Kitörési pont: az iskola

F. Havas Gábor [1]

A rendszerváltás után két egymással ellentétes tendencia érvényesült a cigány gyerekek iskoláztatása terén. A 80-as évek közepe óta folyamatosan csökkent az iskolába kerülő évfolyamok létszáma, és ez a 90-es évek elejétől kezdve már a középfokú iskolákban is éreztette hatását. Ezzel párhuzamosan bevezették a közoktatás normatív finanszírozását, amely a középfokú iskolákat is abban tette érdekeltté, hogy minél nagyobb létszámot érjenek el, és a beiratkozott tanulókat lehetőleg minél nagyobb arányban meg is tartsák. Mindez növelte a hátrányos helyzetű, az iskoláztatás terén korábban versenyképtelen társadalmi csoportok (így többek között a cigányság) gyerekeinek bejutási esélyeit a középfokra, illetve ezen belül az érettségit adó középiskolákba, és valamelyest csökkentette a korábban nagyon magas arányú lemorzsolódás veszélyét. A tanulólétszám csökkenése sok helyen együtt járt azzal, hogy a pedagógiai munka feltételei is javultak: csökkentek az osztálylétszámok, több idő és energia maradt az egyéni bánásmódra, a speciális problémák kezelésére. Tovább liberalizálódott az oktatás tartalma, több lehetőség nyílott alternatív tantervek, pedagógiai módszerek kidolgozására és bevezetésére.

1990 után az oktatásügy irányítói a korábbinál lényegesen több megértést tanúsítottak a kis iskolák problémái iránt is, és módosították azt a több évtizedes gyakorlatot, amely a gazdasági racionalitás szempontjait abszolutizálva kizárólag az erőszakos és egyre növekvő mértékű körzetesítést tekintette megoldásnak. A 90-es évek elejétől, elismerve, hogy minél kisebb létszámú egy iskola, annál nagyobbak a fajlagos költségek, a központi költségvetésből változó formában, de minden évben biztosítottak többletforrásokat a kis iskolák finanszírozásához, ezzel is segítve azok fennmaradását. Sőt, az évtized első felében néhány korábban bezárt kis iskola újraindítására is sor került. A cigányok szempontjából ennek azért van különös jelentősége, mert ők lényegesen nagyobb arányban élnek falvakban, illetve ezen belül alacsony lélekszámú, sorvadó kistelepüléseken, mint a népesség egésze.

Ezeknek az iskoláztatási helyzet alakulása szempontjából kedvező tényezőknek a hatását némileg erősítette, hogy a cigány társadalomnak az iskoláztatáshoz fűződő viszonyában is megkezdődött egy lassú elmozdulás. A rendszerváltásnak a cigányok széles tömegeit érintő sokkja (tömeges kiszorulás a legális munkapiacról) sokak számára tette nyilvánvalóvá, hogy a magasabb iskolázottsági szint elérése nélkül hosszabb távon sincs esély nemhogy a visszakapaszkodásra, de még a marginalizálódás megállítására sem. A felismerés természetesen elsősorban azokban fogalmazódott meg, akik a 70-es évek, illetve a 80-as évek ilyen szempontból kedvezőbb időszakában elindultak a társadalmi integrálódás lassú, de viszonylag megalapozottnak tekinthető útján: szakmát, olykor érettségit is szereztek, esetleg eljutottak a közvetlen termelésirányítói munkakörökig, megfelelő lakáskörülményeket teremtettek, jövedelmüket és életformájukat többé-kevésbé stabilizálni tudták. Ezeknek az előzményeknek volt köszönhető az is, hogy a rendszerváltás után nem kerültek a cigányok nagy többségéhez hasonló kiszolgáltatott helyzetbe, kisebb-nagyobb zökkenők után alkalmazkodni tudtak a megváltozott feltételekhez, és így haszonélvezői, de animátorai is lettek a cigány társadalmon belül végbemenő differenciálódási folyamatoknak. Elsősorban közülük kerültek ki azok a helyi kisebbségi önkormányzati és civil szervezeti cigány vezetők, akik nemcsak az önérvényesítésben, hanem a közösség érdekeinek a képviseletében, a helyzet javítását célzó programok kitalálásában és megvalósításában is eredményeket tudtak fölmutatni. Természetesen ők járnak az élen a gyerekek iskoláztatásával kapcsolatos ambíciók erősítésében is, de az iskolázottsági szint emeléséhez kapcsolódó motivációk erősödése ma már ennél lényegesen szélesebb körben jellemzi a cigány társadalmat. Megjelent azokban a tradicionális közösségekben is, amelyeknek a szabályozás liberalizálódását kihasználva, a hagyományokra építve a kereskedelem különböző ágaiban megszerzett jövedelem révén az elmúlt években sikerült jelentős gazdagságra szert tenniük. Ezekben a családokban is megjelent a törekvés, hogy a hagyományos értékek kamatoztatása révén elért társadalmi pozíciót a gyerekeik iskoláztatása útján erősítsék meg. E minták és a jelenlegi helyzettel összefüggő keserű tapasztalatok azután a cigányság rosszabb helyzetű csoportjaiban is erősítik a motivációs szintet, különösen azok körében, akik alacsony iskolázottságuk és szakképzetlenségük ellenére az életforma stabilizálásában és a társadalmi integrálódásban a rendszerváltás előtt jelentős eredményeket értek el, és ebből valamit a romló feltételek dacára a rendszerváltást követően is megőriztek. Persze annak a felismerésétől, hogy ma már érettségi nélkül semmire sem lehet menni, még nagyon hosszú az út a gyerekek iskoláztatását a gyakorlatban is aktívan és hatékonyan támogató magatartás kialakulásáig, de az tagadhatatlan, hogy az ehhez elengedhetetlenül szükséges szemléleti változás elkezdődött.

Az Oktatáskutató Intézetnek az 1999–2000-es tanévben végzett kutatása szerint [Integráció és elkülönítés a cigány gyerekek oktatásában. Oktatáskutató Intézet 1999–2000. A kutatás az MTA Kisebbségkutató Műhelye, az Oktatási Minisztérium és a Soros Alapítvány támogatásával, Havas Gábor, Kemény István és Liskó Ilona vezetésével folyt.] a szakmunkásként dolgozó cigány apák 38,3 százaléka, a segéd- vagy betanított munkásként dolgozók 24,5 százaléka szeretné a most általános iskolás gyermekét legalább az érettségiig eljuttatni, és még a munkanélküli apák 14,7 százalékának is ez a terve.

A vágyak és a realitások közötti feszültséget persze jól érzékelteti, hogy miközben átlagosan a szülők 18,9 százaléka szeretné, ha gyermeke legalább érettségizne, csak 8,2 százalékuk nyilatkozott úgy, hogy addig vállalja is a taníttatás költségeit.

1. táblázat: Mi a tervük az általános iskola elvégzése után – az apa foglalkozása szerint (%)

Terv<?xml:namespace prefix = o ns = "urn:schemas-microsoft-com:office:office" />	Nem fizikai	Vállalkozó	Szakmunkás	Segéd-, betanított munkás	Inaktív	Összesen
Érettségi	37.5	37,2	40,9	26,7	18.4	22,0
Szakma	56,3	41,9	49,5	54,2	59,9	57,7
Munkavállalás	6,3	9,3	1,1	4,9	4,4	4,4
Nem tudják	–	11,6	8,6	14,2	17,4	15,9
Összesen	1,1	3,1	6,6	16,1	73,1	100,0
N (fő)	16	43	93	225	1024	1401

OKI kutatás, 1999–2000



2. táblázat: Meddig vállalnák a gyerek taníttatását – az apa foglalkozása szerint

Terv	Nem fizikai	Vállalkozó	Szakmunkás	Segéd-, betanított munkás	Inaktív	Összesen
Ált. iskola	–	8,2	1,1	3,5	4,2	4,0
Szakmunkás	18,8	8,2	17,0	23,7	25,3	23,9
Érettségi	6,3	4,1	4,3	2,2	2,7	2,8
Érettségi és szakma	12,5	2,0	9,6	4,8	3,6	4,2
Diploma	12,5	6,1	5,3	1,3	1,7	2,2
Amíg bírják	18,8	16,3	9,6	11,8	18,0	16,4
Amíg tanulni akar	25,0	49,0	45,7	41,7	29,0	32,8
Nem tudják	6,3	6,1	7,4	11,0	15,4	13,8
Összesen	1,1	3,4	6,5	15,9	73,1	100,0
N (fő)	16	49	94	228	1050	1437

OKI kutatás, 1999–2000

Ezért van fokozott jelentőségük a továbbtanulást segítő ösztöndíjas és más támogató programoknak (Magyarországi Cigányokért Közalapítvány, Magyarországi Nemzeti és Etnikai Kisebbségekért Közalapítvány, Soros Alapítvány). Hozzá kell tenni azonban, hogy az állami szerepvállalás ezen a téren nem megfelelő mértékű, és éppen ezért túl sok minden függ a változó stratégiájú NGO-szervezetek aktuális anyagi helyzetétől és szándékaitól. (A Soros Alapítvány például fokozatosan építi le a cigány fiatalok felsőfokú tanulmányait támogató ösztöndíjas programját, és összességében is egyre kevesebbet költ a magyarországi programokra, így többek közt a cigányoktatási programokra is.)

A felsorolt tényezők együttes hatásának köszönhetően az elmúlt években mindenesetre jelentősen megnőtt mind az érettségit adó középiskolákba, mind a felsőfokra beiratkozó cigány fiatalok aránya. Igaz, hogy amióta 1993-ban adatvédelmi szempontokra hivatkozva az iskolai statisztikákban megszüntették a cigány gyerekekre vonatkozó elkülönített adatgyűjtést, még a középfokú továbbtanulási arányokról sem állnak rendelkezésre országos adatok, de néhány témába vágó kutatás eredményei és más közvetett információk alapján a javulás ténye nem vitatható.

Az Oktatáskutató Intézet említett kutatása szerint a mintában szereplő 192 iskola nyolcadikat végzett cigány tanulóinak 1997-ben a 13, 1998-ban a 15,8, 1999-ben a 19 százalékát vették fel érettségit adó középiskolába (szakközépiskola, gimnázium). Ezek a számok a fentebb idézett 1994-es adatokhoz képest is egyenletes, bár nagyon lassú, javulást mutatnak.

3. táblázat: A továbbtanulók aránya évente a végzősök %-ában

Továbbtanulás	1996/97		1997/98		1998/99
	Nem cigány	Cigány	Nem cigány	Cigány	Nem cigány	Cigány

Nem tanult

2,3

16,5

2,8

16,1

3,2

14,9

Szakiskola

4,4

8,6

5,4

10.4

3,2

9,4

Szakmunkásképző

36,5

61,6

34,9

57,5

36,8

56,5

Szakközépiskola

38,3

9,3

37,3

12,0

38,1

15,4

Gimnázium

18,3

3,7

19,3

3,8

18,4

3,6

Összesen

100,0

100,0

100,0

100,0

100.0

100,0

N (fő)

167

168

176

176

177

182

OKI kutatás, 1999–2000

A kutatás – kevés számú kivételtől eltekintve – csak azokra az általános iskolákra terjedt ki, ahol a cigány tanulók aránya az 1992–93-as tanévben elérte a 25 százalékot vagy meghaladta a 100 főt. Így feltételezhető, hogy a vizsgálat által érintett cigány népességben az átlagosnál nagyobb arányt képviselnek a legszegregáltabb, legmarginálisabb helyzetű cigány családok gyermekei, akiknek ennél fogva a továbbtanulási esélyeik is rosszabbak az átlagosnál. Ezért az eredményeket érdemes összehasonlítani a Delphoi Consulting ebben az évben végzett hasonló vizsgálatának az eredményeivel, ők ugyanis szélesebb merítéssel az 1992-ben 8,5 százalék feletti cigány arányú iskolákból vettek mintát. A középfokú továbbtanulási arányokban ennek ellenére nem mutatkozik lényeges különbség.

A felsőfokon továbbtanulók számáról a nekik szóló ösztöndíjas programok adatai alapján lehet hozzávetőleges képet alkotni. Az utolsó években évente 4-500 cigány fiatal részesült egyetemi, főiskolai ösztöndíjban. A 80-as évek elején az érettségit adó középiskolákban tanulók száma volt ennyi, a jelentős előrelépés tehát nyilvánvaló. Mindez azonban nem sokat ér a teljes népesség hasonló adataival való összevetésben. Ma már ugyanis a 8 általánost végzettek 70 százaléka tanul tovább érettségit adó középiskolákban, és az érettségizettek fele nyer felvételt valamilyen felsőoktatási intézménybe. A cigányok és nem cigányok közötti olló tehát lényegében változatlan marad.

A következményeket még súlyosabbá teszi, hogy a viszonylagos javulás is csak a cigány népességnek egy kisebb – jórészt már középosztályi helyzetben lévő vagy afelé törekvő és értékrendjében ehhez igazodó – részét érinti. A többséget az iskoláztatás terén ma lényegében ugyanolyan hátrányok sújtják, mint amilyeneket már a 70-es, 80-as évek kutatásai és elemzései is kimutattak, és az iskolázottsági szint emelésének legfőbb akadályaként jelöltek meg.

Hova járnak iskolába?

Különösen súlyos következményekkel jár a cigány gyerekek növekvő mértékű iskolai elkülönítése. Mindez jól érzékeltethető az Oktatáskutató Intézet kutatási mintájában szereplő iskolák adataival. A kutatás során 192 iskolát kerestünk fel. Ez a magyarországi általános iskolák valamivel több mint 5 százaléka, ahova a nem cigány tanulóknak összesen 4 százaléka, míg a cigány tanulóknak 24,6 százaléka jár. A kutatás néhány kivételtől eltekintve olyan iskolákban folyt, ahol a cigány gyerekek aránya már 1992-ben meghaladta a 25 százalékot, vagy a létszámuk elérte a 100 főt, de nem minden ilyen iskola került be a mintába. Országosan a cigány általános iskolások 44 százaléka tanul az említett kritériumoknak megfelelő (25 százalék feletti arány, illetve 100 fő feletti létszám 1992-ben) iskolákban. Ugyanakkor a nem cigányoknak csak 6,3 százaléka jár ezekbe az iskolákba. Ez az adatpár már önmagában is jelzi, hogy milyen jelentős mértékű a cigány gyerekek iskolai elkülönítése ma Magyarországon. Még egyértelműbbé válik a kép, ha figyelembe vesszük az idősoros trendeket is, hiszen 1992 óta ezen a téren is jelentős változások következtek be. (A mintavétel során azért voltunk kénytelenek az 1992-es adatokból kiindulni, mert akkor készült utoljára a cigány tanulókra vonatkozó adatokat külön feltüntető statisztika.)

A vizsgált iskolákban a létszámok és arányok az elmúlt tíz évben a következőképpen változtak:

4. táblázat: Cigány gyerekek aránya és létszáma a vizsgált iskolákban

Év	Összes tanuló	Nem cigány tanuló	Cigány tanuló	Cigány tanulók aránya (%)
1989	65906	49385	16521	25,1
1992	59368	41945	17423	29,9
1999	55878	33255	22623	40,5

OKI kutatás, 1999–2000

A cigányok aránya tehát a teljes tanulólétszámon belül igen jelentősen (több mint a másfélszeresére) nőtt, miközben az összlétszám és különösen a nem cigányok létszáma jelentősen csökkent. Ezek a változások azonban nem magyarázhatók meg az országos demográfiai trendekkel. A cigány általános iskolai tanulók száma ugyanis 1989-től 1999-ig országosan csak 4,5 százalékkal, a vizsgált iskolákban viszont 36,9 százalékkal nőtt. A nem cigány tanulók száma ugyanebben az időszakban országosan 24,4 százalékkal, a vizsgált iskolákban viszont 32,7 százalékkal csökkent. Még nagyobbak az országos és az érintett iskolákra vonatkozó trendek közötti eltérések, ha az 1999-es helyzetet az 1992-es adatokkal vetjük össze. Ebben az időszakban a nem cigány tanulók száma országosan 14,1 százalékkal, a vizsgált iskolákban viszont 26,1 százalékkal – tehát lényegesen nagyobb mértékben – csökkent, a cigány tanulók száma pedig országosan csak 5,2 százalékkal, a minta iskoláiban viszont 29,8 százalékkal nőtt. 1992-ben a mintába került 192 iskola közül a cigány tanulók 31-ben voltak többségben, ma már 64 iskoláról mondható el ugyanez. Ennek megfelelően országosan 61-ről 126-ra, vagyis 7 év alatt több mint a duplájára emelkedett az ilyen iskolák száma.

Az országos és az érintett iskolákra vonatkozó trendek eltérése összességében azt jelenti, hogy míg 1989–90-ben az összes általános iskolás cigány gyerek 18,6 százaléka járt, addig tíz évvel később már 24,6 százaléka jár a mintába került iskolákba. 1992-ben minden tizenkettedik-tizenharmadik cigány tanuló (7,1 százalék) tanult olyan iskolában, ahol ők alkották a többséget, ma minden ötödik-hatodik (18,1 százalék).

Az adatok tehát egyértelműen azt bizonyítják, hogy az elmúlt években igen jelentős mértékben erősödött a cigány tanulók iskolai elkülönítésének tendenciája.

Ez a folyamat természetesen szorosan összefügg a cigányság helyzetében a rendszerváltás után bekövetkezett változásokkal, a romák tömeges marginalizálódásával, a többségi társadalomnak a szaporodó válságtünetek hatására egyre türelmetlenebbé váló magatartásával, a kirekesztő mechanizmusok általános erősödésével, amelyek az etnikai alapon is működő hátrányos megkülönböztetés legváltozatosabb formáit teremtik meg nap mint nap, az élet minden területén. A szociális ellátások szabályozásában és gyakorlati alkalmazása során éppúgy, mint a munkaerőpiacon, az egészségügyi ellátásban, a lakóhely megválasztásában, a lakhatással összefüggő hatósági eljárásokban vagy az iskoláztatásban.

Lakóhely és iskola

A cigány tanulóknak az iskolák meghatározott körében nyomon követhető rohamosan növekvő koncentrációjában például igen jelentős szerepet játszik, hogy az elmúlt években részben a spontán migrációs folyamatok eredőjeként, részben a többségi társadalom tudatos kirekesztő törekvéseinek eredményeként ismét erősödik a cigányok lakóhelyi elkülönítése. Már az 1994-es országos reprezentatív cigányvizsgálat kimutatta, hogy hiába számolták fel korábban a régi cigánytelepek túlnyomó részét, a 90-es évek elején a cigányság 60 százaléka mégis erősen szegregált körülmények között lakott. Ebben szerepet játszott a telepfelszámolási akciók végrehajtási módja, amely már magában hordozta új szegregátumok kialakulásának a lehetőségét.

Néhány példa a kutatás során készült leírásokból:

„Régen volt egy cigánytelep, de azt lerombolták. A romák nagyobbik része azonban a falu Szerencs felőli végén most is egy tömbben lakik.”


„A cigánytelep régen az Árpád úton és környékén volt, amely a város Sárospatak felőli végén található, és amelyet megszüntettek, és ma már csak néhány család lakik ott. A cigány családok jelentős része a település másik végén koncentrálódik a Bihari út és a Virág nevű utcák környékén. A Bihari úton egy klasszikus telep van, ahol egymással szemben állnak kicsi szoba-konyhás épületek.”


„A 60-as évek végén szűnt meg a telep, amikor a putrikat lerombolták, s közvetlenül mellettük CS lakásokat építettek, így alakult ki a Táncsics utca beszögellése. Ugyanezekben az utcákban épültek később szocpolos házak is. A 70-es évek végén nyitottak a falu másik végén egy új utcát (Árpád u.), aminek azóta sincs szilárd burkolata. Itt is szinte kizárólag cigányok építkeztek.”


„A régi cigánytelep a település Karcag felé eső részén, a vasút és a volt szovjet katonai reptér között terült el. A telepfelszámolás a hatvanas évek végén kezdődött, az utolsó kunyhót 1982-ben bontották le. A telepi cigányok nagy része a falu túlsó végébe, egy utcába épített CS házakba költözött, de az évek során a környező utcák parasztházaiba is romák költöztek. Ma már a Bibó utcában, a vele párhuzamos Tópart utcában és az előbbi folytatásában lévő Új soron szinte csak romák laknak. Az utóbbi években ezen a területen épült a szocpolos házak többsége is.”


„A 60-as, 70-es években a falutól kb. 1 kilométerre, a töltés mellett volt a »Gödör«, akkor ott 10 család lakhatott, olyan 50-60 fővel. A régi telepet a »C« építkezésekkel számolták fel, és a falu egyik régi, kieső részén kezdtek el lakásokat építeni. Az újtelepi rész kb. 3 kilométerre van a központtól, innen a gyerekek busszal járnak be. A bérletet nekik kell megvenni (400 Ft/hó), az iskola nem fizeti. Ezen az újtelepi részen, ami valójában a falu régi része, szinte csak cigányok laknak. Régi parasztházakban, szocpolos, OTP-és házakban vegyesen. Burkolt út sehol nincs, a nagyobb utcákon útalap van.”

A lakóhelyi elkülönítés részleges fennmaradása, majd újabb keletű megerősítése azonban nem csak a telepfelszámolási program ellentmondásos és gyakran képmutató végrehajtásának a következménye. A lakóhelyi szegregációnak már a 60-as, de főként a 70-es években kialakultak teljesen új típusú formái is. Az erőszakos téeszesítés által megrendített aprófalvakból, kistelepülésekről már a 60-as években megindult a lakosság erőteljes ütemű elvándorlása. A folyamatot tovább erősítette a helyi intézményeket felszámoló, az infrastruktúra fejlesztésének lehetőségét kizáró településpolitika. Az így megüresedő házakba többnyire olyan cigány családok költöztek a helyi telepről vagy a környékről, akiknek a korábbi lakásviszonyaikhoz képest ez is előrelépést jelentett. A cigány családok beköltözésére és növekvő arányú jelenlétére azután a nem cigány családok még erőteljesebb ütemű elvándorlása volt a válasz.

„Jegyző asszony szerint a hetvenes évek közepétől a falu sorvadásnak indult. Sokan beköltöztek Dombóvárra, Szekszárdra és messzebbre is: Budapestre, Érdre. Dunakeszin egyenesen »gy.-i kolónia« van. A megüresedett házakba kerültek adásvétel útján a romák.”


„A 60-as években a téeszesítés elől nagyon sokan költöztek városokba. Az elvándorlás, illetve a cigányok beköltözése azóta is folyamatos. A mostani 24 elsős között csak egy gyerek van, aki egyik ágról sem cigány – mondta szörnyülködve az iskolaigazgató.”


„A falu prosperáló jellegére utalhat, hogy a népesség maximumát 1960-ra éri el, 1050 főt regisztrál a népszámlálás. Attól kezdve folyamatosan fogy a népesség. Az 1960-as tsz-szervezés, majd az iparba áramlás csapolja meg a régi paraszti népességet. Helyükre elsősorban cigány családok költöznek.”

A 80-as évek végétől a gazdasági recesszió, a szocialista nagyipar összeomlása, a téeszek megrendülése, majd felszámolása és a rohamosan növekvő munkanélküliség a „lakosságcsere” újabb hullámát indította el a szóban forgó településeken. Ebben az időszakban az olcsón megvásárolható ház lehetőségébe kapaszkodva munkahelyüket elvesztő, a városi bérlakások fenntartási költségeinek drámai mértékű drágulása elől menekülő, egzisztenciálisan ellehetetlenülő városi szegény – közöttük igen nagy arányban roma – családok tették ki a beköltözők egyre nagyobb részét. Megjelenésük, illetve az általuk támasztott kereslet viszont újabb „őslakosokat” késztetett elköltözésre.

„A zádorfalvi cigányok egységes és egyenlő társadalmi képlete az elmúlt 15 évben a bevándorlók jóvoltából megváltozott. E nézetet hangoztatja a polgármester és az iskolaigazgató-helyettes is. Úgy látják, hogy minden rossz okozói a bevándorlók. Zádorfalva paraszti népességének elöregedése, a 60-as években kezdődő, a 70-es években felerősödő elköltözési törekvése olcsóvá tette az ingatlanokat, ezen házakba kezdtek beköltözni részben Ózdról, részben Kazincbarcikáról a munkanélkülivé lett cigány családok, akik itt remélték megélhetésüket.”


„Vannak betelepült cigányok is, furcsa mód Ózdról, Miskolcról költözött ide 10-15 család. Nyíregyházáról, Debrecenből is költöztek ide cigányok, abban reménykedve, hogy itt a földművelésből, állattartásból kicsit könnyebben meg tudnak élni. Az egyik család asszonya mondta, hogy: »két autóval, szekrénysorral érkeztem, mint egy úr, most meg…« Mostanra eladták a bútorokat, egy rozoga kocsi maradt, ami nincs levizsgáztatva, és egyre jobban elszegényednek. Ők Debrecenből jöttek, ott volt a férfinak takarítócége, de egyre kevesebb megrendelést kapott, egyre nagyobb díjhátralék volt a nyakukon, itt meg olcsón megvettek egy vizes vertfalú parasztházat, és a mellette lévő üres telket.”

A folyamat szükségszerű következménye a helyben maradó nem cigány népesség fokozatos elöregedése. Az érintett településekről elsősorban a fiatalabb nem cigányok költöznek el, míg az idősebbek nagyobb valószínűséggel maradnak. A folyamat előrehaladtával a cigány és nem cigány népesség korösszetétele között többnyire egyre nagyobb a különbség, és ezért az iskolások között a cigányok lényegesen magasabb arányt képviselnek, mint a teljes népességben.

„A falu pedig a közeljövőben homogén cigány település lehet, mert a sokác és a német nemzetiségű emberek idősek, kihalnak vagy elköltöznek. A polgármester ennek okát elsősorban a 60–70-es években életben lévő építési korlátozásokban látja, aminek következményeként a nem roma fiatalok elmentek a faluból.”


„A cigányok körülbelül 500-an vannak, az utóbbi időkben főleg Borsodból, Szabolcsból, illetve a közeli falvakból jöttek. A 60-as évek elejétől kezdett emelkedni a cigány beköltözők száma. Nem cigány fiatalt nem is láttam, csak öregeket, akik a kocsmában – halkan a bajszuk alatt, hogy meg ne hallják – a cigányok ellen acsarkodnak. Egy-két középkorú nem cigány férfit lehetett látni a délutáni pesti busz érkezése után, nyilván ők maradtak a rengeteg bejáró közül. A fiatalok – akik csak tehették – végleg elköltöztek. Beszéltem is négy, 60–70 éves asszonnyal, akik fiatalon Pestre költöztek és most egy akkoriban Kállón maradt asszony temetésére jöttek vissza. Rokonuk sem lakik már itt, akinél megaludhattak volna, a temetés után hazabuszoztak.”


„A jegyző asszony és az általa behívott gazdasági vezető teljesen elkeseredve és nem kis adag cinizmussal beszélt arról, hogy náluk a kisebbségi problémák nem a cigányokat, hanem a magyarokat érintik, mert már ők vannak kisebbségben. Ez részben köszönhető annak, hogy a születő gyerekek 90%-a cigány, tavaly mindössze két magyar gyerek született, másrészt pedig a fiatalok, ha csak tehetik, elköltöznek a faluból.”


„Az iskolába 16 helybeli parasztgyerek jár, s hatszor annyi a helybeli cigánygyerekek száma. Ez azt is jelzi, hogy a parasztnépesség, noha az össznépességen belüli aránya 50%-os, alapvetően elöregedett. 1960 óta lényegében új házat csak a cigányok építenek, a magyarok Edelényben, Szendrőben vásárolnak telket, építenek házat.”


A bemutatott demográfiai és szegregációs folyamatok egyik következménye, hogy a cigány általános iskolások 30 százaléka 1000 fő alatti lélekszámú kisközségek iskoláiba jár, ahol az átlagos arányuk meghaladja az 50 százalékot, miközben a teljes magyarországi népességnek csak nem egészen 6 százaléka él ilyen településeken.

A kistelepülésekéhez hasonló folyamatok játszódtak el az elmúlt évtizedekben, de különösen a 70-es évek közepétől kezdve a városok, nagyobb községek slumosodó negyedeiben, egykori munkáskolóniáin. A korábban ott élők a rossz és egyre romló feltételek miatt (fejletlen infrastruktúra, alacsony komfortfokozatú lakások, az építési tilalom, illetve a karbantartás hiánya miatt lepusztuló lakóépületek stb.) vagy a társadalmi felemelkedésből (továbbtanulás, munkahelyi mobilitás stb.) adódó lehetőségekkel élve egyre nagyobb számban költöztek ki, és helyükre egyre nagyobb arányban kerültek más szegény családokkal együtt a felszámolt telepekről kirajzó és iparba áramló cigány családok. A beköltözésükre azután a még ott maradt, kicsit is jobb helyzetű nem cigány családok újabb, még erőteljesebb ütemű elvándorlással reagáltak.

„Az iskolába – az igazgatónő elmondása alapján – a hetvenes években a környékbeli munkás szülők gyerekei jártak. A szülők a csepeli, illetve erzsébeti gyárakban dolgoztak, főként szakmunkásként, kisebb részük segédmunkásként. A gyerekeknél a fő cél természetesen valamilyen szakmunkás-bizonyítvány megszerzése volt. Akkoriban csak egy-két cigány gyerek járt az iskolába, ők »elvesztek« a többiek között. A ’80-as évek elején kezdték építeni a Török utca másik oldalán a lakótelepet, amelyet a tervek szerint ezen az oldalon is folytatni akartak. Ezért ez a terület építési tilalom alatt volt egészen a ’80-as évek végéig. Még egy kerítést sem lehetett felhúzni engedély nélkül, amit persze nem adtak meg, mert úgyis mindjárt épül itt a lakótelep. A régi, rossz állapotú házakból elkezdtek kiköltözni az emberek, megpróbálták eladni, cserélni. Az ingatlannak nem volt értéke. Ebben az időben kezdtek el betelepülni a cigányok. Elsőként Nógrádból jöttek családok, majd Szabolcsból, Borsodból. Elég sok önkényes volt, több kilakoltatási akció is zajlott, amibe megpróbálták bevonni az iskolát is.”


„A cigány lakosság jelentős része egy tömbben lakik, a Május 1. úti iskola környékén lévő lakótelepen. A cigány lakosság aránya itt folyamatosan növekszik, a környező falvakból beköltözőknek köszönhetően. A telep mögött egy kis erdő van. A lakótelep lepusztult, a szemeteskonténerek körül nagy halom szemét látható.”


„Az iskola körzetéhez tartozik a Dzsumbuj, háromtömbnyi nyomorúságos munkáskolónia, ami az utóbbi évtizedben kiérdemelte a kerületi szociális politika külön figyelmét; saját segítő intézménye van. A Dzsumbuj régen elcigányosodott, főleg a keleti országrészekből vándoroltak ide családok.”


Az egykori munkáskolóniák „elcigányosodásának” a legújabb és legtragikusabb változata akkor jött létre, amikor a 80-as évek közepétől-végétől sorra zárták be azokat a bányákat, üzemeket, amelyek munkásai számára annak idején megépítették ezeket az akkor elfogadható színvonalú, de a komfort hiánya és az elavulás miatt később alaposan leértékelődő lakásokat. A hozzájuk kapcsolódó üzemek bezárásával megszűntek a helyben megélhetést biztosító munkahelyek is. Aki tudott, menekült, s a megüresedő, többnyire nagyon rossz állapotú lakások csalóka megkapaszkodási lehetőséget kínáltak a környék legelesettebb, legnyomorúságosabb helyzetű családjainak.

„Két századfordulón épített egykori kolónia van a településen. Az egyik a nádasdi úttól jobbra a Vajosbánya-telep, a másik az iparvasút melletti ún. Alsórész. Mára mindkét telepen zömében cigányok laknak, a »bevándorlók«, akik főleg Arlóról jöttek, de érkeztek ide családok Hangonyról és Domaházáról is.”


„A régi bányászlakásokból álló sorházak teljesen leromlottak, komfort nélküliek, karbantartásukra, felújításukra nincs pénze lakóiknak. Ezeket a lakásokat többnyire romák lakják, nagyrészt jogcím nélküli lakosként.”


„A kimerült bányák bezárását követően az elbocsátott bányászok többsége elhagyta telepi lakását, s az ő helyükbe jöttek az arlói cigányok.”


Természetesen ezek a nagyobb községekben, városokban lezajló spontán, ám szigorú társadalmi törvényszerűségeknek engedelmeskedő és a szegregáció jelentős erősödését eredményező folyamatok is éreztetik hatásukat a környék iskoláiban. Részben ilyen okokra vezethető vissza a cigány tanulók arányának ugrásszerű növekedése a Nagykörút menti pesti kerületek, különösen a Józsefváros és Ferencváros egyes iskoláiban. Az OKI-kutatás mintájába került 12 budapesti iskolában – ezek túlnyomórészt a VII., a VIII. és a IX. kerületben találhatók – a cigány tanulók aránya tíz év alatt (1989-től 1999-ig) több mint a duplájára (22,7 százalékról 49,1 százalékra) emelkedett. Hasonlóan rövid idő alatt még nagyobb arányváltozások következtek be vidéken az egykori bányatelepi vagy más slumosodó negyedekben működő iskolákban.

„A bányatelep hajdan Pécs egyik legszebb fekvésű területe volt. A településen múlt századi épületek – épségben megmaradt, gondozott gerendavázas tűzoltószertár, néhány bányászlakás és az iskola – és a két világháború között épült középületek (kórház), valamint Széchenyi-akna építményei tanúskodnak a valamikori jólét állapotairól. Ezt a jobblétet egyébként a Duna Gőzhajózási Társaság hozta létre, és annak idején születéstől halálig tartó biztonságot nyújtott az alkalmazásában lévők részére. A szocializmus időszakában prosperáló bányászatnak köszönhetően tágas családi házak és egy-két szobás bányászlakások sorházai találhatók egymás mellett. Mára a település leromlott, egyre többen hagyják el régi lakói, családjai közül. A nyíltszíni fejtés állítólag 2002-ig ad még munkát, de jóval kevesebb embernek, mint a régi intenzív mélyművelés. A munkahellyel rendelkező felnőttek a »városba« járnak dolgozni. Sok a munkanélküli, a romák majd mindegyike az. A lakosság kicserélődését jól érzékelteti, hogy 25 éve kb. 300 tanulója volt ennek az iskolának, köztük senki se volt cigány, ma kb. 120-130 gyerek jár ide, akiknek majd fele cigány származású.”


A telepfelszámolási program nyomán kibontakozó spontán társadalmi folyamatok és új szegregációs minták hatását már a Kádár-korszakban, de különösen az elmúlt tíz évben jelentősen felerősítették a többségi társadalom stratégiai válaszai és a tanácsok, majd önkormányzatok tudatos intézkedései. Bár a tudatos elkülönítő törekvések sokszor nemcsak a cigányokat (tegyük hozzá: többnyire a szegény cigányokat), hanem a nem cigány, de hasonlóan leszakadt, marginalizálódott társadalmi csoportokat is sújtják, az ezzel összefüggő eljárások az etnikai szegregáció eszközeként is működnek.

„A telep a 70-es években szűnt meg, amikor CS lakásokat kezdtek el építeni Gyürén, a belvizes területeken. Az akkori vezetés elgondolása szerint a szomszédos Nagyvarsányt meg kellett tisztítani a cigányoktól, és áttelepíteni a Gyürén épülő »modern« házakba. Ennek eredményeképpen ma az iskolaigazgató szerint egy cigány sem jár a varsányi iskolába.”


„1983-ban Hajdúhadházon felszámolták az ország egyik legnagyobb cigánytelepét – oly módon, hogy a felépült OTP-s lakásokkal az elkülönítés megmaradt, és a romák többsége ma is a település szélein, erősen szegregált körülmények között él.”


„A város idővel számos helyen mért ki telket, és adott vagy épített házat a békési cigányoknak. Szinte mindegyik központi telepítésnek jellemzője azonban, hogy a telep környékén, illetve tömbben történt.”


„A várost az áthaladó vasút szinte kettéosztja. A vasúttól északra fekvő terület – mely a város lakott területének durván az egyharmada – a cigánynegyed. Nem tudom, valószínűleg nincs is rá adat, hogy a város cigány lakosságának hány százaléka él itt, de az biztos, hogy a döntő többsége. Jelzi ezt az is, hogy a Fáy utcai iskolában kért húsz címből talán négy volt, amelyik nem ezen a városrészen volt található. Megkülönböztető név nem ragadt erre a városrészre, mindenki így nevezi: ahol a cigányok laknak.”


„A nyolcvanas évek elejétől kezdtek cigány családok a telepeken kívül házakat vásárolni, de a falubeliek gondosan ügyeltek arra, hogy ez csak a telep környéki utcákra korlátozódjék. Ezekben az utcákban ma már alig él néhány magyar család. Ez a gondosság a mai napig jellemző a verpelétiekre. Cigány család nem vehet, nem építhet házat az főút túloldalán.”


„A Dobó II. a cigánysor. A név a nem is olyan régen lebontott cigánytelep nevét őrzi. Ez a cigánytelep ’92-ig létezett, és a Dobó I. – azaz az akkori Dobó utca – szomszédsága miatt »Dobónak« hívták. Miután eltüntették a »Dobót«, létrehoztak ott egy új utcát, melyet Dobónak neveztek el, és csak cigányok lakják, ez a Dobó II.”


„Az idén nyáron újra kiöntött a Tarna, a Dankó-telepen összedőlt hét ház. Az árvízsegélyből a helyi önkormányzat a kisebbségi önkormányzat segítségével vásárolt házakat. (Ekkor derült ki, hogy több összedőlt ház hivatalosan nem is létezett, nem volt tulajdonosa, tulajdoni lapja.) Volt egy eladó ház a község másik felén, az iskola mellett. A kisebbségi önkormányzat már ki is alkudta az árat, de mikor a szomszédok megtudták, hogy kinek akarják adni a házat, inkább összeadták a pénzt, és megvették ők, csak nehogy cigány költözzék oda.”


„Bár több roma család él Berettyóújfalu belvárosában, magyar lakókörnyezetben, több roma panaszkodott arra, hogy újabb roma családok beköltözését az önkormányzat a szomszédok tiltakozására megakadályozza vagy nehezíti. Találkoztunk olyanokkal, akik házat vettek a településen belül, az önkormányzat azonban a szomszédok kérésére megakadályozta a lakhatási engedély kiadását, így jelenleg is árulják frissen vett házukat.”


„A bányát 1992-ben zárták be, s akkor lényegében a Farkaslyukon lakók többsége munkanélkülivé vált. Az öreg bányászok számára már korábban szociális bányászlakásokat építettek Ózdon, s az így megürült lakásokba elsősorban cigány családok költöztek. Ózd törekvése már ekkor világosan láthatóan az volt, hogy minél több, a városi bérlakásban lakó cigány családot költöztessenek ki Farkaslyukra, ugyanakkor minél több nem cigány családot hozzanak be Ózdra.”


„Tapasztalatom szerint kétirányú a jelenség, egyrészről van egy széttartó, a diaszpóra irányába ható folyamat, de emellett legalább ilyen erős a lakóhelyi szegregálódás is. Az utóbbi bár nem szükségszerűen etnikus, mert a szegények gyengébb komfortértékű lakóövezetekbe való szorulása zajlik, mégis a cigányság leszakadó, reménytelen részeit (meglehet, a többséget) húsbavágóan érinti. Szegény cigány lakóhelyek a városban: az említett Öreg Rókus (Hunyadi tér környéke), amelyben a konfliktust tovább erősíti, hogy a városrész értékes ingatlanokkal rendelkezik, és a befektetők szeretnék pacifikálni, vagyis az önkényeseket, cigányokat – úgy ötszáz főt – kiseperni, amihez az önkormányzatban erős szövetségesre találtak; a város nyugati szélén fekvő Repülőtér elhanyagolt betonblokkjai (számuk 100 fő körül lehet); Móraváros öreg bérházai és földszintes házacskái; illetve a Cserepes sor zömében önkormányzati tulajdonú szükséglakásai (itt 70 család élhet).”


A nem cigány gyerekek elvándorlása

A lakóhelyi szegregáció, a cigány lakosság arányának egyes településeken, településrészeken vagy városi lakónegyedekben bekövetkezett rohamos mértékű növekedése mellett az iskolai elkülönítés erősödésében igen jelentős szerepet játszanak a többségi társadalom erőteljes elkülönülési törekvései is. Ezt igazolja, hogy Budapesten és a megyeszékhelyeken, ahol több általános iskola is van elérhető közelségben, rendkívül egyenlőtlen a cigány gyerekek iskolák közötti eloszlása.

Az iskolák közötti eloszlás feltűnő egyenlőtlenségeit lényegében ugyanazok a mechanizmusok hozzák létre, mint a lakóhelyi szegregáció erősödését. Egyes iskolákban a környék migrációs folyamatai (a ki- és beköltözések) következtében nőni kezd a cigány tanulók aránya. Erre a többségi családok úgy reagálnak, hogy igyekeznek más iskolába íratni a gyerekeiket, és így a cigány tanulók aránya lényegesen nagyobb mértékben növekszik, mint amit a lakónépesség összetételének változása indokolttá tenne. Az OKI-kutatás mintájába került budapesti iskolákban már az 1989–90-es tanévben is 22,7 százalék volt a cigány tanulók aránya, míg a mintába nem került iskolákban ugyanekkor csak 2,8 százalékot ért el. Azokon a megyeszékhelyeken, ahonnan került a mintába iskola, ezekben 26 százalék volt a cigányok aránya 1989-ben, míg az érintett városok többi iskolájában csak 3,1 százalék. A különbség tehát a mintába került, illetve nem került iskolák között Budapesten is és a megyeszékhelyeken is már akkor több mint nyolcszoros volt. Azóta a teljesen szabaddá vált iskolaválasztás és a szerkezetváltó 6 és 8 osztályos gimnáziumok térhódításával az eloszlások egyenlőtlensége tovább növekedett. A minta iskoláiban 10 év alatt a cigányok aránya Budapesten 49,1 százalékra, a megyeszékhelyeken pedig 53,2 százalékra emelkedett. Budapesten például az egyik ilyen iskolában 20-ról 60, egy másikban pedig 40-ről 100 százalékra nőtt a cigány tanulók aránya, miközben ugyanezeken a településeken belátható közelségben vannak „cigánymentes” vagy csak elenyésző számú cigány tanulót oktató iskolák is.

Budapesten, a megyeszékhelyeken és a nagyobb városokban könnyű helyzetben vannak azok a családok, akik nem akarják, hogy a gyerekeik olyan iskolába járjanak, ahol a cigány gyerekek aránya meghaladja az általuk „tolerálható” mértéket, hiszen bőven van választási lehetőségük.

Budapest, VIII. kerület: „A 80-as évek elején már volt angoloktatás, az igazgatónő szerint (1984 óta dolgozik itt) akkoriban határozottan elitiskolának számított. A cigányok aránya akkor 7% volt. A cigány tanulók száma ezután enyhén emelkedett, majd kb. 1995-től kezdett drasztikusan nőni. Most majdnem 50%. Az igazgatónő szerint ezzel olyan folyamatok indultak be, amelyeknek az iskola ugyan próbál, de nem képes ellenállni: a törekvőbb családok elviszik a gyerekeiket. A jobb képességűek a hatodik osztály után hatosztályos gimnáziumba mennek (most 73 hatodikosból 11-en adták be a jelentkezésüket).”


Dunántúli megyeszékhely: „Az iskolába 349 tanuló jár, ebből 179 a cigány. Az iskola egyébként retteg attól, hogy a város végképp leírja őket. Évről évre megfigyelhető, hogy a körzetükben működő három óvodából kb. 20 gyereket már nem íratnak be hozzájuk, hanem jobb iskolákba viszik.”


Észak-magyarországi város: „Jelenleg négy állami és egy egyházi általános iskola van a városban, mindegyikben kb. 400 diák tanul. A szülőket az iskolaválasztásban befolyásolja a roma tanulók aránya. Az iskolavezető mesélte, hogy az egyik szülő beíratás előtt végigjárta az iskolákat, és azért döntött az Esze mellett, mert ott látta a legkevesebb cigány diákot.”

A nagyobb településeken azok az iskolák, ahova nem vagy alig járnak cigány tanulók, gyakran maguk is sokat tesznek azért, hogy a cigány gyerekek minél hatékonyabb távoltartására vonatkozó társadalmi igényt kielégítsék, és ezzel megőrizzék az iskola jó hírnevét. Egy alföldi megyeszékhely „cigányos” iskolájának az igazgatónőjével készült interjúból idézünk:

„Egyáltalán semmiféle segítséget nem érzek a társadalom részéről. Pedig hát, ez a saját jól felfogott érdeke lenne. Én ezért ellenzem a szelektálást az általános iskolákban, az első osztályban. Már ott megkezdődik a szelekció, és nem a képességek alapján. Úgy tüntetjük föl, mint ha eszerint lenne, de valójában nem ez alapján. Ugyan tilos felvételiztetni, de felvételi elbeszélgetés az nem tilos, hát most soha senki nem megy oda, hogy megnézze, gyakorlatilag mi folyik ezen az elbeszélgetésen. Lehet ezt burkoltan csinálni, mint ahogy bármit.


Itt arra céloz, hogy a cigány gyerekeket már ekkor kiszórják?

Módjukban áll, ha akarják. Következménye nincs. Vagy ha mégis fölveszik, a cigány gyereket ott ugyanúgy kezelik, mint a többi gyereket, és a hátrányai leküzdésében nem nyújtanak neki segítséget. A hátrány marad, azt önállóan a gyerek nem tudja leküzdeni. Tehát előbb-utóbb nyílik az olló: a többi gyorsabb ütemben halad, mint ő. Egy idő után egyre kevésbé tudja a követelményeket teljesíteni, és a szülővel év vége előtt közlik, hogy a gyerek most sem érte el azt a szintet, és semmiképp sem vagyunk hajlandók átengedni. Akkor szintén hozzánk hozza. Pedig annak a gyereknek se teszünk jót, akit kiválogatunk az elitosztályba. Látom az utcán, meg a konfliktusokban is egyre több az olyan eset, hogy egy védett közösségbe járó gyerek meglát egy cigány gyereket az utcán, és rögtön rá van írva, hogy lebénul, a frász áll belé. Amitől a másik gyerek (és ez természetes) rámászik. Az lenne az útja az integrációnak, hogy minden iskolába mindenféle gyerek járna, hogy lássa, mi is van valójában. Mert a társadalom se olyan, hogy itt vannak az elitek, ott a közepesek, amott meg az alja. Ilyen kis országban mindenki mindenkivel találkozhat. Én a saját sorsomból tudom, hogy ha az embernek vannak gyerekkori tapasztalatai a cigányokról, akkor nem lesz velük ellenséges. A gyerek nem születésétől fogva cigányellenes, a cigány és magyar gyerek egymással játszik, és semmi gondja egymással. Mindaddig, amíg nem tudatosítják benne, hogy fiam, ettől félni kell.

Ezt azért elég korán tudatosítják.

Igen. Akaratlanul is kifejlesztik benne azt a hozzáállást, ami akadályozza az integrációt. Ha a gyerekben tudatosítjuk, hogy ennek más a bőre színe, akkor ezt az életben nem tudjuk belőle kiszedni. Soha nem fogja elfogadni a másfajtát. Lehet az nála tízszer különb, akkor se fogja ezt elismerni, de még azt sem, hogy vele egyenértékű. Én ebben látom a legnagyobb tragédiát. Ha ez így marad, innen kijutni nem lehet.”

A már „reménytelenül elcigányosodott” iskolákban viszont sokszor a tantestület is beletörődik a megváltoztathatatlanba, s elfogadja a társadalmi környezet lesújtó ítéletét.

Budapest, VIII. kerületi iskola: „Volt olyan, hogy a jól tanuló hatodikos cigány gyereknek azt mondta a tanára, hogy menjen el egy másik iskolába, ha tovább akar tanulni, mert ha meghallják, hogy innen jött, egyszerűen nem fogják felvenni.”


Ám a „lábbal szavazás”, a gyerekek átíratása azokon a településeken is mindennapos gyakorlat, ahol helyben csak egy iskola van, s ahol ennél fogva az iskolaváltoztatás azt jelenti, hogy a gyereknek az ezzel járó időráfordítást, többletköltséget és -energiát is vállalva egy másik településre kell járnia. A kutatás során felkeresett 192 nyolcosztályos általános iskola közül 38-ból van egyértelmű adat arra, hogy az elmúlt években a magas cigányarány és az ezzel összefüggő színvonalproblémák miatt az iskola teljes tanulólétszámához képest jelentős mennyiséget ért el a beiskolázási körzetből máshova be- vagy átíratott nem cigány tanulók száma. Közülük 28 olyan településen működik, ahol csak ez az egy iskola van. Hangsúlyozni kell, hogy a máshova járók között olykor megtaláljuk a legtörekvőbb cigány családok gyerekeit is, de ez csak azt bizonyítja, hogy a felemelkedéshez az etnikai és általában a társadalmi szolidaritás megtagadására is szükség van.

Egy Borsod megyei kistelepülés iskolájában 1992-ben a tanulók fele volt cigány. Ma már a nem cigány tanulók egyetlen kivételtől (egy alkoholista apa gyerekétől) eltekintve valamennyien egy másik település iskolájába járnak, így a helyi iskola úgy vált tiszta cigány iskolává, hogy a faluban még szép számmal élnek nem cigány gyerekek is. A gyerekek iskolai elvándorlásával járó létszámcsökkenés jelentősen megnövelte a helyi iskola fenntartásának a fajlagos költségeit, ezért a polgármester be akarta zárni. Tervéről azonban le kellett mondania, mert a cigány gyerekeket a környék egyetlen iskolája sem volt hajlandó fogadni.

Ha nem is ennyire szélsőséges formában, de számos egyetlen iskolával rendelkező kistelepülésre igaz, hogy a gyerekek „elvándorlása” miatt a helyben lakó iskolás korú népességben, illetve a helyi iskolában érvényesülő cigány–nem cigány arányok lényegesen eltérnek egymástól.

„Az utóbbi években kezdődött el, hogy a nem cigány szülők máshová viszik a gyerekeiket. Nagykónyiból 8 alsós is Tamásiba (a legközelebbi város) jár iskolába. 8 osztályos gimnáziumba 12-en Tamásiba, ketten pedig Dombóvárra járnak, s még Értényből is (az iskolai körzethez tartozó, Nagykónyinál rosszabb forgalmi helyzetű kisközség) 5-6 gyerek eljár Tamásiba iskolába.”


„K.-n a szegregációnak egy nagyon érdekes fajtáját sikerült megtalálnom. Ugyan a kérdőívben nem elkülönített cigányiskolaként jelöltem a k.-it, 87%-ban cigány tanulók járnak oda. Az óvodában ez az arány még magasabb. Ezek döbbenetes számok ahhoz képest, hogy a falu lakosságának csupán 47%-a cigány. Érdemes megnézni az adatokat az osztályokkal kapcsolatban:

1. évfolyam – 26 tanuló; ebből cigány 25
2. évfolyam – 25 tanuló; ebből cigány 25
3. évfolyam – 17 tanuló; ebből cigány 17
4. évfolyam – 22 tanuló; ebből cigány 18
5. évfolyam – 18 tanuló; ebből cigány 16
6. évfolyam – 20 tanuló; ebből cigány 13
7. évfolyam – 15 tanuló; ebből cigány 12
8. évfolyam – 20 tanuló; ebből cigány 13
A két kisegítő osztályban 18 tanuló; ebből 17 cigány.

Nem csupán demográfiai okokra vezethető vissza ez a magas arány, hanem arra is, hogy aki teheti, elviszi innen a gyerekét másik településre, leginkább a szomszédos B.-re és T.-re vagy a kb. húsz kilométernyire lévő hevesi hatosztályos gimnáziumba. Az iskolaigazgató szerint a hevesi hatosztályos gimnázium minden jó képességű gyereket elszippant. A mostani hatodikos osztályban 7 magyar van és 13 cigány: az összes magyar gyerek Hevesre készül, de a cigányok közül is többen szeretnék megpróbálni. A legtöbb gyereket a tizenegy kilométerre lévő B.-re viszik. B. nagyobb település, az iskola is nagyobb; a cigányok aránya pedig mind a faluban, mind az iskolában jóval alatta marad a k.-inak. Az iskolaigazgató szerint legalább egy osztályra való gyerek jár csak B-re; főleg magyarok, de cigányok is. Ez az iskolaváltoztatás vagy -választás igazából csak 3-4 éve gyakorlat, de a K.-n tanító pedagógus is elviszi innen a gyerekét. Újabban már az óvodát is máshol kezdi sok gyerek.”














„Az iskola 123 tanulója közül 116 cigány. A faluban még 38 iskolaköteles korú gyerek él, ők a közeli V.-re vagy Gy.-re járnak tanulni.”


„A magyar szülők közül egyre többen 6-8 osztályos gimnáziumba íratják gyereküket, ha lehet, Nyíregyházára, hogy ne legyenek együtt a kisebbség gyermekeivel.”


„A két iskola közötti különbségek azokra az időkre vezethetők vissza, amikor az egykori tanácstagok elhatározták, hogy N.-ben nem lesznek többé cigányok. Innentől kezdve a gy.-i iskola híre egyre rosszabb lett, és amikortól lehetett, egyes szülők elkezdték nem a helybéli iskolába beíratni gyermekeiket, hiszen ott meg voltak cigányok. Az ellentétet csak fokozta, hogy néhány évvel ezelőtt az n.-i iskola általános művelődési központ is lett. Az igazgatónő szerint semmivel sem jobb az n.-i iskola színvonala, ott még régebbi számítógépek is vannak, mint náluk, és a tanerő sem képzettebb, csak ott nincsenek cigányok.”


Az átiratkozás sok helyen önmagát gerjesztő folyamattá válik. A gyerekelvándorlás miatt nő a cigány tanulók aránya a helyi iskolában. A pedagógusok egyre kevésbé hajlandók odamenni tanítani. Emiatt csökken a tanítás színvonala, ami aztán további szülőket késztet arra, hogy máshova írassák gyermekeiket. A törekvőbb, jobb helyzetű cigány családok is ezt teszik, mert nem akarják, hogy a gyerekeik behozhatatlan hátrányba kerüljenek, és a helyi iskola végérvényesen a szegény cigányok etnikai gettójává válik.

Így az iskolák közötti szelekciónak, a homogén cigány és az erős cigány többségű iskolák kialakulásának egyik legsúlyosabb következménye, hogy együtt jár a pedagógusok erőteljes szelekciójával. A tanárok többnyire nem szívesen tanítanak cigány vagy „elcigányosodó” iskolákban. Félnek a speciális nevelési és oktatási problémáktól, úgy érzik, hogy ezekben az iskolákban nem juthatnak sikerélményekhez, és hogy komoly presztízsveszteséget jelent számukra ott tanítani. Szép számmal akad közöttük olyan is, aki erősen előítéletes a cigányokkal szemben, és úgy gondolja, hogy a cigány gyerekek oktatása eleve reménytelen feladat. Az OKI kutatásából kiderült, hogy miközben a gyerekszám csökkenése miatt ma már sok helyen munkanélküliség fenyegeti a pedagógusokat, az „elcigányosodó” iskolákban még mindig sokan tanítanak képesítés nélkül. Van olyan (homogén cigány) iskola, ahol a tantestület 7 tagjából 4 csak érettségivel rendelkezik. Sokan képesítés nélküliként is csak azért mennek „cigány” iskolába tanítani, mert így könnyebben juthatnak be a pedagógusképzésbe, és mihelyt megszerzik a diplomát, átmennek egy másik iskolába.

Egy falusi iskola, ahol a cigány gyerekek aránya megközelíti a 90 százalékot: „Azok a gyerekek, akik itt ötös tanulónak számítottak, és másik iskolába kerültek, az új helyen tanulási gondokkal kell, hogy szembenézzenek. Van úgy, hogy az egyik tanár részeg; van úgy, hogy nem jön be tanár az órára. Ez utóbbit többen is említették; a matematikaóra abból állt, hogy az igazgató bejött, felírt két feladatot a táblára a gyerekeknek; és nem jött be senki óra végéig. A gyerekek az ilyen órákon magnóznak vagy játszanak. Felsős gyerekeknek gondot okoz a szorzótábla, amit egykor nagyon jól tudtak, de elfelejtettek. Rengeteg az elmaradt óra. Az iskolaigazgató említette, hogy sok a helyettesítés mostanában – azt azonban nem, hogy ezek az ún. helyettesítések hogyan is zajlanak. Több szülő panaszkodott arra, hogy nincsenek szakkörök, délutáni foglalkozások az iskolában; napközi is csak alsóban működik, nincsen felsős tanulószoba. Véleményem szerint nem ártana egy alapos szakfelügyelői vizsgálat K.-n.”


Egy másik falu gyakorlatilag homogén cigány iskolája: „Az iskola belül is elég siralmas látvány, a falakon csak a tablók láthatók, az osztályokban alig van díszítés, néhány rajz a faliújságon. A bútorok lepusztultak, nincs számítógép, szemléltetőeszközök se nagyon. Az érződött az iskolán, hogy nincs »gazdája«, senkinek nem fontos, hogy mi történik benne, hogy hogy néz ki. Ennek oka egyrészt az anyagiakban keresendő, mivel a falu szegény, és nagy gondot jelent az iskola fenntartása, másrészt az odafigyelés teljes hiányában. Az igazgató hatvanéves, tanítói végzettségű, 1993 és 1996 között személyi ellentétek miatt nem itt dolgozott. Az önkormányzattal, a polgármesterrel került többször konfliktusba, feljelentés is lett a dologból. Az iskola finanszírozása volt a konfliktus egyik oka, az igazgató túlzott alkoholfogyasztása a másik. Az iskola nem önálló gazdálkodású, de olyan szinten nem, hogy az igazgatónak semmi fogalma nem volt róla, hogy mire mennyi pénzt költenek. Év elején benyújtja a tervezett költségvetést, és kész. Minden egyes ceruza megvételéhez pénzt kell kérnie. Mikor beszélgettünk, akkor hozott a postás egy csomagot, ami 400 Ft-ba került, de még erre sem volt pénze, mondta, hogy majd kér az önkormányzaton. Ahogy írtam, elég súlyos konfliktusok vezethettek ehhez a megalázó helyzethez. Az iskolában részben összevont osztályok vannak: 1. – 2., 3. – 4., 5. – 6. és 7. – 8. osztály. Hét tanár dolgozik, de négyen csak érettségivel rendelkeznek. Szakképesítés nélküliek tanítják felsőben a magyart, történelmet, földrajzot, kémiát, németet, rajzot, technikát, testnevelést, matematikát vagyis szinte mindent. Az 1. – 2.-ban és a 3. – 4.-ben van szakképzett tanítónő, de az utóbbi csoport szaktárgyait képesítés nélkül oktatja a tanítónő. Az említettekből kifolyólag az oktatás színvonala alacsony. Az igazgató is említette, hogy a minimumszintre építenek, aminek egyik oka az otthoni hozzáállás. Az iskolából máshova átkerülő diákok állítólag szinte semmit nem tudnak. Nagyon nagy a fluktuáció az iskolában, sokan, mikor meghallják, hogy csak cigány gyerekek járnak ide, már vissza is vonják a jelentkezésüket.”


Iskolán belüli szelekció

Azokban a főként nagyobb létszámú iskolákban, ahol a cigány gyerekek aránya már jelentős, de még nem elkerülhetetlen, hogy az iskola hosszabb távon tiszta cigány iskolává váljék, a nem cigány családok részéről általában komoly nyomás nehezedik az iskolavezetésre annak érdekében, hogy gyerekeiknek legalább ne kelljen egy osztályba járniuk a cigány és főként a szegényebb, a különösen rossz családi körülmények közül érkező cigány gyerekekkel. A nyomásgyakorlás legfőbb eszköze a nem cigány gyerekek átíratása más iskolába, vagy a településen belül, vagy, ha ez nem lehetséges, másutt. Sok igazgató és pedagógus elismeri, hogy az iskoláján belül azért kellett az elkülönítés különféle technikáit alkalmazni, és ennek érdekében különböző funkciójú párhuzamos osztályokat létrehozni, mert megindult a nem cigány gyerekek elvándorlása, s ha nem akarták, hogy ez a folyamat felgyorsuljon, „lépniük kellett”.

„Megállt a gyerekelvándorlásunk is. Ez valamennyi résztvevőnek az együttes közreműködésével történt így. Szakmai fejlesztések is benne vannak ebben. A kis létszámú nyelvoktatás, a nívócsoportos matematikaoktatás, azon kívül nyilván az eltérő tantervű és kis létszámú osztályok beindítása is.”

A cigány gyerekek iskolán belüli elkülönítését szolgáló eljárásoknak a magyar iskolarendszerben több évtizedre visszatekintő hagyományai vannak. Ha szükségét érzik, az iskolák ma is ezeket a megszokott eljárásokat alkalmazzák. Az elkülönítés többnyire nem kizárólag etnikai alapon működik, hanem keverednek benne az egyértelmű faji diszkrimináció és a szakirodalomból jól ismert, általánosabb érvényű társadalmi szelekció elemei. Ez azt jelenti, hogy egyrészt létrejönnek a magasabb társadalmi státusú családok gyerekeinek a magasabb színvonalú oktatását szolgáló, különleges pedagógiai szolgáltatásokat biztosító osztályok, ahova kivételképpen bekerülhet néhány cigány gyerek is a legintegráltabb, legjobb társadalmi pozíciójú családokból. Másrészt az iskolázatlan, alacsony jövedelmű és státusú nem cigány családokból is kerülnek gyerekek azokba az osztályokba, amelyeket elsősorban a cigány gyerekek elkülönítése érdekében hoznak létre. Hozzátehetjük, hogy a migrációs folyamatok, a lakóhelyi szegregáció és az iskolák közötti szelekció révén az iskolák egy része a szegények, a marginalizálódott, leszakadt társadalmi csoportok iskolájává válik, ahol a belső szelekciónak már nem nagyon van funkciója. Ezekben szinte mindig nagyon magas a cigány tanulók aránya, de az egyes osztályok között e tekintetben már nincsenek lényeges különbségek.

Az iskolák jelentős részében azonban igen erőteljesen érvényesül a belső szelekció is. Részletesen megvizsgáltuk, hogy a mintába került iskolákon belül mekkora különbségek alakultak ki az egyes osztályok összetétele között. Az osztályokat hat csoportba soroltuk: homogén nem cigány osztályok, azok az osztályok, ahol a cigány tanulók aránya 25 százalék alatt, 25 és 50 százalék között, 50 és 75 százalék között, illetve 75 százalék felett van, és végül a homogén cigány osztályok. Azt tekintettük szélsőségesen egyenlőtlen eloszlásnak, ha egy iskolán belül legalább háromfokozatnyi különbség van az osztályok között. (Például: miközben vannak homogén nem cigány osztályok, vannak olyanok is, ahol a cigány gyerekek adják a többséget.) 178 iskolából vannak osztályszintű adataink, s közülük 90-ben, tehát az ilyen szempontból megvizsgált iskolák nagyobbik felében, kialakultak az említett szélsőséges különbségek.

23 olyan iskolát találtunk, ahol homogén cigány és homogén nem cigány osztály is működik. További 30 iskolában a homogén cigány osztályok mellett vannak olyan osztályok is, ahol a cigány gyerekek aránya 25 százalék alatt marad. 9 iskolában fordul elő, hogy olyan osztályok is működnek, ahol a cigányok aránya 75 százalék fölött van, és olyanok is, ahova csak nem cigányok járnak.

Tanulságos mindezt összevetni az iskola egészét jellemző arányokkal. 23 olyan iskola van, ahol a cigány gyerekek aránya összességében nem éri el a 25 százalékot. Közülük 10-ben mutathatók ki az osztályok közötti szélsőséges aránykülönbségek.

96 olyan iskola van, ahol a cigány gyerekek aránya a 25 és 50 százalék közötti sávba esik, s közülük 53-ban alakultak ki az osztályok közötti szélsőséges aránykülönbségek.

37 olyan iskola van, ahol az arány 51–75 százalék. Közülük 25-ben minősíthetők szélsőségesnek az osztályok között aránykülönbségek. S még a 75 százalék feletti cigány arányú iskolák között is, ahol pedig ez már majdnem fizikai lehetetlenség, találtunk két olyat, ahol kimutathatók a szélsőséges aránykülönbségek.

A kutatás adataiból kiindulva becsléseket végeztünk az országos arányokra vonatkozóan. E szerint az ország összes nyolcosztályos általános iskolájában együttvéve: kb. 1230 olyan osztály lehet, ahol a cigány tanulók aránya meghaladja az 50 százalékot, s ezekben kb. 13 300 cigány gyerek tanul; kb. 740 olyan osztály lehet, ahol a cigány tanulók aránya meghaladja a 75 százalékot, s ezekben kb. 10 300 cigány gyerek tanul; kb. 770 homogén cigány osztály van, ahol kb. 9000 cigány gyerek tanul.

Mindez azt jelenti, hogy a teljes általános iskolás népesség 10 százalékát kitevő cigány általános iskolások bő egyharmada (a 93 ezerből 32 600 fő) cigány többségű osztályokban végzi tanulmányait.

Hogyan jön létre ez a polarizáció? Főként a különböző osztálytípusok létrehozása és működtetése révén. Ahogy az egyik igazgató nyersen megfogalmazta: „Ha nem akarjuk, hogy a magyar gyerekek végképp elfogyjanak az iskolából, föl kell vállalnunk a magyar és cigány gyerekek képességei közötti különbséget.” Ahol tehát az iskolán belüli elkülönítésnek még lehet jelentősége, elsősorban ott működnek egyfelől tagozatos, másfelől felzárkóztató, kisegítő vagy más ún. speciális tantervű osztályok. Az utóbbiak létrehozásának és fenntartásának a hivatkozási alapja mindig az, hogy az oda irányított gyerekek a családi szocializációval és az elégtelen óvodáztatással összefüggő szocio-kulturális hátrányok miatt nem tudják teljesíteni a „normál tantervű” osztályok követelményeit, nem képesek lépést tartani a többi gyerekkel, és ezért a hátrányok ledolgozása, a felzárkóztatás érdekében speciális pedagógiai bánásmódra, eljárásokra és módszerekre van szükségük. A gyakorlatban azonban ezek az osztályok a ritka kivételektől eltekintve erősen csökkentett követelményeket és pedagógiai színvonalat eredményeznek, s annak az elfogadását, hogy azok a gyerekek, akik ide járnak, kevesebbre képesek, tehát kevesebbet is kell tudniuk. Így a különbség köztük és a többi gyerek között nemhogy nem csökken, hanem folyamatosan nő az általános iskolai tanulmányok során.

„Mindkét óra matematika volt. A tanárnőknek való bemutatkozáskor aggodalmunkat fejeztük ki, mondván: semmit sem fogunk érteni az anyagból. Megnyugtattak, hogy ne tartsunk ettől, mert csak a legalapvetőbb dolgokat próbálják elsajátíttatni a »korrekciós« osztályokban. 7.-ben az egyszerű egyenletek, 6.-ban a négy alapművelet és a százalékszámítás lesz a téma. Az igazgatóhelyettes asszony közbeszólt: »Minek is kéne nekik többet tanítani? Úgy sincs rá szükségük.«”


„Tulajdonképpen egy másfajta tanítási módszert alkalmaznak, tehát kvázi nem tanítanak nekik mindent. Példának mondták, hogy a Pitagorasz-tételt nem tanítják meg ezeknek a cigány gyerekeknek, mert olyan mindegy. Ha tovább is mennek, csak szakmunkásiskolába mennek, de többnyire oda se. Oda ez nem kell, így hosszabban tudnak egy-egy alaptémával foglalkozni.”

Az OKI kutatási mintájába került iskoláknak egy elég jelentős része már menthetetlenül a szegények iskolájává vált, ezért viszonylag alacsony mind a tagozatos, mind a „speciális tantervű” osztályok száma. Az érintett iskolákban az 1999–2000-es tanévben összesen 2722 osztály működött. Ezek megoszlása a következő volt:

Normál	2048 osztály	75,2 %
Kisegítő	225 osztály	8,3 %
Felzárkóztató	133 osztály	4,9 %
Testnevelés tagozatos	83 osztály	3,0 %
Nyelv tagozatos	70 osztály	2,6 %
Ének-zene tagozatos	70 osztály	2,6 %
Matematika tagozatos	30 osztály	1,1 %
Egyéb tagozatos	63 osztály	2,3 %
Összesen	2722 osztály	100,0%

A cigány és nem cigány tanulók eloszlása azonban így is egyértelművé teszi, hogy a különböző osztálytípusok létrehozása és működtetése az etnikai szegregáció céljait is szolgálja.

Minél nagyobb egy osztályban a nem cigány és minél kisebb a cigány tanulók aránya, annál valószínűbb, hogy ez az osztály tagozatos képzés formájában vagy más módon az átlagosnál magasabb színvonalú oktatást, az alapkövetelményekhez képest pedagógiai-képzési többletszolgáltatást biztosít. Ugyanakkor minél kisebb a nem cigány és minél nagyobb a cigány tanulók aránya, annál valószínűbb, hogy az adott osztály a megfelelő képességek és/vagy készségek hiányára, a családi szocializációnak az iskolában már pótolhatatlan mulasztásaira hivatkozva eleve csökkentett követelményeket támaszt az oda járó tanulókkal szemben. Az osztályokat a keretükben folyó pedagógiai munka jellege és tartalma, illetve az ehhez kapcsolódó követelményszint alapján némi leegyszerűsítéssel három csoportba lehet sorolni. A tagozatos osztályokban az átlagosnál többet nyújtanak és többet is követelnek. A normál osztályokban az alapkövetelmények teljesítése a mérce. A speciális (felzárkóztató, korrekciós, kisegítő stb.) osztályokban pedig bevallottan ennél is kisebb, olykor lényegesen kisebb követelményeket támasztanak, és gyakran a pedagógiai munka, a pedagógus attitűdje is ehhez a csökkentett elváráshoz igazodik. Ezért is különös jelentősége van annak, hogy miként alakul a három osztálytípusban a cigány és nem cigány tanulók aránya. Természetesen nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az egyes pedagógusok szakmai felkészültsége, hivatástudata, elkötelezettsége ellensúlyozó hatású is lehet, de az vitathatatlan, hogy a három osztálytípus közötti eloszlás alapvetően meghatározza az iskolai pályafutás esélyeit.

A cigány tanulók aránya a különböző osztálytípusokban:

Testnevelés tagozatos osztályok	14,1 százalék
Ének-zene tagozatos osztályok	16,1 százalék
Matematika tagozatos osztályok	16,2 százalék
Nyelvi tagozatos osztályok	17,5 százalék
Normál tantervű osztályok	45,2 százalék
Felzárkóztató osztályok	81,8 százalék
Kisegítő osztályok	84,2 százalék
Átlagos arány	40,5 százalék

Különösen feltűnő, hogy a készségtárgyból tagozatos osztályokban milyen alacsony a cigány tanulók aránya. Az egyik megyeszékhelyi iskolában van egy rendkívül tehetséges cigány gyerek, aki rendre az iskola hírnevét öregbítő kiváló eredményeket ér el a különböző sportversenyeken. Az iskola mégsem tartja érdemesnek arra, hogy a testnevelés tagozatos osztályba járjon.

Még világosabbá válik az osztályok közötti szelekció etnikai vetülete, ha azt vizsgáljuk, hogy a homogén cigány osztályok hogyan oszlanak meg a különböző osztálytípusok között:

Tagozatos osztály	3 osztály	1,0%
Normál osztály	123 osztály	39,5%
Speciális osztály	185 osztály	59,5%
ebből felzárkóztató	57 osztály	18,3%
ebből kisegítő	128 osztály	41,2%
Összesen	311 osztály	100,0%

Ha figyelembe vesszük, hogy a három tagozatos osztály közül egy sem tartozik a nálunk jelentős hagyományokkal és éppen ezért kidolgozott tantervekkel, metodikával rendelkező, tipikusnak tekinthető tagozatok (matematika, nyelv, ének-zene, testnevelés) sorába, hanem csak egyéb kategóriába sorolt kvázi-tagozatnak tekinthető, akkor megállapítható, hogy a tiszta cigány osztályok gyakorlatilag ki vannak zárva a tagozatos képzés lehetőségéből.

Viszont sok helyen kifejezetten azért hoznak létre felzárkóztató vagy kisegítő osztályokat, hogy a cigány tanulókat el lehessen különíteni. A felzárkóztatás elvileg azt jelentené, hogy speciális készségfejlesztő pedagógiai módszerekkel igyekeznek csökkenteni azokat a szocio-kulturális hátrányokat, amelyek miatt a szegény, marginális társadalmi helyzetű családokból érkező gyerekek már az iskolai pályafutásuk kezdetén sem tudnak lépést tartani a többiekkel. A felzárkóztató osztályokat működtető iskolák többségében azonban nincsenek speciális programok, nem alkalmaznak a problémákat valóban enyhítő, a hátrányokat érzékelhetően csökkentő módszereket. Többnyire a pedagógusok sincsenek tisztában azzal, hogy mit is kellene tenniük, hogy milyen lehetőségeket kínálnak a reformpedagógia különböző irányzatai, az erre a célra megoldásokat kidolgozó módszertani iskolák. Csak annyit érzékelnek, hogy a cigány gyerekek gyakran rosszul teljesítenek, és miattuk nem lehet a kívánatos ütemben haladni a tananyaggal. A felzárkóztató osztályokat azért tartják megoldásnak, mert ott az ő teljesítőképességükhöz lehet igazítani a mércét, ami viszont egyre növekvő lemaradáshoz vezet. A felzárkóztató igyekezet legfeljebb abban merül ki, hogy rendszeresen korrepetálnak a lemaradó gyerekekkel, és így a szokásosnál többet gyakoroltatják a tanultakat, ám anélkül, hogy változtatnának a kudarcosnak bizonyuló pedagógiai eljárásokon. A felzárkóztató osztályok zsákutcáját jelzi, hogy ezek több helyen felmenő jelleggel működnek, vagyis még a felső tagozatban is biztosítják a cigány gyerekek elkülönített oktatását.

A felzárkóztató és kisegítő osztályok létrehozásában egyaránt jelentős szerepet játszik az elkülönítési szándék. Van azonban egy lényeges különbség is. Míg az előbbiekből a felsőbb évfolyamokon át lehet kerülni a normál osztályokba, és a gyerekek több mint 60 százaléka át is kerül, addig az utóbbiakban erre minimális az esély.

Normál iskolákban működő kisegítő osztályokat többnyire csak a kisebb településeken és olyan iskolákban szerveznek, ahol a cigány tanulók aránya viszonylag magas.
(A nagyobb településeken ugyanis önálló kisegítő iskolákban oktatják az értelmi fogyatékosnak minősített gyerekeket.) Számuk a 60-as évek elejétől, a cigány gyerekek egyre teljesebb körű beiskolázásával párhuzamosan egészen a 80-as évek végéig folyamatosan növekedett. Azóta valamelyest csökkent, mert az ország demokratizálódása következtében az iskolák kénytelenek voltak óvatosabban bánni ezzel az eljárással. A cigány szülők jelentős része mindig is nehezményezte, ha egy vagy több gyerekének kisegítőbe kellett járnia, de a pártállam idején nem nagyon volt lehetőségük az iskolák döntéseinek a befolyásolására. Az elmúlt években viszont egyre gyakoribbá vált, hogy helyi civil szervezetek, kisebbségi önkormányzatok vagy maguk a szülők is fellépnek a kisegítő osztályokba irányítás gyakorlata ellen. Úgy is fogalmazhatunk, hogy erősödött az iskola döntéseinek társadalmi ellenőrzése. Ugyanakkor sok helyen a többségi társadalom nyomása az elkülönítés különböző formáit, így többek között a kisegítő osztályok fenntartását kényszeríti ki. Ezért még mindig jelentős a normál iskolákban működő kisegítő osztályok száma, és a cigány gyerekek összehasonlíthatatlanul nagyobb arányban tanulnak ilyen osztályokban, mint a nem cigányok.

Hiába szigorították többször is az áthelyezés feltételeit, ahol az elkülönítés szándéka erős, és a helyi hatalmi viszonyok ezt lehetővé teszik, ott megtalálják a kiskapukat. Gyakran van példa arra, hogy az áthelyezésért felelős szakembereknek a helyi óvónő mondja meg, véleménye szerint kik azok a gyerekek, akik nem fogják bírni a normál tantervű osztályok követelményeit, és a bizottság a gyerekek egyenkénti vizsgálata nélkül, ennek alapján hozza meg döntéseit. Számos tapasztalat utal arra, hogy az áthelyezések során erőteljesen érvényesülnek a diszkriminatív szándékok is.

Arra is több példa van, hogy az iskola olyan cigány gyerekeket irányít a kisegítőbe, akiknél a szakértői bizottság nem ezt javasolta.

„Az összevont osztály tanítónője azt mondta, neki csak egy-két gyerekről van nevelési tanácsadós szakvéleménye. Szerinte a többiek az óvónők véleménye alapján kerültek ebbe az osztályba. Az ő csoportjában lévő négy elsős mind másodszor járja az elsőt, mert szinte egyáltalán nem jártak óvodába az iskolakezdés előtt.”

Előfordul, hogy a normál tantervű, de tiszta cigány osztályok és a kisegítő osztályok egymás alternatíváiként jelennek meg. Van olyan iskola, ahol évekig működtek normál tantervű cigány osztályok. Aztán ezeket megszüntették, de hamarosan kisegítő osztályokat indítottak, és ezekbe megint csak cigány gyerekek járnak. Máshol több cigány gyereket a legközelebbi város kisegítő iskolájába helyeztek át. A szülők azonban ellenálltak és elérték, hogy gyerekeik mégis a helyi iskola normál osztályaiban tanulhassanak, ahol nincs velük semmi probléma. Ám éppen ez kérdőjelezi meg a korábbi áthelyezési döntés szakmai megalapozottságát.

A kisegítő osztályok létét erősen megkérdőjelezik a hozzájuk kapcsolódó működési sajátosságok és a keretükben folyó szakmai munka színvonala is. A vizsgált iskolákban a tagozatos osztályokban sehol, a normál osztályokban pedig csak ritka kivételként fordul elő, hogy több évfolyam tanul együtt. Ugyanakkor a kisegítő osztályokban igen gyakoriak a – sokszor az egész alsó- vagy felső tagozatot együtt oktató – összevont tanulócsoportok. Sok helyen van példa arra is, hogy a kisegítősöknek a 7. – 8. osztályt már egy másik – olykor jelentős távolságra lévő – település kisegítő iskolájában kell elvégezniük, mert az ő oktatásukat a helyi iskola nem tudja vagy nem akarja vállalni.

A kisegítő osztályokban tanító pedagógusok között az átlagosnál magasabb a képesítés nélküliek aránya, ugyanakkor meglepően kevés a gyógypedagógus végzettségű.

„Hogyan is folyik a kisegítő oktatás? Napi egy vagy két órát vannak a gyerekek iskolában, alig tanulnak valamit. Ezeknek a gyerekeknek esélyük sincs a továbbtanulásra, olyan keveset foglalkoznak velük. Ahelyett, hogy több órájuk lenne, mint a normál oktatásban részt vevőknek, sokkal kevesebb van. Van egy kislány, aki még csak néhány hete jár a k.-i iskolába, amikor nincs órája a kisegítőben, beül a többi évfolyamtársához órát hallgatni, őt azonban soha nem feleltetik.”

---

A cikkben idézett leírásokat, interjúkat a kutatás „terepmunkásai” – Bernáth Gábor, Bernáth Péter, Breitner Péter, Burka Viktória, Diósi György, Janni Gabriella, Gyorgyevics Zsuzsa, Kadét Ernő, Kardos Lajos, Kóródi Miklós, Kovács Andrea, Kresalek Dávid, Kresalek Gábor, Lengyel Gabriella, Mándl Iván, Pálinkás János, Szuhay Péter, Vásárhelyi Bálint, Virágh Tünde, Wizner Balázs, Zádori Zsolt és Zolnay János – készítették. Értékes munkájukat ezúton is szeretném megköszönni.

• Roma-dosszié [6]