Adjunk hozzá Orwell 1984-éhez tíz évet, és megkapjuk 1994 Szlovákiáját. Dióhéjban ennyi.
Hogy valójában mi mindent takar (s hogy szó szerint is: mi mindent eltakar!) ez a játszi könnyű hasonlat… nos, ennek végére járni – begyűjteni a legfontosabb tényeket, kipréselni belőlük a tanulságokat – nem is olyan egyszerű. A politikai életben ugyanis nem mindig a hozzáférhető tények a legfontosabbak. A hozzáférhető tények sokszor szárazak, nehéz kipréselni belőlük bármit is. És rendszerint még azok közül is csak a nagy horderejűek ragadnak meg igazán az emlékezetben. Ezek viszont tulajdonképpen egy-egy kisebb, csak töredékesen megismerhető, specifikus történéshalmaz betetőzései. Ami ’94 Szlovákiájának politikai életét illeti, még ezeket a betetőzéseket is meglehetősen időigényes felsorolni.
Csupán címszavakban: Michal Kováč köztársasági elnök újévi tévébeszéde, benne a második Mečiar-kormány kritikája, e kormány parlamenti többségének felmorzsolódására való figyelmeztetés, a szélesebb kormánykoalíció felvetése; február elején a privatizációról szóló törvény módosításának parlamenti vitája; néhány nap múlva Mečiar pártján belül újabb frakció alakul, Jozef Moravčík külügyminiszter vezetésével; a pártból időközben kivált Moravčík-frakció szavazataival a parlament megvonja a bizalmat Mečiartól; a kormány lemond; a köztársasági elnök Jozef Moravčíkot kéri fel kormányalakításra; következő nap megalakul az új kormány; a parlament dönt az előrehozott választások dátumáról; a szeptember végi választásokat Mečiar fölényesen megnyeri; november elején összeül az új parlament és hajnalig tartó első ülésén egy kisebbfajta rendszerváltást visz végbe; megalakul a harmadik Mečiar-kormány.
Ennyi. Ami már önmagában sem kevés. Azonban a részletek – még a hozzáférhető részletek is! – kitörlődtek az öntisztulásra mindig hajlamos elméből. A SME (Vagyunk) című (akkori) ellenzéki napilap mutatkozik a legmegfelelőbbnek. Mečiar egyre öntudatosabb, egyre arrogánsabb és egyre féktelenebb országlása idején a SME volt a szlovák demokratikus gondolkodás egyik utolsó bástyája. Elindulok hát az Egyetemi Könyvtárba, ahol a nyolcvanas évek végén volt szerencsém gépészeti szakismereteimet kamatoztatni.
Az egykori Lőrinc kaput jelképező stilizált kapuzáró rács alatt jutok az óváros történelmi magjába. Az írótársaságok és az Európai Unió székháza közötti útkereszteződésben jobbra kanyarodok, elhaladok az első Pozsonyban koronázott király, I. Miksa szökőkút fölött magasodó szobra és a között a jugendstílusban épült ház között, amelynek helyén korábban az az épület állott, amelyben II. Lajos özvegye múlatta az időt mintegy évtizedig. Odébb, a magyar nagykövetség épületével szemben a mindig hangos ír kocsma, ahol a nyáron két vállalkozót lőtt le az az állig kitetovált maffiózó, akivel egy közeli kávéház teraszán előtte való nap gyerekestül, feleségestül asztalszomszédságba keveredtem, és aki nagy létszámú fegyverhordozói élén mecénási vénáját csillogtatva, nagy címletű bankót nyújtott át egy arra kalapozó hajléktalannak. Innen már látni az Egyetemi Könyvtár tetején fészkelő császári sast is. A királyi kamara volt épületének falán, amely hajdan Magyarország reformkori országgyűléseinek adott otthont, régi ismerősként fogad L’udevít Štúr emléktáblája, aki ebben a parlamentben Zólyomot képviselte. A lépcsőfordulóban, ahol talán Széchenyi, Kossuth meg a többi nagyok is meg-megálltak néha, újabb ismerős dombormű fogad; ez az emléktábla a jobbágyság S˙túr által is támogatott eltörléséről emlékezik meg. A nagy olvasóterem – a hajdani ülésterem – falán a szlovák kultúra előkelőségeinek arcmásai.
Hat vaskos, egybefűzött újságköteget kapok. Elindulok a legközelebbi szabad ülőhely felé, máris görnyedezve a „történések súlya” alatt.
Egyvalami már az első lapszámok átlapozása után is nyilvánvaló, azóta is mondogatom ezt a nyugdíjreform, a társadalombiztosítás meg legfeljebb a Tocsik-ügy és az olajszőkítés hírein tengődő, hitetlenkedő anyaországi ismerőseimnek: itt sokszor még a negyedik-ötödik oldal alján is olyan események leírásaira akad az ember, amelyeket bármelyik magyarországi lap szalagcímmel hozna az első oldalon.
Holtbiztos továbbá az is, hogy a szlovák politika – mint a politika általában, a rendszerváltó, új eliteket formáló politizálás meg különösen, az 1994-es év szlovák politikai élete pedig (még ebből is!) kiemelten – bizony nem az eszmerendszerek küzdelme, hanem egyszerűen a pénzért (no meg a hatalomért, a befolyásért, a pozíciókért) folyó kíméletlenül cinikus küzdelem.
A lassan már sárguló évfolyamot lapozgatva két szó: egy személynév és egy fogalom vésődik minden másnál korábban és mélyebben a tudatba. A név: Vladimír Mečiar. A fogalom: privatizáció. A mélyben e két szó szétválaszthatatlanul összekapcsolódik. Minden egyéb e „kettős csillag” vonzásában nyer értelmet; ehhez igazodik, ettől próbál elrugaszkodni – ennek rendelődik alá. (Ez idő tájt a nemzeti vagyont kezelő és a privatizációt végző minisztériumot még maga Mečiar irányítja; ennek a minisztériumnak államtitkára „másodállásban” a kormányhivatalt vezető, később, a harmadik Mečiar-kormány idején a Szlovák Információs Szolgálat élén álló, hírhedt Ivan Lexa.)
A ’94-es év első két és fél hónapja a második Mečiar-kormány agonizálásának jegyében telik. Az önálló Szlovák Köztársaság létrejöttének első évfordulóján elmondott újévi tévébeszédében Kováč köztársasági elnök még csak óvatos kritikával él, a hangsúlyt inkább a parlamenti többség stabilizálásának szükségességére helyezi. Szlovákia úgynevezett „keleti orientációjának” Mečiar által nyíltan sosem hangoztatott, fel sosem vállalt, de egyre következetesebben művelt politikája a Mečiar vezette HZDS-t (Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom) még az előző év folyamán elindítja az osztódás útján (a Milan Kňažko külügyminiszter vezette csoport kiválásával). Nem véletlen, hogy a külföldön egyre nehezebben megvédhető, csak egyre nagyobb erkölcsi engedmények árán képviselhető mečiari kül- és belpolitika HZDS-en belüli kritikusai (majd a különváló szárnyak vezéregyéniségei) mindig az épp hivatalban lévő külügyminiszterek. Jozef Moravčík, aki a korábban leváltott és a pártból is kiűzetett Kňažkótól vette át a külügyminiszteri stafétabotot, február 2-án a parlament plenáris ülésén elmondott beszédében már úgy fogalmazott, hogy Szlovákia „időleges kiesését a NATO-felvételre várakozó országok első csoportjából” a külpolitikai orientáció egyértelműségének hiánya és bizonyos belpolitikai megnyilvánulások okozták. ’94 elején ezek a belpolitikai megnyilvánulások és a nem egyértelmű külpolitikai orientációra utaló jelek megsokasodnak.
Lássunk a vége-hossza nincs listáról néhány 1994 legelejéről összeválogatott példát.
Januárban a dél-szlovákiai szlovákok surányi találkozóján elítélik a magyar pártok legitim autonómia-törekvéseit, és az ötvenes évek szellemét idéző – számos kormánypárti parlamenti képviselő által is támogatott – államvédelmi törvény elfogadását követelik; az USA kéri a szlovák kormány december 23-i rendeletének megváltoztatását, melyben a kormány felmondja a Szabad Európa Rádió szlovák nyelvű adásának belföldi sugárzását lehetővé tevő rádióadók bérletét – a válasz: újabb éles kirohanások a SZER ellen; Katarína Tóthová igazságügy-miniszter a lányára íratja a kormánytisztviselőként kapott pozsonyi ingatlant; Ivan Lexa apja korrupciógyanús körülmények között privatizál több jelentős vállalatot; és a január végi csemege: az ellenzéki lapok közlik Milan Panic Vladimír Mečiarhoz intézett levelét, melyben a volt jugoszláv miniszterelnök elutasítja a szlovák fegyverszállítási ajánlat elfogadtatásáért számára Mečiar által levélben felajánlott jutalékot; a január végi davosi konferencián a szlovák kormány semmilyen szinten nem képviselteti magát.
Február elején Mečiar olyan új módosító-javaslatokat próbál áterőltetni a parlamentben, amelyek gyakorlatilag ellenőrizhetetlenné tennék a privatizációs folyamatokat, ám a HZDS-ből kivált Kňažko-csoport és a Szlovák Nemzeti Párt (SNS) Černák-frakciója a törvényjavaslat ellen szavaz. Ez tovább mélyíti a parlamenti válságot. Ivan Lexa ellen, aki korrupcióval vádolja a köztársasági elnököt, rágalmazásért vizsgálat indul; Vladimír Mečiar és Duray Miklós titkos találkozója; Mečiar a kiszivárgott hírek szerint privatizációs ajánlatokat tesz a Demokratikus Baloldal Pártjának (SDL’), így próbálván bevonni azt a kormányzásba. Az ellenzék újabbnál újabb privatizációs visszaélések kivizsgálását kéri az ügyészségtől. Forró hangulatú szimpátiatüntetések Vladimír Mečiar mellett. Február 10-én Jozef Moravčík vezetésével (és 10 parlamenti képviselő részvételével) megalakul a HZDS „A politikai realizmus alternatívája” elnevezésű frakciója, négy nap múlva Moravčíkot kizárják a pártból. 17-én szavazásra bocsátják az előrehozott választásokra vonatkozó törvényt, az SDL’ ugyanis ennek elfogadásához köti a Mečiar elleni bizalmatlansági indítvány támogatását. A szükséges 90-hez hiányzik néhány remélt HZDS-szavazaton kívül az Együttélés elnökének (Duraynak) és egyik képviselőjének szavazata is. A mérleg nyelvének szerepét játszó SDL’ végre elszánja magát, és választás elé állítja Mečiart: ha nem fogadja el az októberre tervezett választásokat, határozati javaslatot terjeszt elő az erősen megkérdőjelezhető privatizációs döntések érvénytelenítéséről, és a kormányfő, valamint Július Tóth pénzügyminiszter elleni ügyészségi vizsgálat kezdeményezéséről. 20-án leváltják L’udovít Černákot az SNS éléről, és a jóval radikálisabb Ján Slotát választják meg elnöknek; a HZDS aláírásgyűjtést indít, melynek célja népszavazás kiírása: a három követelés egyike – a parlamenti képviselők kötött mandátuma – rendkívül negatív nemzetközi visszhangot vált ki.
Március 9-én a köztársasági elnök a parlamentben már éles hangú beszédben bírálja a kormányt. Ezt követően az események felgyorsulnak: a kereszténydemokrata Ladislav Pittner indítványozza a bizalom megvonását Mečiartól, a HZDS-es Olga Keltošová Michal Kováč ellen terjeszt be bizalmatlansági indítványt. Március 11-én a parlament megvonja a bizalmat Vladimír Mečiartól. 14-én lemond a kormány. Az elnöki palota előtt, a tüntető, feldühödött tömeg újságírókat lincsel meg. Március 16-án leteszi az esküt az összes ellenzéki párt részvételével alakult ideiglenes Moravčík-kormány.
Aztán már viszonylagos nyugalomról tudósítanak az újságoldalak. Néha egy-egy robbantás, lövöldözés – piszlicsáré maffiaharcok. A zaftosabb hírek most is a privatizációról szólnak, immár múlt időben. Kiderül, hogy Mečiarék a hatalomban töltött legeslegutolsó pillanatig privatizációs döntéseket hoztak. Ezeket most részben érvénytelenítik. És nemsokára ez az átmeneti garnitúra is hoz döntéseket a magánosításról. Köztük gyanúsakat is. Ők sem első bálozó szűzleányok. De nem ám! És mégis micsoda különbség! Fél évig újra lehet levegőt venni ebben az országban.
A nyár folyamán aztán egyre izgatottabb a sajtó. A közvélemény-kutatások fölényes HZDS-győzelmet jósolnak. Az ideiglenes hatalom meg, úgy tűnik, belefeledkezik történelmi szerepébe (még szeptemberben is privatizálgat), a kormánypártok egymás torkának esnek – mindenik bízik saját erejében, nem gondolkoznak koalícióban. Úgymond saját értékrendjüket védelmezik, pedig ha sejtenék, hogy az új választásokon jelentősen megerősödő Mečiar egyik első döntése a szeptemberi privatizációs határozatok érvénytelenítése lesz! Pedig hát igazán sejthetnék: ismerik a közvéleményt, és tudják, mire megy ki a játék. És azt is: Mečiarnál nincsenek játékszabályok. Most, az állami limuzinokban hanyagul elterpeszkedve, és cuki kis cementgyárakról, húsüzemekről álmodozva, mégis túl nagy a mellény. Öreg hiba.
Aztán elérkezik szeptember utolsó és a választások első napja. Mečiar feleségével karon fogva, jó hangulatban érkezik a lakhelye szerinti választókörzet szavazóhelyisége elé, ahol nagy számú bel- és külföldi újságíró fogadja. A választási bizottság előtt azonban váratlanul kiderül, hogy nincs rajta az adott körzetben választani jogosultak listáján. Ez Mečiar számára kitalált helyzet (sok minden utal arra, hogy valóban maga szervezte így), a nagy manipulátor, akiről egy-egy beígért privatizáció elmaradása után még koalíciós partnerei is úgy nyilatkoztak, hogy a „félrevezetés” a munkamódszere, elemében van. Törvénysértésről, alkotmányos jogainak sárba tiprásáról beszél a tévétársaságok kamerái előtt, majd felháborodottan távozik. Az esti hírek, a reggeli újságok – a parlamenti választások kellős közepén – telis-teli Mečiar megaláztatásának hírével. Hogy mindez milyen hatással volt a választások második napjának kimenetelére, nehéz megmondani. Annyi bizonyos, hogy a HZDS 35 százalékkal az első helyen végez, míg az SDL’ vezette baloldali választási koalíció, a Magyar Koalíció és a Čarnogurský-féle Kereszténydemokrata Mozgalom (KDH) csak alig több, mint 10-10 százalékot, a Moravčík vezette Demokrata Unió (DÚ) 8,57, a szlovák baloldali gondolkodásmód történelmi mélypontját reprezentáló Szlovákiai Munkások Szövetsége (ZRS) 7,34, a fasisztoid húrokat pengető Szlovák Nemzeti Párt pedig 5,4 százalékot szerez. Így hát a ZRS-t és az SNS-t bevonva Mečiar közel 48 százalékos parlamenti támogatottsággal alakíthat kormányt.
Mečiar jól megválogatott – titkos (és persze, alkotmányellenes!) szerződésekkel is sakkban tartott – parlamenti képviselői révén immár stabil szavazattöbbséget tudva maga mögött, egy pillanatig sem tétlenkedik. A november 4-én megalakuló parlamentben újból megindul a gőzhenger. A negyedikéről ötödikére virradó éjszakán visszahívják a közszolgálati televíziót és a rádiót felügyelő bizottságok minden tagját, és kizárólag kormánypárti tagokból álló testületeket neveznek ki; a rádió vadonatúj kuratóriuma még ezen az éjszakán összeül, leváltja a rádió elnökét és új elnököt nevez ki; a privatizációt – az ellenőrzés minden lehetősége nélkül – a Nemzeti Vagyonalap kizárólagos hatáskörébe helyezik, ugyanakkor ennek korábbi elnökségét és felügyelőbizottságát megbízható személyekkel helyettesítik; leváltják a főügyészt, és újat neveznek ki; a Nemzeti Ellenőrzési Hivatal elnökét és alelnökét leváltják, helyükbe a saját embereiket ültetik; a SIS ellenőrzésével megbízott parlamenti bizottságot kizárólag kormánypárti képviselőkből állítják fel; parlamenti bizottságot hoznak létre a tavaszi „alkotmányos válság” kivizsgálására.
Ezt követően már gőzerővel dolgozik a mečiari „pofonofon”, s megint oly mértékben felgyorsulnak az események, hogy azoknak még távirati stílusban történő ismertetése is lehetetlen ezen írás terjedelmi keretei között.
Az Egyetemi Könyvtár is zárni készül már, visszacipelem hát a hat súlyos újságköteget, és zsongó fejjel hazaindulok. A Fő téren most balra, a régi városháza felé veszem az irányt, és megtekintem a gótikus kapu két oldalára fölerősített középkori pozsonyi mértékek etalonjait. Átbaktatok a félig gótikus, félig reneszánsz udvaron, és kijutok az esztergomi érsek hajdani téli palotája elé, ahol 1848 márciusában megalakult az első felelős magyar kormány, és ahol százhúsz évre rá, 1968 nyarán először nyer nyilvános megfogalmazást a Brezsnyev-doktrína; ez utóbbi eseményre márványtábla emlékeztet. Egyébként a vár után ez az épület volt Kováč köztársasági elnök második ideiglenes szállása. Oldalról még egy emléktábla ékesíti: a domborművet Paracelsusról, a híres középkori alkimistáról mintázták. Röpke pillantást vetek feléje, és a Kalapos utcán át elhagyom a történelmi városmagot.