Nyomtatóbarát változat

Ötvenhat évvel azután, hogy Auschwitzban egyetlen éjszaka alatt négyezer cigányt megölve felszámolták a cigánytábort, az európai közvéleményben máig nem tudatosult kellőképpen, hogy a koncentrációs- és munkatáborokban, a deportálások és a helyi kivégzések során mintegy félmillió roma pusztult el a második világháború évei alatt.

Néhány stáció a németországi cigányok vészkorszakának kálváriájából: Németországban az 1935 szeptemberében elfogadott állampolgársági törvény a „német vagy fajrokon vérű állampolgárok” kategóriájából már nemcsak a zsidókat, de a cigányokat is kizárta. Robert Ritter (aki egyébként 1950-ben elkövetett öngyilkosságáig a Frankfurti Egészségügyi Hivatalnál dolgozott gyermekorvosként) 1937-től megkezdett szisztematikus munkával, így az összes németországi cigány családdal készített interjúkkal próbálta bizonyítani, hogy a romáknál örökletes a bűnözési hajlam. 1938-ban csaknem minden hónapra jutott egy rendelkezés: márciusban államilag regisztrálták a cigányokat, áprilisban megvonták tőlük a szavazati jogot, májustól nem járhattak többet iskolába, és deportálni kezdtek minden olyan férfit, aki nem valamelyik földművesgazdánál dolgozott. Júliusban pedig megtiltották nekik, hogy nem cigányokkal lépjenek házasságra. Himmler 1939 októberében vándorlási tilalmat rendelt el a romák számára, és  elkezdődött tömeges deportálásuk – főként a lengyelországi koncentrációs táborokba.

Auschwitzban a cigányok számára külön családi tábort állítottak fel, azzal az indokkal, miszerint „közismert: a cigányoknak nemcsak közösségi, de családi érzése is felfokozott”. Mengele és kollégái több orvosi kísérletet hajtottak végre cigányokon: tesztelték, hogy meddig tudnak életben maradni azok, akik csak sós vizet kapnak, és hogy az eszméletlenségre fagyasztott emberek mennyi idő alatt térnek magukhoz. Egyedül 1945 januárjában 120-140 cigány lányt sterilizáltak a ravensbrücki táborban. A legfiatalabb közülük 8 éves volt.

Himmler 1944 nyarán adott parancsot az auschwitzi cigánytábor összes lakójának likvidálására. A tábor felszámolása előtt kétezer, még munkaképes cigányt más táborokba szállítottak, a többieket, mintegy négyezer embert augusztus másodikán a gázkamrákba terelték. Az ő és sorstársaik emléke előtt tisztelegnek évről évre augusztus 2-án az európai romák és a velük szolidáris többségiek a Porrajmos, a roma holokauszt emléknapján. Magyarországon 1990-et követően tartanak megemlékezéseket.

A magyarországi roma áldozatok számáról máig viták folynak, az eltérések nagyságrendiek: öt- és ötvenezer között szóródnak. A kutatásokat megnehezíti, hogy sok helyen minden dokumentum nélkül hurcolták el a cigányokat, vagy lőtték bele őket a falu szélén sietve megásott tömegsírokba (ilyen tömeggyilkosságokra került sor egyebek mellett Várpalotán, Lajoskomáromban vagy a Tolna megyei Lengyelben), és nagy számban semmisültek meg az üldözést bizonyító iratok is. Ugyanakkor az is tény, hogy a romák deportálásával kapcsolatban országos érvényű rendeletek csak a nyilas érában születtek, és a helyi közigazgatás még akkor is sok helyen szabotálta azok végrehajtását.

Magyarországon 1929-től évente kétszer szerveztek országos „cigányrazziákat”, időpontjuk kiírását azonban már központilag nem koordinálták, és nem egyszer a romák maguk is jó előre értesültek azokról. Később azonban több településen, mint például 1942-ben Esztergomban, zárt cigánytelep létesítéséről döntöttek a városatyák, amit aztán a cigányok csak munkavégzés céljából hagyhattak el. Karsai László kutatásai szerint a magyar adminisztráció által alkotott rendelkezések 1944 márciusáig kizárólag a néhány ezer főre tehető vándorcigányokra vonatkoztak, ám az akkor mintegy kétszázezer főre becsülhető cigányság túlnyomó arányban állandó lakóhelyen élt, és többé-kevésbé rendszeres foglalkozást űzött. Egy másik kutató, Bársony János azonban arra figyelmeztet, hogy ezek a rendelkezések nagyon sok, egyébként letelepedett cigányt is érinthettek, mert „a hagyományos cigány mesterségek döntő része helyváltoztatást igényelt”.

A Roma Sajtóközpont alant következő összeállítása három frissen készült interjúrészletet tartalmaz. (Az interjúk hosszabb változata és más roma túlélők visszaemlékezései a hamarosan megjelenő kötetükben olvashatók.) Az első túlélőt a vészkorszak alatt fiatalemberként munkaszolgálatra hurcolták. A második részben megszólaló asszonyon a ravensbrücki női táborban fiatal lányként nőgyógyászati álkísérletet hajtottak végre, amelynek következményeit évekig hurcolta. A harmadik túlélő hatéves kislányként került a komáromi Csillag-erődbe, ahova a cigányok egy részét a magyar hatóságok összegyűjtötték, és ahonnan munkaképes korú férfiakat és a gyermektelen nőket továbbdeportálták különféle lágerekbe.













„Megtetvesedtünk”
Holdosi József (78 éves)

Nekem hat testvérem volt, de én tizenkilenc évesen má’ külön dolgoztam a családomtól, a fűrésztelepen. Utána mint summásmunkás, meg egy uradalomban voltam  mindenes Veszprém megyében. Gyüttek a hírek, hogy Pest környékén már elvitték a cigányokat. Aztán voltak azoknak innend is onnand is testvérjei, aztán a hír ment. A csendőrök meg mindig rajta voltak a nyakunkon. Mindig zavartak mindenér. A cigányt zavarták, ha jól, ha rosszul csinálta, akkor is. Nem tudom megmondani magának mér van ez. Ez egy fajgyűlölet. Ez még most is van.

Ki nem állottak minket. Volt, hogy az utcán is megverték a cigányt. Itten cigányzenészek voltak. Sokszor összevesztek a mulatozókkal, mert mondták rájuk, hogy az anyád büdös mindenit, sok meg nem tűrte el. Aztán összeverekedtek. Veszprém megyébe már nem mondtam, hogy cigány vagyok.

De aztán jöttek értünk is a csendőrök. Valahogyan megtudták, hogy merre vagyok, oszt Körmendre gettóztak bennünket, egy nagy istállóba. Rendes személyvonattal. Nem hogy bekötöztek volna, hát tudták, hogy nem tudok megszökni. Hoztam az összes cuccomat, de félúton eldobtam: mit csináltam volna vele. Akkor má’ tudtam, hová visznek. Mindenhonnan szedték össze a cigányokat, Csörötnek, Körmend, Szombathely, meg innen, Zalából is. Oláh cigányok is, muzsikusok, egybe teknyővájóak, meg minden, minden. Három vagy négy hétig be voltunk zsúfolva, be voltunk kerítve.

Aztán onnan tovább Streimbe, Ausztriába. Át a határon traktorokkal. Ott átadtak minket a németeknek. Volt ott egy oláhcigány, ő értette a német nyelvet, ő volt az egésznek, akit elvittek innen, a vezetőjük.

Egy nagy barakk. Egy nagy raktárhelyiség. Zsidók voltak ott. Azokat továbbvitték valahova, a helyire mentünk be. Azért tudtuk, hogy zsidók voltak, mert annyi arany volt. Ilyen kis tőrkések voltak, meg sok ékszerek a szalmába belegyugva. Először azt se tudtuk, hogy mi az. Azt hittük, hogy játék. Már azután jöttem rá, hogy ezek mind aranyak voltak. Elszórtuk, nem kellett, ki gondolt arra, hogy nekünk arra szükségünk lesz. Meg hát nem is tudtuk volna megtartani, elszedték volna úgyis tőlünk.

Megtetvesedtünk. Képzelje, kitettük az izét a gerendára, ráültünk, oszt versenyeztettük a tetűket. Ha nem jól mentek, akkor lepöcköltük, pikk. Evvel szórakoztunk.

Ástunk ilyen tankcsapdákat. Én brigádvezető, parancsnok voltam, mer kiválasztottak. A német katonák kiállítottak mindenkit, és akkor mondtak: te, te, te, gyere ki. Kiválasztottak. Na, mondom, agyonlőnek. Aztán megy végig megint, megy, még egyet kiválaszt, olyan tizet kiválasztott, aztán a lapátokat, ilyesmiket mi osztottuk szét, szedtük be. Szót kellett fogadnom nekem is, én ott parancsot teljesítettem: írtam a munkájukat, ki mit dolgozik, kellett tudnom ki hol van, merre dolgoznak, megnézni a szerszámokat, összerakni, mindent. Ez volt a dolgom. Vagy négyszázan lehettünk, én olyan harmincra figyeltem. Amikor a németek oda kijöttek, akkor mindenkinek dolgozni kellett. Mer’ akik nem, azokat meg is ütögették. Puskatussal. Mi meg mondtuk neki, hogy legalább akkor dolgozzál, amikor jönnek. Világostul sötétéig. Olyan két-három hónapig.

Volt egy szerencsénk, hogy mink éppen haza tudtunk szökdösni kajáért. Éjjel, az erdőkön keresztül. Egy éjszaka alatt megjártuk az egészet, nem vigyáztak ránk annyira. De hát hová mentünk volna? Hát a csendőrök minket mindjár’ agyonlőttek volna. A magyar csendőrök. Nem mertünk reckírozni ilyesfélét, hogy otthon maradunk, vagy valami. Erről szó se lehetett. A szomszédokkal összebeszéltünk, hogy menjünk el kajáért. Nekem is akkor még volt itthon egy kis süldő, azt levágták, megsütötték és elvittük. A szomszédok is adtak kaját, hogy vigyük el a többieknek. Bujkáltunk a fák alatt. Megint gyüttünk egy száz métert, megvártuk egymást, megint elbújtunk egy fához, így. Megálltunk, hallgattunk. Kicsit futottunk megint. A másik csoport ugyanígy csinálta, egymásnak hoztuk, vittük a kaját.

(...)

Streimbe’ aztán megint vagonba raktak minket. Olyan négy-öt vagon. Azt se tudtuk, merre visznek. Egész éccaka utaztunk, fölváltva tudtunk leülni. Eccer egyik, eccer másik. A rossebb tudja, hol voltunk. Irtottuk az erdőket, futóárkoknak hordtuk a fákat, meg tankcsapdákat csináltunk. Nem is tudom meddig voltunk itt, cserélték a táborokat, több helyre vittek bennünket. Volt, aki mezőgazdasági munkán, volt aki gyárba volt. Elosztották az embereket.

Egy darabig a zsidókkal dolgoztunk együtt. Volt egy szentséges sánta német SS-katona, a zsidóknak a hátára a futóárokban ráállt, ha nem dolgoztak. Ha nem tudott dolgozni, ráállt, addig gyúrta, míg össze nem csuklott, a zsidót. Hát ottan sok zsidót kiirtottak. Nem úgy bántak velünk, mint velük. Egy árnyalattal másképp. Egy külön raktárhelyiségbe voltak, még a hátukra is volt egy SS-jel. Enniük se volt azoknak, majd’ éhen pusztultak. Egy volt, aki hazajött, itt halt meg. Gyütt haza, és megállt a cigányok előtt, oszt az egyik cigányasszony meglátta, hozott neki jó húslevest, hogy hát gyönge, látták rajta. Nem szabadott volna neki megenni a jó gyönge húslevest, meghalt tőle. Mert hát annyirán ki volt hervadva.

Olyan kenyeret kaptunk, zabbul volt, kisebb, mint a tenyerem, szálkák voltak benne. Meg kaptunk egy darab húst a főzelékbe, ilyen kolbászfélét, de nem tudom, milyen kolbász volt az, lókolbász vagy mi. Meg káposztát, teli volt rizsával, meg összevissza mindennel. Nagyon rossz kaja volt. Én a kenyeret el szoktam vinni, szegény zsidóknak adtam oda. Mindig vittem kenyeret. Volt egy szegény öreg, hideg volt má, húzta le a pulóverját, hogy odaadja a kenyérért cserébe. Én meg húztam neki vissza, hogy nekem nem kell, ne vegye le. Cigarettája volt neki, hat darab, elővette. Adott belőle hármat, neked is három, nekem is három. Én meg neki adtam a zabkenyeret.

Ezt osztán, hogy életbe maradunk, sose gondoltam. Amíg tartani tudom magamat, addig tartom. Gondoltam, majd egyszer végeznek velünk. Ennyit tartogatott az ember a fejébe. Hát honnan tudja a cigány, hát oda áll az a német, az a ronda SS-katona, aztán ki tudja, lelövi. Egye meg a fene őket. Még az volt a jó, hogy itthon a családot nem bántották. Nem tudtunk róla.

(...)

Gyüttek az oroszok, hallottuk a dörgéseket. Vártuk, mint a Messiást, hogy mikor érnek oda. Még mindig nem érnek ide, még mindig nem gyünnek. Egyszer csak gyüttek. Má’ meg voltak rémülve a németek, elpucultak mind. Pucult mindenki az oroszok elől. Reggel elküldtek dolgozni, oszt onnan mindenki megszéledt. Aztán én szereztem térképet, a németektől: civil házho’ bementünk, mutatták a térképet, hogy itt vagyunk, közel volt.

(...)

A háború után a kísérleti gazdaságba’ voltam szerelő Mosonmagyaróváron. De kevés volt a pénz, elmentem buszra a Volánhoz. Huszonkét évig. Letettem közbe az alapfokú, középfokú, felsőfokú gépészeti iskolát. Nyolc évig jártam iskolába. Így, a munkám közbe. Így lettem garázsmester. Öregségemre tanultam, mikor már volt egy kicsi a bukszámban. Hát tudják maguk is, hogy a romának nem volt sose pénze. Ha valahová köllött is ember, nem vették fel. Nekem az a szerencsém, hogy kicsit eszes voltam, nem tudták, hogy én roma vagyok, hanem hát tagadtam. Tagadtam, akárhun voltam. Sokszor, mikor ott a munkába nem tudták, hogy én cigány vagyok, oszt a cigány szót kimondták, a vér megforrott bennem. Mert százszorta mocskosabb volt, mint a cigány, oszt ő cigányozott. Sokszor mondtam neki, te, különb az az ember, mint te. Mer’ azér’ ők nem tudták, hogy én cigány vagyok. Nem gyöttek rá. Nem tudták elképzelni. Sok ember gondolkozik, hogy na, mostan ő bevallja, hogy cigány, én meg azt mondom: ne vallja be. Ne vallja be, mindig előre jut, tagadja el, ha el tudja tagadni. Rá se gondoltak volna, hogy nem magyar vagyok. Úgyhogy egyáltalán, másképp nem is kezeltek, mint magyart.

(...)

Mit mondjak, hát én élek. Most élem az életemet, kapom a kevés nyugdíjamat, megvan annyi, hogy megélünk. Normális életet élünk. Annyi van, amit megeszünk. Megvan minden, ami kell. Van egy hegyem is fenn a Zalába’, egy kis házam, ott laktunk, de az asszony cukros lett, nem mertünk fenn lakni, mert bekómált éjjel, nem tudunk vele lejönni, így elgyüttünk. Azóta itt lakunk. Ott fenn van egy kis házunk összkomfortos, árulom, de senkinek se kell. Annyit hirdetem, de senki nem veszi meg.

„Valamit belém fecskendeztek”
Hódosi Magdolna (72 éves)

Sopronperesztegen éltünk. Édesapámat már szeptemberben elvitték munkaszolgálatra, mikor a romáknál az első összeszedés volt. Mikor engem elvittek, már édesanyám sem volt otthon. Apámat ment meglátogatni, mert apám írt neki, hogy kiviszik őket Németországba. Tizenegy testvérem volt, én voltam a legnagyobb. Tizenhat éves múltam, a kisöcsém kilenc hónapos. Egész éjjel az ölemben csicsíjgattam, hogy elmaradjon.

Három óra lehetett, megverték az ablakot. Kiszólok, ki az. Mondják, hogy csendőrök. Negyvennégy november harmadikán. Kimegyek. Kérdik a csendőrök, hogy bejöhetnek-e. Bejöttek. Kérdik, hogy hol dolgozunk, én meg mondom annak a falunak a nevét, ahova éppen eljártunk répát, krumplit szedni. Erre azt mondja, hogy valami ott elveszett. Ha nem ti loptátok el, visszajöhettek. Letettem a kicsit a kezemből, elaludt, a többi testvéreim sírva elbújtak a dunyha alá, engem meg kikísértek a csendőrök az utcára. Odakint már legalább húszan voltak. Két roma lány volt, a többi mind magyar. Azt mondták, elvisznek bennünket a nagycenki őrsre, ott, ha tisztázunk mindent, visszajöhetünk. Akkor már tudtam, hogy mi van.

Este tízkor már Sopronban, vagonokban voltunk. Hajnalban megindult a vagon, szedték fel a többieket is. Megállt Bükön, fölvették a büki romákat, csepregieket, és mentünk tovább, Komáromba. Két hétig voltunk ott, ilyen betonozott helyiségbe tettek. Második nap már külön válogatták a férfiakat és a nőket.

A magyar katonák között volt ilyen is, olyan is. Volt, aki kedves volt, volt, aki ránk kiabált, ordított, hogy csendben legyünk. Voltak ott dunaszerdahelyi cigánylányok, nagyon szépen énekeltek. Azok meg beszóltak nekik, hogy már úgysem sokáig énekeltek… De nem bántottak. Tisztálkodni nem lehetett, már ott kezdtünk tetvesek lenni. Ugyanabban a ruhában voltunk, mint amiben elvittek. Végig, amíg a lágerbe nem értünk.

Két hét után megint bevagoníroztak bennünket. Rengeteg embert. Akivel Komáromba kerültem, ha magyar volt, ha roma, mind ott volt a vagonban. Dachauba vittek minket, több napon át. Kaptunk néha kenyeret meg vizet. A vagonajtót félig kinyitották, úgy vécéztünk lefelé. Ahogy ment a vonat.

(...)

Két hétig voltunk Dachauban. Külön a férfiak, külön a nők, nagy barakkokban. Mindenféle nemzet összezárva. Az első nap meg is fürödhettünk, kaptunk enni. De aztán december elején továbbvittek Ravensbrückbe, a női táborba. Dachauból is csak a nőket vitték oda.

Sorba kellett állni, egyenként be egy ilyen nagy irodahelyiségbe. Teljesen meztelenre vetkőztettek, lekopaszítottak, megvizsgáltak. Kaptunk egy csíkos ruhát. Nekünk piros háromszögű jelzésünk volt, rajta a lágerszámunk. A zsidóknak sárga volt. Akiknek zöld volt, azok voltak a köztörvényesek. Megfürödhettünk, elhelyeztek a barakkokban. Kétszázan alhattunk egyben. Világítás is volt benne, és egy kevés ablak is, meg fűtötték. Háromemeletes vaságyak, ketten-hárman voltunk egy-egy ágyon.

(...)

A kápók olyan zsidók voltak, akiket már előttünk, negyvennégy tavaszán odavittek. Egyszer csak kiabál a kápó, hogy Mágdáléná Hódoszi, Mágdáléná Hódoszi. Jelentkeztem. És akkor egy ilyen szőke SS-nő elvitt orvosi vizsgálatra. Nem tudom, mit csináltak velem. A tábori kórházban ébredtem fel, egy rendes tábori kórház volt. Valami nőgyógyászat.

Arra még emlékszem, hogy valamit belém fecskendeztek, valami injekciót. Akkor még ébren voltam. Nem is sejtettük, hogy mit csinálnak. Nagyon kiválogatták, hogy kivel végezzenek kísérletet. Csak sokkal később tudtam meg – és ezt most nem nagyképűségből mondom – szóval, hogy tiszta életű, szűz nő kellett ehhez nekik. Negyvenfokos lázam lett utána, állandóan görcsöltem, petefészek-gyulladásom volt évekig.

A táborban mindennap répa volt, meg krumpli, össze volt keverve, egybe. Meg volt adva, hogy egy napra hány deka kenyér jár. Mindennap egyforma ebéd. Ébresztő ötkor, rögtön appel. Sorba kellett állni, és mindennap, minden isten áldott nap megolvastak bennünket. Álltunk, én néztem a csillagos egekre, hogy édes jó istenem, ha van isten, tudják-e azt a szüleink, hogy mi mit szenvedünk. Mit fagyoskodunk, mit éhezünk. Ez minden reggel az appelen eszembe jutott. Meg titokban, hogy ne vegyék észre, sóhajtoztam felfelé. Ezt soha nem tudom elfeledni. Ez volt a legrosszabb. Fáztunk, és mozdulatlanul kellett állni. Szakadhatott a hó, az eső, nem számított semmi. Mindig csak arra gondoltam: a csillagos ég tudja, hol vagyunk, és hát ez az ég van otthon is minálunk, bárcsak tudnék üzenni, hogy hol vagyok. Minden reggel.

Aki megmozdult vagy kiállt a sorból, mindjárt kapott is egyet. Onnan megszökni, ott ellenállni nem lehetett. Annak annyi is lett volna. Akiről észrevették, hogy kint maradt, vagy megpróbált lopni a konyháról, nagyon megverték. Az őrök is nők voltak. De rosszabbak, mint a férfiak. Volt, aki nem is járt mással, csak bottal, és ütött-vágott, amerre ment. Keresett rá okot, hogy odavághasson. Keresett.

Az appel után mindenki visszament a helyére, kaptuk a reggelit. Voltak, akiket kivittek valahova dolgozni. Egy hónapig voltam a romákkal a huszonkettes barakkban. Utána elvittek egy másikba, ahol főleg zsidók voltak. Három vagy négy barakk volt, akik állandóan dolgoztak, én azok közé kerültem. De nem sokáig, mert utána elkerültem az unokatestvéremhez.

Őt már harminckilencben elvitték. Ahogy később mesélte, egy idősebb soproni asszony elcsavargott a mi barakkunkból, kérdezték, honnan jött. Az asszony mondta, hogy Sopronból. Az unokatestvérem meg mondta, hogy Sopronperesztegen neki is vannak rokonai. Mondja ez a nő, hogy igen, hoztak onnan el három roma lányt. Mondta is a nevemet, hogy Magdus. Akkor az unokatestvérem már sejtette, hogy biztosan én vagyok. És másnap este engedélyt kért az SS-es nőtől, hogy bejöhessen hozzám, hogy őneki egy testvére érkezett Magyarországról. Kapott is tíz percet. Átjött a barakkba, néztük egymást, kérdi, te vagy, ugye, a Magdus. Öt éve nem láttuk már egymást. Majd megőrült, mikor megtudta hogy mi történt velem. Sírtunk. Aztán mondta a kápó, hogy máskor is jöhet, beszélgethetünk még, de most már aztán elég.

Aztán úgy január közepén megint jött értem egy SS-nő. Valahogy kiemelt, és akkor kerültem át én az unokatestvéremhez. Abban a barakkban egyben volt mindenki, nem válogatták szét a zsidókat, romákat. És nem volt appel, reggel rögtön mentünk munkába. Reggel hattól dolgoztunk kettőig, és volt délutános műszak is, kettőtől tízig. Ők dolgoztak, vittek magukkal, de én olyan beteg voltam, hogy mindig az asztalok alá befektettek. Stanzierung, ez volt a munka neve. Amit a Hitler összelopott, az mind oda ment be, azt válogattuk. Ott volt rengeteg ruha, az aranytól fogva minden, amit a vagonokból behoztak. Egyszer csak kiabálnak az unokatestvéremnek, hogy jön az Obersturmführerin, vigyázzanak, vegyenek ki, és álljak valami munkára készen, hogy észre ne vegyenek. Ez így ment két hónapon keresztül. Volt egy SS-nő, olyan fájdalmaim voltak, hogy egy éjjel elvitt orvoshoz. Mária volt a neve, nagyon aranyos volt. Utána már tudtam velük dolgozni.

(...)

Néha szóltak, hogy délután kettőtől négyig nem lehet még az ablakon sem kinézni. Én nem tudtam miért, de az unokatestvérem mondta, hogy most viszik őket a gázkamrába. Ilyenkor, ha délutánosok lettünk volna se mentünk dolgozni, minden zárva volt. Volt, hogy leszedték az embereket a vagonokból, és egyenesen a gázkamrába vitték őket, mert a barakkokban nem volt hely. Vitték a betegeket, a gyerekeket, a családokat is. Könyörögtem magamban, hogy édes jó istenem, csak éljek, csak meg ne haljak, mi lesz velem. Pláne, mikor beteg voltam. Arra gondoltam, hogy majd én is ide kerülök.

A huszonkettes barakkban rengetegen meghaltak mindennap. Ott főleg családok voltak, gyerekekkel. Csak romák. A betegségbe, az éhségbe, a koszba haltak meg leginkább. Január-február táján mondtam az unokatestvéremnek, hogy menjünk át, nézzük meg, hogy vannak, akikkel jöttem, a bükiek, toronyiak. De senki nem volt már meg. Egyetlenegy volt meg, akkor haldoklott, egyetlenegy kislány.

(...)

Április huszonhatodikán, erre biztosan emlékszem, szóltak, hogy elmegyünk. Három éjjel, három nap gyalogoltunk. Aki nem tudott jönni, azt mindjárt lelőtték. Megérkeztünk valami erdő közepébe. Akkor már nagyon közel volt a front, mindenhol lőttek. Azt mondták, Berlin közelében vagyunk.
Éjjel volt, ott az erdőben megpihentünk, akkor még velünk voltak a kápók. Ütött a torony, valami város lehetett közel. Mondom az unokatestvéremnek, hogy te, kettőt ütött az óra.

Hajnalra aztán magunkra maradtunk mi, lágeresek. Elhagytak a németek, mindenki elszökött, felszívódtak. Már mondtuk is, hogy biztosan felszabadulunk, mert itt hagytak bennünket, nem lesz semmi baj, valaminek kell történni, megszöktek, senki sincs velünk, menjünk ki az út szélére, valaki tudjon rólunk. Kimentünk az út szélére. De tudhattak rólunk, mert öt vagy hat vöröskeresztes autó jött. Megálltak, fölvettek bennünket. Mentünk egy napig vagy annál is tovább, úgy érkeztünk Lübeckbe, valami állomásra. Meleg tejjel meg kenyérrel vártak. Egy nagy iskolába tettek. Reggel arra ébredtünk, hogy jöttek a kannákkal, hozták a meleg tejet. Nem bántottak már minket. Addigra már névsorok voltak, kikérdeztek bennünket. Kimehettünk a városba is, volt egy kis kártyánk, NDP, ez volt ráírva.

Két-három nap múlva odaértek az amerikaiak. Lübeckben, az iskolában ért bennünket a felszabadulás, május kilencedikén. Az amerikaiak bevonultak zenére, elfoglalták a várost. De két nappal előtte még tele volt az iskola udvara német katonákkal, teherautókkal, motorokkal. Azok már menekültek vissza.

Az iskolából aztán újra laktanyába kerültünk. El voltunk osztva, tízen-tizenketten egy szobában. Az unokatestvérem is ott volt, meg apám rokonaival is megismerkedtem, akikről nem is tudtam, mert apám osztrák volt. Egy héten egyszer még előadás is volt nekünk, mozi vagy revüműsor, kaptunk rá jegyet. Az unokatestvérem nem is jött haza, a lübecki laktanyában megismerkedett valakivel, és férjhez ment Csehszlovákiába. Ott, Lübeckben össze is házasodtak, úgy mehetett ki csak Csehszlovákiába. Én voltam az egyik tanú. Egyedül maradtam. Nagyon hiányzott.

(...)

Olyan beteg lettem utána, hogy Hamburgban meg Lübeckben kórházba kerültem. És csak negyvenhat augusztus tizenhatodikán kerültem haza. Az orvosok is kérdezték, hogy milyen injekciót kaptam, de nekik sem tudtam megmondani. Nem is injekció volt, hanem egy fecskendő. Attól fejlődött vissza a méhem. Mikor férjhez mentem, azt mondta a főorvos, hogy akkora a méhem, mint egy tizenkét éves gyereknek. Hatévi kezelés után született az első gyerekem. Hat évig mindig petefészek-gyulladásom volt, meg méhgyulladásom. Mire felgyógyultam, már senki ismerősöm nem volt. Az itthoniak nem is tudtak rólam semmit.

A kórházban megismerkedtem egy osztrák táncosnővel. Együtt indultunk el augusztus tizenharmadikán, de ő Münchenben megismerkedett valakivel, nem is jött tovább. Nekem csak a deportáltigazolványomat kellett megmutatnom, és ingyen ennivalót kaptam, felszállhattam minden vonatra. Teljesen egyedül jöttem haza, egészen Sopronperesztegig. Eljöttem Sopronig, Sopronból Nagycenkre, és onnan gyalog eljöttem haza, Peresztegre. Tizenhetünket vittek el, nem jött senki vissza.

(...)

Hazaértem hajnalban, a szomszédasszonynak mondom: jó reggelt, Reszka néni. Mondja ő is: jó reggelt, kit tetszik keresni. Mondom, Reszka néni, a Magdus vagyok. Édes jó istenem, azt mondja, menjél, menjél, mert anyád meghal most, ha meglát. Én már elkezdtem sikongatni, mindenki fölriadt. Nem is igen tértem magamhoz, csak két-három nap múlva, akkor kezdtem mesélni nekik. Akkor aztán körülvettek a szomszédok, mindenki, hogy még mondjam, még mondjam.

Nem tudták a gyerekek, hogy ki vagyok. Azt hitték, egy bácsi jött, mikor megérkeztem. A két kisfiú magázott. Nem tudták, hogy ki vagyok. Senki nem gondolta, hogy életben maradtam ez alatt a két év alatt.

Az édesapám megmaradt, nem volt már rá idejük elvinni őket. Az én családomból mindenki megkerült, de a faluból senki más nem jött vissza. Senki nem jött vissza.

Megint beteg lettem, sokáig. Megismertem a férjemet, nem szabadott volna még férjhez mennem. Hányszor hallottam, amikor az anyósom mondta, hogy milyen nőt hoztál ide, nem tud mást, csak fekszik. Hát beteg voltam.

(...)

Azóta majd’ mindegyik testvérem meghalt. De a legkisebb öcsém épp ma telefonált Pestről. Kapom a nyugdíjamat Frankfurtból. Most márciusban kaptam először, háromhavonta hétszázötven márkát kapok. Az unokáim is mindig arról kérdeznek, hogy hogyan volt.

„Összeszórták, akik meghaltak”
Lendvai Ilona (62 éves)

Tüskeváron éltünk. Négyen vótunk testvérek, én hatéves vótam, mikor édesapánk elveszett. Eldeportálták a németek, negyvennégyben. A cigány neve Csuri vót, Lendvai Istvánnak hívták. Onnan, Komárombúl vitték el az apámat, mindkét nagyapámot, meg a nagybátyáimat Németországba és Dakhajóba. Egy anyai nagybátyám gyütt vissza, rá három évre. Azóta ő is meghalt szegény. Az gyütt vissza egyedül ennyi családbúl.

Apám egy hentesnél dolgozott az öccsivel meg a bátyjával. Kocsis vót. Lovas kocsit hajtott, hordta a húst a jégre. Akkor még jégvermek vótak. Télen belehordták a havat osztán – mit tudom én – sót tettek rá, minden, vót a jég nyáron. Oda hordták le a húst, ami hentesnek köllött. A nagyapám abba az időbe lovakat tartott. Mer’ tudod, az ilyen cigányok mint mink, mindenkinek vót lova. Eljárt a vásárba, adta-vette, kereskedett vele. Nagy családos vót, öt lánya meg három fia vót, hála az úrnak. Nagy család vótunk. Abba az időbe jól bírták magukat, nem úgy vótak, mint a többi romák, hogy semmijük sem vót. Tüskeváron, figyelj ide életem, ott Tüskeváron egy tanyán laktunk.

Hat éves vótam, októberba’ vittek el bennünket. Nyolc hónapra. A kocsmába még meghallotta a nagybátyám, mondta neki az egyik barátja, egy paraszt: meneküljetek komám, mert visznek benneteket. De már nem vót idő a menekülésre, mert aznap éjjel összeszedtek bennünket. Már feküdtünk, kiszedtek bennünket az ágyakbúl. Anyám hamar adott ránk ruhát, és már vittek is minket.

Vótak olyan magyarok is, akik pártoltak bennünket. Vót egy, akit azért vittek el, mert pártolta a cigányokat, hogy ne bántsák őket, mert ezek dolgozó cigányok, hagyjanak nekünk békit. Aztán elvitték, és soha nem jött haza az se. Mindenhonnan a környékről elvitték a cigányokat, csak a Telérieket nem. Kiállt mellettük a bíró, meg az uraság, hogy hagyjanak békit nekik, mert rendesen dolgoznak.

Bevittek bennünket Devecserbe. Minden cigányt a telepről, egy család maradt ki. Valahogyan azok megmenekültek. Az az egy család aztán elment a rokonyai után Komáromba, kivátotta őket. A csendőröket megfizette, mindig ez vót: a pénz beszélt, a kutya ugatott.

A csendőrök meg a nyilasok elszedték az ékszereket, meg a kis pénzünket. Szépségesen elszedtek mindent. Szegény anyám, képzeld el, a derekába a szoknyát fölvágta, és oda tett el egy kis pénzt, hogyha mégis megszabadulnánk, tudjon egy kis ennyivalót venni. És úgy is lett: mikor kiszabadultunk, úgy vett nekünk ennyivalót, lókolbászt meg kenyeret. Jó vót az. Életmentésre minden jó.

(...)

Beértünk Komáromba, úgy hajtottak bennünket, mint amikor a birkákat hajtsák. Íppeg úgy. Hoztak kukoricaszárt, elterítették, oszt aránylag a mi helyünk tiszta vót. Ahhoz képest, ami ott vót. A barakkok tetején gyöp vót, felülről nem látja senki, mintha legelő lenne. Nem vót hideg, mert a sok nép a leheletével bemelegítette. Az eső sem tudott beesni, mert vastag falak vótak.

Annyi halottat még az életben nem láttam. Ott minden nap tömegivel vótak a halottak, gyerekek, idősek. Rengetegen haltak meg az éhségtül. Aki visszafeleselt nekik, egy az egybe agyonlűtték vagy agyonverték. Addig ütötték, míg meg nem halt. Vótak azért olyan őrök is, hogy sajnálták az embereket. Néha egy darab kenyeret odadobtak, vagy nem beszéltek durván.

Összeszórták, akik meghaltak, összedobálták őket, mint amikor a csirkék megdöglenek vagy disznók, vagy azok a halak ott, amit mutattak a tévébe. Egyszer meghalt egy idősebb asszony, íppeg ott vótam, mikor beletették a teknőbe, nem engedték a gyerekei, hogy csak úgy vigyék el semmi nélkül, beletették a tenyőbe meg a tetejire is tettek egyet, aztán összeszegezték a két teknyőt. Annyira sajnáltam azt a szegény asszonyt, hogy belebetegedtem gyerekoromba’. Azt hittem, hogy él még, pedig nem élt szegény, meghalt.

(...)

Nyolc hónapig vótunk abba a barakkba. Beások, mindenféle cigányok, szegény parasztok, zsidók, a világon mindenki vót ott, mit mondjak, vót biztos egy öt-hatezer nép.

Meg tudnám mutatni neked azt a barakkot. Elmentem a kisfiammal meg a feleségivel, de akkor nem nézhettük meg, mert hétvégin vótunk. Vissza kellett menni hétköznap. Aszongya a kisfiam: anyukám, biztos nem emlékszel te arra má, hogy hun vótá. Nem úgy, édes fiam. Gyertek csak. Mindig jobbra, mindig jobbra – mondom. Olyan birka akók vótak, tudod, birkákat tereltek benne. Ahogyan ott mentem, láttam egy helyet, itt vót a nagymamám. Itt szedte össze nekünk az ennivalót.

(...)

Csak az udvarra mehettünk ki, ott mérték az ennivalót. Aztán, aki élelmes vót, az ment kétszer, vagy ment háromszor. Nem vették észre, mer rengeteg nép vót. Kaptunk egy fél kiló kenyeret, egy család. Reggel meg feketekávét. Fejes káposzta össze vót vágva, sós vízbe megfőzve. Azt kaptuk, meg sárgarépát, ugyanúgy sóba, vízbe. Meg néha egy kis krumplit.

Vótak olyan beások, akik vittek magukkal ennivalót. Megengedték, hogy bevigye. Egyiknek egy batyu lisztje vót, a másiknak lesütött hús, meg zsír. Vitték magukkal a hátukon. Egyszer mondja a nagynéném az egyiknek: adjál egy pici zsírt, légy olyan szíves. De nem adott, féltette. Az emberek nem akartak ennivalót adni egymásnak. Az udvaron kukuricaszárból csináltak tüzet azok a beások, oszt abba sütötték – mint a nótába van, a hamuba sült pogácsát. Aszongya egyszer az apám: adjatok a kis gyerekeimnek egy falatot. „Nem adunk.” Nem vót rest a nagybátyám, nekiment, fölrúgta a tüzüket, fölkapott kettőt a pogácsábúl, avval szépen elosont. Összetörték, adtak mindenkinek. Mondom: édesapám, én nem eszem meg a beásokét. Hát ugye azokat mindig utálták az ilyen cigányok, mint mink, mer’ azok piszkosak vótak.

Én vótam a nagyobbik a családba, három kisebb testvérem vót még. Egyszer kimegyek, hogy adjanak ennyivalót, kikapták a kenyeret a kezembül a másik cigányok. Mondom: „a jóisten ne mentsen meg, hanem dögölj meg tűle, attúl a kenyértül; hát képes vagy, a kis testvéreimnek viszem be.” Elvette. Ha hiszed, ha nem, meghalt, aki elvette tűlem.

Aki élelmes vót, tudott szerezni. Elmentek az asszonyok a konyhára segíteni krumplit, zöldséget, sárgarépát puculni, hogy tudjanak egy picit lopni, hogy ehessünk valamit. A nagynéném a zsírt is megszerezte szegény, főztek nekünk kinn az udvaron rántott levest. Hát az egy élmény vót. De azér, akit lopáson értek, egyszerűen agyonütötték.

(...)

Vót egy nyárádi asszony, meg egy másik, azok lefeküdtek az őrökkel, nekik egy kicsit jobb vót a világuk. Ezekre azért haragszom, mert magam láttam, amikor ütötték a többieket. Úgy érezték, hogy valakik, tudnak parancsolni. Ők túl is élték.

(...)

Kilenc napig vótak velünk a férfiak Akkor szétválasztottak bennünket, csak a családos anyák meg a gyerekek maradtak egybe. Hét férfi. Az apjuk, nagyapáim, meg a fiai. Egy bátyám jött haza. Elvitték őket Németországba. Soha többet nem láttuk őket. Anyám megmentett két rokon lányt, az egyiknek a kezibe nyomta a húgomat, a másiknak a kezibe a másik húgomat, megmenekültek, hogy övék a gyerek. Nem ellenőrizte senki. Drága apám. Elvették tőlünk, soha nem láttuk többet. A nagybátyám látta halottan Dahajóba. Felismerte halottan apámat. Azt mondta, hogy a gázkamrába ölték meg őket. A gázkamrába belenyomkodták őket, rájuk engedték a gázt. Meg halottan az ölfák közé rakták, egy sor ember, egy sor fa, osztán akkor úgy meggyújtották őket. Elégették szegényeket. Sokszor mondta a bátyám, hogy sajnos ez így vót, láttam apátokat.

Ha látnám, megismerném most is az apámat. Pedig gyerek vótam. Előtte katona vót Oroszországba’. Írta haza a levelet, mikor a húgom született, ha meghal, Pityu legyen a neve a gyereknek, ha fiú lesz, legalább a neve maradjon meg. Hazajött szegénykém, de nem sok örömöm vót benne, mert nemsokára elvitték. Huszonhat évesen meghalt.

(...)

Gyött a felszabadulás, szórták a röpcédulákat. Kinn vótam ennyivalóért, fölkaptam kettőt. Hamar beosonok vele, mer’ biztos a szabadulásunk lesz ebbe’. Olvasta a nagynéném, hát az vót benne: ha huszonégy órán belül nem engedik el a foglyokat tisztán, ember módon, akkor az egész ország tűzbe fog égni.

Engedtek bennünket, kinyitották a kaput, mehet mindenki az állomásra. Mentek azok a szegény katonák, a magyar katonák, akiket vittek a vagonyokba – úgy emlékszek rá, mintha most lett volna – úgy lógtak kifelé a lábaik a vagonyokbúl. Néztek bennünket, sírtak, oszt dobálták le a kis kenyerüket, meg a konzervot, amit nekik adtak ennyi.

(...)

Hazaértünk Tüskevárra, a világon semmink nem maradt. Mindenünket elvittek. A nagynéném várt bennünket, ő Érden lakott, őket nem engedte el a bíró. Megtudta, hogy engednek minket haza, várt bennünket Tüskeváron. Vizet melegített, megfürösztett egyenként. Kifésülte a hajunkból a tetűket, mert annyi vót bennünk, hogy az iszonyatos. Ahogy levette rólunk a ruhát, úgy dobta bele a tűzbe. Gyönyörű nagy hajam vót, vastag, aztán bepetróliumozta a fejünket, mert sajnálta a hajunkat levágni.

Ismertek minket az emberek, adtak anyámnak egy kis zsírt, egy kis krumplit, mindent a világon. Csak a nagynéném nem hagyta, hogy jóllakjunk, mert akkor mind meghalunk. Rántott levest főzött tojással, meg ecetet tett bele, mindenkinek kimérte, hogy mit ehet egyszerre. Fokozatosan fogtak fel minket az ennivalóra. Ugye, férfi nem vót a családba’, csak a nők. A húgom akkor vót hároméves, egymaga mászkált a házba, a többi mind feküdt, idősebbek, fiatalabbak mind, annyira gyengék vótak. Csak annyira keltek fel, hogy tüzet rakjanak, meg etessenek bennünket. Maguk vótak asszonyok, azt sem tudták, mit csináljanak szegények. Tudakolódtak, életbe vannak, nincsenek-e a férfiak. Senki sem tudott mit mondani.

(...)

Elkerültünk Zalába. Kilencévesen napszámba jártam, Zalacsében laktunk. Oda valósi vót a nagyanyám, azt mondta, menjünk oda, Tüskeváron minden odalett, menjünk el Zalába. Ott anyám férjhez ment, osztán lett még három gyerek. Így vótunk heten. Nem kell mondani, hogy akinek mostohaapja van, hogyan él. Szegény anyám, sokat szenvedett, aztán húsz év múlva elvált ettől a férjétől is. Drága anyám, tíz éve meghalt itt nálam.

(...)

Nem mehettem iskolába, mert én vótam az idősebb, segítenem kellett a nagyobbakat nevelni. Aztán tizennégy éves koromba férjhez kellett mennem, elkerültem erre vissza, összekerültem a férjemmel, együtt vagyok vele most is, negyvennyolc éve, hogy együtt vagyunk. Férjhez mentem, ide kerültem Kelédre. Együtt vótunk tíz hónapig, elvitték katonának Egerbe, huszonhét hónapra. A legidősebbik lányom vót meg. Sokszor úgy dolgoztam, hogy egy nap még egy falatot sem ettem. A mezőn kapáltunk, arattunk.

Aztán elmentünk Dukára lakni, vettünk házat. Ott laktunk tizenkét évig, aztán, hogy a gyerekeknek jobb legyen, az apjuknak meg ne kelljen bejárni dolgozni, ide költöztünk Jánosházára. Öt lány, meg ez az egy szem fiam van. Marika, Margit, Ica, Erzsébet, Rita, meg az Imi a hatodik. Nagyon sokat szenvedtem én azért, hogy a gyerekeim ne szenvedjenek, mindet taníttattam. Vasat szedtem, gyógynövényt gyűjtöttem negyvenhárom évig az államnak. Ami munka vót, én mindent megcsináltam, most meg már le vagyok teljesen robbanva.

A Roma Sajtóközpont összeállítása

• Roma-dosszié