A 2008-as könyvhétre jelent meg Nádasdy Ádám második olyan kötete, amely nyelvi-ismeretterjesztő írásait gyűjti egybe. A könyv kinézetre is, tartalmában is hasonló a 2003-as Ízlések és szabályok című első kötethez. Ami ebben az esetben nagy dicséret: az új kötet is szép és okos, ízléses és szabályos; így az alábbiakban csak lelkendezni és az apróbb hibákon felülemelkedni vagyok hajlandó. A Prédikál és szónokol a 2003-tól (azaz az előző kötet megjelenésétől) 2007-ig keletkezett ismeretterjesztő írásokat gyűjti össze. A kötet nagyobb részét teszik ki a Modern talking című sorozatban a Magyar Narancsban megjelent írások; a könyv első felében pedig vegyesebb, különböző helyeken és alkalomból elhangzott vagy megjelent írások találhatók (mint például a Mindentudás Egyetemén tartott előadása). Jó ismeretterjesztő könyvhöz méltóan ebben a kötetben is (ahogyan az előzőben is) találunk jól használható mutatót. (Gondoljunk bele: sok magyar nyelvű tudományos kézikönyvből hiányzik, vagy ha van is, használhatatlan!) Így aztán bárminek könnyen utána lehet nézni, legyen az nyelvtani-nyelvészeti szakkifejezés vagy akár egy-egy nyelvi elem vagy jelenség. Májustól tehát nem kell bogarászni a régi Narancsokat, mehetnek a padlásra, itt az új Nádasdy-kötet.
De ki ez a Nádasdy, és miről is prédikál (vagy szónokol)? Nádasdy Ádámot némelyek szokták liberális nyelvésznek, kiváló anglista nyelvésznek, vagy épp (nyelvészeti kontextusban) költőnek nevezni. Ez utóbbi legalább igaz, de most kevésbé érdekes. Azaz Nádasdy nyelvész, de ezt valamiért nem szokás jelzői módosítás nélkül hagyni. A liberális jelző a nyelvészre értelmezve egyszerű marhaság (ezt ő maga is leírta többször: „Hogy lehet egy tudós liberális? Vannak melegvérű rovarok vagy nincsenek – a liberális biológus az lenne, aki megengedné őket?” [Úgymond. In: Ízlések és szabályok, 222. o.]), ami annyit takar, hogy Nádasdy – éppen azért, mert nyelvész – elutasítja az előíró, magyarul preskriptív szemléletet. Nem mondja meg tehát a magyar nyelvet mindennap sikerrel használóknak (az ún. anyanyelvi beszélőknek), hogy abból, amit ők mondanak, mi helyes és mi helytelen. Számára – mint Amerikától Ausztráliáig minden nyelvész számára – amit a beszélők mondanak, az van, és kész, arra kell gombot varrni, tehát a nyelvész helyesnek kell, hogy elfogadja, bármennyi álmatlan éjszakát is okozzon ez neki. (Lásd még: „[H]ja, a nyelv végtelen gazdagsága, mely egyre fokozódik.” 121. o.) Az anglista jelzőt sajnos nemcsak szűkebb szakterülete miatt szokta megkapni Nádasdy, hanem azért is, mert ezzel szokták – meglehetősen visszatetsző módon – hangsúlyozni az ún. magyarnyelvészekétől* eltérő gondolkodásmódját, perspektíváját.
Be kell ugyanis ismerni, hogy a magyarországi nyelvészet és nyelvi ismeretterjesztés egyik – mondjuk ki, sajnos erősebb – hagyományától távol áll mindaz, amit Nádasdy művel, vagyis az, ahogyan Nádasdy művel (nemcsak nyelvet, hanem gondolkodást, logikát, stílust, érvelést stb.). Nádasdy nem emeli fel megrovóan-fenyegetően mutatóujját, nem csóválja a fejét, nem sopánkodik régi jó nyelvi formák (és a szép erkölcsök) letűntén, nem ijed meg vagy borzad el az újdonság vagy a nyelvi kreativitás láttán, hallatán. Ő csak megfigyel, regisztrál, magyaráz, elégedetten bólogat nyelvédesanyánk művei láttán, vagy épp összeráncolja a homlokát vaskos tréfáin. Az új könyvben is van mindenféle téma: az örökzöldek új, szellemes megfogalmazásban: olvashatunk a nyelv változásáról, el- vagy megromlásának lehetetlenségéről, a nyelvvédelem abszurditásáról és kártékonyságáról; arról, mi a nyelvi rendszer és a nyelvhasználat közti különbség, milyennek képzeljük el a nyelvtudásunkat, mi köze a helyesírásnak a nyelvhez és a nyelvtanhoz (vigyázat: semmi!). Folytatódik a vita a preskriptív szemlélet képviselőivel, a purista nyelvvédőkkel, ha nem is új érvekkel, de mindenképp új, szellemes példákkal, újabb és újabb analógiákkal. (Én nem is értem, hogy nem értik meg már?!) És mindezeken kívül persze rengeteg új nyelvi jelenség: a nyelvi változások szépen regisztrálva; sok régi jelenség új (illetve az iskolai nyelvtanhoz képest újszerű) magyarázattal. Mindeközben szép lassan, észrevétlenül megtanuljuk a nyelvtudomány legalapvetőbb alapfeltételezéseit, szakkifejezéseit, elemzési módszereit.
Pillantsunk bele, hogyan csinálja!
Először is, Nádasdy kiváló szónok; tudja, hogy a felépítésen, az elrendezésen mi minden múlik. A kötet, ahogyan már említettem, két nagyobb egységből áll. Az első nagy részben (A nyelvről és hasonló dolgokról) vegyes írások találhatóak (tanulmányok, előadások, egy recenzió és rövid esszék). A hosszabb, tanulmányszerű szövegeket rövidebb és könnyedebb esszék választják el egymástól. A kötet első tanulmánya (Nyelv, nyelvhasználat, nyelvművelés, 13–24. o.) egyrészt tisztázza és elmagyarázza mindazokat a fogalmakat, amelyeket aztán a legtöbb írásban újra és újra használ majd. Másrészt kivonatát is adja annak az elvi-elméleti kiindulásnak, amelyet használ. Ez az írás mindenkinek kötelező. De érdemes átismételni a Mindentudás Egyetemén tartott előadásban elhangzottakat is (Miért változik a nyelv?, 59–78. o.). És aki arra is kíváncsi, hogy honnan ered a nyelvféltők-nyelvművelők metaforakészlete, olvassa el kedvenc írásomat a nyelvészeti irodalomban használatos betegség-metaforákról (A betegség-metafora, 44–54. o.). Aki pedig a kötet címének értelmén akar merengeni, javaslom, olvassa el a Prédiál? Szónokol? című, rövidke írást (41–44. o.). A kötet második felében találhatók a Magyar Narancsban megjelent Modern talkingok időrendbe gyűjtve 2003-tól 2007-ig. Ezeket jobban ismerheti az olvasó: minden darab egy-egy rövid (2-3 oldalas) esszé egy-egy nyelvi jelenségről vagy nyelvészeti fogalomról. Aki a Magyar Narancsban rendszeresen olvassa Nádasdyt, tudhatja, hogy ezek a rövid szövegek önmagukban megállnak, tökéletesen érthetőek, lezárt egységet alkotnak, ugyanakkor sokszor utalnak egymásra, kiegészítik egymást, néhol vitatkoznak is egymással. Mindebből az következik, hogy a kötetet úgy is lehet használni, hogy rendszeresen végigmegyünk a prédikációkon, vagy csak néha-néha ütjük fel, találomra, és hallgatjuk meg az igét (vagy a főnevet vagy az alanyt és az állítmányt stb.).
A hosszabb tanulmányok ugyanolyan érthetőek, ugyanúgy a nagyközönségnek szólnak, mint a rövidebb írások. Ugyanolyan szépen vannak szerkesztve, élvezetesek, arányosak, olvasmányosak, humorosak. Ebben, azt hiszem, Nádasdy valóban egyedülálló és utánozhatatlan nagyság: nagyon tud írni, nagyon tud érvelni. Esszéit olvasva nemcsak okosabbak leszünk, hanem esztétikai élményben is részünk van. Nem lehet nem elolvasni egy olyan írást, amelynek ez a kezdő mondata: „Az emberi beszéd egyik fontos jellemzője, hogy egydimenziós: a szánkon egymás után jönnek ki a hangok, és ez minden.” (A zárójelezés, 94. o.) Vagy épp ez: „A legapróbb dolgokból is bonyodalom lehet, ha elkezdünk belegondolni.” (Mit kötsz, kis hang? 97. o.) Vagy éppen a következő: „A szerelemre mindig éhes olvasó talán azt gondolja, hogy a »megengedő is« olyan, mint a »boldogító igen«, sőt, annak a modern házassági morálhoz szabott, permisszív változata.” (A megengedő is, 168. o.) (Ez utóbbihoz csak az igazán elvakult nádasdysták figyelmébe ajánlom az előző kötetből A boldogító igen című írást (Ízlések és szabályok, 305. o.)!) Nem lehet nem figyelni az olyan érvelésre, amelynek egy pontján eljutunk odáig, hogy: „Szóval, a nyolcról bebizonyítottuk, hogy kilenc (...).” (Belföld és külviszony, 85. o.) Nem lehet nem gyönyörködni az ilyen megfogalmazásokban: „Az is hasonló bennük [ti. a nyelvben és a szexualitásban], hogy a közösség ősidők óta szabályozni, korlátozni, nyesegetni igyekszik mindkettőt, és a társadalom színterén mind a nyelvhasználat, mind a nemiség a természetes ösztönök Szküllája és a társadalmi korlátok Kharübdisze között lavíroz.” (Miért változik a nyelv? 75. o.)
És a legjobb Nádasdy-idézetek gyűjtését is nehéz abbahagyni, ezért gyorsan áttérek arra, amire már nyilván mindenki rájött, hogy miért élvezetes és nagyszerű dolog Nádasdyt olvasni: a humora miatt. Vannak olyan írások, amelyeken végig lehet nevetni, ilyen pl. A médiák és a médiumok (136–139. o.). Ebben csak úgy sorjáznak a poénok egymás után, nem győzünk röhögni: „...(én inkább epés vagyok, míg ön, látom, szíves-agyas)...” (136. o.); „...ember embernek agyérgörcse” (137. o.); „Logika...! – kacag föl a nyelv.” (137. o.) stb. De szinte minden írásban akad egy-két feledhetetlen nádasdyzmus; ilyenek például: „A konzervatív nyelvhasználókat – mint rendesen – nem a logikátlanság, hanem az újdonság zavarja, csak ezt palástolandó igyekeznek berzenkedésükhöz logikai »magyarázatokat« találni, ahelyett hogy nyílt sisakkal vállalnák konzervatív érzületüket.” (Jövök! Megyek! 90. o.) Vagy: „Nézzünk egy egyszerű, házilag is elvégezhető kísérletet. Biztosan mindenkinél van otthon határozatlan névelő.” (A zárójelezés, 94. o.) Vagy: „Karácsony van, erről sokaknak a szeretet jut eszükbe, nekem viszont a szó eleji mássalhangzócsoportok feloldódása.” (A nyelv beadja a derekát, 181. o.) Vagy akár ez: „A beszélők sajnos nem tartanak kis szünetet a szavak között, így egyszerű fizikai-akusztikai ismérve a szónak nincs. (Pedig volnának swifti ötleteim: pl. minden szó végén toppanthatnánk a lábunkkal.)” (A szó, 156. o.) Egy, az ún. magyarnyelvészetet és a nyelvművelő-nyelvvédő irodalmat valamelyest ismerő számára pedig nincs is nagyobb öröm annál, mint amikor Nádasdy az ő fordulataikkal él: „Fáj nekem, hogy így szegényítné édes anyanyelvünket.” (Jövök! Megyek! 91. o.)
A nyelvtan olyan, mint az oktatás: mindenki gondol róla valamit, tudja az alapvető kérdéseket vele kapcsolatban. Valójában valamennyire mindenki ért hozzá, de igazán kevesen. (Talán pont azért, mert szinte mindenki ért hozzá valamennyire.) Nádasdy ért a nyelvtanhoz, ez a szakmája. De ezen kívül – és erre tényleg nagyon kevesen képesek – úgy tudja eladni a mindenki számára ismert, száraz nyelvtani problémákat, hogy felkelti azok érdeklődését is, akik meg vannak győződve arról, hogy a nyelvhez és a nyelvtanhoz értenek. Hogy csinálja ezt? Nádasdy olyan, mint egy jól képzett szárazföldi katona: megvannak a különböző harci helyzetekre a fegyverei, és tudja, mikor melyiket kell használni. A jó felépítésről és a humorról már volt szó, most jöjjön az egyik legerősebb fegyvere: a hasonlat, az analógia. Nádasdy magyarázataiban lépten-nyomon találunk meghökkentő párhuzamokat, szellemes és megvilágító erejű (és néha félrevezető) analógiákat.
Most csak találomra felsorolok néhányat, hogy mi mindenhez hasonlítja a nyelvészetet és a nyelvészt Nádasdy. A nyelvész olyan, mint az anatómus, ti. őt nem érdekli a nyelvhasználat (!), mint ahogy az anatómust sem, hogy a kéz nevű testrészt simogatásra vagy pofonra használják-e. (Prédikál? Szónokol? 41. o.) Gondoljuk tovább: az anatómust ugyan nem érdekli, mire használják a konkrét kezeiket a konkrét emberek konkrét helyzetekben, de hogy mi mindenre használható a kéz, milyen mozdulatokat lehet vele tenni (és milyeneket nem), az nagyon is érdekli, és pontosan tudja is. A nyelvészt is érdekli, mire használható a nyelv, mit lehet és mit nem lehet vele kifejezni, mit kötelező és mit nem kötelező kifejezni egy adott nyelven. Inkább mégse gondoljuk tovább, mert beleakadunk a nyelv–nyelvhasználat oppozíció problémáiba… Nézzünk inkább más analógia után: A nyelvművelő irat olyan, mint a szakácskönyv, ti. nem lehetnek benne ilyen megjegyzések: „Ilyet ne főzzenek, mert én ennek a szagát sem bírom.” (Prédikál? Szónokol? 42–43. o.) Így is van. Az alaphasonlat a következő: „A nyelvész csak biológus lehet, nem orvos, hiszen a nyelv nem lehet beteg.” (A betegség-metafora, 53. o.) (Csak sajnos sose tudtam hova tenni a kutató orvosokat…) De a nyelvész csillagász is valahol: „A rámcsörgő-ben az l ottlétét, majd kiesését mindezek a jelenségek olyasféleképp bizonyítják, ahogy a csillagász számára a nem látszó bolygó ottlétét egyértelműen jelzi a többi bolygók sajátos mozgása.” (Rámcsörgő, 84. o.) De abban is hasonlítanak, hogy nem mindig tudománnyal foglalkoznak: a csillagász néha kénytelen horoszkópot gyártani, a nyelvész pedig gyakran tesz úgy, mintha lenne nyelvileg helyes és helytelen, és ennek alapján tanácsot ad az óvatlan beszélőknek. A legképszerűbbet a nyelvről szintén Nádasdy írta: „…mert a nyelv olyan, mint a gumioptika, folytonosan csúszkáltatja a nézőpontját.” (Jövök! Megyek! 89. o.) Más nézőpontból a nyelvész és a szülész érdeklődési köre hasonló, legalábbis negatíve: „…[a helyesírás] körülbelül annyira érdekli a nyelvészt, mint a szülészorvost, hogy a csecsemőnek milyen nevet adnak a szülők.” (Amit nem szabad megkérdezni, 94. o.) Na mármost, végigtekintve ezeken az analógiákon, mindenesetre annyit leszögezhetünk, hogy a nyelvész valószínűleg az az ember, aki a leginkább hasonlít másokhoz, és a nyelvészet az a tudomány, amely a leginkább hasonlít más tudományokhoz.
Remélem, sikerült ízelítőt adnom abból, hogy Nádasdy szövegei miért nagyszerűek, miért jelentenek élvezetes olvasmányt mindenki számára, aki kezébe veszi a könyvét. De sajnos még ma is sokan gondolják azt olvasói (vagy hallomásból ismerői) közül, hogy Nádasdy valamiféle új, modern irányzat radikális hittérítője, és mint ilyentől, azt gondolják, jobb óvakodni. („Haladjunk fontolva!” – hej-hej, ez a helyes beszéd.) A kötetből, szinte bárhol belelapozunk, kiderül, mennyire nem így van ez. Nádasdy szerényen, de makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy hozzáállása sem nem modern, sem nem radikális, csak egész egyszerűen a nyelvtudomány alapfeltevéseiből következő egyetlen lehetséges hozzáállás. És sajnos, ha nyelvészek vagyunk, hiába vagyunk egyszersmind konzervatív nyelvhasználók is, és utálunk minden változást, feláll az összes szőr a hátunkon a rötyi szó hallatán (lásd A médiák és a médiumok, 136–39. o.), mindezt nem adhatjuk el objektív, nyelvi ténynek, még akkor sem, ha legnagyobb nyelvészeinkkel is megesett néha, hogy összekeverték a szezont a fazonnal, és preskriptív szemléletű kijelentéseket tettek (lásd A betegség-metafora, 44–54. o.). Hja, hát ez egy ilyen tudomány, nem elég, hogy száraz, még lelketlen is.
Nádasdy valóban a legkevésbé sem modern (abban az értelemben, hogy lázadó, nagy újdonságot képviselő): leginkább a strukturalista és a generatív nyelvészeti irányzatok módszereinek alapjait és terminológiáját használja elemzéseiben, amelyek legfiatalabbja is fél évszázados. A nyelv és a beszéd, a kompetencia és a performancia megkülönböztetéseket rendszeresen használja. Ugyanabból indul ki, amiből Noam Chomsky, a generatív nyelvészeti irányzat atyja anno a XX. század közepén, hogy a nyelv a fejünkben van, méghozzá nem akármilyen elrendezésben. Külön modul az ún. lexikon, amiben azokat az elemeket tároljuk, amelyeket meg kell tanulni, amelyek létrehozására nincs szabály az adott nyelvben. Ez a nyelvnek a kevésbé érdekes része, minthogy esetleges. És külön modul maga a voltaképpeni nyelvtan, ahol a nyelvi szabályok működnek, amelyek létrehozzák (generálják – innen a generatív elnevezés) mindazokat a mondatokat, amelyek kijönnek a szánkon (vagy ha nem is egészen azokat, hát valami hasonlót; lásd kompetencia–performancia). Maga a nyelvtan is egymástól jórészt független alrendszerekből áll Nádasdynál (mint ahogy sok generativista nyelvésznél): van benne hangtan, alaktan meg mondattan. A nyelvtankönyvben külön fejezet, a fejünkben meg külön modul – ahogyan azt Chomsky elképzeli.
El kell árulnom azoknak, akik Nádasdyt lázadó modernséggel vádolják, hogy ezek az alapfeltevések mára a nyelvészetben rendre megkérdőjeleződtek. Születtek újabb elméletek, amelyek tagadják a fenti dichotómiákat, más alapfeltételezésből indulnak ki, vagy más módszereket használnak. Sőt: a mai napig nem sikerült kísérletekkel igazolni a Chomsky-féle nyelvtan- és nyelvelképzelést, ezért sokan kételkednek ma már benne: úgy tűnik, a modulok, ha vannak is, nem lehetnek szeparálva egymástól, igen bonyolultan játszanak össze a nyelvi tevékenység során; azt is tudjuk, hogy a nyelvtant és a szótárat igen nehéz éles vonallal elválasztani egymástól; stb. De baj-e ez? Természetesen nem. Az az „elméleti keret”, amit Nádasdy használ, a nyelvészetben közkincs, jól kialakult, többnyire letisztult alapfogalmakkal dolgozik. És Nádasdy írásaiban az a jó, hogy soha nem tengnek túl bennük az elméleti kérdések, bonyolult elméleti eszmefuttatások. Valójában az elmélet csak arra kell neki, hogy az alapvető fogalmakat és elképzeléseket tisztázni tudja; Nádasdyt mindig a konkrét nyelvi jelenségek érdeklik, azokat akarja érteni, szabályba foglalni, megmagyarázni.
Eddig arról beszéltem, miért élvezetes és miért tanulságos olvasmány Nádasdy. Most arról fogok, hogy a felsoroltakon kívül miért lenne fontos, hogy minél többen olvassák.
Borzasztóan egyszerű és könnyen belátható, amit Nádasdy mond a nyelvről és a nyelvészet feladatáról, mégis sokszor hallom, hogy az egyszeri nyelvhasználók berzenkednek miatta, hogy: „Ez azért mégiscsak túlzás, hogy minden helyes nyelvileg, amit mondok, hisz sose voltam jó nyelvtanból!” Valószínűleg az az egyik oka ennek a viszolygásnak, hogy már szinte az anyatejjel mást szívunk magunkba, mint amit Nádasdy mond. Kisiskolás korunktól a preskriptív hagyományba növünk bele, nyelvtani tananyagként tanuljuk a puristák legszebb eszméit, a nyelvi intoleranciát, az idegentől és az újtól való félelmet, a nyelvi alapú stigmatizációt (nákoló-e vagy?), a lingvicizmust – mindezt a kultúra, a kulturáltság nevében.
Nádasdy ez ellen harcol a maga következetes, szolid és okos módján. Lehet, hogy néha úgy tűnik, hogy mindig ugyanarról prédikál és szónokol, ez igaz, de közben nagyon alapvető dolgokat tanít, nemcsak a nyelvről: nyelvészeti szemléletet, nyelvi jellegű tudatosságot, toleranciát, sőt, a sokféleség szeretetét, érvelést és vitakultúrát, stílust és egy kis tudományt. Mindez pont azért nagyon fontos és megbecsülendő, mert nagy hiány van belőle manapság. Sőt, nemcsak hogy hiány van, hanem éppen elég nagy az ellenszél, amíg a hivatásos prédikátorok az ellenkezőjét sulykolják. Nádasdy elmondja, százszor is, ha kell (Megmondtam százszor, 287–290. o.). És kell. Meggyőződésem, hogy nem hiába, hogy nem a falnak, még ha néha úgy is tűnhet (lásd pl. a Megmondtam százszor című írás kapcsán kirobbant vita bizonyos írásait a Magyar Narancs hasábjain). Az immár kétkötetnyi kiváló, érdekes és szellemes írásnak, magyarázatnak meglesz a hatása. És pár év múlva nemhogy abból nem lesz botrány, hogy a középszintű magyar érettségin a szövegértés feladatba bekerül egy Nádasdy-szöveg, de a nyelvtani tételsorokat Nádasdy ismeretterjesztő írásai alapján állítják majd össze.
Nádasdy Ádám: Prédikál és szónokol. Magvető, 2008, 345 oldal, 2990 Ft
Jegyzet
* A magyarnyelvészet az, amit az egyetemek és főiskolák magyar tanszékein oktatnak, jellemzője, hogy a nemzetközi tudományos életbe nem kapcsolódik be, és nem is kíván oda kapcsolódni; a legtöbb dologban az ókori grammatikák hagyományához ragaszkodik, ennek minden velejárójával: az írott és irodalmi nyelv előnyben részesítése, a preskriptivitás, a normativitás, a görög-latin fogalomkészlet használata.
- Kultúra [6]