Vissza a főcikkhez →

Hat évvel ezelőtt volt nekem egy kisebb, fele ekkora pálya, mint ez, és akkor azzal utaztam három szezont, és akkor már elkezdtem ennek az építésit. Ez egy nyerges Rába pótkamion, nyerges félpótkocsiból van megépítve az alváz. Na most az alvázra van ráütve, ez egy akkora súly, hogy eztet kézzel egyszerűen nem lehet összerakni: Ezt csak villanymotrok, Demagok, ilyesmik rakják össze. Ez tehát külföldi terv, tehát onnan vettük meg a tervet, mer ezt magába’ így nem lehet, hogy egy ekkora eszköz ez összehajlódjon, szétnyitódjon. Ez egy 2,20 x 13 méteres pótkocsira van összepakolva az egész.

Akkor a terv alapján, ami olyan munka volt, azt mesterrel, lakatos mesterrel csináltattam. Ami olyan kisebb, amit én meg tudtam csinálni, azt én csináltam meg rajta, ezeket természetesen úgy csináltattam, a világítást, tehát a fénytechnikát, eztet külön mester csinálta, festést azt megint mesterrel csináltattam. Ponyvát, ha eső van, vagy valami, hogy ne ázzanak az emberek, aztat megint mesterrel csináltattam.

A dodzsem autókat, amik működnek, amik itt láthatók, amik mennek, aztat Németországból, Diedorfból hoztam, mer’ ilyet itt Magyarországon itten nem lehet venni. De az is ilyen leselejtezett, kinn a vidámparkos kollégák, amit már leselejteztek, azokat hoztam el. Természetesen van egy akkumulátor, ami működteti, az nem rendes hálózati villanyról megy, hanem 24 voltról. Van itt benne az indító kocsiba egy ilyen trafó, abba bemegy a 380 volt, és a 24 voltot a hálóra kiadja. És onnan kapja, tehát az áramot kapja a dróthálóról, a testet a pályáról, a vaspályáról. És akkor így tud elindulni az autó. Most már ezek olyan jól meg vannak csinálva, hogy minden autó csak akkor indul el, hogyha vesz hozzá egy zsetont. És ez a zseton ez olyan, mint egy indítókulcs.

Ebbe’, amim van az 90%-ban a muternak az ereje, 90%-ban. Mer’ ebbe’ a szakmába’ 99%-osan, úgy mondják, nem örököljük, hanem mi átvesszük az öregeinktől a stafétabotot. Születésemtől fogva én ezt csináltam. Most énnekem akkorjába’, mikor én iskolába jártam, kijártam a nyolc iskolát, tovább akartam én tanulni, mer’ én akkor nem láttam ebbe a szakmába’ jövőt. De nem tudtam továbbtanulni, mer’ a muterom vitte az eszközöket. Hát akkor nem ilyen eszközeink voltak, kisebb kishinta, lánchinta, ilyesmi… A bátyámat bevitték katonának, és nem volt, aki vezesse a traktort. Akkorjába’ még traktorral jártunk. És akkor így nem tudtam tovább menni tanulni, át kellett vegyem a dolgokat. Na most akkor én vezettem a traktort 11 éves koromba’, három pótkocsit húztam traktorral, és na akkor átvettem ezt a dolgot, akkor már én építettem, én álltam alá, én kezeltem, tehát akkor így kicsinyenként az ember ebbe belejött, tehát az iskola elmaradt, tehát szakmám nincs is, nem is tanultam, és akkor így átvesszük az öregeinktől. Na most a mamám most már 74 éves, őneki van az a kis pecája, egy lakókocsija, neki ez az élete. Ő ezt nem tudná abbahagyni. És ebből csak akkor száll ki, ha meghalt. Ezt egyébként, aki szereti ezt a szakmát, nagyon szép szakma. Aki szereti.

Én imádom. Hogy miért? Ezt nem tudom úgy elmondani. Amit nagyon szeretek, az, hogy szabad élet van. Tehát aki megszokta aztat, hogy hétről-hétre máshol van, most én 35 éves vagyok, de én mondom gyerekkorom óta ezt csinálom. Én igazán szeretem a szakmát. Én a szakmának élek. Egyszerűen én azt szeretem, mikor szép a cuccom. Nekem ennél nagyobb öröm nincsen, mint amikor van egy szép eszközöm, díszíti a búcsúteret, és akkor mikor kijönnek a vendégek, akkor a vendég az odamegy. Mer’ a vendég az nem buta. Az megnézi, hogy mire adja ki a pénzit. És akkor odamegy, és akkor látom, hogy na aztat megcsodálja.

A mamának is ez az élete. Jobban örül, mint egy ötös találatnak, hogy a mi eszközeink azok rendbe vannak, meg fölülnek az emberek. És ebbe’ a szakmába’, az az igazság, hogy akkor örül az ember, hogyha szép eszközei vannak, el tudja nagyjából érni azt, amit akar, és hát szereti. Aki nem szereti, nagyon sokan voltak ezelőtt egy négy-öt évvel, amikor volt ez a vállalkozási év, hogy mindenki vállalkozó lett, nagyon sok ilyen, aki nem ezt csinálta, beszállt ebbe a szakmába, de azok pár hónap alatt csődbe is mentek. Tehát nem tudja, hogy ez eleve ez egy cigányélet. Szó szerint cigányélet. Mer’ hétről-hétre vándorolunk. Mi a lakásba’ csak télen lakunk. Télen nekünk az a nyaralás. Nekünk ilyenkor meg nyaralásunk nincs. Nekünk csak télen. Mi ilyenkor nem tudunk elmenni egy szórakozóhelyre, nem, mer nincs rá idő. Tehát nincs rá idő.

Ezekkel az eszközökkel akkor tudunk pénzt keresni, amikor van lehetőség rá. Télen nincs rá lehetőség, mer’ hideg van, ezekre nem ülnek föl. Evvel mi leállunk ősszel, október környékin, és ez március vége, áprilisig áll. Tehát addig mi ezt javítsuk. Itthon a lakásnál a javítás, mi van elfáradva, kicseréljük, festések, stb. Tehát van rajta javítanivaló. Na most akkor itt az a legnagyobb baj az egészbe, hogy szezonális szakma. Itt, aki ebbe a pár hónap alatt nem tudja megkeresni a télirevalót, annak hatóra. Egyébként Magyarországon van hétszáz vállalkozó, ilyen mutatványos vállalkozó, a hétszázból olyan 15-20 %-ot ez itt minálunk Tolna megye, Tamási és Ozora tette ki. Most mi vagyunk a legkevesebben. Mi nagyon kevesen vagyunk most itt. Nagyon sokan kiszálltak. Itt pont, amikor ment el a srác az előbb, ő is ebbe’ a szakmába’ volt, abba köllött, hogy hagyja. Tehát, eleve ha van most egy ilyen régifajta lánchintája meg egy céllövöldéje, nem keres annyit egy búcsúban, hogy fedezze a rezsit. Hát 210 Ft-os gázolajjal máma, ilyen öreg autókkal – mert ez mind öreg autó, ezek 30-40 liter gázolajakat esznek 100 km-en minimum, a legkisebb terébe, akinek meg nagyobb teréje van, az 70-80 liter a gázolaj. Ha most ezt kiszámolja az ember, 210 forintjával, 15-20 ezer forint, ha csak elmegy az egyik búcsúba.

Most, én úgy látom ebbe’ az évbe’, hogy tavalyi év nekem úgy összejött, de az idei, az semmi, nagyon tré volt. Kevés az ember, a szórakozást mellőzik. 15-20 ezer Ft-os fizetésből? Mit tud csinálni? Örül, hogyha megél, nemhogy szórakozzon. És minekünk meg természetesen kevés, hiába akarunk menni 50 forintér’, nem tudunk menni 50 forintér’. Akkora villanyszámláim vannak, hogy szinte lehetetlen. Nagyon sok, és mellette helypénz, az önkormányzat kéri a helypénzt, mert nem lehet csak úgy. Helypénz, villanyszámla, üzemanyag költség, fizeti az ember SZTK-t, adót, iparűzési adót, kamarai adót, az Istent, mindent, és amikor nincs bevétel, akkor nehéz kiadást belerakni. És ezér’ nagyon sokan kiszálltak. Egyébként mostan az a világ jött el, egy három-négy éve most már megy ez, hogy, aki nem tud a szakmával lépést tartani, az kiesik. Tehát a betegek kihullanak a szakmából. Szó szerint ezt úgy értem, hogy aki nem tud anyagilag fejleszteni, abba kell hagynia a szakmát.

Most csak olyan eszközöket szabad megépíteni, ami újdonság, tehát még nincs. Mer’ a nép, a vendégek azok kijönnek, azok az újat megtalálják. Itt van négy-öt hinta, biztos vagyok benne, hogy ebből vasárnap három-négy áll egész nap. Nem fog menni. Tehát eleve már nem ülnek be. A jobbat kiválasszák, ami jobb lesz, ami élvezetes, fölülnek rá, a hagyományosak maradnak. A céllövöldék ezek már csak ezek azér’ vannak, nosztalgiának, hogy ebbe’ lakunk. Mer’ belülről ez be van rendezve, mint a lakókocsi. Hát tavasztól őszig ez a lakás nekünk. Van lakásunk is, de hát abba csak télen, arra a pár hónapra lakunk.

A fenti beszélgetést 2000. augusztus 17-én rögzítettük a tamási búcsútéren, csütörtökön este, amikor Frizolia Mihály fiával és embereivel a dodzsem pályát építette.

Az alábbit pedig hétfőn reggel, a búcsú másnapján, amikor Frizolia Mihály azon tanakodott, hogy rögtön elinduljon-e vagy pihenjen előbb egyet.

Az egyik unokatestvérem kapott egy első defektet, nem bírta már megfogni a kormányt, a fának ütközött, kivitt egy fát, meg is halt egyből. Ott maradt neki a három kis családja. A másik gyerek az személyautóval így halt meg. Már egyszer én is…, ettől félek, már azér’ alvás nélkül nem merek elindulni. Sok, hiába. Még régebben még bírtam azér’, mer’ volt olyan, hogy három napig nem aludtam, mentem három napig, de most már, ahogy megy el az idő, úgy az ember elfárad. Hát most már majd egy-két év múlva nem lesz bajom, a gyereknek ha már lesz jogosítványa, akkor már nem lesz baj, mer’ autó van, akkor bejön, és akkor visz egy fordulót, akkor már egy fordulót elviszek neki akárhogy is. Csak egyedül ez sok. […]

Még a „fifi” azért az az egy, ami még megyeget, de hát azér’ annak se nem ilyennek köllött volna lenni. Életbe’ sose volt. Ez itten nagyon újdonság, hát nem is láttak ilyenfajta hintát itten. És általába’ a fiatalok, amikor este kijönnek, akkor megtalálják, mer’ ez direkt kimondottan fiataloknak való hinta. De hát nagyon gyenge volt. Hát augusztus 20-án ennek úgy köllene menni, hogy folyamatosan. Amire megtellett, köllött várni fél órát. Azt akkor kiszálltak, már sokallták, hogy meddig várnak. De az idén a huszadika nem igazán volt jó sehol, ahogy most így hallottam a kollegáktól, nem igazán volt jó. Tavaly én Pesten voltam augusztus 20-án a Lánchíd lábánál, de ottan Istenemre mondom, volt másfélmillió ember. Tűzijátékon. De hinta semmi, az nem megy. Azér’ nem is mentem oda már. Most hívtak megint, de nem mentem oda. Nagy a rezsi, helypénz, villany, azér’ nekünk nem éri meg dolgozni. Tavaly elverte az eső. Tavaly szakadt az eső a tűzijáték alatt végig. Az a legnagyobb baj, hogy az ember nem tudja, hogy mi lesz. Nem tudjuk. Az öcsém is fölment oda Győrbe. Hol van az ide! Dupla fordulóval, az üzemanyag költség nem lesz meg neki. Ez a baj, ezekkel a dög autókkal ilyenkor, 210 Ft-os gázolajjal megtankolni őket, nagyon nagy pénz. Itt is, nem is az önkormányzaté a terület, hanem a költségvetésé, a pénzt beszedte. Őket nem érdekli, hogy keres, jó idő van, rossz idő van, esik az eső, vagy mi van. […]

Egy jó dolog van, hogy velünk itt a mama. Nem megy haza, most is mondom neki, menjen haza a lakásba, jó hűvös van. Megszokta az ember, és nem bír otthon lenni, nem bír otthon lenni az Istenér’ se. Pedig az biztos, én arra a nyakamat le merném rakni, hogy ilyen idegen így kijönne ilyenkor egy ilyen búcsútérre, hát azt mondja, hogy ez egy eredeti cigányélet. Hát ez az. Hát ilyenkor ez hihetetlen. Hiába, aki megszokta, az meg hiányzik már neki.

Az öregpapám az ilyenkor azt szokta csinálni, hogy hát ősszel, mikor már úgy szeptember környékén még nincs olyan nagyon hideg, de már ősz van, búcsútereken álltak, és akkor szokta mondani a gyerekeknek: „gyerekek – mer ő németül beszélt, mer’ Németországból származunk mi, tehát úgy is mondják, hogy német cigány, és elég rosszul beszélt magyarul az öreg – hozni nekünk fát, gyerekek, menni, szedni fát!” A gyerekek szedtek fát, ő meg rakta meg a tüzet. Leült egy székre és ott rakta meg a tüzet az öreg. Mindig ott ült a tűz mellett. Most ezek a szokások is úgy elmúltak, a fiatalok elhagyják. Már nincs.

• Roma-dosszié