„The Radnóti man?” – kérdezett vissza egy magyar irodalmi dolgokban nagyon is tájékozott külföldi barátom, amikor Ferencz Győző nevét említettem. Az utóbbi két évben valóban Radnóti Miklósról írt monográfiája miatt ismerik a nevét (ami csak azért érdekes, mert ha egy monográfus és egy kortárs költő relatív ismeretlensége vetekedhet is, azért talán a költők járnának jobban). Persze a könyv visszhangját Radnóti életművének súlya, máig tartó népszerűsége alapozta meg. Ferencz Győző Radnóti-monográfiája nem szokványos-szorgalmas tényhalmaz – költő írja költőről –: ott van mögötte a pályatárs empátiája és a hatalmas mesterségbeli tudás. Az angolszász mintára épülő kritikai életrajz olvasható Radnóti Miklós személyes és szakmai fejlődésregényeként, tragédiája fegyelmezetten elmondott, megrendítő történeteként is. Azt is megtudjuk, hol vannak Radnótiéval rokon törekvések a világirodalomban (valahol félúton a két költő ideje között: az 1960-as évek amerikai vallomásos költői életművében). Emellett kortörténetként is revelatív olvasmány: az irodalmi világ, a költő egyetemi évei és pályaíve mögött megjelenik a fasizálódó ország képe, mindaz, ami a szegedi zsidóverésektől az ún. zsidótörvényeken át a munkaszolgálatról, végül a Bortól Abdáig tartó erőltetett menetről tudható.
Ferencz Győzőt (még mindig nem a költőt) más szerepeiben is lehet ismerni. Számos angol és amerikai verseskötetet fordított, szerkesztett és látott el jegyzetekkel. Fordításai közül először is a XVII. századi angol John Donne Negatív szerelem című, általa válogatott, fordított, bevezetett és jegyzetelt kötetét érdemes kiemelni (Helikon, 1987), hiszen barokk conceitjeivel (concettóival), virtuóz logikájú képeivel Donne ugyanúgy hatott Ferencz Győző ekkoriban készülő Omlásveszélyére (Szépirodalmi, 1989), ahogy a fordítás is kapott a születő versek lendületéből. Aztán a másik John, az amerikai John Berryman – Jánosy Istvánnal közösen fordított – kötetét, hiszen a Henry sorsa (az Európa Könyvkiadó kitűnő, azóta persze megszűnt „Napjaink költészete” sorozatából, 1988-ból) ugyanilyen kölcsönhatásban állt ezzel a verseskötettel. Berryman – fordításban is mindenütt eleven (átélt) – versei a szenvedély, a sebezhetőség, a tudás és a humorérzék együttesét képviselik – igaz, Ferencz Győző verseiben a vallomásos költészet történetei helyett csak rejtett utalások buknak a vers felszínére. Végül a saját verseihez átívelő versfordításokat tartalmaz harmadik kötete, a Két ív (Belvárosi, 1993). Ezen kívül írt verstant (Gyakorlati verstan és verstani gyakorlatok, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1994) és tanulmánykötetet (A költészet mechanikája – Verselemzések, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1997, Hol a költészet mostanában? Esszék, tanulmányok, Nagyvilág Könyvek, 1999), és a nevéhez fűződik több klasszikus költőnk életművének szöveggondozása is. Jelenleg ő az ELTE angol tanszékének vezetője (aki ebben a minőségében személyesen ügyelte fel a tani székek költöztetését és pakolását).
Mindezt azért említem, hogy jobban kitűnjön a kontraszt a szerepek és a költő lénye között: „Köteteimen visszafelé végigtekintve – írja negyedik, tematikusan válogatott kötete, a Magamtól egyre messzebb (Tevan, 1997) fülszövegében – azt láttam, hogy azok egyetlen kérdés egymásra épülő változatait járják körül. Valahogy így: 1. Ki vagyok? Alkalmas eszköz-e a beszéd, hogy választ kapjak? 2. Vagyok-e egyáltalán? Az vagyok-e, aminek megfogalmazom magam? 3. Mi van, ha vagyok, s ha nem, leszek-e még? Hozzátéve végül: 4. Kell-e lennem?”
Ezért most nem válaszokat keresek, hanem néhány versben egyetlen téma variációit. A lakás, illetve szoba és hazatérő lakója viszonyának alakulását. Az Eufória Ferencz Győző első kötetéből való (Ha nem lenne semmi nyom, Kozmosz Könyvek, 1981).
Eufória
Mint aki otthonhagyta – mondjuk a
valamilyen papírt és visszafordul,
vagy keresi a kulcsot: kulcslyuka
tátong; vagy pénzt; – ilyenkor aki feldúl
lakást: széthány mindent az asztalán,
öltönye zsebét forgatja, kiránt
cipőt, hogy oda esett: az talán
nem hagy-e úgy mindent – minden iránt,
ami nem az, csak addig nem közömbös,
amíg ki nem derül, hogy az sem az,
sőt: eltép, széket falnak nekilökdös;
utólag aztán – jó, ha nincs nyoma. S
mellettem nem maradhat senki, hogy
„kialakul”, majd. !. Én sem várhatok.
Mennyi minden kiderül erről a felhőtlenebb (magasabb ég alatt írt), korai korszakról. Először is a szigorú szonettforma: elárulja, hogy a költő már ekkor a mesterség magas fokán áll, másrészt hogy bizonyos érzelmi-indulati tartamok megfogalmazására (sok fiatal költőhöz hasonlóan) épp egy ilyen zárt versformát választ. Itt például egyetlen indulat íveli át a verset, a türelmetlenség (ezt hamarabb érezzük, mint hogy mindenestül értenénk): egy hasonlat („Mint aki otthonhagyta”), és első olvasásra biztosan úgy értjük, hogy elharapott hasonlat, nincs vége. De nem azért van a szonettforma és a játék szigorú rendje. „Mint aki otthonhagyta” [azt a valamit] (közbevetés: „– ilyenkor aki feldúl lakást …, nem úgy hagy-e mindent –”), „[úgy] én sem várhatok”. A vers kulcsszava a „feldúl” (ezt híven megjeleníti a kapkodó lélegzetű mondatszerkezet), és a „nem várhatok”. A tétje – mint ezekben a korai versekben gyakran – a személyes (többnyire rejtőzködő, enigmatikus) közlés: „S mellettem nem maradhat senki, hogy / »kialakul«, majd.” És ez a különírt „mondat”: „!.” Ferencz Győző első kötete bővelkedik efféle tipográfiai játékokban (másutt paródiában, szójátékban). (Mikor újraválogatta a régi verseket, némelyikben egyszerűsítette a tautologikusnak érzett tipográfiai jelölést, de mindenütt az adott korszak anyagából módosított.)
Bár ez a lakás a hasonlat képi (evidenciaként megidézett) oldalán áll, valóságos a hely, akárcsak a két párhuzamos cselekvés (a lakást feldúló hazatérőé és a türelmetlen szerelmesé). A második kötet, az Omlásveszély verseiben a játékosság elmélyül, az érzelmi tét drámaibb („Most arra várok itt, hogy elfeledj, / És mi lesz, hogyha sikerülni fog”; Amikor megpróbált elfelejteni) – a tér pedig gyakran metafizikus. „Ha majd rám végleg sötétség borul, / És nem találom magam a sötétben, / Tapogatózom vakon, botorul, / S végül leroskadok, magamba, tétlen –” (A sötétség kísértete; jó volna végig idézni, de úgyis egy sor verset végig idéznék, hát nem teszem.) Más versek a Csongor és Tündéből ismert „hármas útnál”, a „hármas-tükrű” térben, „túl sejthető határokon” játszódnak. Megint másutt a valóságos szoba mozdul idegen dimenzióba:
„Most átmegyek még a szobán,
ide léptem, ide, ide s oda;
Kijelölhetem itt magán-
Lakomat: ami van, nem volt soha.
Nincs semmi itt; sötét utca, szoba,
Nem köt s vezet út, hagyomány,
Percek összefüggéstelen sora
Közt várok: időtlen s pogány.”
(Örök jelenidőben)
A kötet Graves-díjas, címadó versében az összeomló ház és a lakó is azonos az „én”-nel:
„Hasonlatba rejteni is kevés,
Ami történt: miért nem tataroztam,
És most lép ki rajtam, vissza se néz
Utolsó lakóm, én, s hogy elhagyottan
Mered homlokzatom, egy csonka fél
Távozik – s egy táblát csapkod a szél.”
(Vigyázat, omlásveszély!)
De maradjunk a hazatérésnél. Ferencz Győző talál egy Arany-töredéket: a hajdani lakásába, a testbe visszatérő lélekről („…Megáll fejénél, s néz merőn a / Homlokra, hol lakása volt” – ez még Arany), és mintha csak az ő legmodernebb hangján szólna, befejezi („Minden, még mintha, ismerős: ma, / Mit viasszá sápaszt a Hold, / Átlehelte a port”). Jobban mondva megírja hozzá a teljes verset, És ki a másikat? címen. (Olykor persze kilóg a huszadik századi lóláb: „Épp testben? Épp lélek?”) Az utolsó szakasz megismétli a „beomlott lakását” néző lélek képét. Erre a versre következik (legalábbis a kötet szerkesztése így hiteti el) a lakásába hazatérő emberről szóló második vers:
„Honnan tudjam, hogy életben vagyok
Még? Hogy nem ragadt el az a nagyobb
Lét? Hogy az a mögöttes „tartomány”
Nem előttem van: s pályám ív-nyomán
Haladva nem köröztem le magam?
Aki fölriad, hogy álmaiban
Van ébren: nincsen más, nincs két világ.
Egyben van: s hogy, hogy nem, magára lát –
És így megsokszorozva, benne, tág
Távlata nő – egyszeres szorzatát
Látja osztott múltjának, zárt tereknek.”
(Idegen lakásban)
A vers tere: „honnan tudjam?” – hiszen nem is biztos, hogy élő, aki beszél („Honnan tudjam, hogy életben vagyok / Még?”). Az sem világos, hogy valóban fölriad-e, vagy inkább álmában ébred-e álomból, hiszen „magára lát”. „Egyben van”: egy világban, és egy darabban (test és lélek, szemben az Arany-ihlette verssel). Önmaga egyszeres szorzata, ezért látja a múltat is így („így megsokszorozva”: vagyis „hogy, hogy nem”, ha akarom, igen, ha akarom, nem, ha akarom, ébren, ha akarom, álomban – épp hogy az olvasóban is megteremtődjön ez a határhelyzet, a bizonytalanság). Ez egyébként kulcsfogalma ennek a kötetnek: azonosság, elmozdulás, tükröződés, sokszorozódás (a hármas téré és a hármas időé, és így az időben és térben élő – fraktállá* váló – személyé). Mindenesetre ehhez a bizonytalan élményhez evidenciaként is egy álmot rendel a költő. Illetve még ezt is elbizonytalanítja a többértelmű mondatszerkezet:
„Mit jelent visszatérő álma, rémlik,
Gyerekkorából: idegen lakásba
Tér haza, otthonának szinte mása.”
– hiszen úgy is érthetem, hogy mostani visszatérő álma egy gyerekkori emléket idéz, de úgy is, hogy egy gyerekkori visszatérő álomról van szó. Így jutunk el az eredeti képhez (helyzethez), a lakásba valamilyen okból hazatérő lakóhoz. Ez, a valóságos mag, épp arról szól, hogy a valóság egy szemernyi elmozdulás miatt (ugyanolyan lakás, egy emelettel lejjebb) riasztóan torznak, irreálisnak hat, „távolivá sokszorozódhat”. És a végén újabb csavar a harmadikból első személyűvé váló alany: „Ami az övé, hogy az is csak ennyi; / Most hová: hová fogok hazamenni.” Hirtelen beléptünk az irreális élményről szóló álom valóságába? Vagy végig ott jártunk?
A határhelyzetek – lét, álom, nemlét, köztes helyzet; a mozgó vonatablakban tükröződő látvány optikája és metafizikája – meghatározzák a Két ívet is; itt és a Magamtól egyre messzebb új verseiben az identitás fogalmát és hozzá a versformát (rímet, metrumot) módszeresen szétfeszegeti a költő. A határhelyzetek közé erkölcsi-politikai kérdések kerülnek, mint a teremtés (nemzés) felelőtlensége és a gyilkosság esélye; „haza”, „szabadság”, „hit, remény, szeretet” kifordulása önmagából. Az északír költők (pl. Derek Mahon) máshová tartozását, el- és hazavágyódását idézi az Alacsony ég alatt. Régi és új versek (Palatinus, 2000) kötet egyik legnagyobb verse, az ironikus című Kisebbségben. Persze nem elsősorban társadalmi-politikai, hanem egzisztenciális vers, az egzisztenciálisan száműzött (értelmiségi) ember verse (erre utal a Kölcsey-mottó: „Szerte nézett s nem lelé”), de a belső száműzetésé is.
Hazaérkezés csak kisebb térben lehetséges – a kötet egyik záró versében újra megjelenik a szoba és lakója:
„Nem gyötörnek látomások,
Hogy benyitva a megszokott
Helyen mást találok.
Nagyobb csoda, hogy ugyanaz fogad,
Naponta megújuló ámulat,
Hogy ugyanaz a szék, és úgy, ahogy
Otthagytam, támlájára dobva az ing;
Igen, enyém, megismerem, pedig
Azóta jó, ha részben az vagyok,
Aki voltam, amikor becsuktam az ajtót.”
(Árnyék)
Mintha szándékosan az Idegen lakásban ellendarabját olvasnánk. A hazatérő a valóságot találja csodának, és a valóság ezúttal nem az elmozdulás, hanem – az ő változásával szemben – az azonosság. A beszélő déjà vu élménye, a tárgyi világ (majd az emlékek, a képzelőerő) integritása. A szakaszok közötti vágás éles, mint az emlékképek közt. Mintha a „vagyok” és „voltam” közötti időt töltené ki a folyóparti várakozás, a megismételt, réteges emlék – a folyó és a zápor, a bádoglemez és az alumíniumszegecsek elsőre is emlékezetes, azonnal evidens képe:
Vártam a folyó partján a híd
Lábánál a villamosra, koraőszi zápor
Kalapálta alumíniumszegecseit
A víz horpadt bádoglemezére.
És más, hasonló hajnalok képe ködlött
Fel: vártam egy kölcsönbe öröklött
Sátorlapba burkolózva a folyó partján a híd
Lábánál a villamosra, és koraőszi zápor
Kalapálta alumíniumszegecseit
A víz horpadt bádoglemezére.
Átfújt a szél és átkoztam a sorsom,
Átfújt a szél, pár megállóval odébb már a sziget
Zöldeskék párája szűrte át az eget.
A verssorok ritmusa kényelmes, közelít az élőbeszédhez, olyannyira, hogy szinte észrevétlenül suhanunk át a játékos szórendcserékbe rejtett kettős paradoxon keserűségén:
Aztán az se, csak az emlék,
Hogy értelmetlen kitérőket teszek,
A hiábavaló ostrom,
Hogy visszafoglaljak valamit a képzeletbeli várból
Miközben feladom; vagy az elkeseredett védelem,
Hogy miközben átengedem, ne adjam fel képzeletem.
Bárhol van is az én, akár kívülről ostromolja (vissza) a képzelet tárgyát, akár belülről védi (átengedvén) a képzeletet – vagy a kettőt egyszerre, egymást kizáróan –, egyaránt „hiábavaló”, „elkeseredett” a küzdelme. A negyedik versszakban az előbb határozottan valóságosnak látott helyszín és idő („Nagyobb csoda, hogy ugyanaz fogad”) egyszer csak emlékképpé válik. Mintha minden pillanatban benne volna önnön előzménye és ismétlése.
„Csak emlékszem, csodálkoztam akkor, hogy ott vagyok,
Ahonnan indultam, és örömöm naponta nagyobb,
Hogy nemcsak emlékezetem
Támláján akad fenn az ing és a szoba
Befogad és visszavár még.”
Akárcsak az Omlásveszély kötet fraktáljaiban. Ing és szoba az emlékezet világába kerül át, illetve az áthajlás kettőssége miatt a szoba lesz az az élettér (és nem a Kisebbségben „hazája”), amely visszavárja a beszélőt:
„Míg felparcellázott napjaimat róva le nem
Szakad a léptemről az árnyék.”
Ha a három hazatérő-vers szerkezetét összehasonlítjuk, az elsőben valaki hazajön, valami bizonyosat keres, és feldúlja a rendet. A másodikban bizonytalan, ki jön haza, bizonytalan a helyszín, és az evidenciául hívott valóságdarab is a torzat villantja fel a rendben. A harmadik vers pedig kifejezetten a bizonytalanság tagadásával indít, és észrevétlenül bizonytalanít el.
Ferencz Győző költészetében minden játéknak tétje van, és még a súlyos közlendő is valami játékszabályt követ, legfeljebb nem amolyan „vicceset”. Az önérvényesítő, harsány és alkalmazkodó világ ellenében minden hangsúlytalanul van a helyén – és a helyén van.
* Ferencz Győző jegyzete a »Fraktál-tudat« című vershez: „A fraktál azonos képzési szabály végtelen ismétlésével létrehozott, önmagához hasonló elemekből álló struktúra. Fraktálnak tekinthető a Mackó sajt (Budapesti Tejipari Vállalat Budafoki Üzeme) dobozán látható kép.”
- Kultúra [6]