Hegedűs B. András

Nyomtatóbarát változat

Ha szeretteidtől, barátaidtól és tisztelőidtől körülvéve nem itt a koporsóban feküdnél, emlékeznél arra, amit sokszor idéztünk fel ironikusan az elmúlt 45 évben: Te elsőéves egyetemi hallgató voltál a bölcsészkaron, én kezdő tanársegéd. A félévi vizsgák után négyest írtam az indexedbe. Akkoriban nemigen nevezhettem magam liberálisnak, mégis megkérdeztem egyik kolléganődet, hogy miként fogadta a szemináriumi csoport – ez volt az egyetem legalsó egységének elnevezése – a vizsgajegyeket. Kis Kati azt válaszolta, hogy minden osztályzatot igazságosnak tartottak, de hogyan lehet, hogy éppen a csoport legokosabb diákja nem kapott jelest. Én azzal védekeztem, hogy okossága nemigen derült ki, alig-alig szólalt meg az órákon.

Persze én tévedtem: a halálod után többek által is felidézett zárkózottságodat kellett feloldanod. De szerencsére aztán megszólaltál, és mint tudjuk, nem elsősorban egyetemi órákon, hanem mindig és mindenütt, amikor és ahol mondanivalód volt. Életed értelmét a tanítás, a szó legnemesebb értelmében vett ismeretterjesztés és természetesen az írás határozta meg.

Ismeretségünk és hamar szorossá fonódó barátságunk közel fél évszázados, nem hittem volna, hogy nekem kell búcsúznom a fiatalabbtól. Természetesen ötvenhatos emlékeimet kell idéznem: egyike voltál a Petőfi Körbe rendszeresen eljáró diákoknak, s egyik alapítója a bölcsészkari MEFESZ-szervezetnek. Megúsztad a megtorlás keményebb változatát, de az egyetem elvégzése után egy váci szakmunkásképző intézetbe „vezényeltek”. Képességeidnek és felkészültségednek kevésbé megfelelő állást aligha lehetett volna találni: keserű öngúnnyal meséltél felügyelő tanári-nevelői munkád kudarcairól, arról, hogy miként nem sikerült a rád bízott gyerekeket éjjel a hálótermekben, nappal az iskolában megfegyelmezni.

A váci intézet persze véletlen, de mégis szimbolikus: ugyanitt, csak egy másik intézetben raboskodtak nagy számban későbbi barátaid, az ötvenhatos elítéltek. Mint elmondottad, tudatosan törekedtél társaságukba, kerested barátságukat. Egy soha pontosan meg nem fogalmazott lelkiismeret-furdalás is áthatott, Te nem lettél siti-princ. Ezekben a társaságokban írott források híján formáltad ki a magad ’56-képét és történelmét, a történetekből a történelmet.

Tudományos pályafutásod és legális és főleg illegális történészi pályafutásod méltatása nem feladatom, életműved összegezése már szaktudományos feladattá lett. Hiszen, mint az egyik rólad írt nekrológban olvashattuk, a rendszerváltás emblematikus figurája is voltál.

S szemben sokakkal, akik késve vagy elkésve lettek a forradalom hívei, akikről csak 1990 után derült ki, hogy nem értettek egyet a pártállami rendszerrel, Te sohasem voltál a másik oldalon, nem volt szükség arra, hogy felülvizsgáld magatartásod és nézeteid, ám megértetted azokat is, akiknek világnézeti és politikai krízisen kellett átesniük, hogy a diktatúrával szembeszálljanak.

Ez a politikai attitűd alapozta meg mindvégig bizalmas, a magánéletet is átszövő barátságunkat.

És nem feledhetjük el, hogy világnézeted a hétköznapok szolidaritásában is megnyilvánult. Első feleségeddel, Nórával évekig neveltétek a Tűzoltó utcai felkelővezér, Csongovai Per Olaf kislányát, amíg ki nem engedték elmenekült szüleihez, és látogattad bezárt barátaid családját: köszönet érte!

És a szolidaritás jellemezte pályafutásod utolsó szakaszát is: amikor a főiskolán brutálisan felszámolták azt a tanszakot, ahol tanítottál, együtt baktattál a becsapott diákokkal az utcai tüntetésen – a nyolcvanas évek nagy tüntetéseinek szolidaritását idézve –, s fütyültél arra, hogy részvételeddel legközelebbi politikai barátaidat is kritika érte: köszönet érte!

Életrajzíróid majd kibontják politikai és világnézeti pályafutásod – két gyűjteményes köteted, a megmentett hangkazetták, a parlamenti jegyzőkönyvek, a pártviták és a visszaemlékezések alapján.

Az 1956-os Intézet nevében is búcsúzom a kuratórium tagjától, aki tagságát évtizedes munkájával érdemelte ki, mint az első, illegális ötvenhatos kerekasztal-beszélgetés egyik kérdezője 1981–82-ben, mint az 1986-ban rendezett féllegális első tudományos konferencia korreferátora, mint a Történelmi Igazságtétel Bizottság egyik bábája, aki az elnevezés körüli politikai és történelmi vitában is állást foglalt. Bátor embertől búcsúzunk, aki – idézem őt – az egészet nem intellektuális teljesítménynek tartotta, hanem civilkurázsinak… „Az volt a legfontosabb, hogy a kollégáim és más értelmiségiek számára demonstrálódott, hogy ezt is lehet csinálni.”

Búcsúzom Tőled a legrégebbi és a régi barátok nevében. Többé nem fogunk késő estékbe nyúlóan vitatkozni, a jövőt latolgatni. Az alig négy héttel ezelőtt, utoljára elfogyasztott tokaji szamorodnira azt mondtad, nem szereted az édes bort, de ez ízlett. Talán még egészségedre vált. Nem tudtuk, hogy ez volt az utolsó együttlét. Hiányod nem betölthető.

Elhangzott október 3-án a Farkasréti temetőben.

• Szabó Miklós emlékezetére