összegyűjtött szülői panaszok alapján érzelmi húrokat pengető sajtókampányt folytatnak a különböző kultuszok elrettentően negatív hatású bemutatásával egyidejűleg. A polgári demokratikus alkotmányokban biztosított vallási és lelkiismereti szabadságjogok ugyanis nem teszik lehetővé az erőszakos hatósági beavatkozást. A különböző vallási közösségekkel szembeni fizikai fellépés legitimitását tehát – az alkotmányos korlátok miatt – csak a társadalom elrettentésével teremthetik meg. (…)

Magyarországon a mozgalom az első szakaszban, a hisztériakeltés időszakában van. A kampány az érintett vallási közösségeket elzárja a társadalmi kommunikáció lehetőségétől, a rendszeres támadásokkal, kirekesztéssel esetenként még neurotizálja is a közösségeket. A társadalomban új ellenségképet teremt, és általánosító jellegével valamennyi nem történelmi egyházat gyanúba keveri, és előkészíti a talajt szociális izolációjukhoz, esetleges „megrendszabályozásukhoz”. (…)

A különböző nem történelmi vallási közösségek léte és a vallási pluralizmus megkérdőjelezi annak a vallási és erkölcsi értékrendnek az abszolutizmusát, amely része a kereszténydemokrácia politikai legitimációjának.

Ezért nem véletlen, hogy a CDU vezette német kormánykoalíció támogatásával – a régi hagyományokhoz híven – ma is Németországban a legerősebb a szektaellenes kampány. Amiképpen az sem véletlen, hogy az MDF és a Kereszténydemokrata Néppárt vezette nemzeti keresztény kurzus megerősödésével – éppen német ösztönzésre és német pénzügyi támogatással – Magyarország is importálta az „Anti-Religious Movement”-et, a szektaellenes mozgalmat a mögötte álló vallási intoleranciával együtt.

1993. január 16.

Solt Ottilia
Áttörés

Idén a miniszterelnök nem beszélt. Talán ideje sem volt rá, hisz a Hadtörténeti Múzeumban tartott megemlékezés egybeesett az MDF nép-nemzeti körének gyűlésével. Beszélt helyette Boross belügyminiszter, Raffay Ernő honvédelmi államtitkár és Kéri tábornok. Raffay az „igazságos háború” vonalán nyomult tovább: a II. magyar hadsereg a világ legvéresebb diktatúrájával vette fel a harcot – mondotta –, bár kétségkívül sajnálatos, hogy a náci Németország oldalán. Boross belügyminiszter úr az idegenek elleni szent háború meghirdetésére találta alkalmasnak az eseményt: a doni áttörésről az jutott eszébe, hogy ez a kis nép kérlelhetetlenül kiűzi földjéről az idegent, remélhetőleg előbb-utóbb az idegen szellemet is. Kéri tábornok – ha jól értjük – ismét áttörést hajtott végre. A Don-kanyart félreérthetetlenül összekapcsolta a határrevízióval, s ezzel világossá tette azt, amit Antall József szívósan igyekszik elhomályosítani; amikor magyar hősiességről, áldozatról, II. világháborús szerepünkről van szó, igazából a határokról beszélünk. (…)

1993. január 16.

Báder Katalin
Válasz Komoróczynak

Komoróczy Géza Másodlagos antiszemitizmusok című tanulmányában (Beszélő melléklet 1992. december 19.) a következő meghatározás olvasható: „A Holocaust történelmi egyszerisége: a tudatos politikai koncepció egy egész nép kiirtására, és a modern államapparátus teljes mozgósítása a megvalósítás során.”

Anfal (olyan arab szó, amely biztos nem ismeretlen Komoróczy professzor előtt) a neve annak a holocaustnak, amelyet az iraki hóhérok használnak, amikor a kurd nép kiirtásáról beszélnek. (…)

A New York Times Magazine 1993. január 3-i száma, amelynek vezető témája a kurd népirtás és az erre vonatkozó, az amerikai kormány kezébe került iraki dokumentumok, a Kambodzsai Népirtási Projekt vezetőjét, Gregory Stanton jogászt idézi:

„Több mint elegendő dokumentumunk és szemtanúktól származó tényanyagunk van, hogy itt nagy G-vel írt genocídiummal állunk szemben, de a kormányoknak nincs meg a politikai akaratuk, hogy cselekedjenek.”

1993. január 23.

Neményi László
A hét üzenetei

Mégis be kell vallanom, hogy nekem a Fidesz pr-munkája jobban imponál. Orbán Viktor hétvégi nyilatkozata egyszerűen mestermű volt. A fideszes pártvezér őszintén bevallotta, hogy pártja stratégiájának kudarcba fulladása elképzelhető. Az SZDSZ ugyanis az utóbbi időben nagyon kerülgeti az MSZP-t. Márpedig a Fidesz eddig mindent az SZDSZ-szel való monogám házasságra tett fel.

Ez bizony lélegzetelállító szemtelenség. De egyúttal zseniális politikai húzás is.

Az SZDSZ és Fidesz kapcsolata úgy kezdődött, hogy az SZDSZ, a javakorabeli férfiú, cukrosbácsis módszerekkel akarta elcsábítani a Fideszt, a szende szüzet. Az ifjú hölgy azonban igen hamar rájött, hogy mily sokat érnek kincsei. Azóta csak hitegeti a szerelmi láztól bávatag udvarlóját, akit – ha túl közel merészkedik – állandóan megaláz. Ráadásul ide riszál, oda riszál, mindenkivel kacérkodik. S erre mondja Orbán Viktor, hogy: „Segítség! Elhagy a szerelmem, oda a stratégiám.”

Persze nem azért mondta ő ezt, hogy bárki is elhiggye. Nem az az igazi üzenete a közvélemény számára, hogy az SZDSZ hűtlen lett a Fideszhez, hanem az, hogy az SZDSZ balra tart, átment rózsaszínbe, elhagyta a liberalizmus zászlaját. Ilyet mások is szoktak mondani az SZDSZ-re, ha Orbán Viktor is mondja, bizonyára van is benne valami – vonhatja le a következtetést a közvélemény érdekelt része. S ha valóban ezt a következtetést vonja le, akkor akár át is pártolhat a Fideszhez, amely épp eltörli a harmincöt éves korhatárt.

Következik-e ebből, hogy a Fidesz szívesen lenne nyoszolyólány az SZDSZ és az MSZP esküvőjén? Valószínűleg nem. Hiszen mi lenne akkor a liberális kormányból, amelyre Orbán Viktor az 1994-es választások után nagy esélyt lát?

Hogy irigylem ifjonti optimizmusát.

1993. február 20.

Révész Sándor
„Vesszük az ellenzék ábrándjait…”
Találgatástörténet

Az Új Magyarország
Ez a lap is, miként a Pesti Hírlap (s a Magyar Hírlap), a címlap jobb felső sarkában reagál a Népszabadság november 19-i közleményére. A főszerkesztő, Fábián László ír vezércikket a témáról „Hogyan csináljunk példányszámot?” címmel: „Bizony ez föl van találva. Veszünk egy nem véletlenül népszerű lapot, amelyet egymillió ember olvas, vesszük az ellenzék ábrándjait, a kettőt összekeverjük, csinálunk belőle szenzációt. Azt például, hogy a miniszterelnök így meg úgy, hogy a minisztereket, akár a sakktábla figuráit, lecserélgeti, hogy most aztán egyszerre. És úgy csinálunk, mintha valami kiszivárogtatás birtokában volnánk. De csak mi, kizárólag. Merthogy nem véletlenül. Kell még – mintegy ízesítőképpen – egy teljesen elfogulatlan, minden politikai szándék fölött álló nemzeti rádió, amelyik aztán – csak tiszta forrásra! – ránk hivatkozik, máris kaszálunk. (…) Mi meg a magunk gyermeteg módján folyvást azt képzeljük, a hírnek megbízható, hiteles forrásból kell származnia, hogy maga is hordozhassa ezeket a tulajdonságokat.”

Emlékszik még a kedves olvasó a Népszabadság öt névből négyet eltalált, miközben „csak úgy csinált, mintha valami kiszivárogtatás birtokában volna”. Az Új Magyarország pedig „a maga gyermeteg módján” január 28-án egy meg nem nevezett információforrás alapján címlapja közepén azt állította, hogy az aznapi kormányülésen testületileg „lemond a kabinet”. Aznap a rivális napilapok újságírói azzal a kérdéssel gyötrik a kormányülésre érkező valamennyi kormányférfiút, hogy tényleg lemondanak-e. A Pesti Hírlap hasábjain Gergátz Elemér, Mádl Ferenc, Nagy Ferenc József, a Magyar Hírlap hasábjain Kupa Mihály, Pungor Ernő, Kálmán Attila, Bogár László, Isépy Tamás és megint csak Nagy Ferenc József cáfolja az Új Magyarország hírét. Csak az Új Magyarország nem cáfolja meg magát.

(A Pest Megyei Hírlap pedig még csak akkor veszi át az Új Magyarországból a kollektív lemondás hírét, amikor a többi lap már a cáfolatnál tart: „…Egy pillanatban – lehet, hogy korábban, mint e sorok megjelennek – lemond a kormány, s ezzel Antall József szabad kezet kap a kabinet átalakításához. Ez így szokás a működő demokráciákban, márpedig ami e helyeken szokás, azt a magyar kormány [ez a legutóbbi] szereti is gyakorolni.”)

1993. február 20.

Nagy W. András
A hét üzenetei

Beszélni nem nagyon illik róla, de tény, hogy az ember, különösen a politikai, a pártember, az idő haladtával egyre óvatosabban közelíti az utcasarkokat. Egyre aggályosabban vizslatja a szemközt jövőket. „Drága ellenségem! Már megijedtem, hogy a barátom csíp nyakon!” Így keverednek, lesznek viszonylagosak a csoportos emóciók. Ez egyáltalán nem baj, a demokrácia a viszonylagos hozzáállást kedveli.

Senki erről nem tudhat annyit, mint nemzeti liberális Debreczeni képviselő úr! Ő lassan már többet tölt idegen vizeken, többet kalózkodik odaát, mint amennyit odahaza, a biztos révben tartózkodik. Egyik szabad demokratikus kocsmából ki, a másikba be – lassan jobban kiismeri magát, mint a fórumbeliekben.

Nem is csoda! „Meddig árulod még magyar hazánkat elfelé?! Meddig gyötröd még azt az áldott jó embert, Csurka Pistát?!” Ilyen kérdésekre kéne válaszolnia – nemcsak neki, a többi nemzeti liberálisnak is –, ha engedné, hogy utolérjék pártbeli barátai. Szemben azzal, amit odaát, a túlparton mondanak. „Parancsol a képviselő úr még egy szendvicset?” – kérdezgetik az általánosan liberális klubhölgyek. „Úgy szeretjük, ha bennünket bírál és ostoroz!”

Egyáltalán nem biztos, hogy a legközelebbi választás úgy zajlik majd, ahogyan a demokrácia ellenszurkolói jósolgatják. Hol van megírva, hogy sárig kell innunk a forrást? Azért, hogy egyik rossz kormány kövesse a másikat, még nem vágom el a jó barátom légcsövét… Vak és bicebóca demokrata vezet sánta és világtalan demokratát, aztán majdcsak eljutnak valahová…

Ez nem a lehető világok legrosszabbika. Sőt, ez a lehető világok legjobbika.

1993. március 6.

Megállapodás

A tárgyalódelegációk meggyőződése, hogy a gazdaság talpra állításához, a polgárok jólétéhez, a szabadságjogok megvédéséhez elengedhetetlenül szükséges, hogy az 1994 tavaszán esedékes második szabad választás eredményeképpen liberális kormányzat kezdje meg a működését. Meggyőződésük, hogy a tőlük jobbra és balra álló, a demokratikus alapértékeket elfogadó erőkkel együttműködni kész liberális polgári közép lesz képes teljesíteni a demokrácia megszilárdításának történelmi feladatát Magyarországon. (…)

Budapest, 1993. február 24.
Áder János           Pető Iván
Orbán Viktor         Kuncze Gábor
Kövér László         Tardos Márton

1993. március 6.

Kőszeg Ferenc
Legyőzni az MDF-et, megelőzni az MSZP-t

Az MSZP gazdasági programja szocialista eszmékre épül, és megalapozatlan illúziókat kelt: erre a választókért folytatott versenyben rá kell mutatni. Az ellenzéki helyzet következtében azonban az MSZP számára is fontossá vált a demokrácia alapintézményeinek, a nyitott választások lehetőségének a védelme.

Az új kormánykoalíció gerincének az SZDSZ – most is, mint korábban – a két liberális pártot tekinti. De nyitott minden olyan politikai erő irányában, amely elfogadja az európai demokrácia elveit. (…)

1993. március 13.

Iványi Gábor
Máté

1986. március 15. A rakpart pesti oldalán, a Petőfi-szobor felől a rendőrség különleges alakulatai a Lánchíd irányába szorítják a tüntetőket. De az Akadémia felől is egyenruhások seregei állják el az utat. A tüntetők egymást taposva, rendezetlen sorokban törtetnek, amerre lehet. Ekkor visszafordul az utolsó sorokból egy kicsi asszony és egy kisfiú. Egymás kezét fogják, szabad kezükben törékeny hurkapálcára ragasztott aprócska nemzetiszín zászló és virág. Megindulnak visszafelé, a görcsösen szorongatott gumibotok irányába. Úgy ballagnak kéz a kézben, mintha korzóznának. A virág, mint Mózes botja. Kettényílik a „zárt alakzat”, az arctalan, rettegő gyűlölet tengere, és ők átsétálnak „száraz lábbal”. Sorfalat az egyetlen anyának!

Sorfalat az egyetlen fiúnak!

Nincs saját kora. Kihajtott, mint a szélsodorta mag, dacolt az őrjöngő viharokkal. Siratjuk őt, mint „siratják az Egyetlen Fiút”.

1993. április 10.

Révész Sándor
Küzdő korunknak új nemzedéke…
Listen to your Párt!

Fodor és Orbán között az MSZP megítélésében határozott különbség van. Fodor Gábor határozottan szerencsésnek tartaná, ha az MSZP részt venne az 1994 után kialakuló koalícióban, Orbán pedig (noha elvileg nem zárja ki ezt a lehetőséget) már akkor is felelősségre vonta Pető Ivánt, amikor a szabad demokraták elnöke pusztán annyit mondott, hogy ha a két liberális párt együttesen nem szerzi meg a kormányzáshoz szükséges többséget, ami kívánatos lenne, akkor a szabad demokraták többsége bizonyára nem utasítaná el az MSZP (nem meghatározó erőként való) jelenlétét a kormányban. (…)

A HVG múlt heti száma ismerteti a Medián márciusi közvélemény-kutatási adatait arról, hogy az egyes pártok támogatói körében mennyire népszerű a többi párt. Ezek az adatok azt mutatják, hogy mindhárom ellenzéki párt támogatói sokkal rokonszenvesebbnek találják a másik két ellenzéki pártot, mint bármelyik kormánypártot, és az ellenzéki pártok között sokkal erősebb az affinitás, mint a kormánypártok között. (…)

Az kétségtelen, hogy a két liberális párt támogatói sokkal kevésbé találják rokonszenvesnek az MSZP-t, mint a szocialisták választói a liberális pártokat, de még mindig inkább, mint a koalíciós pártokat. Az MSZP népszerűsége az SZDSZ szavazótáborában 43, a Fideszében 39 pont, az MDF-é 25, illetve 24 pont. Mindkét liberális párt táborában az MDF a legnépszerűtlenebb, népszerűtlenebb még a kisgazdáknál is.

1993. április 24.

F. Havas Gábor
Székházasság

Nemrég az SZDSZ is fontolóra vette, hogy kijjebb és kisebb épületbe költözik, s az értékkülönbözetet a választási kampányra fordítja. A tájékozódásképpen elvégeztetett értékbecslés szerint a Mérleg utcai székház, amelynek bruttó alapterülete 5009 m², 420 millió forintot ér. Tessék ezt a volt tiszti ház 6421 m²-es bruttó alapterületéhez és a Külkereskedelmi Bank által kifizetett 1,5 milliárd forintos vételárhoz viszonyítani. Az állam által juttatott amúgy is rendkívül értékes ingatlant borsos felárral visszavásárolja az állami többségű Külkereskedelmi Bank. No comment! Az már nyilván csak véletlen egybeesés, hogy a Fidesz gazdasági szakértője, a gazdasági programkészítő csoport vezetője, Chikán Attila egyúttal a Külkereskedelmi Bank igazgató tanácsának is tagja.

A matematika csodái

De ha már a vita számszaki kényszerpályára terelődött, vizsgáljuk meg alaposabban a számszaki tényeket is. Az 1991-es hatpárti megállapodás szerint a Fidesznek 1822 nettó m², az MDF-nek 1488 nettó m² kiegészítés jár az akkori ingatlanaik mellé. Az MDF vonatkozásában mindezt megerősíti az az 1991. október 25-én kelt „Problémafeltáró leltár”, amelyet Kollár K. Attila, a párt gazdasági igazgatója írt alá, s amely ugyancsak rögzíti, hogy az MDF többletigénye 1488 m².

Azóta a Fidesz az alábbi ingatlanok (ingatlanrészek) tulajdonjogát kapta meg:

1. Andrássy út 105.         616 nettó m²
2. Tiszti Kaszinó            1654 nettó m²
3. ERDŐTERV Székház 1158 nettó m²

Összesen: 3428 nettó m²

A többlet az elismert jogos igényhez képest 1658 nettó m².

A jogosulatlan többlet tehát majdnem pontosan megfelel a Tiszti Kaszinó társtulajdonosaként szerzett alapterületnek, amelyért a fiatal demokraták, mint tudjuk, 700 millió forintot kasszírozhattak.

Az MDF a jogos többletigény kielégítése címén az alábbi ingatlanrészek tulajdonjogát kapta meg:

1. Tiszti Kaszinó              1942 nettó m²
2. ERDŐTERV Székház     1359 nettó m²

Összesen: 3301 nettó m²

A többlet az elismert jogos igényhez képest 1813 nettó m².

A jogosulatlan többlet nagyjából itt is megfelel a Tiszti Kaszinóból megkapott tulajdonrész alapterületének. Márpedig ennek eladása 800 millió forinttal gyarapította az MDF kasszáját. (…)

1993. június 5.

Solt Ottilia
Olyan szép, hogy nem is lehet igaz

(...) a Fidesz nemcsak az egyén korlátlan lehetőségét valló, színtiszta liberalizmust hirdeti, hanem leplezetlenül, egyszer-egyszer kíméletlenül tör a sikerre. A sikeres – vagyis jól kereső – emberek tehát meghitt, biztonságos körben érezhetik magukat a Fidesszel. (Kíváncsi vagyok, hogy a jómódú Fidesz-szimpatizánsok között mennyit esett a Fidesz népszerűsége a székházeladási botrány nyomán. Gyanítom, nem sokat.)

Izgalmasabb közvélemény-kutatási eredmény, hogy az összes megkérdezett választásaiban második helyen álló MSZP-be is a magas jövedelműek fektetnek jó kétszer akkora bizalmat, mint az alacsony jövedelműek. (A megfelelő jövedelmi kategóriába tartozó válaszolók 16, illetve 7 százaléka. A Szonda Ipsos felmérései szerint a kispénzűek az MSZP-vel azonosan értékelik a Kisgazdapártot és az SZDSZ-t is.)

Pedig az MSZP retorikájától mi sem áll távolabb, mint hogy a „gazdagok” pártjaként határozza meg magát. Ez esetben tehát pártpropaganda és potenciális választók között van némi távolság; ha a „magas jövedelműek” nem is azonosíthatók egyszerűen a „gazdagok”-kal, hiszen a jövedelmi kategorizálás a kérdezettek önbesorolásán, és nem precíz összehasonlításokon alapszik. Mégis, mintha a pártrokonszenvről tett vallomások azt súgnák, hogy a választópolgároknak legalábbis nem elhanyagolható része inkább tapasztalatainak hisz, mint a politikai nyilatkozatoknak.

Tapasztalataik a szegényeknek azt súgják, ne bízzanak olyan nagyon a Magyar Szocialista Pártban, a jómódúaknak meg azt, hogy az MSZP hatalomra kerüléséből káruk nem származik. Ébresztenek bizonyos további gondolatokat is az általában óvatosan extrapolálható közvélemény-kutatási adatok. Az MSZP választási kilátásaitól szorongva (vagy éppen ennek örvendve) nem merő áltatás-e baloldali veszélyről avagy fordulatról jövendölni? Miért lenne az baloldali, ha a jómódúak és sikeresek egyik fele helyett a másik fele szerzi meg a hatalmat?

1993. június 12.

Magyar Elemér
Dögöljön meg a szomszéd malaca is!
Szilvásvárad, 1993. augusztus 13. (péntek)

A megjelenteket a közeli Borsodnádasdon történtek híre fogadja: ott az erők licitjén – hiába volt rendőri készültség – verekedés tört ki, valakiről leszakították a nadrágot. Aztán pedig éjjel felgyújtották azt a fenyvest, amelyet nem a helybéliek vettek meg.

Mielőtt megkezdődne az árverés, egy idősebb úr kér szót. Tudomása van arról, hogy megjelentek itt olyanok is, akiknek több millió forint értékű kárpótlási jegyük van. Szerinte úgy lenne igazságos, ha előbb azok árverezhetnének, akik csupán 1-2 ezer forinttal rendelkeznek, hogy a kisemberek is földhöz juthassanak, s hogy a nagy hal ne egye meg a kis halat! Nagy tapsot kap. A levezető viszont megjegyzi: ez árverés, nem pedig földosztás!

Egy másik felszólaló azt fejtegeti: igazság szerint csak a szilvásváradiaknak lenne joguk részt venni az árverésen. „Őseink vérrel, verejtékkel, keservesen szerzett földje nem juthat idegen spekulánsok és ügyeskedők kezére.” Ő még nagyobb tapsot kap. Az árverés vezetője ezúttal is a paragrafusokra hivatkozik, azok határozzák meg a részt venni jogosultak körét. Egymást követik az egyre zaklatottabb felszólalások. Többen az öklüket rázzák: „Idegenek, takarodjatok innen!” Az asszonyok sírnak. Aztán mielőtt a licitre sor kerülhetne, a Pesti Hírlap szorgalmas jegyzetelője ugrik az elnöki asztalhoz. Felkapja a letétbe helyezett sok millió forint értékű kárpótlási jeggyel teli dobozt, és káromkodva, átkozódva kihajítja az ablakon. Majd a számítógépek vezetékeit kezdi szaggatni. Alig tudják lefogni. A kárpótlási hivatal képviselői a kertből összeszedegetik a szétszóródott kárpótlási jegyeket. Aztán elhangzik a bejelentés: az árverés félbeszakadt, még nem tudni, mikor folytatódik.

1993. augusztus 28.

Az SZDSZ a korrupcióról

Az új Országgyűlésnek ismét az Országgyűlés felügyelete alá kell rendelnie az Állami Vagyonügynökséget. Megteremtve ezzel annak a lehetőségét, hogy az ország nyilvánossága előtt adjon számot ez a szervezet arról, hogyan gazdálkodik a közvagyonnal.

Ismét biztosítani kell a privatizációs ügyletek bírósági megtámadhatóságát.

Meg kell szüntetni azt a lehetőséget, hogy az ÁVÜ titokban tartsa a megkötött üzlet főbb adatait, így például a vételárat. Magáncégek egymás közötti megállapodása esetén nem lehet kifogás az ellen, hogy a vételárat üzleti titokként kezelik. Az ÁVÜ azonban nem magáncégként szerződik, hanem a közösség, valamennyi állampolgár vagyonáról dönt. Érthetetlen és elfogadhatatlan, hogy a köz vagyonáról titokban lehessen dönteni. (…)

1993. október 2.

Maloschik Róbert
Kisded zenei játékok a Magyar Rádióban

Április vége óta furcsa fuvallatok lengik be a Bródy Sándor (Stefánia) utca 5–7. sok vihart megélt épületét. E langy szellők szárnyán turulkörözve ereszkedett le, s rakott zenei fészket a hozzá hasontollúakkal együtt egy kapitális nagy madár (a patkány jegyében), kinek homlokán sokan még mindig tisztán látják a vörös csillag be nem hegedt nyomait. Fejedelmi állatokhoz nem illően seprűvel karmaiban érkezett, s rögtön nagy port vert fel.

A Magyar Rádió október első napjaiban négy alkalommal komolyzenei koncerteket rendez a Mátyás-templomban. Ennek csúcspontja az eredeti tervek szerint az október 6-i Mozart-Requiem lett volna. Az új főosztályvezető azonban ezt a koncertet hatalmi szóval áttetette október 5-re, mondván, Mozart osztrák zeneszerző, s ez az aradi vértanúk napján nemzeti érzelmeket sért.

1993. október 2.

Révész Sándor–Solt Ottilia
Egy hét

A miniszterelnök úr Kölnbe utazik gyógykezelésre. Reméljük, nem hiába. Antall József betegségét, reméljük, ezután sem fogják politikai nyersanyagként használni a Magyar Fórum körén kívül. Csurka tavaly augusztusban azt írta, hogy „amilyen aljas emberekkel kell farkasszemet néznünk – kommunistákkal! –, elképzelhetetlen, hogy a betegségét ne használnák fel ellene”. Megnyugtató, hogy az ország valamennyi aljas kommunistája a Magyar Fórum „Helyszíni közvetítéseit” írja és magolja. A kormányfő és az ország jobbulása érdekében kívánjuk, hogy miniszterelnök úr biológiai ellenfeleivel küzdjön meg sikerrel, és politikai ellenfeleivel sikertelenül.

1993. október 9.

Solt Ottilia
Egy hét

A heti belpolitikai szemle (provizórikus) szerzőjének lelki húrjait kevés metafora rezegtethette volna meg jobban, mint Fodor Gáboré, aki a Fidesz-választmány alakuló ülésén pártja újabban vallott politikai filozófiáját a biliárdhoz hasonlította. „Gondolom, főként taktikai okok indíthattak bárkit is arra, hogy a Fideszt a jobboldalon helyezze el, e tájon ugyanis mostanában kissé nagy a zavar, s tele van üres hellyel. (…) Vajon értelmes vállalkozás-e a biliárd és az ábrázoló geometria szellemében idejönnünk, és úgy foglalni helyet, mintha a téren lennénk, mintha az etológiából ismert példák szerint kiküzdenénk a magunk területét? Kinek jó ez? A puszta taktikán túl mire vezet? (…) Miért is mondanánk le liberális értékvilágunkról, amelyben vannak bal- és jobboldali értékek egyaránt… ez az egész taktikai manőver arra vezethet, hogy a Fidesz az Antall-kormány segédcsapata legyen abban a reményteljes akcióban, amely az MSZP felfújását segíti elő” – mondotta többek között választmányi elnöki programbeszédében, majd a várható kimenetelnek megfelelően alulmaradt Szájer Józseffel, Orbán Viktornak és alvezéreinek jelöltjével szemben. (…)

1993. november 6.

Kőszeg Ferenc
A szívükre hallgattak?

Boross Péter a maga szempontjából a lehető legjobb pillanatban szólta el magát a Die Welt hasábjain: az MDF a Fideszt – a liberális Fideszt! – esetleg el tudná fogadni koalíciós partnernek. A Fidesz (Deutsch Tamás) élesen tiltakozott, a belügyminiszter helyesbített, mindez csak erősítette a benyomást, hogy Boross Péter nem a vágyait fogalmazta meg. Mindez akkor történt, amikor a jobboldali sajtó munkatársait kivéve az egész újságíró-társadalom szembeszegült a kormánnyal.

A Fidesz nem csatlakozott az újságírókkal szolidáris ellenzéki pártokhoz, legnépszerűbb értelmiségi politikusa pedig lemondott a mandátumáról. Ez meg a belügyminiszteri szó jobboldali karanténba zárta a fiatal demokratákat.

A Fidesz lejáratása persze elsősorban a szocialistáknak állt érdekében: tavasszal még úgy látszott, hogy a választási győzelemért a Fidesz és a szocialisták készülnek versengeni. A – bizony csúnya – székházügyet azért jócskán felnagyították, Fodor Gábort erénykórus kísérte ki a Fideszből. (…)

Valaha a Fidesz arról álmodozott, hogy az MDF-nek – az antalli MDF-nek – mindenképpen szüksége lesz rá. A Csurka nélküli, szalonképes MDF – remélték – a tartozékaival együtt is olyan kicsi lesz, hogy átengedi a vezető szerepet a Fidesznek, de ahhoz azért elég nagy marad, hogy junior partner lehessen. Ma már nem ez a helyzet. Jelenleg nemigen képzelhető el olyan koalíció, amelyben a Fidesz benne van, az SZDSZ meg nincsen benne. A Boross-féle MDF viszont semmiképpen sem elfogadható koalíciós partner az SZDSZ számára; igaz, az SZDSZ se Borossnak. Ahogy más oldalról az MSZP is nyomasztó partner lenne az SZDSZ mellett egy kétpillérű koalícióban. (...)

Lehet, hogy a fideszesek messzibb néző terveket forgatnak a fejükben. Úgy vélik: az 1994-ben létrejöhető helyzetben a jobboldallal nem tudnak, a ballal nem akarnak együtt kormányozni, az SZDSZ pedig – vetélytárs. Megeshet, hogy az SZDSZ bukására játszanak, s az az érdekük, hogy a szabad demokratákat belekényszerítsék az MSZP-koalícióba. Akkor esetleg ők maradnak a legnagyobb, a legszebb, a legkorszerűbb liberális párt. Ahogy végül a fővárosban is elzárkóztak a liberális koalíciótól.

De olyan nagyok és szépek lettek ott?

1993. november 11.

Tamás Gáspár Miklós
A szocialisták hallgatása

Nem hiszem, hogy szocializmus és a liberalizmus összebékíthető, habár az európai liberalizmusnak, radikalizmusoknak és szociáldemokráciának már többször össze kellett fognia a kétoldali totalitárius veszedelemmel szemben, félretennie az ellentéteket a demokratikus minimum érdekében.

Félretenni az ellentéteket – erre még nálunk is szükség lehet. De félretenni nem annyi, mint elhallgatni. Ám kétségkívül véget kell vetni annak az állapotnak, hogy az ellentétek lényegét csak a liberálisok fogalmazzák meg újra meg újra. A szocialisták szinte kizárólag taktikai ellenérvekkel, illetve durcáskodással válaszolnak – most, hogy informális pozícióik erősödnek, és választási sikerre van kilátásuk, színt kell vallaniuk. Én nem várom el tőlük, hogy mást adjanak, csak mi lényegük. (…)

A szocialisták azért úszhatták meg eddig az elodázott leszámolást a kommunista pártállam emlékével, mert a demokrácia jogi alapjait elfogadták, senki nem tételezi fel róluk, hogy ismét be akarnák vezetni a proletárdiktatúrát, ráadásul a kormánypártok ügyetlen szocialistaellenes propagandája ellenszenvet és dacot váltott ki. De ezek mellékes dolgok. A magyar szocialistáknak nem a választók kedvéért és nem a mi antikommunista érzékenységünk kedvéért kéne számot vetniük múltjukkal, hanem – mintegy – a lelki üdvösségük végett. Ha csakugyan valamit komolyan vesznek a szocializmusból, akkor nem lehetnek pusztán a háttérbe szorult átmentős gazdasági-vállalati vezetői, apparátusbeli és kliensi érdekcsoportok, illetve a szintén átmentett szakszervezeti boncok lobbystái, akik lényegében az MDF klientúrapolitikáját szeretnék folytatni más eszközökkel és főleg más személyekkel. (…)

1993. december 23.