1996. augusztus 26-án egy szöuli bíróság előtt két elszánt tekintetű, hatvanas férfi hallgatta felállva, kéz a kézben az bírói ítéletet, és vette tudomásul fegyelmezetten a kiszabott halál-, illetve 22 és fél évi börtönbüntetést. Az egyikük, Ro Te Vu négy, a másikuk, Cson Du Huan kilenc évvel korábban még Dél-Korea elnöke volt. Súlyos – és azonos – vádak alapján született az ítélet: zendülés, hazaárulás, korrupció, illegális pénzalapok felhalmozása. Ezek után mi mást gondolhatott volna a kívülálló, mint azt, hogy a Koreai Demokratikus Köztársaság, ha eddig nem is, most már kétségkívül a törvényesség és a közéleti tisztaság hazája, és maradéktalanul megfelel annak a képnek, a nyugati mércével is bátran demokráciának nevezhető, ígéretesen fejlődő ország imázsának, amelyet oly sikeresen alakított ki magáról immár már évekkel azelőtt, a szöuli olimpiai játékok idején.
Szó sincs róla, hogy ez a kép teljes mértékben hamis lett volna, az viszont szintén tény, hogy a dolgok – mint általában szokásuk szerint – ebben az esetben is bonyolultabbak annál, amilyennek első pillantásra látszanak. A két egykori államfőt 1995 végén fogták perbe, egy olyan időszakban, amikor a hivatalban lévő elnöknek – Kim Jung Szamnak – és kormányának jó oka volt aggódni a közelgő parlamenti választások várható kimenetele miatt. Hónapok óta követték egymást az emberi mulasztások által okozott súlyos katasztrófák. Leszakadt híd, robbanás egy metróépítkezésen, végül egy összeomlott bevásárlóközpont, amely közel ötszáz embert temetett maga alá. A felháborodott közvélemény joggal hibáztatta a kormányt a megfelelő biztonsági előírások hiánya miatt, ráadásul felmerült a gyanú, hogy a lepénzelt hivatalos személyek elnézők az építőipar hanyagságaival szemben. Megszaporodtak a minisztercserék, amit a lakosság okkal értelmezett kapkodásnak, bizonytalankodásnak. 1995 júniusában, az első, teljes körű helyhatósági választások több mint harminc év után az ellenzéki pártok látványos előretörését hozták, megerősítve egyszersmind azt a dél-koreai jellegzetességet, hogy a választók nem annyira politikai irányzatok, mint inkább a politikusok regionális kötődése alapján szavaznak.
Augusztusban azután az államfő egyik bizalmasa elszólta magát néhány újságíró előtt: egy volt elnök hatalmas feketekasszát helyezett el különféle nevek alatt, különböző bankszámlákon. Nem robbant ki azonnal a botrány, a fecsegő úr részben visszavonta a kijelentését, majd pedig lemondott hivataláról. Pedig az ellenzék már régóta szerette volna, hogy a két előző elnököt állítsák bíróság elé, ha nem is korrupciós vádakkal, hanem az 1979–80-as katonai puccs és az azt követő kvangdzsui vérengzés miatt. Ez a követelés azonban nem talált különösebb visszhangra a lakosság körében.
Ahhoz, hogy az ezután következő eseményeket világosan átláthassuk, mindenképpen szólni kell néhány szót az előzményekről. 1961-től, az általa vezetett katonai puccs óta Pak Csong Ki tábornok vezette az országot egészen 1979 októberének végéig, amikor is a hírszerzés hozzá képest derék liberálisnak számító vezetője október végén főbe lőtte őt az ebédlőasztalnál. Az erőteljes amerikai befolyás alatt álló Dél-Korea ebben az időben is élhetőbb ország volt, mint a félsziget északi fele, de azért demokráciának még a szó mai ázsiai értelmében sem lehetett nevezni. Ha nem is indokolja, mindenképpen magyarázza ezt, hogy a hidegháborús helyzet Koreában mindig is a fegyveres harc kirobbanásának szélén táncolt Észak dühöngő kardcsörtetése miatt. A kettészakítottságot igen rosszul viselő déliek egyesülési vágyát az ottani vezetők viszont szintén a hidegháborús hiszterizáltság fenntartásával igyekeztek féken tartani, miközben – északi kollégáikkal ellentétben – a gazdaság központilag vezérelt, lényegében tervgazdasági típusú felfuttatására összpontosították az erőiket. A politikai ellenzék viszont ebben az időszakban is tevékenykedhetett, még ha korlátok között is. 1971-ben például Pak Csong Ki éppen hogy csak megnyerte az elnökválasztást az ellenzéki Kim De Dzsonggal szemben, aki ezután az Egyesült Államokban és Japánban agitált a szöuli rezsim ellen. 1973-ban azonban a dél-koreai hírszerzés Tokióban elfogta Kimet, hazahurcolták, majd bebörtönözték. Később még halálos ítéletet is hoztak ellene, amelyet azután felfüggesztettek, de ez már a Cson Du Huan-féle puccs után történt.
Pak Csong Ki erőszakos halála egy amúgy is feszültségekkel teli időszakban következett be, amelyet a Cson Du Huan-féle – előbb a hadseregen belüli és a polgári kormányzásra csak ezután, fokozatosan kiterjedő – puccs zárt le. A hatalomátvétel legdrámaibb mozzanatai 1980 májusában, a délkeleti Kvangdzsu városában játszódtak le, ahol diákok és ellenzékiek napokon át szembeszálltak a szükségintézkedésekkel és a rohamrendőrökkel. Egészen addig ellenálltak, míg végül a hadsereg egységeit vetették be ellenük. Az összecsapásnak hivatalosan is mintegy kétszáz halálos áldozata volt.
Hogyha ez a vérfürdő nem lett volna, még megértőleg is mondhatnánk az ekkori katonai hatalomátvételről – akárcsak a húsz évvel korábbiról –, hogy szándéka szerint stabilizáló jellegű volt, az ország elemi biztonsági érdekeit veszélyeztető, alighanem északi ügynökök által is gerjesztett káosz terjedését fékezte meg. Elég hamar követte is a belpolitikai enyhülés: a szükségállapot fokozatos feloldása, a nagy számban begyűjtött politikai foglyok kiszabadulása.
Az ország lendületes gazdasági fejlődése talaján a kibontakozó jólét lehet az egyik magyarázata annak, hogy a mindenáron való újraegyesülés követelésének tömegbázisa egyre szűkült. Ez alighanem fontos oka volt annak, hogy a kormány további politikai reformokat is ígérhetett, középpontjukban a közvetlen elnökválasztás intézményének visszaállításával. A folyamatot továbbra is heves belpolitikai csatározások kísérték, miközben az ellenzéki oldalon is dúlt a harc a pozíciókért, és szervezeti mozgások is zajlottak. A kormánypárt elnöke Ro Te Vu lett, Cso Du Huan kadétiskolabeli jó barátja és segítője a puccs idején. Őt indították a párt elnökjelöltjeként is. A másfél évtized után megtartott első közvetlen elnökválasztáson, 1987 decemberében elsősorban azért tudott győzni, mert az ellenzék két vezetője, Kim Jung Szam és az addigra már rehabilitált Kim De Dzsung nem tudott megegyezni. Mindketten elindultak, és nagyjából azonos mennyiségű szavazatot szereztek (a már említett regionális vonzalmaknak megfelelően), de külön-külön kevesebbet, mint Ro, akinek a győzelmét még kisebb-nagyobb szabálytalanságok, csalások is elősegítették.
Az elnökválasztást 1988 áprilisában parlamenti választások követték, ahol újra a kormánypárt győzött, de nem tudta megszerezni a mandátumok többségét.
A visszacivilesedett hatalom számára alighanem irtózatos nyomást jelentett a szeptemberben-októberben esedékes olimpia közelsége, hiszen valóban Dél-Korea nemzetközi tekintélye forgott kockán, az, hogy befogadják-e a „normális” országok exkluzív körébe. Ez lehetett Ro Te Vu egyik alapvető mozgatórugója, amikor februári elnöki beiktatásakor kijelentette: elmúlt az az idő, amikor a gazdasági fejlődés és a nemzetbiztonság érdekében csorbát kellett ejteni a szabadságon és az emberi jogokon. Jelentős mértékben enyhítettek a külföldi utazás korlátozásain. Folytatódott a sajtó liberalizálása, feloldották az Észak-Koreába szökött írók műveinek a tilalmát, sőt, beengedtek az országba bizonyos északi sajtótermékeket is.
Anélkül, hogy kísérletet tennénk a dél-koreai közérzet árnyalatainak megragadására, annyit talán megállapíthatunk: az emberek nem tűrték el, hogy vezetőik Észak-Koreára mutogatva próbálják igazolni az ottaniakhoz hasonló korlátozásokat. A kettészakítottság egyik következménye az volt, hogy sokak számára a szöuli kormány Amerika-barát, tehát nemzetietlen elkötelezettségével és ebből adódó kulturális gyökértelenségével szemben Észak a koreai nemzeti függetlenség, az autentikusabb hagyományőrzés gondolatával mosódott egybe. De ugyanez a nemzeti öntudat magyarázza azt is, hogy miután 1988 egész nyara kormány- és Amerika-ellenes tüntetésektől, diákok és rendőrök heves összecsapásaitól volt hangos, az olimpia idején szüneteltek a konfliktusok.
Utána viszont ismét fölerősödött az ellenzéki nyomás a Cson Du Huan uralmának kezdetén elkövetett jogsértések felülvizsgálatára, a folyamatosan ismertté váló korrupciós ügyek felgöngyölítésére és a felelősségre vonásra. 1988 novemberében Cson egy televíziós beszédben megkövette a lakosságot, minden vagyonát az államra hagyta, és feleségével együtt egy buddhista kolostorba vonult. Ro Te Vu pedig a további sima átmenet biztosítása érdekében tárgyalásokba kezdett az ellenzékkel. Sikerült is megegyeznie a kevésbé radikális Kim Jung Szammal, és 1990 januárjában megszületett a kormánypártból és az ellenzék egy részéből a Demokratikus Liberális Párt, amely két évvel később, 1992-ben meg is nyerte a parlamenti választásokat. Mindenesetre korántsem szerzett annyi szavazatot, mint amennyit a szervezetet alkotó korábbi pártok egy ciklussal korábban mondhattak összesen a magukénak.
Kim Jung Szam ugyanennek az évnek a végén győzött az elnökválasztáson is, a meg nem alkuvó Kim De Dzsung pedig bejelentette, hogy visszavonul a közéletből. 1995-ben azonban mégis visszatért, ami egykori ellenzéki harcostársát, immár politikai ellenfelét, a másik Kimet bizonyára aggodalommal töltötte el, annak ellenére, hogy ő maga úgysem indulhatott volna ismét elnökjelöltként. A korábban megkötött politikai paktum értelmében azonban a most már átrendeződött kormánypárti sorok megerősítésén kellett munkálkodnia. Pontosabban: saját egykori, mérsékelt ellenzéki társainak a pozícióit igyekezett erősíteni a kormánypárton belül, a – mondjuk így – konzervatívok rovására. Éveken át ellenállt a nyomásnak, amely változatlanul sürgette Cson és Ro felelősségre vonását Kvangdzsu miatt. Amikor azonban kitudódott, hogy a két előző elnök mintegy félmilliárd dollárnyi fekete kampánykasszát hozott létre hivatali ideje során, szabad utat adott az igazságszolgáltatásnak.
Ezt az is megkönnyítette, hogy 1995 októberében Ro Te Vu egy televíziós beszédében maga is beismerte a feketekassza létezésének a tényét. Ennél is meghökkentőbb volt azonban egy további önkéntes vallomás. Az elszánt és mindeddig kompromittálatlan Kim De Dzsung, aki nem titkolt államfői ambícióktól fűtve vetette bele magát ismét a politikai küzdelmekbe, bejelentette, hogy a kilencvenes évek elején neki is leesett kétmillió dollár ebből a kasszából.
Egyedül Kim Jung Szam tudta kivonni magát a nagy kollektív feltárulkozás egyszerre viszolyogtató és épületes őszinteségi rohamából, pedig nehéz elképzelni, hogy ne segítette volna elő ez a pénzalap elnökké választását. Gyanakvást ébreszt vele szemben az is, hogy amikor az egész korrupciós botrány már magának a kormányzatnak a szavahihetőségét, ezen keresztül a legitimitását kezdte ki, a Cson és Ro elleni felhozott vádak mégis csak kiegészültek az 1980-as puccs és a kvangdzsui vérengzés kapcsán megfogalmazottakkal. Tény viszont, hogy a per folyamán a vád alá helyezettek köre egyre bővült, és az ország történetében példátlan módon az elnök közvetlen környezetének egyes tagjain kívül a gazdasági élet vezető posztjait betöltő személyekre, például a legnagyobb kereskedelmi bank elnökére is kiterjedt.
A két fő vádlott – mint láttuk, külön-külön már mind a ketten a lakosság kegyelmébe ajánlották magukat – a bíróság előtt váltig állította, hogy politikai kampány áldozatai, és a vizsgálatnak valójában nem az a célja, hogy feltárják a közelmúlt történelmét. A drámát valóban nem követte katarzis. A szigorú ítéleteket – amint ez várható is volt – enyhítették. Cson Du Huan hamarosan visszatérhetett a kolostorába, és Ro Te Vu is kegyelmet kapott. Egy évvel később immár az államfő, Kim Jung Szam fia állt bíróság előtt korrupciós vádakkal.
A közvélemény figyelme pedig már előzőleg más ügyek felé fordult. 1996 augusztusában az ilyenkor szokásos, Korea újraegyesülését követelő diákmegmozdulásokat különösen nagy eréllyel verték le, és a letartóztatottak száma is – mintegy ötezer – messze meghaladta a megszokottat. Decemberben pedig úgy hagyatott jóvá a kormány egy sor munkaügyi törvényt, amelyek felforgatták a hagyományos, paternalista foglalkoztatási rendszert, hogy kora hajnalra hívták össze a törvényhozást, amiről azonban az ellenzéki képviselőket elmulasztották értesíteni. Hiába volt hát látványosan mozgalmas az év, Dél-Korea még mindig nem tudta kiszakítani magát a hatalomgyakorlás önkényes gesztusainak megszokásából.