A Történettudományi Intézet kollektívája nevében búcsúzom Szabó Miklóstól, akivel több mint egy negyedszázadon át dolgoztam együtt, s akihez az elmúlt évtizedben is különleges baráti szeretet fűzött. Ez a vonzalom két forrásból táplálkozott. Az egyik a tőle távolabb állók számára furcsa, magányos, szinte különc, az őt ismerők számára ragyogó intellektussal megáldott egyénisége volt, aki szinte két kézzel szórja szóban és írásban a történelemre és a politikára vonatkozó, mindig újszerű gondolatait. A másik forrás a jelleméből áradt. Egyik utolsó publikációjában ő maga írta (persze nem önmagáról), hogy amikor emberi jellemvonásról van szó, nem olyan tulajdonságokra kell gondolni, mint például a jó sváda vagy akár a jó memória (egyébként tudjuk, hogy milyen hihetetlenül jó memóriája volt), hanem „erkölcsileg minősíthető személyiségvonásokra”.
Miklós erkölcsi jelleme kristálytiszta volt, töretlen és megrendíthetetlen. Tiszta jellem, akiben a szellemi eredetiség – eléggé ritka módon – nagy szerénységgel párosult, aki hallgatni tudott, de hamisan szólni soha. Ez volt ő, ez sugárzott jelenlétéből, egész személyiségéből. Hatását csak részben mutatja az a tény, hogy az utolsó 150 év magyar történetéről szóló komolyabb írásokban az övé a legmagasabb ún. „idézettségi mutató”. Rendkívül nagy volt morális hatása kollégáira (rám különösen), s széles tanítványi körére. A csoport, amely a fiatal tanítványok közül cserbenhagyta őt, a politikai morál szempontjából is rosszul választott.
Ennek az intellektusnak hihetetlenül magas hőfokon kellett égnie. Ráadásul nagyon érzékeny ember volt, aki évtizedeken át súlyosan veszélyeztetett helyzetben élt. Nem csoda, hogy valamilyen módon kompenzálnia kellett az őt eltöltő feszültséget. De nem volt bohém, ellenkezőleg: minden bohémság ellentéte volt ő. A groteszk komikum iránti érzékét műveiben kamatoztatta, nem volt benne semmi könnyedség, semmi hajlam élményei felszínes fogadására; a részleges önfeledtség pillanatai legföljebb némi pihenőt jelentettek ennek a szüntelenül működő, izzó szellemnek.
Goethe írta egyik verses aforizmájában: „A múltnál nincsen kényesebb dolog; / mint tüzes vashoz, nyúlj félve hozzá: / Másképp tudomásodra hozná, / mily forró a saját korod.” Miklós nagyon is tudta ezt, de a múlthoz, mint a jelenhez is, nem félve nyúlt. Így lett a történetpolitikai tanulmány műfajának megújítója. Tudományos jelentőségéről most csak röviden szólhatok. Nagy érdeme, hogy visszahozta a modern korról szóló hazai történetírásba a történetelmélet problémáit. Példaként említem az ideológia-tant – bátran mondhatjuk – továbbfejlesztő és árnyaló tanulmányát, vagy briliáns írását az utópikus gondolkodás jelentőségéről, s ugyanakkor kritikájáról is. Az utolsó 150 évnek nincs olyan jelentős kérdése, amellyel valamilyen módon ne foglalkozott volna, s ne adott volna újszerű ösztönzést a további kutatáshoz, legyen szó a konzervatív-neokonzervatív európai és hazai áramlatokról, a magyar liberalizmus általa kimunkált átfogó történetéről, a gyűlölt Horthy-rendszer gyökereiről és jellegzetes alakjairól, s 1956-ról, melynek élményei egész életét és művét meghatározták. Elsőnek elemezte nyíltan és máig érvényesen a kádárizmus belső szerkezetét. Utolsó – sajnos csak részletekben elkészült – terve az 1967 utáni magyar történelem átfogó ábrázolása volt, s csak elgondolni tudjuk, milyen szellemdús összegezés került volna ki a kezei közül.
Munkássága új szempontokat nyújtott a többi társadalomtudománynak is. Csak két példát említek. Az egyik annak kimutatása, hogy az ún. nép-nemzeti irányzat az általa igen nagyra tartott nemesi liberalizmusnak volt, lényegében már hanyatlásakor, az irodalmi kifejezője. A másik az ő Ady-képe. Szerinte Ady igenis polgári radikális volt, de ebbe a radikalizmusba beépítette a lázadó plebejus, sőt részben a nemesi kuruc hagyományt is. Ő ki merte mondani, hogy olykor Adynál is feltűnnek az antiszemitizmus kliséi, de abban a Hassliebében, amely Adyt a zsidósághoz fűzte, a fő motívum az a vágy volt, hogy a két nép olvadjon össze.
Ő, a reakciós nacionalizmus ádáz ellenfele, írta – Szűcs Jenő mellett – talán a leggondolatgazdagabb tanulmányokat a nemzettudat problémáiról; mélyen meg volt győződve arról, hogy a társadalom megújulásához nélkülözhetetlen nemzettudatunk modern átalakulása is. Vágyképe a modern, demokratikus és szabadelvű Magyarország volt, ehhez igyekezett mozgósítani nem a „múmia örökségét”, hanem a megújulást segítő, tárgyilagosan elemzett történelmi hagyományokat. Halálával a modernkori történetírásban, s különösen a történetpolitika művelése terén nehezen kitölthető űrök tátonganak.
Elhangzott október 3-án a Farkasréti temetőben.