El a faluból

Ember Mária [1]

„A kis harang a régi,
Mely belezúg a csöndbe...”


Terka szavalt a nagy szobában. Akkora átéléssel, hogy beleborzongtunk.

„Minden, minden a régi,
De én hol élek, járok?
Nem voltam ilyen messze,
Nem voltam soha, soha.”






Nem bírtam minden sorra figyelni.

„...Én a bolondos zajnak,
Én a cifra városnak
Vagyok a kóbor lelke...”



Nem tudom, mi történt velem. Engem vers így még nem ragadott torkon. Talán, mert Ady-kötetem még nem volt. „Korai”-nak gondolta édesapám. Mészáros doktoréknál, a szomszédban, Imre bácsi elzárva tartotta a lányunokái elől, a nagy tálalószekrénynek abban a felső részében, ahol az italospalackokat. Pedig Pötyi három-négy évvel öregebb is volt nálam.

„...Óh kapj fel innen, Város,
Ragadj el innen, Város:
Kik messze kiröpültek,
Sohse térjenek haza ...”




Biztosan volt, ami kiesett. Nem bírtam minden sorra figyelni. Ami nem hozzám szólt, az elveszett. Igaza van – gondoltam dacosan. – Én sem akarok visszatérni soha.

Még nagyon közelről láttam édesapámat, amint kimegy a ház elé, leszereli a falról az ügyvédi névtábláját, visszajön, behúzza maga mögött a kovácsoltvas kaput, és egy hatalmasat rúg a névtáblába.

Még nagyon közel volt minden.

„Ha Spitzer Jutkának jó, neked is jó lesz” – mondta anyám, és ez attól fogva megfellebbezhetetlen maradt. Amikor felhozott körülnézni, s tudtam, hogy ott hagy: teljesen zsibbadt voltam. Búcsúzásunk végén, hogy mégse menjen el megnyugodva, kis dühös sírást hallattam.

Batóné meg akarta simogatni a fejemet, de:

– Hozzám ne tessék érni! – sziszegtem.

– Te hogyan kerültél oda? – kérdeztem évtizedekkel később Jutkát.

– A Groszmann Zsuzsi miatt – felelte. – Zsuzsi hazajött Ausztriából a szüleivel, az apja meghalt még Budapesten flekktífuszban, az anyja még hazament... Abádszalókra... és ott... Már bennük volt a betegség... Zsuzsit a nagynénje, a gonosz René cselédsorban akarta tartani. Akkor Groszmann Sándor, egy másik nagybácsi, aki a JOINT főtitkára lett, bevitte Zsuzsit az akkoriban létrehozott Szenes Anna Leányotthonba. Zsuzsival együtt én is bementem, de alig két hónapig voltam ott, Zsuzsi kivándorolt Palesztinába, én meg hazajöttem Kunhegyesre, készülni az érettségi vizsgámra.

Záporoztak ránk – elzártságunkban is – a pesti hatások. „Úgy hívták, hogy Szentimentál Dzsóni – londoni volt ő, nagy vagány...” A rádiót nem engedte szólni Erzsi néni, hát bekúszott a dallam az ajtóréseken. Ritka kimenőinken láttuk is a jampeceket, vastag nyers gumitalpú cipőikben, kitömött vállú, kockás zakóikban, feltűnő „amerikaias” nyakkendőikkel. Némelyiken zöld pálma ringott kék ég alatt, kék víz felett... Egyik társnőnket, akit Lampel Évának hívtak, a „korszellem” hatására „Jampi”-nak kereszteltük át. Nagydarab lány volt, kissé tenyeres-talpas, mégis ugrattuk. Egy másik, sokkal csinosabbik, a „Miszter” gúnynevet kapta, alighanem ugyancsak valamelyik halhatatlan korabeli slágernek köszönhetően.

A dalok... a legkülönbözőbbek voltak a dalok. Ekkoriban ismerkedtünk meg Schneider Fánikával, aki, mint ismeretes, „azt mondta, / nem kell néki piros szoknya. / Inkább kell neki gigerli, / Aki őtet ingerli.” A gigerlit valahogy olyannak képzeltem el, mint a jampikat, akik izzadtan ropják a szvinget kimenős hentes- és mészárostanonc-öltönyeikben.

Engem más foglalkoztatott. Az olyan fájdalmas dallamok, mint abban a dunai révész általi visszautasításban: „Nem megyek én, nem megyek, / Mert nagy zaj kél a Dunán, / Mert nagy zaj kél a Dunán...” És azt is roppant érdekesnek találtam, hogy „zaj”-nak nevezi a jégzajlást, ezek szerint a jégzajlás – amelyet sohasem élhettem át a mi Holt-Tisza-águnk partján – nagy zajjal jön, egymásnak ütköző, egymásra torlódó jégtáblák iszonyú zörömbölésével, égi háború szintű vízi szenzáció... S egyre csak azon töprengtem, hol tanulhatnám az ilyesmiket, az ilyen összefüggéseket, amik engem igazán érdekelnek, miközben tudtam, hogy a tanulásomnak befellegzett. S miközben látni véltem magam előtt Schneider Fánikát mint sokfodros piros szoknyába öltözött, spanyol szépséget hervadtan haldokolni valamelyik vad, rámenős, hawaii nyakkendős brutalizátor karján, tűnődve hallgattam a szovjet slágereket, amelyek a Szovjetuniót soha meg nem járták, csak úgy tettek, mintha onnan jöttek volna, s ilyen csacskaságokat hoztak útravalóul, mint „Messze távoli hómezőn, / Hol a szél muzsikál, / Fenn a vártán, a hegytetőn / Két muzsik diskurál…”

S minden hivatalos tiltás ellenére – mert a politikát ki kellett rekeszteni a Szenes Anna Leányotthon villafalai közül – jöttek a kommunista párt indulói, a „Vörös Csepel, vezesd a harcot! / Váci út, felelj neki!” és jöttek a cionista mozgalom dalai:

„Tel-Avivban minden van,
ami másutt nincsen,
levegőt és vizet is
kaphatsz csupán ingyen.

Dolgoztunk mi már
másnak eleget,
alijázzunk, és az utunk
Erecbe vezet!”









És erre hóráztunk, ami viszont a jugoszláv felszabadító hadsereg táncai közül szivárgott be. (A hórát később zakatolássá minősítették át.) Hogy hol körtáncoltunk? Természetesen ott, ahol fiúk is akadtak: a Molnár utcai plúga udvarán.

Palesztina földjén kevés volt a lány. Előfordult, hogy az egyik fiú – ez talán az egyik kirándulásunkon történt, a Hármashatárhegyen – mellém szegődött és hosszan fejtegette, hogy tekintsem kvázi honleányi kötelességemnek, hogy kivándorlok (ahogy ő mondta: „alijázok”). „Félre ne érts, nem azt mondom, hogy velem gyere, bár én szívesen fogadnálak, de nem erről van szó – magyarázta –, hanem arról, hogy javítani kell a statisztikai arányokon. És ha Te tudnád, mekkora körülrajongásban van ott része egy szép leánynak!” – Fátyolos szemmel, ábrándosan nézett a szemembe. Azután megzabolázta tekintetét, ajka is elkeskenyedett. – „Különben is bolond ember az – tette hozzá –, aki fát a más földjébe ültet.”

Milyen különbözőek voltak a fiúk is! A diákszálláson – mert hiszen az volt a Molnár utcai „plúga” – emeletes ágyakon aludtak, készültek a vizsgáikra és az elmenetelre – ahogy ők mondták: „Erecbe”. Előadták, hogy az alijázás korántsem veszélytelen, hajókról regéltek, amelyek emberrakományát „a britek” (így mondták, s nagy indulattal) nem engedték kiszállni, így azután a tengerjárók látszatra visszafordultak, ám az éj leple alatt ismét visszatértek, látótávolságon kívül lehorgonyoztak, és a titkos bevándorlóknak úszva kellett elérniük valamely biztonságosabb öböl partját. Nem tudtam, mennyire kell komolyan venni ezeket a rémtörténeteket, vajon nem csupán saját romantikus arcélüket festik-e át még merészebbre, még nemesebbre? Volt fiú, aki egyáltalában nem törődött velünk, a Szenesből belátogató lányokkal, mondhatnám, ránk sem hederített, csak hevert a priccsén és nagy könyvből imádkozott vagy szótárból tanult. (Ismert tolmács lett később belőle, tudott hat-nyolc nyelven – és nem ment ki.) Egy másik örökké csak a rajztömbjével bajlódott, bármelyikőnk alkalmas volt neki arra, hogy a szénrajzait, vízfestményeit mutogassa – és elismerést zsebeljen be: az volt az érzésem, maga is bizonytalan a „művei” megítélésében, mint ahogy én is az voltam, amikor megnéztem a dolgait. Volt, aki bevallottan bachurára vadászott, vagyis szeretőre, azt gondoltam, előre be akarja biztosítani magát, nincs kedve egyedül kimenni (és abból a kevésből válogatni próbálni már Palesztina földjén). „Akarod, hogy a bachurod legyek?” – kérdezte izgatottan az egyik, nagyon élénk piros ajkú srác, s legközelebb és azután megint megkérdezett, látszólag elfelejtette, hogy kosarat kapott már. Szegény fiúk, érzékeltem, hogy senkijük sincs az égadta világon, az, aki nem volt „hithű” cionista közülük, ezért is ment el (s jött vissza közülük később nem egy, igaz, a meggyőződéses cionisták közül is).

Volt köztük egy kölök – lehetetlen volt észre nem vennem, hogy kerülget engem. Feltűnően csinálta, mindig oda akart ülni a közelembe, moziban is voltunk csapatostul, ott is, de sokszor igyekeztünk ki a levegőre, a budai hegyekbe – ott is. Fiatalabb volt nálam két vagy három évvel, már ez is sértett – mit akar tőlem ez a taknyos? Én még abban a hiszemben nevelődtem, hogy az ideális korkülönbség kilenc év a férfi kárára, a nő javára! Egyszer aztán, talán a Gellért-hegy valamelyik szúrós bozóttal telenőtt lankáján megkért, hogy jöjjek el vele egy kicsit odébb. S kicsit szigorúra sikerült kérdésemre, hogy mit akar, kérdéssel felelt, de szinte nyöszörögve: „Nincs egy kis klópapírod?”

Nagyot nézhettem „hódításomon”. Azt hiszem, szó nélkül ott hagytam. Pedig neki nővér kellett volna és anya – no de ehhez én nem lehettem még elég okos. Tizenöt éves voltam.

Hírlett, hogy az egyik fiúcsapat hamarosan elmegy. Kértük, hogy kimehessünk elbúcsúztatni őket, de nem engedték. Megint csak regéltek valamit különleges veszélyekről, s arról, hogy hajnalok hajnalán indulnak, különvonat jön értük, s összevissza beszéltek, hol azt mondták, hogy Bécs felé indul a szerelvény, hol azt, hogy Bukarestnek megy. Orosz katonák őrzik a vonatot, ezt is megsúgták, pénzzel, itallal, napcsikkal megvesztegetett kis ruszkik, már csak ő miattuk sem lehet kimennünk a pályaudvarra, búcsúkendőt lobogtatni, és különben is, mi szenesanikósok az igazak álmát fogjuk még aludni akkor, egyikünknek sem fog vérezni a szíve.

El is tűnt, mint szürke szamár a ködben, az egyik csoport. Valahogy nem tudtuk tragikusan felfogni. Még itt volt a diákszálló népességének másik fele, sőt, többen, hisz azok is maradtak, akik nem szándékoztak elmenni Izrael földjére. Még táncoltunk a szobákban és a keskeny, magas belvárosi udvaron:

„Jaj-jaj-jaj-jaj, jajja-jajja-jajja-jaja...Jaj-jaj-jaj-jaj, jajja-jajja-jajja-jaja...”

Még énekeltük, hogy

„Bén-áhárim, bén-áhárim...”

Körben álltunk, tapsoltunk. Azután párt szakítottak közülünk a fiúk maguknak, s egymásba karolva, majd kart cserélve, kettesével jártuk:

„Hoj-hoj-hoj-hoj, hoj-hoj-hoj-hoj...”

Még szavalt Terka a nagy, agyonfüstölt szobában, még hallottuk nemegyszer a csapat egyik vezetőjének, Baruchnak a furcsa mondatkezdéseit. Mert, valahányszor kérdeztünk tőle valamit, kissé nyakatekert módon szeretett válaszolni. Azt kérdeztük, milyen lesz neki ott? Azt felelte: „Bár amilyen jó!” És hozzátette, jiddisül: „Allen jidischen Kindern gesagt!” („Minden zsidó gyereknek kívánom!”) Ha azt kérdeztük, hogyan képzeli ottani elhelyezkedésüket, lelkesen válaszolta: „Bár ahogyan el leszünk rendezve!” Ilyet is mondott, már nem tudom, mire: „Bár amennyire!” Biztos vagy benne, hogy neked ott jó lesz? – kérdeztük. „Nanáci, vadkacsa!” – felelte.

Elutazásuk előtti napon odalépett hozzám. „Akarsz a bachurám lenni?” – kérdezte, számomra váratlanul, és immár teljesen értelmetlenül. A tekintetében volt valami ijesztő. Nem tudtam eldönteni, stupid-e vagy halott.

A tanáraink között különleges helyet foglalt el egy anya meg a lánya. A mama volt a szabásztanárnőnk, régi nagy szalon egykori tulajdonosnője, mindenkihez egyformán kedves, vagyis távolságtartó idős asszony, immár fűzős, magas szárú cipőben járt, ha járt, mert nehezére esett a járás. Helyette a munkánkat a lánya ellenőrizte, ő ment géptől gépig, asztaltól asztalig, ő kevésbé volt távolságtartó, ellenkezőleg, szívesen barátkozott volna velünk. Történeteket mesélt egykori kuncsaftjaikról, a szép Apponyi Geraldine grófnő, Zogu albán király későbbi hitvese például náluk vett – ahogy ő mondta: „tőlük kapott” – egy fehér vászon kabátkát („dzseket”-et ), Reményi-Schneller pénzügyminiszter kövér felesége egy „pazsett”-tel hímzett fekete estélyit, és így tovább. A barátkozásnak velünk azonban olyan modorbeli akadályai voltak, mint az a tény, hogy a centimétert például „szanti”-nak mondta, s egyáltalán szörnyen affektált. Párizsról is szeretett mesélni, a francia „bon ton”-ról, hogy ott például, ha egy lépcsőn megyünk felfelé vagy jövünk lefelé, és szembejön valaki, illik megállni és azt mondani: „Pardon, madame” vagy „Pardon, monsieur”...

Több se kellett Ábrahám Rózsinak! Ő volt a legkisebb köztünk, az auschwitzi Kinderlagerből szabadult, egy örökké mosolygó, igazán szeretetre méltó lány. Rózsi előadta nekünk a viccet a nyuszi papáról és a nyuszi fiúról. Ezek ketten fogadást kötöttek egymással, melyikük bírja tovább szusszal... a szerelmi aktust. Szépen sorba állították egy mezőn a nyuszi hölgyeket, s elindul a sor egyik végéről nagy szuszogva, mint egy vén vicinális, a papa:

„Merszi... Mádám... merszi... Mádám... merszi... Mádám... merszi... Mádám...”

Elindul a sor túlsó végéről gyorsvonati sebességgel a fiú:

„Merszimádám-merszimádám-merszimádám-merszimádám-merszimádám-pardon, Papa, merszimadam-merszimadam...”

Persze, dőltünk a röhögéstől. És amikor a szabónő leánya legközelebb megint azt mondta a centire, hogy „szanti”, akkor egy csapásra eszünkbe jutott a vicc, és csillapíthatatlan nevetésben törtünk ki. Botrány lett belőle, a megsértett szabásznő behívta az igazgatónőt.

– Ezek nem úri lányok – panaszolta.

Mi persze ezen is csak nevettünk. Egyedül Ábrahám Rózsival lett baj, akinél a kacagás kisvártatva fuldokló zokogásba ment át, éppoly elállíthatatlanba:

– Nem elég – kiáltotta –, hogy az ember megjött Auschwitzból, még jól neveltnek is kell lenni?!

Még jól neveltnek is kellett lenni. A szombat vagy vasárnap délutáni teadélutánokon a budai izr. nőegylet hölgyeivel még udvariasan társalogni is kellett. Gyűlöltem ezeket a hölgyeket, elképzelem, milyen komor, elutasító tekintettel szolgáltam fel nekik a teát vagy kávét és tejszínhabot. Pedig tudtam, hogy az ő jóindulatukon sok múlik, némelyikük még személyes anyagi áldozatot is vállal némelyikünkért, ennek ellenére képtelen voltam másra gondolni, mint a sors kivételes igazságtalanságára: „Amiért nektek nem ölték meg az apátokat... – gondoltam sötéten –, amiért nektek nem fosztották ki az otthonaitokat... amiért rátok már nem került sor és hozzátok isten-tudja-miért kegyes volt az élet... azért csörgethetitek itt az arany karpereceiteket...”

Persze, előfordult, hogy játszottunk. Pöttyös Magda volt a nagy közös játékok szervezője a hodályban, maga köré gyűjtött mindenkit, akinek kimenős napon nem volt hova mennie. Egy alkalommal a fiatalabbik szabásznőt utánoztuk.

– Mert amikor még végekben állt nálunk a szövet és a selyem a rögálokon... – kezdte valaki abban a jellegzetes, nagyzoló modorban,

– Nagyon magas volt a rezsi, akarom mondani: rözsi... – folytatta álmodozó hangon valaki más,

– De egyszer csak megjelent egy olyan reprözantatif hölgy, mint például Edelsheim-Gyulai Ilona, az ifjú Horthyné...

–... és azt kívánta, mi röalizáljuk a vágyait...

–... és csináljunk neki egy komplét bársony röverrel...

–... hogy a sarki röndőr is hasra essen, ha meglátja...

–... rönöszansz stílben legyen...

–... rönöszansz rödiküllel...

–... és a röndőr hasraeséssel röagáljon...

–... és azonnal rötúrjegyet váltson magának Túrkevére – kiabálta Terka,

–... hogy ott kirohanhasson a röterátra... – visította, már alig bírva magával a röhögéstől, Weiszberger Éva,

–... és azt elfelejtettük mondani, hogy rölíf-szövésű volt az a bársony... – mondta Pöttyös Magda, fejét komoran csóválva a nyilvánvaló mulasztás miatt, majd rám szólt: – Marika, te is mondj már valamit!

– Röcefice-bumm-bumm-bumm! – mondtam én.

Máskor is játszottunk. Ország-várost. Barkochbáztunk. Énekeltünk. Terka szavalt. Táncolni tanítottuk egymást. Akadt, aki zongorázott. (Talán a Miszter, nagy lendületű keringőket, lassú angol keringőket, vidám foxtrottot. Engel Márta, egy dundi nagy lány csak egy dalt tudott klimpírozni, azt viszont a végtelenségig nyűtte: „Hullámzó Balaton tetején...”)

Én is tanultam zongorázni otthon – és a Szenesben felejtettem el. Egy ujjal sem voltam hajlandó érinteni a billentyűket.

A felvágást nem bírtuk elviselni. Mirólunk valószínűleg sok mindent lehántott a deportálás.

Emlékszem, milyen csodálkozva néztem – Budapestre visszakerülve – a magas sarkú cipőkben billegő, pipiskedő nőket. Ez még van, ezt még lehet?

Szerényebbek lettünk. A sorsunk is szerénységre nevelt. Segítséget szinte nem kaptunk sehonnan. JOINT-csomagok jöttek ugyan, de csak nagy néha. Ma sem értem: kinek adtak, ha a saját árváiknak nem adtak?! És amit adtak: mintha Amerikában – mert hiszen onnan került hozzánk, ottani gyűjtés nyomán az a sok rissz-rossz rongy – csak arasznyi derekú, nádszál-királykisasszonyok éltek volna, akik civilben bártündérek, mert olyan cipőkben jártak, tizenkét centis sarkokon? Mi normál lányok voltunk, ha akadt is köztünk egy-két kövérebb vagy nagyobb darab – és nem lehetett a csomagokban egy ruhát találni, ami alkalmas lett volna ránk. Szabad időnkben két-három ruhából vágtunk sávokat és varrtunk magunknakvalót, varrni tanultunk ezáltal is, ha ösztönözni akartak volna minket, készakarva, sem tehették volna jobban... de kétlem, hogy ez volt a cél. Amit kaptunk, az válogatatlan vagy válogatott rongy volt, felfoghatatlan, de igaz.

És különben sem számíthattunk semmi segítségre. Az egyik társnőnknek, aki húszévesen, fogak nélkül jött meg Auschwitzból (a vitaminhiánytól két foga lógott fent, két foga mozgott lent), az egyik budai izr. nőegyleti hölgy csináltatta meg a fogait, hivatalos lehetőség erre sem volt.

Ezért nem értem soha azokat a győzelmi jelentéseket... de bizonyára igazságtalan vagyok. Elvégre az egész eltartásunk, napi háromszori kosztunk, sőt talán tízórai kenyér és uzsonna is volt, a JOINT-ra hárult, a házat is fenn kellett tartani, igazgatónőt, konyhafőnöknőt, kertészt és fűtőt fizetni, tanárok jártak ki hozzánk, mi bejártunk a városba tanoncképzőbe, villamosjegyre se lett volna pénzünk!

A házat be kellett rendezni. Nagyjából egyforma ágyak, ágynemű, varrógépek, asztalok, székek (mindenki ágya mellett is egy szék), hálátlan vagyok. Valami szekrény-rekeszünk is volt, nyilván. Polc a kofferünk alá. Konyhaberendezés, főzőedények, evőeszközök, tányérok, bögrék. Finomabb étkészlet a budai izr. nőegylet zsúrjaira. Egyenkötény. Zongora. Bár az inkább – emlékezni vélek – az Elhagyott Javak Kormánybiztosságának ajándéka volt.

Ruháskosarak, mert ruháskosárban hordtuk a vasalnivalót, a kertben kifeszített köteleken leszáradt ágyneműt, fehérneműt. Ruháskosárban hordtuk az uzsonnát, tízórait...

Biztosan igazságtalan voltam.

Mert a körözöttet ki adta az uzsonnánkhoz? .

És a zsemlét a körözött alá?

És a kést, amivel a zsemlét kettévágtuk, megkentük?

És a negyed papírszalvettát a körözöttes zsemléhez?

És az ollót, amellyel a papírszalvettát négyrét vágtuk?

Büntetésül százszor le kellene íratnom magammal.

Sok évvel, évtizedekkel később véletlenül megismerkedtem a JOINT egykori vezető pszichológusával. Öreg ember volt már, finom öregúr.

– Járt kint a Szenesben? – kérdeztem tőle.

– Nem. Miért, kellett volna?

És akkor megéreztem, hogy egy pillanatra visszatér a „szenesanikós” nézésem.

Nekem rosszabb évem volt az, amit a Szenes Annában eltöltöttem, mint maga a deportálás. Mert odakint az ember úgy volt vele – még a magamfajta, már tizenhárom éves, koraérett gyerek is –, hogy vagy túléli, vagy sem. Vagy megölik, vagy sem. De hazajönni – ez azt a reményt táplálta bennünk, hogy a régi otthonunkba haza. Az egykor volt otthonba. Mindenki a plüss díványpárnájára vágyott, nebbich.

Megmaradt egy csoportkép, itt van a kezemben. Nem szabályos csoportkép, elöl guggoló legkisebbekkel, hanem össze-vissza, ahogy épp beterelődtünk, amikor megjelent egy fényképész. (Valami keveset fizetni kellett érte – nekem annyi zsebpénzem sem volt otthonról, hogy akár két forint negyvenet kiadjak. A képet évtizedekkel később másoltatta le nekem Nusi.)

Nem volt könnyű megtalálnom rajta magamat. Kissé el is bújtam, talán nem is akartam rajta lenni. „Nem ér a nevem.” Közömbös volt számomra, hogy látszom-e.

Aztán egyszer csak, sok lányfej mögül, rám nézett egy szempár. Szomorú, tompa szemek. Fénytelenek. Az vagyok én. Akad, aki mosolyog.

Negyvenhárman vagyunk rajta – plusz középen a Batóné. Mások sem látszanak jól, másoknak sem volt – talán – fontos, hogy látszódjanak.

Furcsa kép. Jó fényképész csinálhatta, a Várkonyi Stúdió emblémája van rajta, bizonyára a budai izr. nőegylet valamelyik jótékony hölgye küldte ki hozzánk.

Számomra rosszabb év volt az, amit a „Szenes”-ben töltöttem annál is, amilyen a végső kiszolgáltatottság, a deportálás volt. Mert ott az embert sodorta a sorsa, nem volt igazán felelős magáért. Ha megölik, az a gyilkosok felelőssége. De a visszakapott szabadság a teljes nincstelenség, a totális kifosztottság körülményei között, immár nyilvánvalóan apám nélkül, a deklasszálódás, a kilátástalan jövő kilátásával... nehezebben volt elviselhető. Nem vonzott a távlat, hogy varrás útján (talán) életben tarthatom magamat.

Éltünk. Éltünk in den Tag hinein – ahogy a német mondja (csak úgy bele a napba). Egyszer, ahogy kimenőre mentünk a Keleti Károly utcán, egy szemétkupac tetején valósággal felkínálta magát nekem egy finom fekete könyv, aranydíszes gerinccel, fedelén hullámos aranykeretben vitorlás hajó... Gót betűs volt, jól sejtettem, Heinétől a Dalok könyve. Otthon is megvolt. Kézbe vettem, felütöttem. Tudtam olvasni. „Es liegt der heisse Sommer / Auf deinen Wängelein...” A forró nyár ott lángol a te kis pofidon... Rögtön fordítani is tudtam a körülöttem ácsorgó lányoknak. Röhögtünk persze. Ez lett „magánkönyvtáram” első kötete. Vajon ki dobhatta ki, mert „felmondott” a német nyelvnek? Vagy talán meghalt valaki, s az örökösöknek nem kellett? Nem is voltak örökösei?

Új tanárnőt kaptunk a chavera személyében. Idegennyelv-szakos tanár volt eredetileg is, most angolt és ivritet tanított nekünk. Azt hiszem, a fordított sorrend a helyes: újhébert és angolt. Eleinte érdeklődéssel jártam az óráira, szuggesztív egyéniség volt, szokatlanul energikus nő, férfiasan rövidre vágott hajjal. Az angolt kimondottan élveztem, német nyelvi alapokról könnyűnek tűnt. Az újhéber logikája – mint tudósok által csinált nyelvé – lenyűgözött. (A der, die, das követhetetlensége és következetlensége sokszor felbosszantott, emlékszem, ilyesmi kérdésekkel gyötörtem a nevelőnőmet: miért semleges nemű az ablak, nőnemű az ablaküveg, hímnemű a függöny? Szegény, nem lévén nyelvtörténész, nem tudott kielégítő válaszokkal szolgálni, s többnyire azzal zárta le az ügyet, hogy önfejűségemre, makacsságomra panaszkodott anyámnak. Anyám elővett. „Már megint felbosszantottad a kisasszonyt.” „De hát én csak azt akartam megtudni, miért das Fenster, die Fensterscheibe, der Vorhang” – védekeztem. Anyám összehúzott szemmel, rajtam kissé mulatva nézett rám, s jött a rejtélyes mondatai egyike: „Nekem akarsz bemutatkozni? Ismerlek, szép maszk.”)

Aztán hirtelen ráuntam mindenre. Nem jártam a chavera óráira, hiába üzent értem. Belefúrtam magam a Heine-könyvbe.

Én nem új életet akartam kezdeni, hanem a régit folytatni.

Egyik este ránk jött a bolondóra, s hatalmas párnacsatát vívtunk a nagy hodályban, ahol legalább nyolcan aludtunk, ha nem többen. A nagylányoknak a Keleti Károly utcai villa emeletén kisebb szobáik voltak, három-, legfeljebb négy ágyasak, s irigyeltük őket több okból: mindenekelőtt bizonyára azért, mert nagy lányok voltak, s úgy képzeltük, előbb és inkább tudnak segíteni magukon, mint mi. Ők néhányan egyébként kezdettől fogva itt laktak, elmondták (nem is egyszer, akár úgy is fogalmazhatnám: orrunk alá dörgölték), hogy ők voltak azok, akik nekigyürkőztek a piszkos, elhanyagolt ház első kitakarításának a háború után, ők sikálták fel a padlókat, mosták le a vastagon szürke ablakkereteket, miközben a plafonról mint koszos tüllrongyok lógtak a pókhálók. Szép volt a ház, egész földszintje melegbarna burkolatú (ezt hívják mahagóninak? kissé vöröses árnyalat), a belső falépcső oldalán esztergált fabábok csillogtak, a terem, ahol a budai izr. nőegyletnek rendeztünk zsúrokat, üvegszárnyú ajtókon át egy kis kertre nézett, ahol fehér és lila labdarózsák dugták ki fejüket a bokrok élénkzöld fényéből vagy sötétzöld árnyékából. Próbáltam faggatni a nagylányokat, mit hallottak, kié lehetett ez a villa, de nem tudták, nem is érdekelte őket.

A nagylányok klikkje – rosszkedvünkben így emlegettük azt a négy-öt, legfeljebb hét-nyolc lányt, akik az emeleten laktak, Erzsi néni bizalmasai voltak, legalábbis mi úgy láttuk, hogy sokat pusmognak vele, s éppúgy lekezeltek minket, ahogy békeidőben a kistestvéreiket (talán). Mintadiákok voltak itt, megtanultak szabni-varrni, s nem kis csodálkozással hallottam sok évvel később, hogy Csöpi (Csöpi?), mindenesetre az az elegáns kinézetű, tartózkodó modorú lány, akire gondolok, egy életen át megmaradt fehérvarrónőnek.

Hozzánk képest nagylánynak számíthatott volna már Pöttyös Magda is, de ő nem nézett le minket, ő, ellenkezőleg, foglalkozott velünk. Egy ruhája volt, az is pöttyös – így ragadt rá a neve. Örökké mosolygott, egész lényéből áradt a kedvesség. Mint általában mindenki, ő is hallgatott arról, amit átélt. „Hazajöttem, jelentkeztem a Bethlen téren, s elindultam gyalog a Nagykörúton, egy ismerős család lakása felé – mesélte. – A bátyám meglátott a villamosból, leugrott...” Szép szeme bepárásodott, úgy meghatódott újra meg újra. Arról, hogy miért akart holmi távoli ismerősöket megkeresni, nem szólt egyetlen szót sem. Évtizedekkel később tudtam meg – de akkor ez a boldogságra termett teremtés már megkeseredett, mosolytalan asszony volt –, hogy Mengele doktor ikertestvéreknek vélte őt és nála egy évvel idősebb nővérét, Editkét. „Zwillinge? – kérdezte. – Seid ihr Zwillinge?”, Magda rémülten rávágta: „Ja!” s ennek köszönhetően az ikerkísérletek céljára elkülönített, egyelőre életben hagyott gyerekek barakkjába kerültek. Editke nemsokára a Magda karjaiban halt meg, hiába könyörgött neki, hogy élni kell! akarni kell!, Editke azt felelte, hogy már nem kíván élni, eleget látott az életből. „Te érted ezt? – kérdezte tőlem Magda öregen és komoran és szigorúan. – Egy tizenkilenc éves lány, aki azt mondja, ő már eleget élt?!”

De most még alig értettük a múltat, nem sejthettük a jövőt, s Pöttyös Magda, aki – úgy képzelem – az auschwitzi Kinderlagerben tanult meg a nála kisebbekkel törődni, anyát-nővért pótolni, köztünk aludt a nagy hodályban, elalvás előtt mozifilmekről mesélt, amelyeket még a szülőfalujában, Szécsényben látott, s amikor egyszer egy habostorta-dobálásos jelenetről számolt be érzékletesen, valamelyik Chaplin-filmből talán, valaki felágaskodott az ágyán és hozzávágta a párnáját. Másvalaki nyilván „meg akarta védeni” a Pöttyöst, s már fenn ugráltunk valamennyien az ágyak tetején, repültek a párnák, visongtunk, izzadtunk, „nesze!” – kiabáltuk –, „neked nesze!”

Valaki bedugta az orrát az ajtón a nagylányok klikkjéből, „megvesztetek?” – kérdezte –, „rögtön jön Erzsi néni!” Erre lecsillapodtunk, valaki azt morogta ugyan, hogy „holnap folytatjuk”, úgy látszik, revánsot akart venni, s másnap folytattuk is, csak mert előző este olyan jól esett, s harmadnap is fent táncoltunk-viháncoltunk az ágyak tetején, amikor kivágódott az ajtó, s Erzsi néni sipította felénk fenyegetően:

– Mi van itt? Tébolyda?

Gyorsan bebújtunk a takarók alá, de a helyzetet már nem lehetett megmenteni. Az igazgatónő bejelentette, hogy másnap feloszlatja a társaságot, büntetésül mindenki más szobába kerül. (Most visszagondolva is elborzadok, mennyire nem volt pedagógiai érzéke, mennyire hiányzott belőle minden együttérzés velünk. Örülnie kellett volna, hogy úgy viselkedünk, mint a normális gyerekek!)

– Biztos valamelyik nagylány súgta be a Batónénak – hallottam még egyik szobatársnőm morgását.

Másnap hajnalban már nagy pusmogás folyt, ki-ki közölte a nyilvánossággal s fogadkozott, melyik szobába nem hajlandó átmenni. Mi Terkával elhatároztuk, hogy megpróbáljuk kiharcolni a „kriptá”-ba való felhurcolkodás jogát. Kriptának azt az emeleti utcai szobát nevezték, amely mintha nem is ehhez a villához tartozott volna, hanem a szomszéd házból kanyarították volna le, talán valamelyik belső cseléd lakott benne, komornyik? szobalány? Most senki sem aludt ott, mert hideg volt, mint a kripta, hideg, „miképp a sír...”

Nekem tulajdonképpen nem volt kedvem ellen való a szétköltözés, és Terka tudta ezt. Egyik szombaton vagy vasárnap kettesben maradtunk, őt iszonyatos migrén gyötörte (gyerekkora óta fejfájós volt), én cserélgettem a homlokán az állottvizes zsebkendőket. Közben halkan beszélgettünk, nem igényelt teljes csöndet, csak félhomályt. Megtárgyaltuk a nagy szoba lakóit, senki ellen nem volt kifogásunk, de az éjszakák!... Mert éjszaka a lányok, az egész nap fegyelmezett, akár fülig érő szájú lányok sírtak, kiáltoztak, fogukat csikorgatták... Ábrahám Rózsi egyszer legurult az ágyról, úgy hadonászott a karjával, „Die Hunde!” – kiabálta. – „A kutyák!”

Terka túrkevei volt, nem ismertük egymást korábban. Neki sem jött vissza az apja. Ez volt az önkéntelenül használt formula összebeszélés nélkül, külső kényszer nélkül – mert csak így lehetett elviselni. Mi történt vele? Elvitték. Mit tudtok róla? Nem jött vissza. Mondtam volna ki én, hogy meggyilkolták?!

S amíg csak az van, hogy nem jött vissza – talán még visszajöhet...

Másnap nem történt semmi. Harmadnap sem. A Batóné mintha megfeledkezett volna fenyegetéséről.

Aztán egyszer csak megszólította Ábrahám Rózsit a folyosón.

 – Te melyik szobában is laksz? – kérdezte mintegy szórakozottan.

Ábrahám Rózsi egész hosszában kihúzta magát. Lehetett vagy egy méter húsz „szanti”.

– A tébolydában – felelte.

Erzsi néni megértette, hogy őt most megsértették. Elfordult, valóban félvállról adta utasításba:

– Akkor most szépen bemész a tébolydába és közlöd a veled hasonszőrű társnőiddel, hogy félóra múlva minden cókmókjukkal készen állnak az ágyuk mellett. Az ágyneműt is húzzák le, viszik magukkal!

Egy órán belül szét voltunk „ültetve”. De a szobán a „tébolyda” név rajta ragadt. Későbbi szenesanikósok mesélték, akiket ott nem is ismertem, hogy ők a „tébolydában” laktak.

Hacsak nem a „pöttyös” szobában.

Mert az a szoba, ahová Magdát áttelepítették, róla maradt elnevezve.

Olyanok, akik nem is ismerték őt, vitték tovább a nevet.

Magda akkor már titkos kommunista volt. Néhányunknak, bizalmas barátoknak megmutatta a kis piros tagkönyvét. Egyébként a párnája alatt rejtegette.

Az intézetben – úgy vélem, helyesen – tilos volt minden politikai tevékenység. A lányok között akadt persze, aki azt mondta magáról, hogy ő „sómér” vagy „mapáj”. De ez inkább a fiúik álláspontja lehetett, nem az övék. Világnézeti harcra sohasem került sor közöttünk. A budai izr. hitközség hölgyei sosem kezdeményeztek politikai tárgyú beszélgetéseket. Ők csak dicsérték a pogácsát, aprósüteményt, amit sütöttünk, tapsoltak, ha valamit előadtunk. A chavera kórust formált belőlünk, angol népdalokat és cionista mozgalmi dalokat tanított be nekünk. Bégettük, hogy „Bee, bee, black sheep”, a következő számmal „Jerusolájim”-ra emlékeztünk. A hölgyek mindentől el voltak ragadtatva.

De néha elkaptam az egymás közti beszélgetésükből mondatokat, melyeken aztán rágódhattam.

– … nem értem, mit képzeltek ezek – mondta például az egyik hölgy emelt hangon. Nem zavarta, hogy én közben körbejárok, töltöm a teát a csészéikbe. – Azt gondolták, hogy aki túléli, hazavergődik valahogy, szép csendben visszaül majd a kártyaasztal mellé, és úgy fog viselkedni, mint aki csak a toalettre ment ki közben?!

Egyszer egy másik meg ezt mondta:

– Minden „kisnyilast” tárt karokkal fogadnak, de unsereiner, aki mindig szociális gondolkozású volt, nem szívesen látott vendég, mert nem népi elem…

Asztalszomszédja sóhajtott. Szép kék kötött kosztümjén megrezzentek az ezüstgombok.

– Kezdődik elölről. Glaubt es mir, kezdődik elölről.

A chavera, úgy látszik, észrevette, hogy fáradtak vagyunk a rendszeres nyelvtanuláshoz. Vagy fásultak, vagy más jár a fejünkben. Beiktatott hát néhány „meseórát”.
Kapott egy kis irodaszobát a házban (egyébként nem lakott velünk). Jött, kulccsal kinyitotta az ajtaját, néhányan már ott tolongtak körülötte. „Ma miről tetszik mesélni nekünk?” – hízelegtek. Mindnyájan jól jártunk, érdekesen, meggyőzően tudott előadni.

Tőle tudtuk meg, ki volt Szenes Anna vagy Anikó. (Erzsi néni még arra is képtelen volt, hogy erről valamiképp tájékoztasson minket: lehet, hogy ő sem tudta.) Elmélázhattunk a pesti úrilány sorsán, aki elmegy a földet túrni Palesztinába, majd a németek bejövetele után brit katonaként ejtőernyővel kiugrik a Kárpát-medence felett, hogy sorstársain segítsen – és egyenest a gyilkosok karjaiba szalad. Segíteni senkin sem tudott, hiába áldozta fel magát. „De legalább megpróbált valamit” – mondta Pöttyös Magda. „Könnyelműség volt – csóválta a fejét a Miszter. – Még csak tisztességesen fel sem derítették a terepet!” „Az már a britek felelőssége” – mondta ellentmondást nem tűrő hangon a vörösesszőke Sári (Sári?), akinek szeplős orrára rá volt írva, hogy egy cionista fiúval jár.

Palesztináról is mesélt nekünk a chavera. A harmincas évekbeli itthoni előkészületekről, különböző táborokról – ő „hachsará”-nak mondta –, ahol mezőgazdasági munkára kezdték nevelni a zsidó ifjúságot. 1929-ben történt az első kísérlet Magyarországon, a Mátrában, a Gyöngyöspata melletti Nagyparlagon. Négyhetes tábor, több mint ezer résztvevővel... (s engem elkábított a gondolat, hogy a születésem előtt két évvel már volt erre szervező erő és főképp: előrelátás...) Sátortábor, főleg fiúk, de lányok is...

Herzl Tivadarról is beszélt a chavera, azt sem tudtam, hogy magyar volt, a Dohány utcában született, az Eötvös Gimnáziumba járt, unokatestvére Heltai Jenőnek, s ekkor Terka felállt és elkezdte mondani Heltai Jenő versét: „Tudd meg: szabad csak az, akit / szó nem butít, fény nem vakít...” A chavera a tenyerébe ejtette állát, úgy hallgatta, de mindnyájunkat meglepett, kis túlzással azt mondhatnám: megbabonázott. „Művésznő – mondta a chavera végül –, egyszer talán még büszkék leszünk, hogy ismerhettük önt süldőlány korában!” Majd oldalra hajtva fejét, görbén fölfelé nézve, ravaszul megkérdezte: „Nem adnád elő jövő szombaton?”

Terka hosszúra nyújtotta a nyakát, mint egy balerina.

– Nem tehetem – mondta. S talán keménységét enyhítendő, hozzátette: – Egyéb, halaszthatatlan elfoglaltság miatt.

Ahogy mentünk visszafelé a szobánkba, megkérdeztem:

– Miféle halaszthatatlan dolgod van neked?

– Süttetnem kell a hasamat a nappal – felelte. – Elég hideg van a kriptában, nem?

Nem telt bele tíz év, talán csak öt vagy hat, s az egyetemen váratlanul összetalálkoztam a chaverával. Valamelyik nagy előadóteremből zúdultunk kifelé, és egymás mellé sodródtunk. Én akkor már magyar–német szakra jártam, ő valószínűleg másoddiplomát akart (bár ezt annak idején nem így hívták). Miután tisztáztuk, ki hogyan kerül ide, s már a tömeg is erősen fogyatkozott körülöttünk, a chavera félrevont a fal mellé vagy egy sarokba.

– Kérlek – kezdte –, ne beszélj itt arról, hogy mi ketten valamikor együtt cionistáskodtunk.

– Én sohasem voltam cionista – mondtam csodálkozva.

A chavera szeme villant.

– És azok a fiúk, akik körülötted nyüzsögtek?

Még jobban elcsodálkoztam. Honnan veszi?... Nem is volt annyi.

– Egy sem tett szívemben kárt, kárt, kárt... – feleltem.

Most már tényleg haragudott.

– A csőrötök, az fel van vágva...!

Csodálkozásom nem akart véget érni. Én úgy tudtam magamról, hogy mindig csak sokára és utólag jut eszembe, mit kellett volna válaszolnom. Most nem gondolkoztam, csak úgy kicsúszott a számon. Engem is meglepett. Vagyis ha lett volna olyan fiú, aki...?

Ma már nem tudom, hogyan búcsúztunk el egymástól. Felteszem, hogy barátságosan. Ám egy idő után észrevettem, hogy lehetőség szerint átül az előadóterem túlsó térfelére, elkerül a folyosón, a Trefort-kertben. Végeredményben neki volt igaza, csak én még nem akartam felfogni, hogy már megint baj van velünk. És egyáltalában: megalázó volt számomra ez a „velünk”. Ebben a másik életben, ami véletlenül adatott, már csak magamért szerettem volna felelni.

De most még ott vagyunk a Szenesben. Még nem járunk az ötvenes évek elején, most még 1946-ot írunk.

Én ugyan csak látszólag vagyok a Szenesben. Ellátom a konyhai szolgálatot, ha be vagyok osztva Vető néni keze alá, de nem tanulok meg se főzni, se sütni. Megkavarom a déli lecsót, le ne égjen – azt sem tudom, mi van benne. Gyúrom a szombati teadélutánra a mézes puszedli tésztáját, gondolataim messze járnak. Mihelyt vége a konyhásság hetének, visszaülök a varrógép mellé, igyekszem egyenes vonalban szegni a lepedőt, de nem érdekel, pusztán csak kipécézve, megalázva nem szeretnék lenni mint „rossz tanuló”. Mások hazamennek karácsonyra, nekem azt írta anyám, nincs pénze vonatjegyre, becsüljem meg, hogy itt lehetek. Terka is hazamegy, pedig nagy a feszültség közte és a mamája közt, mert a mamája férjhez akar menni. Terka szerint várhatna még...

Még csomagot sem fogok kapni. Anyám úgy beleélte magát a szegényasszony szerepbe, hogy az egyszerűen vérlázító. Tetszik nekem ez a kifejezés, ezzel magyarázom Terkának, hogy mit érzek. „Egyszerűen vérlázító.” Ahelyett, hogy kitalálna valamit, szegénységi bizonyítványt kér a községházán, hogy segélyt kaphasson! Azt írja nekem, örüljek, hogy itt lehetek! „Te ott nagykanállal ehetsz...” – azt írja! Bezzeg ő a szomszédok könyöradományaira van szorulva, arra, hogy átnyújtanak-e a kerítésen egy kancsó tejet, hoznak-e a friss sütésből egy darab kenyeret? Hát nem képes megérteni, hogy én szívesebben enném otthon a kukoricamálét, mint itt a diós tésztát?!

„Ich möchte weinen, doch ich kann es nicht” – olvasom Heinénél. Bőgni szeretnék, ámde nem tudok...

Karácsony van.

Kevesen maradtunk a nagy házban.

Délután Vető néni is feljön a konyháról, leül közénk beszélgetni. Sokkal finomabb, melegebb szívű, mint Erzsi néni. Sohasem hallottam, hogy konyhafőnöki minőségében megbüntetett volna valakit. Vagy árulkodott volna a Batónénak valakire. „Édes gyerekem” – mondta mindenkinek. – „Édes gyerekem, hát segíts már!” – ez volt a legdühösebb felcsattanása, ha valamelyikőnk elbambult.

Más szempontból azonban szigorúbban ítélkezett. „Én azt a kis ribancot nem tűrném meg az otthonban!” – mondta Rózsa Jutkára. Énnekem, eddig, őszintén szólva, fel sem tűnt az a lány, pedig a hodályban együtt laktunk. Nem hiszem, hogy akár egyetlen szót is váltottunk volna egymással. Kerek arcú, vastag ajkú, tágra nyílt szemű lány volt, gömbölyded, mosolygós, jelentéktelen. Polgár Ági, akinek szintén nem volt most hová mennie (neki apja-anyja nem jött vissza), világosított fel utóbb, hogy Rózsa Jutkáról elterjedt a hír: idegen férfiakkal ismerkedik a kimenőnapjain. „A szája, figyeld meg jobban: a szája – hívta fel e fontos ténykörülményre a figyelmemet: – a szája mutatja, hogy milyen érzéki.” Körülnéztem, hogy alaposabban szemügyre vehessem Rózsa Jutka érzéki ajkait, ám ő pillanatnyilag nem a mi társaságunkban időzött.

– És a te barátnőd – emelte rám a tekintetét Vető néni –, édes gyerekem, a te barátnőd sem tetszik nekem. Hogy is mondjam csak? Túl nagyvonalú. Lehet, hogy művészlélek, készséggel elhiszem, én művészlelkeket privátim nem ismerek, de ez nem jogcím arra, hogy egy lány, egy jó házból való fiatal lány pálinkaszagúan érkezzen meg a kimenőről! Nem tudom, mit szólna az édesanyád, ha megtudná, hogy te egy ilyennel barátkozol, mi több, kettesben elvonulj a kriptába, édes gyerekem! Vigyázz, nehogy rossz híretek támadjon, mert azt aztán nehéz lesz lemosni! Érted, mire gondolok...

Nem értettem.

– Pálinkaszagúan? – kérdeztem. Én még itt tartottam. – Sohasem éreztem rajta semmiféle... – Tanácstalan voltam. És olyan hirtelen jött az egész, még arra sem találtam szavakat, hogy Terkát megvédjem. Szégyelltem magam, mintha cserben hagytam volna.

– Hát csak vigyázz, édes gyerekem! – mondta a Vetőné.

Polgár Ágival később megbeszélhettem, mit akarhatott mondani. Áginak lágy volt az arca, lágy volt a szava, de nagyon kemény is tudott lenni.

– Ez olyan, mint a lágerben – válaszolta. – Ott is rühellték, ha valakik egymásba kapaszkodtak. A barátság: erő. Az összefogás: erő. Akár még ellenállás is lehet belőle... Itt ezek a mini-Stubik is jobban örülnek, ha egyenként egzecíroztathatnak minket.

– Ühüm – feleltem. – Kik azok a Stubik?

– Azok a lengyel vagy szlovák nők, akik Auschwitzban szobaparancsnokok voltak. És akik gyűlöltek minket, magyarokat... Mert nekünk tovább volt normális életünk, mint nekik... Még ők is büntettek minket.

– Zsidó nők voltak? – kérdeztem döbbenten.

– Nanáci, vadkacsa.

Két fűzős kis cipőt látok, fekete lakk, fehér betéttel. „Nekem is volt ilyen” – gondolom, s máris nyilvánvaló, hogy az enyémek. Háttal látom magam, a hajam középen elválasztva, kétfelé osztva, a copfjaim nyilván előreesnek. „De hisz a copfjaimat rég levágta anyám, még a gettóban!” – vitatkoznék az elém táruló képpel, de valahogy gyönge az ellenállásom, s jobban is érdekel, ami következik. Guggolok tehát az út mentén, a kocsiút szélén, a puha antilopbetétes, magas szárú cipőmben, ünneplőcipő volt, ilyen poros útra nem is engedték volna felvenni, ilyen sáros útra, mert most látom, hogy a vastag barázdákban tócsák rezegnek. A homokban békák vonszolják előre magukat, rút piszkosszürke varangyok, szemölcsbarna foltokkal, még vastagon be is lepte őket az út pora. Figyelem, ahogy kikerülni iparkodnak a nyirkos sárgöröngyöket, a magas keréknyomot, amelynek a mélyén víz csillan. Fény árad a levegőben, apám hajlik fölém, nem látom, csak a melegét érzem, beburkoló melegét. Valamit szól hozzám, de nem értem. Nem értem, pedig annyira szeretném érteni, hogy mit mond. „Édesapám! – kiabálom. – Nem értem!”

Sírva ébredek, ráz a zokogás, szerencsére egyedül vagyok a kriptában.

Azután eljött értem Bandi bácsi.

Anyám levelével jött a Batónéhoz, igazolni magát, hogy ő a családunk régi barátja, s kivihet magukhoz karácsonyi ebédre. Meg vasárnap is mindig, ahányszor csak akar.

Nem is tudom, örülök-e neki. Már kezdtem a lányokkal egy kicsit eljárni, már kezdtem a környéken kiismerni magam. Ez már megint szülői ellenőrzés akar lenni?

Mert igenis, az ember kiszabadul a szülői ház kontrollja alól. A saját lábára áll, maga felel magáért. Dönthet jól, dönthet rosszul. Szabadon választhatja meg azt is, melyik irányba indul a villamossal, amikor egyik irányban sincs semmi keresnivalója. Most visszatoloncolnak a gyerekkorba?

Bandi bácsi testvére, Sándor bácsi volt az édesapám talán legjobb barátja. Ritkán találkoztak, mert Sándor bácsiék Kecskeméten éltek, vagy Sándor bácsi élt ott egyedül? Egyedül élt ott? Agglegény lett volna? Nem emlékszem.

Csak őt látom magam előtt (még mindig). Fantasztikus ajándékokat tudott hozni. Amikor beköltöztünk a házba – négyéves voltam, mire felépült –, Bandi bácsi hozott nekem egy babaházat, hogy nekem is legyen házam; akkora volt, hogy én is belefértem a közepébe. Beültem, onnan irányíthattam az emeletes, gangos ház belső életét. (Volt ott patika, szatócsüzlet, különböző kis mérlegek, a lakásokhoz konyhaberendezés, miniatűr edénysor…) Az új kertbe egy szekérderék őszibarackfát küldött Sándor bácsi. A gyümölcsöskert egyik fele azzal volt beültetve. Pontos utasítást is mellékelt, milyen távolságra kell telepíteni őket egymástól, milyen sűrűn öntözni, milyen gyakran ojtani és így tovább. Újdonság volt akkor a törpe őszibarack, még a környező birtokokról is bejöttek kertészek, intézők, édesapám szívesen mutogatta nekik, tárgyalta meg velük.

Azt a hajasbabát is tőle kaptam, akivel volt egy közös fényképem. A baba nyitni-csukni tudta porcelánkék szemét, s én addig ráztam, amíg szét nem ráztam a fejében valamit. Attól kezdve a baba szeme nagy koppanással csukódott. Anyám meg akart büntetni, amiért „máris” tönkretettem (miért, később tönkretenni szabad?), de apám csak nevetett, és azt mondta: „Kopog a baba szeme az éhségtől, nem hallja? Én is éhes vagyok. Mit kapunk enni?” Sándor bácsi sem haragudott, amikor legközelebbi látogatásakor anyám restelkedve megmutatta neki az általam akkorra már megunt, félredobott, szeme drótvázas szerkezetétől is megfosztott babát. Anyám arra kérte – jelenlétemben, és hogy megszégyenítsen egy idegen előtt –, ne hozzon nekem többé ajándékot. Sándor bácsi azt felelte, a kíváncsiság jó dolog, s legközelebb egy kis detektoros rádiót fog hozni, hadd szedjem szét azt is – és tanuljam meg újra összerakni. Rosszkedvűen vártam, féltem, hogy anyám nem fogja odaadni. Majd elteszi a szekrényébe, megvárja, amíg már nem akarom megnézni, mi szól a hasában!… Az is eszembe jutott – nem most, akkor! –, hogy Sándor bácsi még sohasem hozott meglepetést anyámnak. Csak nekem. Illetve… a barackfák, azok nyilván közös ajándék voltak a felnőtteknek, de Sándor bácsi azért biztosan tudta, hogy mégis inkább apámnak…

Vagyis minket szeret jobban. Engemet és édesapámat.

Nagy megnyugvás volt ez nekem.

Bandi bácsi hasonlított Sándor bácsira, de mindjárt az első találkozásunkkor elmondta, hogy ő „szegény Sándornak” – így nevezte – a kisujjáig sem ér fel. Sírt szegény Bandi bácsi, ott volt a felesége is, bólogatott, s mellette ült a nálam kisebb kislányuk, az riadtan hallgatott. Megtudtam hát, hogy Sándor bácsi zseniális ember volt, feltaláló, s előfordult ugyan, hogy egyik-másik találmányába belebukott, de rögtön utána talpraállt, megint eszébe jutott valami, támogatókat szerzett… Érdekes volt, hogy a mondat egyik felét a férfi mondta, a másikat az asszony. Valahogy így:

– Igazi talentum volt a szegény Sándor…

– Egy zseni! De tényleg.

– Előadódott néha nála is, hogy rosszul kalkulált…

– De a talpára esett, mint a macska!

Sándor bácsi sem jött vissza. Ha akkor sikerült volna Pestre szöknie… De azonnal megszakadt az érintkezés a németek bevonulása után… Az ő leveleiket később visszahozta a posta, a borítékokra rá volt nyomva egy külön erre a célra készült stemplivel, hogy „Gettózva van”… Bandi bácsi sápadtan támasztotta fejét az ajtófélfának, arcán végigfolytak a könnyek.

– Állítólag rettenetesen megverték a csendőrök – mondta még.

– Gazdagabbnak hitték, mint amilyen volt… – magyarázta a felesége.

– Napóleon-aranyakat kerestek rajta…

– Hogy ezt honnan vették?! Napcsink sohasem volt.

Asztalhoz ültünk. Igazán finom ebédet kaptam. Húslevest, sok zöldséggel, cérnametélttel, zsírkarikákkal… Utána sült húst krumplipürével, kompóttal. Mogyorótortát.

Ebéd után a Bandi bácsi felesége hosszú szipkából elszívott egy illatos cigarettát. Bandi bácsi nem dohányzott. A kislányon változatlanul érezni véltem valami riadtságot, nem tudtam, mit és miért.

Amikor megköszöntem a meghívást, Bandi bácsi felajánlotta, hogy visszakísér az intézetbe. A felesége jobbról-balról megcsókolt. Meg kellett ígérnem, hogy máskor is eljövök. A kislánynak könnyes volt a szeme, amikor az előszobában hozzám simult és megpuszilt.

Bandi bácsi az úton elmondta, hogy ő nem sokra vitte. Kereskedősegéd volt, „öreg segéd” – tette hozzá fanyarul. Most sincs biztos egzisztenciája, s hiába ment le Kecskemétre, „szegény Sándor” holmijából nem talált meg semmit. A felesége gazdag rokonsága segíthetne rajtuk, legalább most, valami indulótőkével, de eszük ágában sincs. Őt „Pechvogel”-nek tartják, akinek a lyukas tenyeréből kifolyik a pénz. Az utolsó években már „szegény Sándor” sem tudta őket támogatni, mert a zsidótörvények miatt megszűnt minden jövedelme. Pedig az „önjáró locsolót” is ő találta ki, áldás az a földeken… Némelyik mintagazdaságban már kipróbálták.

Biztosan maradtak meg nem valósult tervek, kidolgozott rajzok, számítások. Vagy ellopta valaki, vagy megsemmisültek. Régi szomszédok, új lakók morcosan hallgatnak.

Homlokon csókolt a ház előtt. „Eljössz máskor is? – kérdezte. – Jólesett veled beszélgetni. Hasonlítasz édesapádra.”

De aztán nem lett „máskor”. Bandi bácsi megölte magát. Búcsúlevelében azt írta, eltakarította magát az útból, hátha a felesége gazdag rokonai így majd inkább segítenek az özvegyén és az árváján.

Amikor becsuktam magam mögött a nagy tölgyfa kaput, újabb meghívás várt. A budai izr. hitközség hölgyei szétosztották egymás közt azokat a lányokat, akik nem tudtak hazamenni karácsonyra.

Nekem másnapra is ebédmeghívásom volt. Egy nem különösebben szép, de elegáns hölgy választott pont engem. Rémlett, hogy a férjét is láttam már; talán érte jött egyszer.

Nagyon kedvesek voltak, igazán közvetlenek. Úgy beszélgettünk, mintha már régóta ismernénk egymást. Kérdezték, elmennék-e velük színházba.

– És tessék mondani: ki az a Da Capo Al Fine?

Gyula bácsi nevetett.

– Ez szellemes. Mindjárt megnézzük a lexikonban.

Frászkarikát voltam én szellemes. Csak hirtelen nem jutott eszembe, hogy hívják a szerzőt, akinek a darabját akartuk megnézni.

– Lope de Vega – mormolta Gyula bácsi. – Lásd: Vega Carpio, Lope Felix de. Látod, ezt én se tudtam. Mindig tanul az ember. Tehát Vega Carpio, született 1562. november 25-én Madridban, meghalt 1635. augusztus 21-én ugyanott; hát nem fantasztikus, hogy valakinél, aki ezerötszáz-valahányban született, még a hónapot és a napot is tudni lehet?!… Spanyol drámaköltő – „drámaköltő”, látod, ezt tegnap írták, de már elavult –, még életében a nemzet legnagyobb írógéniuszának rangjára emelkedett. Termékenysége közmondásos volt, legalább ezerötszáz drámát írt, ezek közül mintegy ötszáz fennmaradt. Te, ha valamennyit meg akarnánk nézni, kitöltené az egész életet! Shakespeare-höz el se jutnánk, Katona Józsefről nem is beszélve… Tízéves korában már egyetemre járt, tizenhárom éves, amikor előadják első drámáját, tehát csodagyerek, mint Mozart, azután harcolt az azorok – azórik, azorrók? – ellen…

– Azután az azutik ellen… – mondtam, mert mindennél jobban ambicionáltam volna, hogy ezen a színvonalon tudjak társalogni. De közben eszembe jutott valami. – Tessék mondani, az baj, ha valakinek olyan… „lexikális” a műveltsége?

– Már miért lenne baj? – kérdezte Gyula bácsi. Megsejtett valamit. – Ezt rád mondták?

– Ühüm.

– Miért, milyen legyen tizenöt éves korodban? Élettapasztalatod még nem lehet…

Nem tudtam, most örüljek-e, vagy talán meg kellene sértődnöm. Kislánynak nyilvánítottak megint, avagy megvédtek, lovagiasan?

– Botrányos szerelmi élete miatt 1588-ban kiutasították Madridból, csak hét évvel később térhetett vissza… – folytatta a felolvasást (vagy talán fordítást) Gyula bácsi. Nemcsak a Révai Nagy Lexikona volt meg nekik, mint nekünk otthon, hanem nagy német és angol és francia kiadványok is. – Mit jelenthet vajon, hogy „botrányos szerelmi élet”? – nézett mosolyogva a szemembe. – Te sem tudod? Hiába a nagy lexikális műveltséged?

Nevetnem kellett, de megint nem tudtam, nem vagyok-e egyszerűen pisisként elintézve. Hát tehetek én arról, hogy még csak… tizenhat leszek?

– 1618-ban kolostorba lépett – olvasta Gyula bácsi. – „Lépett”? – csóválta a fejét. – Vonult! Kolostorba vonult, mint Liszt Ferenc! Annak is elég botrányos szerelmi élete volt, mit mondjak…

Az ajtóban ott állt Márta néni. Ki tudja, mióta.

– Maga csak ne mondjon semmit – szólt rá az urára. – Ne rontsa el ezt a szegény kislányt a cinikus beszédével. Az ebéd előállt.

A szobalányuk, aki behordta a tálakat és felszolgált, szűk fekete selyemruhát viselt, fehér köténnyel, bóbitával. Ilyet csak filmeken láttam korábban. Márta néni barátságosan beszélt vele, úgy rémlik, távoli rokonuk volt, elszegényedett családból való, már nem fiatal. A nevére nem emlékszem, valószínűleg Rezsinkének hívták. Többször szóba került az asztalnál, hogy velük együtt vészelte át a nehéz időket. Ilyenkor Márta néni sóhajtott.

– Akkor a színház előcsarnokában találkozunk – így engedtek el.

Először nem akartam hinni a szememnek. Nem is tudom, mit gondoltam. Még azt is, hogy rendes tőlük. Nem hagyták otthon, mint Hamupipőkét. Talán máskor is magukkal viszik néha. Ne fájjon neki, hogy engem meghívtak, vadidegen gyereket. Gyula bácsi kalapját kerestem a tömegben. Márta néni biztos elegáns lesz, gyöngysorral…

– Marika, csakhogy megtaláltam! – lelkendezett a nő. – Nem itt kell felmenni, hanem oldalt!

Kiderült, hogy a kakasülőre van jegyünk.

– Ha édesapád él, ezt nem merték volna velünk megtenni – szólalt meg a fülemben anyám hangja. Már nem tudom, mivel kapcsolatban mondhatta. Sokszor mondta.

Némán mentem fel a lépcsőn a harmadik emeletre.

Ezek eleve a cselédsorba vettek jegyet.

Gavalléros, mit mondjak.

De akkor minek ajánlották fel? Kértem én tőlük? Netán én figyelmeztettem őket, hogy… tegyenek nekem egy szívességet?

Tehetnek nekem egy szívességet.

Pipiskedve mozgott a színpadon egy nő. Sokkal öregebb volt, mint amilyet játszott. Tizenhét éves lányt játszott! Masnikkal a füle fölött, a ferde vágású szeme vonalában. Azután táncot lejtett bolerós ruhácskában. „Egy-kettő-három-négy, te csak illedelmes légy, fel ne rántsd a szoknyádat, ne mutasd a bokádat!” – ezt énekelte. A fején pomponos kalap.

Nincs is énekhangja.

A nézőtérről „brávó!” kiáltások. Tapsvihar, tapsorkán, tapshurrikán. Meg kell ismételnie. Újra emelgetni kezdi hervadt lábszárait. Az ő korában biztos nagy teljesítmény.

Mi ebben Lope de Vega? – csodálkozom szünetben a folyosón a színlapot olvasva. Ez Hervé „Lili”. Gyula bácsi tévedett. Vagy ahhoz drágább lett volna a jegy? Két jegy. Mert ha ők akartak volna magukkal vinni, akkor hármat kellett volna venniök. És akkor biztosan a földszintre mentünk volna.

– Márta néniék? – kérdem mintegy mellesleg, miközben a földszint közönségét bámulom. (De ez sem igaz. Talán nézem őket, de nem látom. Kavargást látok, összemosódó arcok, összeolvadó hangok, itt is voltam, passz.)

– Vendégségbe mentek. Meg voltak híva.

Aha. Nyilván én értettem félre. Még csak nem is üzenték, hogy sajnálják, de más irányú elfoglaltság miatt… Nem, ez így volt kalkulálva. Szolid befektetés. Így lehet két legyet ütni egy csapással. Felejthetetlen estét szerezni mindkettőnknek.

– Mit mondjak majd, mit üzen a Marika?

– Hogy nekem ilyen színház nem kell – szakad ki belőlem.

A nő meghökkenve mered rám, neveletlen, buta kamaszlányra.

– Azt fogom mondani, hogy köszöni szépen.

Meghajtom a fejem. Ég az arcom.

– Köszönöm szépen.
Te csak illedelmes légy. „Egy-kettő-három-négy.” Még csak ez hiányzott, hogy ez a hülyeség benne ragadjon a fülemben. Hervé, hervatag. Kiszera méla, bávatag. Itt is voltunk. Pántos cipellő, pomponos kalap. A szoknyácskát két ujjal kell felhúzni. A végén még le is kell guggolni. Menüett, mely pajkos szvingbe csap át. Pajkos szvingbe.

Pajkos szvingbe.

Mászik fülbe.

Harap fűbe.

Oszt szagolja.

Alulról.

Ez az.

Rég meg kellett volna halni.

Azután Bandi bácsi meghalt. Anyám írta meg a rossz hírt. S hogy mihelyt tehetem, menjek át kondoleálni.

Mit csinálni?

Körülnézek. Polgár Ági… talán vele megbeszélhetem.

Vacsora után felmentünk a varrodába. Elmondtam neki.

– Én nem akarok ilyen világban élni – mondtam neki. – Hogy egy apának meg kelljen ölnie magát… Véletlenül életben maradt, és akkor meg kell ölnie magát. Én nem bírok átmenni és ájtatos arcot vágni! Hogy nem akadályozták meg?! Miért nem örültek, hogy megvannak? Együtt vannak! Mit akartak még? Mit mondjak nekik? Én! Én mit mondjak nekik? Nem akarok élni!

Már értelmetlenül ordítottam. Egymásba botlottak a szavaim. Rázkódtam a sírástól. Ági, azt hiszem, komolyan megijedt.

– Ne csináld, Marika – simogatott. – Igazad van, persze, hogy igazad. De hát nem tudhatod, mennyire… tört el neki a lelke… már a fivére miatt. Ha az volt az erősebb, az örök példakép… És minden odaveszett vele… Az egyetlen, aki néha segített rajtuk… Most már reményük se maradt…

– Meg kell egy apának halnia, hogy a kislánya élhessen? – kiáltottam őrjöngő dühvel. – Hogy a felesége minden ebéd után elszívhasson egy cigit? Micsoda világ ez, Ági, ahol híres színésznők azt éneklik a színpadon, egy ilyen háború után, hogy „Egy-kettő-három-négy, kicsi cipő hová mégy? Kipp-kopp, kopogok, iskolába indulok!”? Ki mondja meg, hogyan éljünk tovább? Ki mondja meg, miért kell bírni tovább? És az anyám azt írja, menjek át és mondjam azt: „Részvétem”!

Éreztem: összefüggések nélkül tör elő belőlem minden. Olyan volt, mintha hangokat hányhattam volna végre. Szakadt fel a gyomromból a visszanyelt szavak slejmje.

Batóné nyitott be. Ahogy meglátott, ő is megijedt.

– Csak észrevettem, hogy itt még ég a villany… – mentegetőzött szinte.

– Marikának meghalt egy családi barátja – magyarázta Ági. – Méghozzá öngyilkos lett.
Erzsi néni közelebb jött.

– Csak nem az a szomorú ember, aki a múltkor itt járt nálam? – kérdezte. És amikor igent intettem a fejemmel, tűnődve hozzátette: – Kár érte. Finom úriember volt.

Még szorosabban mellénk lépett, de nem mert megérinteni.

– Majd szólj, hogy mikor lesz a temetés. Adunk pénzt virágra. – S ijedt arcomat látva, megnyugtatott: – Az intézet adja, nem én.

Megjött Terka, s vele együtt a mamája is megjelent. Most vettem tudomásul, pedig már a múltkor is észrevettem, csak kiment a fejemből: hogy milyen jól öltözött két nő. Irhabundában voltak, gyapjúsálakkal, melyek a kockás szoknyák anyagából készültek. A moherpulóverjükre azt mondta Rózsa Jutka: „Egy álom.” Azután helyesbített: „Két álom.”

A mama feljött a kriptába, segített elrakni a rengeteg holmit, amit hoztak. Ennivalót is – egész polc dzsemet, akácmézet. Cipősdobozban süteményt. Azután kinyilvánította azt a kívánságát, hogy velem kettesben be akar ülni a Hauerhez.

– Mondd neki azt, hogy elmész.

– El? Hova?

– Mit tudom én. Palesztinába. Amerikába. Bárhova.

Terka mamája nevetett. Magas, csontos nő volt, s én azt képzeltem volna róla, hogy biztosan szigorú is, de örökké nevetésre állt az arca. A szeme körül a ráncok, az orra alatt az árnyék, a hullámzó szája, mely erős pirosra volt festve, a szénnel vagy korommal kirajzolt szemöldök (kicsit el is mázolódott már): minden vidám mozgásban táncolt rajta, élénk volt, élt. Hozzám képest, aki a kriptában... S akinek ő az anyja lehetett volna, tényleg!

– De én nem akarok elmenni innen – mondtam.

– Nem is kell. Csak meg kell fenyegetni vele. Meg kell zsarolni.

A haja simán hátra volt fésülve, kontyba. Talán ez okozta, hogy szigorúnak véltem. De most, hogy szemben ültem vele, nagy biztonsággal megállapítottam, hogy nem igazi szőke. Hennázva van a haja.

– De én nem szeretek blöffölni. S ha már egyszer valamit kimondtunk, ahhoz ragaszkodni kell...

– Pont olyan vagy – nevetve csóválta a fejét –, amilyennek Terka leírt. Hiszen ezért is vagy a legjobb barátnője...  Értsd meg: anyád alszik. Fel kell ébreszteni.

Krémes lepényt ettünk, ő kávét kapott és rágyújtott utána, én Bambi szörpöt kértem. Nem akartam, hogy tudja: most vagyok a háború óta először cukrászdában. Régen sem voltam sokszor, talán még fel is tudnám idézni, hányszor – egyszer, amikor Pesten voltunk, egy fiatal házaspár, távoli rokonok, kávéházba adtak randevút nekünk, s anyám rögtön kész volt az ítélettel: úgy látszik, a lakásuk nem alkalmas a vendégfogadásra...

Terka mamája fújta a füstöt, szemmel látható élvezettel.

– Füstkarikákat is tetszik tudni? – kérdeztem.

Nevetett megint.

– Ha egyszer eljössz hozzánk Kevibe – és remélem, hogy eljössz –, akkor majd... Itt túl nagy feltűnést keltenék. Az a férfi az ajtó mellett már úgy is bámul minket jó ideje.

Arrafelé fordultam. Egy elegáns úr – a korát nem tudtam megsaccolni – ugyancsak cigarettázva ült ott, s egy kicsit mintha biccentett volna felém.

– Most mi lesz? – kérdeztem, s nagyon izgatott lettem.

– Semmi. Nincs bemutatva.

– És ezzel... vége?

Terka mamája átnyúlt az asztalon, megpaskolta a kezemet.

– Ha majd felnőtt asszony leszel... fogod tudni..., hogy egy asszony életéhez hozzátartozik az ilyesmi. Ez annyi, mint a napi locsolás a virágnak. Hogy szembejön egy férfi az utcán, és megakad a szeme rajtad... A boltban valaki néz... Ezek az apró élmények megerősítenek egy nőt... Feljavítják a napját...

– Tényleg?

– Hát persze. Megérzed, hogy néznek – és önkéntelenül kihúzod magad. Be a hasat, ki a mellet! Nincs az a kozmetikum, ami jobban használna a női szépségnek, mint a férfiszem pillantása. Egyszer csak elkezdesz szépülni belülről. Fényleni...

– És az a férfi...  nem lesz szörnyen csalódott? – kérdeztem, s arra az úrra gondoltam az ajtó mellett, a jól szabott, kétsoros, Esterházy-kockás öltönyében, de vigyáztam, hogy ne nézzek arra. (És közben az is eszembe ötlött, honnan tudja, hogy őt bámulja? Hátha engem?!)

–Túlélik – felelte torokból kacagva, s kissé még hátra is hajtotta a fejét. (Éreztem, hogy annak a férfinak játszik.) – Nem kell aggódni, általában túlélik. – S komolyabbra formálva az arcát, hozzátette: – Egyáltalán, fogadj el tőlem egy jó tanácsot. Soha nem kell megpróbálni belehelyezkedni a mások lelkébe. Majd megoldják. Hanem először is és mindenekelőtt és végeredményben is az a legfontosabb, hogy te mit akarsz. Ne érdekeljen, hogy mások mit akarnak. Te csak azt tartsd folyton szem előtt, hogy mi jó Neked. Nincs más, aki a te érdekeidet képviselné, csak te magad. Ha pedig tisztáztad Magaddal, mit akarsz, attól ne tágíts. Abból ne engedj. A bajok mindig ott kezdődnek, amikor valaki elkezdi tekintetbe venni, miféle reményeket táplál vele szemben a másik. Ne érdekeljen, mit várnának el tőled mások. Ne érdekeljen. A te életed a te életed...

Hirtelen az volt az érzésem, hogy magáról beszél. Tőle azt várnák el mások – a saját lánya is –, hogy gyászoljon. De ő eldöntötte, hogy mit akar...

Sóhajtott, hívta a fizetőt.

– Szívesen itt ülnék még veled – mondta –, de ha már Pesten vagyok, be kell vásárolnom egyet-mást. Mindig szívesen látlak, ha kedved szottyan lejönni a mi kis akáclombos falunkba... Azt a mamát pedig meg kell zsarolni. Rá kell ijeszteni, hidd el. Nem muszáj ilyen engedelmes, jó kislánynak lenni. Neked is csak egy életed van! Ha már megmaradtunk...

A Nemzetinél feltett a villamosra, de az már nem jutott eszébe, hogy talán nincs pénzem jegyre. Leugrásra készen álltam a peronon (akkoriban, ha fordult a szerelvény vagy más okból lassított, le lehetett lépni, nyitva volt az ajtó). Nehezen raktam össze magamban, amiket hallottam, az én anyám biztosan nem beszélt volna ilyen szanzsen (ez is anyám szava!) egy idegen lány előtt „a női lét rejtelmeiről” – s őszintén szólva nem is bántam, hogy anyám nem ilyen. (Bagószaga sincs.) Nem mintha a Terka mamája erkölcstelen lett volna, vagy kihívó (bár a Fräuleinom talán annak látta volna), (no de nem kell egy öreg osztrák kisasszony mértékével mérni) („szanti”-jével...), és „zsénben” sem kell lenni, ha ilyesmikről esik szó, igenis, lehet mindenről tárgyszerűen beszélni, nem kell folyton zavarba jönni, az a felnőttség egyik különös ismertetőjele, hogy minden zavar nélkül, pirulás nélkül, fölényesen tudnak megmukkanni, megvakkanni, bármely témát megugatni, ők nem zsenírozzák magukat, nem sütik le a szemüket, olyan nyugodtan állják a tekintetedet, mint Rózsa Jutka, „az a kis ribanc”, mit csinál az, aki ribanc?

A legjobban az lepett meg, hogy a Terka mamája túl engedelmes, túl jó kislánynak nevezett engem – engem, aki örökké csak dacos, engedetlen, rossz gyereknek érzem magam, amiért nem vagyok belenyugvóbb, alázatosabb, nem tudom azt mondani anyámnak, hogy legyen meg az ő akarata, mindig okosabb akarok lenni nála, okosabbnak képzelem magam nála, azt hiszem, én messzebbre látok, távolabbi jövőbe látok, miközben ő épp csak túlélni akarja a mai napot, mint a lágerben, pedig lehet, hogy neki van igaza, nekem meg kell tanulnom varrni, hátha elmegyünk együtt Amerikába, Palesztinába, nekem szakma kell, de akkor miért nem avat be a terveibe, ha vannak tervei?... Vagy annyira megszokta a lágerben, hogy mások döntenek felőlünk, és annyira hozzászokott a régi életében is, hogy nem neki kell határoznia „az élet nagy kérdéseiben”, apám mondta ki mindig, hova utazunk majd a nyáron, ő nézte meg a térképen, merre, milyen kirándulásra megyünk, s anyám mindig rá hagyatkozott, lustán és engedelmesen, és még boldog is volt talán (biztos), hogy átengedheti a vezetést, hogy biztos kézzel vezetik...

De én nem vagyok ilyen szelíd, és nem is tudok, nem is akarok az lenni, és hát nem is kérek én olyan sokat, csak tanulni akarok, mert csak abban érzem jól magam, ha olvashatok, ha tanulhatok, apám egyszer elvitt egy jogi könyvtárba, s amíg ő megkapta a kikért könyvet és megtalálta benne, amit keresett, nekem a szabad polcról szabad volt levennem bármit, de inkább csak nézelődtem, irdatlan hosszú sorokban húzódtak ott a szótárak (az volt föléjük írva: „kézikönyvek”), nekem csak latin szótáram volt, kétkötetes (az is kinek tetszhetett meg, ugyan melyik ruszki vitte haza a zsákjában előbb fel Berlinig, aztán egyenesen az Urálig, vagy inkább csak valamelyik jó szomszéd hitte azt, hogy akkora kincs, jobb nem adni vissza?). Akkor ott, abban a könyvtárban megéreztem, hogy én csak úgy lehetek boldog, ha könyvtárban fogom leélni a napjaim és bármit leemelhetek és beléolvashatok, s amikor eljöttünk, apám arról kezdett beszélni, mit érzett ő, amikor gyerekkorában Lőcsén először szabadult be a városi könyvtárba... „Rögtön elhatároztam, hogy könyvtáros leszek, és bár a sors másképpen hozta, mindig örülök, ha valamilyen paragrafusnak, régi joggyakorlat leírásának utána kell néznem, a könyvtáraknak még a levegőjét is imádom beszívni, pedig egy könyvtárban kissé mindig poros a levegő, de az nemes por.” És így mentünk, kézenfogva, nagy beszélgetésben, anyám a hotel halljában várt ránk, egy kékkel hímzett drapp gobelin mellett, az annyira tetszett neki... Vadászok indultak rajta vadászatra, kutyákkal a kék fák között. Egyikük görbe kosszarvat emelt a szája elé.

„Trombita szól, kutyák csaholnak, és ellovagolnak a vadászok...” A fülemben még ma is szól az a rövid kis zongoradarab, a kottáját is látom magam előtt. Ellentétben az első Bach–
Czerny–Chován zongoraiskolával, amely fekvő füzet volt, legfeljebb négysoros klimpíroznivalókkal, ez már hosszában támaszkodott a kottatartónak, hat-nyolc sorba rendezett hangjegyekkel. Furcsa, hogy szövege is volt, miközben nem volt szövege, mert az a másfél sornyi vers? próza? inkább csak magyarázatként szolgált, eligazítóul a zene „rengetegében”, ellenben viszont énekelni is lehetett:

trombii/taszól,
kutyák/csaa/holnak
s/ellova/golnaka/
vadáá/szok...”




Majd még egy eligazító mondat: „... és eltűnnek a nagy erdőben.” De ez már köznapi hangon volt mondva, s engem ez is izgatott, hogyan fér meg mindez egymással; egymás mellett, ezt követően már csak zene jött, bolyongás a nagy erdőben, kék fák között, mint azon a gobelinen... Ilyesmiket akartam én tanulni, hogy milyen kort képzeljek azok köré a vadászok köré, akik fején nagy tollas kalpagok voltak, hogy amikor ránézek egy ilyesvalamire, már értsem is, ahogyan anyám értett a szőnyegekhez, csak ránézett valamelyikre és már mondta: „Ez szmirna... ez beludzsisztán... ez bokhara...”, s azt is nyugodtan megmondta, ha nem tudta: „Ezt nem tudom, de ez is Ázsia...” A szőrméket is nevükön tudta szólítani: „ez asztrahány, ez szkunk, ez fókabőr...„ Én hermelint szerettem volna látni mindenáron, Pesten voltunk, ácsorogtunk egy nagy szűcs kirakata előtt, anyám megmutatta, melyik az, szörnyen csalódott voltam, nem akartam elhinni, hogy ebből a kis vacak cickafarkból készül a királyok köpönyege, a boltos kijött a boltjából, udvariasan köszönt anyámnak, s anyám mosolyogva előadta neki vitáját velem, a „főnök úr”, aki elhárította ezt a megszólítást, azzal, hogy ő csak egy szerény szűcsmester, beinvitált minket az üzletébe, előhozatott a segéddel egy már készülő palástot, amelynek szélén prémbojtként csüngtek a szürkével vagy drappal melírozott, hófehér kis csónakformák, nekem szabad volt megsimogatnom a finom, puha szőrt, de még mindig nem voltam egészen meggyőzve, s azt kérdeztem, hogy ez igazi-e vagy talán csak színházi, nevettek, de türelmesen bizonygatták, hogy ennél nincs igazibb, s a vége az lett, hogy anyám vett egy szürke prémkucsmát apámnak.

Tanulni akartam, megtanulni a világot, a cipőbőröket és a kesztyűbőröket és a virágok nevét és a ruhaanyagok nevét és hogy ki az a Kertész Erzsébet, aki a Riporterkisasszonyt írta, és ki az a Móricz Zsigmond, aki a Hét krajcárt, és mit vétett el, hogy pontatlansággal vádolhatták, az én imádott Petőfim, mire kellett volna jobban ügyelnie, és mi az a „műgond”, meg az „epikai hitel”, és mi a „jambus” és a „makáma”, ezekről Arany-könyvemben olvastam, és arra a kérdésre is választ kerestem, miért nem elég valamit lerajzolni tudni, mi az a „többlet”, amit hozzá kell tenni, mi az „egyéniség”, és az honnan jön, és arra is magyarázatot akartam találni, hogy miért akartak megölni engem, és ha már meg akartak ölni, miért hagytak mégis életben.

– A tövis nagy bajokat képes okozni – mondta Vető néni a konyhaajtóban. – Sajnos, a tövis nem steril.

A kertészünkkel beszélgetett, illetve amikor jobban odanéztem, láttam, hogy a kertész egyik ujját köti át.

Ez a kertész is olyasvalaki volt, akivel egyetlen szót sem váltottam a „szenes”-ben. Hallottam pedig szelíden tréfálkozni más lányokkal. Mintha azt mesélték volna róla, hogy ő is zsidó, aki elveszítette az egész családját. Máig sem tudom.

– Na te – nézett rám Vető néni. – Édes gyerekem, te napról napra sötétebb képet vágsz. Néha azt gondolom, hogy te már mogorvának születtél.

Mit lehet erre felelni? Nem szóltam semmit.

De a gondolat azért megült a fejemben.

Lencseválogatás vagy babhüvelyezés közben azon töprengtem, vajon nem igaz-e, amit a Vetőné mond. Engem is bántott a túlzott komorságom. Sokszor szerettem volna könnyedebb lenni, különösen fiúkkal, férfiakkal szemben. Az a szegény kertész – azt sem tudom, fiatal volt-e, vagy öreg – meg sem mert szólítani.

Egyszer, két ajtó között, véletlenül kihallgattam anyám és a Fräuleinom beszélgetését – rólam. Ez a Marika egy kis „Noli me tangere” – mondta a kisasszony. – „Ein kleines Rühr-mich-nicht-an.” Anyám azt felelte, hogy még mindig jobb, ha valaki gátlásos, mint ha gátlástalan.

Egyetlen szavukkal sem tudtam mit kezdeni. Most dicsértek avagy elégedetlenségüknek adtak kifejezést?

Képzelem, milyen elsötétült, buta arccal léptem be a szobába. A szorongás csúfít, ezt hamar észrevettem.

Szörnyű dolgok történtek sorozatban, először a Bandi bácsi temetése, ahova tényleg vihettem virágot, Erzsi néni adott nekem pénzt még villamosjegyre is, a Bandi bácsi feketébe burkolt feleségét kétfelől karonfogva hozták, szinte emelték a fivérei, arca kivehetetlen volt a sűrű gyászfátyol alatt, a kislány megint hozzám simult és meleg puszit adott és megkérdezte, ugye, járok majd hozzájuk, azután a budai izr. nőegylet délutánján Márta néni szegezte nekem a kérdést, miért nem látnak soha, s én szemlesütve feleltem, hogy sokat kell még tanulnom, mire az egyik asztalszomszéd hölgy zajosan helyeselt, megígérte továbbá, hogy az én szalonomban fog varratni… s ezután kiderült, hogy a Pöttyös tébécés.

El kell távolítani az intézetből.

El is paterolták olyan hamar, amilyen gyorsan csak tehették. Fogalmam sincs róla, miféle orvosi vizsgálat előzte meg ezt az ijesztő felfedezést, nem emlékszem, hogy hozzánk jöttek volna ki minket lekopogtató doktorok (a varrodába talán?), vagy nekünk kellett csapatostul elvonulnunk valahová, közeli avagy távoli rendelőbe, csak a képre emlékszem, hogy a Pöttyös idegesen kapkodja össze a holmiját, Ábrahám Rózsi testőrködik mellette, mást szinte oda sem akar hozzá engedni, aztán ő rohant ki a budakeszi szanatóriumba meglátogatni, azóta is ő hozza a híreket, hogy Magda mindenkit csókoltat, plédbe csavarva kap légkúrát egy teraszon, jól néz ki, prímán le van sülve… Beszélték, hogy Magda hatására Ábrahám Rózsi is belépett a kompártba, de ez titok volt persze.

Szégyelltem, hogy a múltkor úgy kifordultam magamból. Még az eddiginél is óvatosabban igyekeztem láthatatlanul elsurranni Erzsi néni mellett, nehogy eszébe juttassam magam. Olyan dolgok rázkódtak fel akkor belőlem, amik utólag nem igazolhatók. Bajor Gizi nem a kis cipők kopogásáról énekelt, hanem arról, hogy illedelmes kislánynak kell lenni; bakfist alakított, de nem óvodást! (A zenéje persze azonos volt a két „számnak”; ezért volt nekem a színházban mindjárt olyan émelyítően ismerős.) Ha Pöttyös Magda itt lenne, vele talán beszélhetnék róla, de most Ábrahám Rózsi úgy eltakarja a cingár kis testével, hogy Magda ki sem látszik mögüle… Talán meglátogathatnám egyszer, de gyalog nem lehet kimenni Budakeszire, villamospénzt meg egyedül Rózsi sírt ki magának (talán valamelyik budai izr. nőegyleti hölgytől).

És mi lenne, ha egyszer „testületileg” kimennénk?

Beszélgetni, kettesben, nem tudnék ugyan vele… De mégis, ezt a gondolatot valahogy elhinthetném. Szólnom kéne Nusinak. A nagylányok közül egyedül Nusi… ő sem valami közlékeny irányunkban, de legalább nem barátságtalan. Nem hordja olyan magasan az orrát, mint a Kis Kati, a Lonci, a Csöpi, az Engel Márta, a Lampel Éva, a Moskovits Ági (akit „kenguru”-nak becéznek)… Mert ezek úgy tesznek, mintha mi nem lettünk volna ott, ahol ők. Pedig – hogy mondja anyám? – azon a kéjutazáson mi is részt vettünk, azon a dzsemborin mi is jelen voltunk…

Pöttyös Magda helyét rögtön betöltötték, nehogy üresen maradjon az ágya, és jött egy lány, ritka ronda szerzet, a koponyáján alig kétcentis haj, s a ruhái kórházi munkaruhák, búzavirágkékek, fehér gallérral, mandzsettával. Némán leült közénk, megette, amit a tányéron kapott, amit eléje raktak, nem beszélt senkivel.

– Egy finn ápolónő – mondtam dühösen, mert felháborított, hogy Magdát nem várhatta vissza az ágya.

– Fin Minkács – hahotázott mellettem Ábrahám Rózsi.

– Egy néma ápolónő – próbált új variánst összerakni Terka.

Meg kellett mentenem ötletemet.

– A szovjet–finn háborúban, hát nem emlékeztek? A mozihíradóban mutatták ezeket a Lottákat…

– Gondolod, hogy ez egy német önkéntes ápolónő…?

– Fin Minkács! – ragaszkodott megfigyeléséhez Ábrahám Rózsi, és már mozdult a szája, hogy fülig érhessen megint.

– Gyerekek, ne bántsátok – mondta Polgár Ági. – Vető nénitől hallottam, hogy Auschwitzban volt… ő is.

Vállat vontam. (Máig szégyellem.)

– Más is volt deportálva – feleltem.

Igen, még én sem tudtam, hogy mi a különbség.

Nem beszéltünk róla. Nem elemeztük. Nem végeztünk összehasonlító vizsgálatokat. Akik ott voltak, tudták. Mi, akik véletlen szerencsével nem ott voltunk – Groszmann Zsuzsi, Spitzer Jutka, Polacsek Terka meg én –, azért arról a névsorolvasásról mi sem hiányozhattunk. Zsuzsi, akinek még hazavergődtek, s már itthon haltak meg a szülei… őt mindenesetre hazahozták. Hogy azután az első aliják egyikével elmenjen… A hajóról, amely nem köthetett ki a palesztinai partokon – mesélte évtizedekkel később Spitzer Jutka –, kirakták őket egy szörnyű szigeten, valami bozótosban, ahol nem volt se munka, se élelem… Csak a várakozás, hogy mikor mehetnek tovább…, s ez eltartott majdnem egy évig … Zsuzsi betegen érkezett Haifára…

Majdnem egy évig… Látni vélem őket, rosszul öltözött fiúkat-lányokat azon a Földközi-tengeri szigeten. A fiúk kihajtott nyakú ingben, a lányok esetleg ejtőernyőselyemből varrt blúzokban… Meleg van, forróság van, csak szomjas az ember, hírekre szomjas, mikor indulunk már? A szokatlan hőség lelassítja a mozdulatokat, ülnek, lóbálják a lábukat, bambán bámulnak a kék messzeségbe. Már beszélgetni sincs kedvük. És biztos vagyok benne, hogy sohasem beszéltek arról, amit átéltek, mert arról nem lehet elkezdeni beszélni, az ember nem tudhatta, mi történik vele, hová ragadják el az érzései, az indulatai, félt a saját izgalmától, félt, hogy átszakad egy gát, s aztán majd nem bírja abbahagyni, nem tudja magát visszafogni, elveszti önuralmát, nem tudja elállítani a könnyeit, visszaparancsolni a sírást, nem tud a szokott hangján beszélni, csak csukladozni, ordítani, „üvölteni, mint az állat”, nem lesz ura a mozdulatainak, esetleg letépi magáról a ruhát, a tíz körmével esik neki a saját arcának, nem lesz képes megfékezni magát.

Keskeny pallón egyensúlyozva kell járni a törmelékkupacok fölött (mint 1945. április 22-én a Fővám téren, amikor a Kelenföldi pályaudvar felől – …és Komárom felől és Levél község felől …és Marchegg felől és Strasshof felől – gyalog átértünk anyámmal az oroszok által ideiglenesen rendbe hozott Ferencz József-hídon. Onnan még nem voltak eltakarítva a romok). Akár jelképesnek is nevezhetném megérkezésünket Pestre. Attól fogva mindig szűk pallókon kellett járni, és vigyázni, mert a pallók körül épp csak a napi porrétegtől elfedve, ott púposodott minden, amit maga alá temetett a háború.

Kötéltáncosok lettünk. Volt, aki lezuhant.
Ábrahám Rózsi tíz év múlva fogja megölni magát.
Általment a keskeny pallón s elrepült.
Egyszerűen kilépett egy ablakon.

Az új lány nem maradt sokáig velünk.
Elment a legközelebbi cionista csoporttal.
Már a nevét sem tudom, talán nem is tudtam soha.

Azután jött egy még újabb lány a Magda helyére.
Nem sok vizet zavart. Süketnéma volt. Mindig érdeklődő arccal fordult felénk, sejtelmem sincs, mit értett az egészből. És hogy csinálta végig az egészet?!…Valaki azt mondta, ő is megjárta Auschwitzot. És kórházban volt utána, Pozsonyban talán, ugyanolyan búzakék-fehér vászonruhát kapott, mint az a tüskehajú elődje. Erzsi néni azután szerzett a Jointtól egy ruhacsomagot egyenesen az ő számára. Csinos, jó alakú lány volt, minden jól állt rajta.

És hosszú haja volt. Szép haja. Dús, sötétbarna.

Most úgy érzem, mintha egy évszázaddal később, pedig csak négy évvel később, amikor Sztálin elvtárs megvilágította előttünk a nyelvtudomány néhány kérdését – „E fekélyek eltávolítása megtisztítja majd a mi szovjet nyelvtudományunkat…” –, és egy olvasói kérdésre, hogy ha a nyelv a gondolkozás alapja, akkor mi a helyzet a süketnémákkal, I. V. Sztálin szanzsen azt felelte, hogy a süketnémáknak nincsenek gondolataik, én érettségi után voltam már, egyetemi felvételire (káderezésre) készültem, és csak erre a kedves lányra tudtam gondolni, mert kedves teremtésként maradt meg emlékezetemben a mindig figyelmesen felénk forduló, napraforgó-arcával, és azt mondtam magamban: nem neki, nekem nem voltak gondolataim.

„Keljetek fel, só-ó-mérok,
hasatokra süt a Nap!”


Hasonló dallamot én csak a csendőrlaktanya felől hallottam gyerekkoromban, valahányszor takarodót fújtak.

Minket meg ezzel ébresztett Lonci.

Jó kedve volt, mert a nagylányok különleges eseményre készültek. Esküvő volt kilátásban. Páros esküvő.

Kis Katit megkérte a „Miszter” bátyja. Nusinak is kérője akadt. Egy idősebb férfi.

Nem tudtam részt venni az általános felbolydulásban. Pedig még a nőegyleti hölgyek is részt kértek belőle; de még mennyire! Összeállították a legpraktikusabb és az életkezdéshez nélkülözhetetlen nászajándékok listáját, szervezték az esküvő egyházi és világi programját, hosszan latolgatták, ki legyen a rabbi, ki legyen a kántor, a díszebéden ki köszöntse majd az ifjú pár(oka)t, kell-e a Batónénak is köszönetet mondani, mint „pótanyá”-nak, aki egyébként úgy is viselkedett, mint egy elérzékenyült mama, aki elsőbálozó leányait készíti elő a nagy eseményre; langymeleg löketekben áradt felénk a nyálas érzelmesség; rosszul voltam. Még nekem is átfogta a csuklómat az egyik néni a puhán pihegő kezével: „Örülsz, hogy a kis társnőid férjhez mennek?”; alig bírtam tőle megszabadulni.

(Márta néni időközben felmérte, hogy konok és hálátlan vagyok. Már nem tüntetett ki érdeklődésével. Vagy még ő volt a végén megsértve.)

A chavera is szerephez jutott megint. Kórust taníthatott be, lejárhatta a lábát magyar és héber és angol és újhéber chaszene-dalok kottái után, „esküvői koncert!” – ismételgette ragyogó arccal, „új műfaj!” Aztán az esküvői koncerten, mialatt a násznép a kertben felállított, összetolt asztaloknál ült, a labdarózsabokrok előterében, az egyik új férj, a „Miszter” bolondozós kedvű bátyja egyszer csak felmutatott egy félbevágott citromot, s emiatt némi szólamfennakadás támadt a karban.

De még nem tartunk ott. Az majd a nyáron lesz, vizsgák után. Most még csak kora tavasz van, most még az előkészületek folynak. A chavera Terkát is be akarta vonni, újra meg újra megkörnyékezte: nem szavalna-e valamit.

– Szívesen – felelte Terka. – Legyen A vén fegyvermesterné balladája? – Már pózba is vágta magát, csípőre tette kezét, s rázendített rekedtes, közönséges hangon:

Nézd: mint boszorkány korhadt seprőnyélen,
Ülök, vénasszony, itt a járdaszélen,
S gerincem görbe, mint egy pléhkanál…




– No de miért ezt? – kérdezte a chavera riadtan. Vető néni meg, mert ő is felkeveredett a konyháról az előkészületek terére, az ebédlőbe, ahol mindez zajlott, félhangosan megjegyezte:

– Mert csak ilyet tud.

Terka meghallotta, egyetlen bakugrással ott termett előtte.

– Hah! – kiáltotta. – Akkor ezt hallgassátok meg!

Ha orgonák közt erre jársz a nyáron,
A dombtetőn, barát vagy idegen,
Ne gúnyolódj e három jómadáron,
Kik itt lengünk a sárga zsinegen:
Bőrünket, nézd, a víz lemosta régen,
Nyelvünk megzöldült, mint a rézgaras…






– Pfujj! – fordult el Vető néni, a lányok közül azonban többen biztatták Terkát, hogy szavaljon még. Én szorongva figyeltem, mi történik, féltem, hogy túl messzire merészkedik, ugyanakkor jólesett nekem, hogy úgy látszik, Terka is torkig volt a negéddel:

A dombtetőn a sziklák mint a nyársak
Merednek, lassú szél nyög, és a hársak
Hasadt odvából tejszín nyál csorog;
A tar bozót mélyén szerelmes árnyak
Ölelkeznek s a holdas fák úgy állnak
Tótágast, mint mezitlen asszonyok.
Öledre vágyva sírok itt e holt
Avarban, hol szerelmünk fészke volt…








Vető néni legyintett, szuszogva visszaindult a konyhába. Éreztem, hogy ha Pöttyös Magda most nem lenne távol, már rég körtáncot lejtettünk volna Terka körül, mintegy az ő ösztönös védelmében is. De itt most tanácstalan kamaszlányok álltak egyik lábukról a másikra, a szemük csillog ugyan, s fogják is még kérlelni Terkát unalmas vasárnap estéken, hogy szavaljon azokból a tisztességtelen versekből, de ha most Erzsi néni nincs kegyes kedvében, s nem oszlatja fel a társaságot azzal, hogy Terkának küld egy félig tréfás, félig komoly intést a mutatóujjával, minket pedig felparancsol a varrodába, elvégre előbb-utóbb vizsgázni is kell majd… – nem tudom, mi lett volna. Terkát akár ki is csaphatták volna.

Mondtam is neki, már fent a kriptában.

– Akár ki is csaphattak volna!

– Ne zörögj már – felelte. – Hátha éppen azt akarom? Nem kívánok itt lengedezni. – Közelebb jött, kinyújtotta a nyelvét. – Nyelvem megzöldült, mint a rézgaras…

– Hamarosan levizsgázunk – próbálkoztam más oldalról, kevés meggyőződéssel. Mert mit mondhattam volna neki? Hogy azután elkezdődik a Nagy Élet?

– Fütyülök a segédlevélre – mondta Terka. – Nem kívánom megszerezni.

Leültem az ágy szélére.

– Hanem mit akarsz?

– Élni. Ahhoz, hogy művész legyen valaki, nem kell segédlevél.

Igaza volt. Mit felelhettem volna?

– De hát egyelőre nem tudsz a saját lábadra állni!

– Megzsaroltam anyámat.

– Mit csináltál?

– Jól értetted. Ha holttá nyilváníttatja apámat, és férjhez megy Schwarcz Pistához, akit én ki nem állhatok, akkor vesznek nekem egy garzonlakást Pesten. Nekik is jobb, ha én nem leszek a turbékoló ifjú pár útjában…

Szédelegve mentem le a varrodába. Ez hirtelen sok volt. Ha Terkának önálló lakása lesz… talán még én is kiszabadulhatok innen. Elalszom én a spájzban is, ha kell…

Alig láttam az izgalomtól, miközben látszólag lepedőszélt varrtam. Miből élnék meg? Hogy anyám támogatni két fillérrel sem tud, az evidens volt. Talán nem is akar. Nem értene egyet azzal, hogy önálló életet akarnék élni, kibújni a gyermekkorból. Mit tudnék csinálni?

Édesapám mesélte, hogy amikor a Felvidékről lejött Pestre, egyetemi hallgatónak, házitanítóskodásból élt, mint még annyian a korabeli fiatalemberek közül. Rossz tanuló gazdag gyerekeket én is korrepetálhatnék. Persze, megint más egy egyetemista fiú; ellenben kevésbé tud bizalmat ébreszteni maga iránt egy tizen… hatéves lány. Ha legalább már leérettségiztem volna!

Hát nem színtiszta őrültség ez bennem? Őrület. Mintha nem láttam volna az apámat, amint leszedi az ügyvédi tábláját, és hatalmasat rúg belé?! Segített rajta az a rengeteg sok tanulás, az a célratörés, küszködés? Meg tudta óvni ezen az áron a családját vagy magát?… Mit akarok én?! Miért akarom?

Este a kriptában mégis megint rátereltem a szót. De hát hogy képzeli? – kérdeztem Terkát. Miből fog élni? Persze az ő mamája nem tüntet azzal, hogy koldusasszony – gondoltam. Talán épp ellenkezőleg: jobb módúnak mutatja magát, mint amilyen.

– Nézd – mondta Terka –, én tök tehetségtelen vagyok ahhoz, amit itt tanítanak. „Egy született ántitálentom”: megmondta már a szabásznőnk is.

Ez igaz volt. Mert ha engem olykor még el is szórakoztatott, hogy gyufaszálon át kell felvarrni a gombokat, Terka kezéből kihulltak a gyufaszálak, és a gombok alatt durván összerántott anyag púposodott rosszkedvűen, vasalhatatlanul.

– De miből fogsz megélni?

– Majd ad a Schwarcz hentes – vonta meg a vállát. – Amiért tágultam az útból… Megéri neki. Meg kell, hogy érje. Ha nem tudná magától, majd felvilágosítom.

Schwarcz hentes falumbeli volt. Gyerekkoromból nem úgy állt előttem a véres kötényében, mint aki olyan gazdag. Volt neki egy szép arcú, de szörnyen elhízott felesége. Mintha rémlene, hogy beteg volt az a nő, cukorbeteg. És nem jött vissza. Schwarcz Pista viszont hazakerült a munkaszolgálatból, és egészen feléledt. Hirtelen kiderült, hogy fiatal, jó kiállású férfi. Az üzletét nem nyitotta meg újra, sejtelmem sincs, miből élt. Vidoran járt-kelt, elegánsan; a kérő. Végiglátogatta azt a néhány egyedül maradt asszonyt… Hozzánk is benézett. Persze, kliensünk volt – mondta anyám –, udvariatlanság lett volna részéről, ha nem kérdi meg, hogy vagyunk, mit tudunk apádról… Aminthogy anyám csodálkozott is, hogy Groszmann Sándorék nem néznek felénk, holott úgy hírlett, megjöttek… Az már csak késve jutott el hozzánk, hogy megjöttek, de mindjárt meg is haltak…

Groszmann Zsuzsi később eljött egyszer-kétszer, és megmondta, hogy elmegy. El a faluból, el a gonosz nagynénje keze alól, aki úgy képzelte, ingyen cselédet örökölt benne. Zsuzsi nagyobb lány volt, mint én, ámulva hallgattam. Elindul egyedül. Ültünk nálunk, az üres házban, anyám sodronyos vaságyának a szélén (az az ágy valamilyen hadikórházból maradt ránk, német Feldlazarett volt-e vagy orosz lazaret, ki tudja). Zsuzsi azt mondta, csak arra vár, hogy a nagybátyja üzenjen érte. A nagybátyja régi cionista volt, aki megszökött a miskolci gettóból, s a háború után a Joint főtitkára lett Pesten. Biztatta Zsuzsit, hogy létesül majd egy internátus árván vagy félárván maradt lányok részére, akik a deportálásból kerültek haza. Szakmát fognak a kezükbe adni. Kenyeret. Oda Zsuzsi már fel van véve.

– Spitzer Jutka is jön, Kunhegyesről – mondta Zsuzsi. – Tetszik rá emlékezni…

Én is emlékeztem rá, az aranygombos mélykék boy-kabátjára, Durbin-kalapjára a régmúlt időkből. Ő is nagylány volt már hozzám képest, szép lány. Rokonai éltek itt, idősebb házaspár; azok se jöttek vissza. Óh, kapj fel innen, Város…

– Anyádék Túrkevén maradnak? – kérdeztem Terkát.

– Mit tudom én. Lehet, hogy elmennek Amerikába.

De azt egy szóval sem mondta, hogy ha lakása lesz, költözzem hozzá.

Terkának „korszakai” voltak, Ady után jött nála Villon–Faludy. A közelmúlt hetekben még csak azt akarta hallani (magától), hogy El a faluból, meg Add nekem a te szemeidet, Tengerpart, alkony, kis hotel-szoba, meg azt, hogy Uram, háborúból jövök én, Mindennek vége, vége… És azt is, hogy: …Zengett a fény, tüzelt a Nap, Szökkent a lomb, virult a föld…S  csókolt minden az Ég alatt… S csókolt minden az Ég alatt… Csak mondta, mondta a verseket, nála tapasztaltunk olyat először, ami később divatba jött, hogy áradnak a versek, akár a címük nélkül is, akár kezdő szakaszuk híján, ahogy neki a nyelvére jött, ahogy belőle burjánoztak, ahogy az egyikből átsiklott a másikba, és rokon hangulatok hajszál-erezetén terjedtek szét a versek, töltötték be a hodályt. Már rég nem barátkoztunk, rég nem találkoztunk, de Adyt az ő hangján hallottam még sokáig, csak be kellett hunynom a szemem, s megint ott voltam (pedig nem akartam) a szenesannában, a nagy szobában. Erős orgánuma volt, sok hangja, ábrándozó és édes tudott lenni, a másik percben ordenáré, repedt fazék. Már rég nem voltunk barátnők, s még mindig vártam, hogy egyszer majd az ő előadóestjéről olvasok az újságban, Villont fog szavalni a Zeneakadémián (alább nem adtam), hosszú fekete ruhában, piros sállal a nyakán, piros klipszekkel a fülében…

Az utóbbi időben sokat volt távol, azzal a festőnövendékkel járt a Molnár utcai plúgáról, kimenős napokon elsőként türelmetlenkedett a zárt ajtó mögött, utolsónak jött haza. Már nem hívott, hogy menjek vele.

Ajándékot hozott nekem a süketnéma lány, fogalmam sincs, miért gondolta, hogy majd nekem adja, vagy ki értette meg vele, hogy az nálam van a legjobb helyen: Schillers dramatische Dichtungen, Erster Band. Ugyanabban a finom, fekete kötésben, mint a Heine, a Heiném, ugyanaz a lipcsei kiadó. A süketnéma lány várakozó arccal adta át, az arca közelről valahogy félbemaradt benyomást tett rám, mintha csak elnagyolt szobrászi munka lett volna, s a cizellálás elmaradt. Próbáltam lassan, tagoltan beszélni hozzá, de továbbment, kissé álmatag léptekkel.

A legjobbkor jöttek Schiller „drámakölteményei”, s ez a kötet nem is volt gót betűs, szerencsémre, mert a szöveg régiesebbnek érzett, mint a Dalok könyve, s még így is nehezemre esett olvasni. Belekezdtem abba, hogy Kabala és szerelem, de a mondatokat csak töredékesen értettem, pusztán a lényeget: hogy a szerelmespárnak meg kell halnia. „Die Limonade ist gut” – mondja Luise Miller, amikor mit sem sejtve felhajtja a méregpoharat…

A két fényszórót, ahogy az autó közeledett, vízszintes fénytengely metszette; nem igazi tengely, káprázat csupán. A kripta ablakából bámultam kifelé a meleg éjszakába. Fáradtnak éreztem magam, üresnek és mégis nehéznek. Terka megint nem volt itthon.

Srégen szemben átjáró húzódott azok között a nagyjából egyforma házak között, amelyek kőbábos teraszokkal könyökölnek ki az utcára. Lámpa vetett szerény fényfoltot az átjáróba – és egyszer csak ez előtt a fényforrás előtt állt egy férfi meg egy nő, a nő lehajolt, kigombolta a férfi sliccét, kihúzta a farkát, néhányszor meglóbálta, azután a férfi átnyújtott neki egy zsebkendőt, a nő beletörölte a kezét, a férfi is megtörölközött, begombolkozott, zsebre tette a zsebkendőt, belekarolt a nőbe, és továbbmentek. Megkövülten vártam az ablakban, hogy belém csap a villám, kilestem valamit, ami nem rám tartozott, féltem a büntetéstől, s ugyanakkor iszonyodtam is attól, amit véletlenül láttam, ha ez a testi szerelem, akkor nekem nem kell, kik lehettek ezek, nem is voltak fiatalok, középkorú pár voltak, összeszokott léptekkel mentek tovább, ez már csak ilyen, a férfire rájön, a nő elvégzi, azután vidáman és megkönnyebbülve és köznapian libegnek tova?

Sokszor álltam még este az ablakban, hátha visszajönnek. A férfit egyszer felismerni véltem a villamosban. „Ha te tudnád, hogy én mit tudok rólad” – gondoltam, de ez sem tett vidámabbá.

A Tell Vilmos versekkel kezdődik, és érdekes: a versek kevésbé öregszenek, mint a próza. Azt is szeretném, ha valaki megmagyarázná nekem: miért van ez így? És hallom a dalt, holott sohasem hallottam, halászgyerek dalol a ladikban, „Nevet a tó, fürdeni hív…” A tehénpásztor is énekszóval búcsúzik a hegyektől …

Vető néni hajlik fölém:

– Édes gyerekem, beszédem van veled.

Sóhajtva teszem félre a könyvet.

– Nem tapasztaltál tegnap este semmi különöset, amikor a barátnőd hazajött? – kérdi Vető néni és szigorúan néz a szemembe.

– Nem – csodálkozom. (De nem vagyok egészen őszinte. Mintha éreztem volna rajta egy kis italszagot. Én azonban tettem magam, hogy már mélyen alszom.) – Mélyen aludtam – mondom most a Vetőnének is.

– Részeg volt a barátnőd, édes gyerekem.

– Miből tetszik gondolni?

– Miből, miből… Van orrom a szaglásra. Meg is mondtam neki. Először nem akarta elismerni; még vitatkozni próbált! Velem!

– Vető néni kérem… Ha megivott… esetleg… egy kis likőrt… vendégségben… Az még nem részegség!

– Ide figyelj! Megfenyegettem, hogy megmondom az anyjának. Csak vonogatta a vállat, hogy bánja is ő. Akkor közöltem vele, hogy neked is megmondom… és akkor letérdelt elém ez a Jászai Mari… Átkulcsolta a lábom szárát, úgy könyörgött, hogy ne mondjam meg neked… De én felelősséggel tartozom érted. Muszáj neked egy ilyen egzaltált valakivel barátkoznod?… Biztosan nem örülne az anyukád, ha megtudná… Igazán van itt elég rendes lány, barátkozz azokkal.

– Vető néni – nyögtem –, honnan tetszik tudni, hogy ivott?

– Fejezzük be a disputát – mondta. – Ő egy lelkileg gyönge lábakon álló valaki. Remélem, nem kételkedsz a szavaimban, édes gyerekem.

Lelkileg. Lábakon. „Ha van értelme a szónak…” – csóválta volna a fejét édesapám.

Lelkileg. Lábakon. Ezért is esik olyan könnyen térdre.

Ezek szerint Terkát is elvesztettem.

Sejtelmem sincs, hol termett az idei tavaszon az a rengeteg celluloidszalag, amit egy szép napon a varrodában találtunk. Talán valamelyik nőegyleti dáma férjének üzeméből került ide egész halommal; valaki azt mondta, hogy lemosott filmszalag. Kaptuk, hogy „üres óráinkban” eljátszadozzunk vele, kitaláljuk, mire lehetne használni. Még az is lehet, hogy a nőegyleti bácsi kitűzött valami „feltalálói jutalmat”.

Polgár Ági, a csendes, szorgalmas Ági meglepően találékonynak bizonyult. Addig forgatta, rakosgatta egymás mellé a rugalmasnak látszó, de akaratos, törékeny csíkokat, amíg ki nem dolgozta a megfelelő technológiát. Dupla gyapjúszállal – azt is kaptunk a Jointtól, motringokban, hogy köthessünk magunknak sapkát, sálat (Nusi még mellényt is kötött magának és másoknak) –, szabályos ferde öltésekkel összedolgozta a kemény szalagokat, ezáltal hajlékonyabbá is tette őket; mondhatnám: rájuk erőltette akaratát. Előbb szerkesztett egy nagy szatyrot, azután varrt egy kisebb kézitáskát, csinált könyvvédő „huzatot”, tervezett virágcserép alá való, slingelt szélű lapocskákat; kifogyhatatlan volt az ötletekből.

Úgy tíz nap, két hét múlva a celluloidkupac eltűnt a varrodából. Háncsot hoztak valahonnan, abból kezdhettünk magunknak szatyrot, kézitáskát, a tanonciskolai osztálykönyvnek rusztikus kemény fedelet fabrikálni. Akkoriban már többet jártunk az utcán, megfigyelhettük, hogy a nők többsége efféle háncsszatyorral jár.

Ági valóban kapott némi pénzjutalmat. Melltartót vett belőle egy fűzősnőnél, a szabásznő lányának közvetítésével, „áteljé-áron”, vagyis kedvezményesen.

Terkát sikeresen eltávolították.

Talán sürgönyzött az anyjának a Batóné.

S az ő lakrészében tartotta fogságban. Nem engedte többé fel a kriptába, de még az órákra sem.

Egyszer elmentem a földszinten a Batóné lakosztálya mellett. Terka állt a résnyire nyitott ajtóban, kinyújtotta utánam a kezét. De én úgy mentem el mellette, mintha nem vettem volna észre.

– Nem kellett volna meghallgatnod engem is, mielőtt ítélkeztél fölöttem? – kérdezte sok-sok évvel később Terka.

Amerikából látogatott haza. Hosszú fekete ruha volt rajta, piros sál a nyakában, nagy klipszek a fülében.

Nem lett belőle híres előadóművész. De időnként behívták a helyi tévéadók valamelyikébe. Olyankor kötényt kötött, s babos kendőt kanyarított a fejére. Magyaros ételek főzésére tanította a környék asszonyait. Theresa’s How To Cook Hungarian. Még jól is jött a tökéletlen angol kiejtése. Külön érték. Lelki láb.

Most Polgár Ági lett a legjobb barátnőm a szenesben. Sokszor mentünk is együtt a tanonciskolai órákra, ha jól emlékszem, valahová az Ipar utca környékére (gróf Haller utca?). Ezeken az órákon iskolapadban ültünk, s váltakozó tanárok olyan tárgyakat tanítottak nekünk, mint számtan, közgazdasági alapismeretek, ipartestületi törvény. Szörnyen unalmas volt, de legalább kiszabadultunk az intézetből, villamospénzt kaptunk, láthattunk valamit a városból. Tavasz volt már, 1947 tavasza… A gróf Haller utcán (maradjunk ennél) rügyeztek a fák, a saroktelkeken, a Duna felől, még nem voltak eltakarítva a törmelékhalmok, a nagyjából épen maradt házak is sérültek voltak mind, hol a tető egyik fele hiányzott és csupaszon meredtek a padlástér gerendái a kékülő égbe, hol a fél ház volt leomolva, hol az erkélyek leberetválva, láthatóvá lettek az emeleteken az elárvult cserépkályhák, csikótűzhelyek, szobasarkok, csíkos tapéták (családi képek nyomaival), s még azokon az épületeken is, amelyek látszólag sértetlenek voltak, minden ablakon ferdén leszakadva lógtak a rolók. (És miután már elhordták is a romokat, ez a leszakadt redőnyök városa maradt még sokáig.)

Anyám azt írta, hogy édesapám, amikor Pestre került, térképpel kezdte járni és tanulni a várost, s akkor elkezdtem célra orientáltan bliccelni a villamoson, így megtakarított pénzemből pedig sikerült vennem egy használt térképet a Múzeum körúton egy kis antikváriumban. Kedves idős bácsi volt a kereskedő, szóba elegyedett velem, s így köszönt el: „Legyen máskor is szerencsém!”

De még azt is írta anyám, hogy a zongorát nem sikerült eladni. Nem is tudtam, hogy megpróbálkozott vele; amikor hazaértünk, a házat az utolsó szegig kifosztva találtuk, csak a zongora ázott a gyümölcsöskertben, a már virágzó törpe barackfák közelében. Úgy látszik, akik a hátsó kertkapu felé szándékoztak elvinni, mégis letették, mert nehéznek találták. Anyám mellékelt a leveléhez két levelezőlapot, az egyiken ez állt: „Igen tisztelt Asszonyom! Értesültem, hogy van Önnek egy eladó zongorája. Kérem szíveskedjék velem közölni, hogy a zongora milyen gyártmányú, milyen állapotban van és a billentyűk fehérek-e. A húrozata nem-e rozsdás, a fenék, amin a húrok fekszenek, nem repedt-e. A hangolószögek vasba, vagy fába vannak beékelve? A zongora gömbölyű-e, vagy sarkos végű?” Nem tudom, mit felelt anyám a mesternek, aki a Dohány u. 66. szám alá, a „Corvin tejivó”-ba kérte címezni a válaszlevelet; félek, hogy a zongora e magas szakmai kívánalmaknak nem felelt meg, mert én úgy láttam, hogy a kerti tartózkodás (isten tudja, mióta) nem tett neki jót, s az alja meg volt repedve. A másik lapon csak ennyi állt: „A zongorát nem vittük el, nem hozható rendbe.”

Elszállt hát a zongora is.

Polgár Ági valamikor a hetvenes években küldött nekem Ausztráliából egy nagyszerű munkát: durva zsákvászonra filctollal rajzolt Kossuth-arcképet. Hogyan juthatott Sydneyben eszébe?… Képzelem, milyen sokat mondott az ausztráloknak.

Most már lassan minden afelé mutatott, hogy – legalábbis számomra – vége lesz a szenesbeli életnek. Eldöntöttem, hogy a vizsgák után nem maradok tovább, nem akarom a mesterlevélig vinni. Mások is terveket szőttek, hallottam, amint a nagylányok arról beszélgettek, miért ne próbálnának meg közülük akár hárman együtt kivenni egy kis cselédszobát, s varrásból megélni? A szabásznő lánya biztatta őket, hogy segít majd nekik vendégkört szerezni.

Mások lehajtott fejjel hallgattak. Polgár Ági – tudtam – bent marad a következő évre is. Ábrahám Rózsinak sem volt a kinti életben senkije. A Pöttyös visszatérését várta, s néhányunknak elárulta, hogy pártmunkát végez egy közeli körzetben. Egyik vasárnap elhívott magával, Gobbi Hilda szavalt egy lakóház udvarán, Ilosvay Katalin is, ha jól emlékszem. Ady-verseket mondtak, Petőfit, József Attilát, a gangon kint könyököltek a lakók, tapsoltak, olykor még bele is kotyogtak.

Folytak az előkészületek a kettős esküvőre is. Az ebédlőben a falhoz tolva felállítottak két hosszú asztalt, ott gyűlt a sok nászajándék. Étkészlet és likőröskészlet, tejeskancsó és vizeskancsó, zománcos vájdling és cseréptál, zsúrterítő, szalvettákkal… A nőegyleti hölgyek hordták össze, lehetőleg egyformán, igazságosan elosztva a két pár közt.

A chavera erőteljes mozdulatokkal dirigált, épp egy angol dal volt soron: „Régi mesédre emlékszel-e még?… Volt egyszer rég, egyszer rég…” s még annyit sem éreztem, hogy megingok, elindul velem a dobogó, csupán azt érzékeltem, hogy oldalt fordulok, és aztán már csak azt láttam, hogy egyszerre többen hajolnak fölém. Így értesültem róla, hogy elájultam. Sokan kérdezték, mit éreztem, de nem tudtam visszaidézni.

A Batóné és a Vetőné sürgönyöztek anyámnak. Engem ágyba dugtak, cserélgették a priznicet a homlokon. (Abból a megfontolásból, hogy az sose árt.) S valóban megnyugtatott, elzsongított. Még álmodtam is. Fénylő réten szétdobált színes anyagokat láttam, de mire oda értem, hogy megnézzem, felvegyem: elszürkült minden. És olyan csend támadt, hihetetlen csend; mintha bura alatt mozognék… Ezen annyira elcsodálkoztam, hogy felébredtem, de mindjárt elaludtam megint. És tovább álmodtam: most szürke volt a rét, szétdobált szürke felmosórongyok hevertek szanaszéjjel. Közelebb léptem, felnyaláboltam egy kupacot. Piroskockás szoknya volt közte, zöld ejtőernyőselyem anyag, térképszerű barna foltokkal… „Ruhákat szeretnék” – állapítottam meg, amikor az álmélkodástól újra felébredtem. Folytatólagos álmomban később Engel bácsiék üzletében jártam, rögtön ráismertem, pedig az öreg házaspár nem jött vissza; náluk volt a fiókokra írva, hogy „rizskása”, „mazsolaszöllő”…

Anyám másnap már Pesten volt. Hajnalban jött fel, krumplis zsákok tetején, valami piacozó ember szívességből felhozta a Lehelre. Szörnyű útja volt, a szekéren átvetett kötelekbe kapaszkodott, mozgott alatta a zsákok minden göröngye, megtörte, meggyötörte…

Már nem voltam ágyban, de még kíméltek; reggeli után nem kellett felmennem a varrodába, a délutáni tanonciskola alól is felmentettek. „Tudod te azt, édes gyerekem” – legyintett Vető néni, azután megkérdezte, nem vagyok-e úgy. Mert annak is tünete lehet az elájulás… Először nem is értettem, mit akar. Mire felfogtam, megnyugodott, hogy nem.

Ajánlottak anyámnak egy címet: egy asszonyt az Újlipótvárosban. Özvegyen maradt, és szívesen kiadná a hátsó kis szobáját „egy megbízható valakinek”. Anyámmal azonnal oda mentünk, gyalog a Keleti Károly utcából a Kossuth hídon át; kivettük. Valahol egy kifőzésben megebédeltünk.

Még moziban is voltunk délután.

Sejtelmem sincs már, mit láthattunk. A Patyomkin páncélost vagy az Egy csók, más semmit? Csak arra a nyúlós zenére emlékszem, ami a mozi előterét ázalagos akváriumhoz tette hasonlóvá. Különben is zöld volt a fény valahogy, s mi körvonalainkat vesztve, sápadtan mozogtunk a páfrányok közt, mint az ebihalak – Micsoda hülyeség – bosszankodtam. – „Óh, jer el vélem, / Aranyos lélek, / Oda, hol élek / Én…” És nagy hévvel fejtegettem, milyen kibírhatatlanul szentimentális a dallam, a szöveg, milyen ósdi a szóhasználat… Szinte maguktól jöttek a számra a szavak, az érvek, fölényben éreztem magam, nyugodtan, biztonságban álltam egy katedrán…

– De az azért szép – mondta anyám -, hogy „tartsd minden jóval, szerelmes szóval szegényt…”


És akkor elhallgattam, mert megértettem, hogy kire gondol.

• Emlékezet [6]